A NEMI ERÕSZAK „TERMÉSZETESSÉGE”

A nemi erôszak az a terület, ahol a mai feminizmust joggal a legtöbb támadás éri. A nemi erôszak fogalma, amely kezdetben csupán a rendôrtisztek, ügyészek és bírák érzékeny és hatásos reakcióját jelentette a tényleges áldozatok követeléseire, mára irreális mértékben kitágult, magába olvasztva minden kellemetlen vagy akárcsak zavarbaejtô szexuális érintkezést. A nemi erôszak lett a bûnök bûne, elhomályosítva a világtörténelem összes háborúját, vérengzését és katasztrófáját. A feministák rögeszméje, miszerint a nemi erôszak a férfi-nôi kapcsolat legfôbb szimbólumának tekinthetô, irracionális képzelgés. A jövôbôl visszatekintve ezt az idôszakot Amerikában a tömegpszichózis fénykoraként fogják emlegetni – a salemi boszorkányperekhez hasonlóan.

Megdöbbentô az a nyárspolgári attitûd, amely a nyolcvanas és kilencvenes évek nemi erôszakról szóló feminista diskurzusait jellemzi. Az én generációm a hatvanas években olyan kiemelkedô irodalmi alkotásokon nevelkedett, amelyeket azóta már sajnos kiszorítottak a locsi-fecsi nôi tanulmányok: a mi fogalmainkat a kriminalitásról és a motiváció rejtélyérôl olyan könyvek formálták, mint Dosztojevszkij Bûn és bûnhôdése, Camus Közönye vagy Genet-tôl a Cselédek. De ugyanilyen hatással voltak Poe elbeszélései is, Az áruló szív vagy az Egy hordó Amontillado, és egy sor hátborzongató film, mint például Fritz Langtól az M, Alfred Hitchcocktól a Pszicho, vagy Richard Fleischertôl a Kényszer (a Leopold és Loeb esetrôl). A „férfi elnyomó kontra nôi áldozat” típusú visító feminista melodráma az ötcentes mozik ismert figuráit eleveníti fel: a bajuszpörgetô gazembereket és a vonatsínekre kötözött sikítozó hajadonokat. A magas mûvészet hívei és élvezôi azonban felismerik, hogy Klütaimnésztra, Medea, Lady Macbeth vagy Hedda Gabler – e kérlelhetetlen konspirátorok és halál-üzérek – ugyancsak a modern nô ôsei voltak.

Gazdaságosabban kellene körülhatárolni a nemi erôszak fogalmát, kizárólag azokra az esetekre vonatkoztatva, amelyekben a sértett idegen, vagy pedig a szexet egy nem szexuális kontextusban – például munkahelyen – akarják rákényszeríteni az áldozatra. Bár még ez utóbbi is megbocsátható, ha a szexuális közeledés pozitív visszajelzésre talál, ahogy ez gyakran megesik a homoszexuális és a heteroszexuális világban egyaránt. A csábítás igenis létezô dolog, és inkább támogatást, semmint rosszallást érdemelne puritán angolszász világunkban. A hangadó és pornó-ellenes feministák fantasztikus módon fetisizálták a nemi erôszakot, aminek az eredménye az lett, hogy a fogalom banalitássá vált, megingott a nôk hitele, és csökkent az együttérzésünk a kegyetlen szexuális támadások valódi áldozatai iránt.

Ennek a hátterében a valóság naivan optimista, panglossi felfogása áll. Még a legvérmesebben ágáló feministák is szinte gyermekien hisznek a világegyetem tökéletesíthetôségében, aminek egyetlen akadálya az undok férfinép. Saját belsô konfliktusaikat és erkölcsi bizonytalanságukat a végletekig leegyszerûsítve, egyfajta mitikus „patriarchátus”-ra vetítik ki. Sexual Personae címû könyvemben erôsen megkritizáltam az utóbbi kétszáz év liberális gondolkozását meghatározó napfényes rousseau-izmust, szembeállítva a Sade, Darwin, Nietzsche és Freud által képviselt sötét tradícióval, amely szerintem ôszintébben kezeli az emberi perverzitást. Közelebb jutunk az igazsághoz, ha belátjuk, hogy az animalitás és a primitív énközpontúság – e megzabolázott és jó útra térített ördögi energiák – örökké ott fortyognak a társadalmi rendszabályok mögött, mint hogyha a korrupt társadalom által megrontott tisztaság és ártatlanság eszményét dédelgetjük. Ugyanilyen kevéssé állja meg a helyét az a foucault-i elmélet is, miszerint a létünket egyfajta arctalan nyelvi hatalom által ránk kényszerített tompa és formátlan érzékelôrendszer határozza meg, hisz a világhíradóban nap mint nap konkrétan elkövetett és konkrétan elszenvedett utcai verekedéseket látunk, csonkítást, gyilkosságot, gyújtogatást, mészárlást és népirtást. Civilizáció és barbárság

A nemi erôszakot csak a barbár és a civilizálatlan ôsi fogalmának felélesztésével tudjuk megérteni. Meg kell szabadulnunk a „patriarchátus” groteszk kliséjétôl, pontosabban visszaküldeni eredeti alkalmazási helyére, a Római Köztársaságba vagy a Viktória korabeli Angliába. Amit a feministák patriarchátusnak neveznek, az nem más, mint a civilizáció: egy elvont rendszer, amit bár férfiak terveztek, a nôk gyarapították tovább, és ma már közösen birtokolják. A civilizáció, akár egy hatalmas templom, nemileg semleges struktúra, és mindenkitôl tiszteletet érdemel. A patriarchátusról fecsegô feministák fûkunyhóba számûzik saját magukat.

Jóllehet manapság már nem szívesen mondjuk, hogy egy társadalom „magasabb szintû” vagy „fejlettebb”, mint a másik, mégsem lenne bölcs dolog egyenlôségjelet vonni a hagyományokra épülô, az egyént a közösséggel szemben háttérbe szorító törzsi élet és az ipari kapitalizmus között, amely megteremtette a liberalizmust és a feminizmust. A feministák egyik legfôbb kikiáltott ellensége a hierarchia, ám a törvény és a rend, amely a nôket, a gyerekeket, a betegeket és az idôseket védi, szintén a hierarchia részét képezi. A törvény és a rend csupán száz éve született meg az amerikai Nyugaton, amely a mai napig él nemzeti mitológiánkban. Rendbontó elemek mindig is lesznek, ahogy ezt a Central Park-i kocogó nô 1989-es hírhedt esete is tanúsítja – a kegyetlen támadást elkövetô iskolás fiúk jellemzô módon „vadulásnak” nevezték tettüket. A szexuális bûntény tehát visszatérés a természethez.

Azzal, hogy a feministák huszonöt évvel ezelôtt elvetették Freudot, egyben kitörölték szellemi életükbôl az ödipuszi pszichodráma gyilkos barbarizmusát is, amely azonban a bûnügyi krónikák tanúsága szerint jóval több, mint puszta metafora. Ironikus módon éppen Freud vezérparadigmája, a felnôttkor szerelmi és munkahelyi kapcsolatait meghatározó „családi románc” különös jelentôséget nyer a jelenlegi feminista eszmefuttatásokban. A középosztálybeli nôk kétségbeesett kirohanása a randevúkon történô nemi erôszak illetve a szexuális zaklatás ellen jórészt zavaros önértékelésükbôl ered, amit több mint két évtizedes tanári pályafutásom alatt egyre nagyobb aggodalommal figyeltem.

A modern szexuál-történelem uralkodó jelensége nem a patriarchátus, hanem a régi kiterjedt nagycsalád lebomlása a nukleáris családra, amely egy teljesen elszigetelt, jelenlegi formájában klausztrofób és pszichológiailag labilis egység. A nukleáris család csak az elsô generációs telepesek esetében mûködhetett, amikor a fizikailag sanyargató mezôgazdasági munka mindenkit lefoglalt reggeltôl napestig. A középosztálybeli nukleáris család, ahol a szülôk szellemi munkát végzô fehérgalléros értelmiségiek, feszültségekkel és frusztrációkkal terhes. Minden szó idôzített bomba, a valódi tekintélyt pedig nem a családfô képviseli, hanem a munkahelyi fônökök. Ezek a villanegyedekbe vagy hermetikusan zárt városi lakásokba számûzött, felfelé törekvô családok egyrészt eszeveszett munkatempó szerint élnek, másrészt földrajzilag teljesen mobilisak, így alig van kapcsolatuk a szomszédokkal és a rokonsággal.

Két szülô önmagában nem elég ahhoz, hogy az élet minden bölcsességére megtanítsa a gyereket. Valaha ezt a szerepet a klán idôsebb tagjai – nagyszülôk, dédszülôk, nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek – töltötték be. Ma a szegény belvárosi és vidéki gyerekek sokkal inkább támaszkodhatnak a régi típusú nagycsaládra vagy a megbízható szomszédokból álló pótcsaládra, mivel a munkásosztály tagjaira nem jellemzô, hogy egy jobb állás miatt mindig újabb és újabb helyre költöznének. A városi gyerek saját bôrén tapasztalja az utca farkastörvényeit; a vidéki gyerek saját szemével látja a félelmetes természeti folyamatokat. Mindketten közvetlen kapcsolatba kerülnek egyfajta külsô valósággal, ami nem adatik meg a villanegyedek kipárnázott, kockázatmentes világában felnövekvô középosztálybeli gyereknek, aki a viktoriánus kor óta szinte változatlan úri jómodor és elfojtott gesztusnyelv szabályrendszerében él. A fehér középosztálybeli lányok

A fehér középosztálybeli lányok szexuális felvilágosítása nyilvánvalóan nem megfelelô, hiszen ezek az ifjú hölgyek képtelenek megjósolni a veszélyt, elviselni egy balszerencsés szexuális élményt, vagy akárcsak egy obszcén megjegyzést anélkül, hogy valamiféle tekintély-figurához ne rohannának segítségért. Ezt a fajta kiváltságtudatot és védettséget intézményesítette az amerikai oktatási rendszer, amely „az diktál, aki fizet” mentalitásával üdülôhelyet csinált az iskolákból. Európa mind ez ideig viszonylag érzéketlen maradt a megerôszakolási hisztériával szemben, mivel küzdelmes politikai történelme nem tette lehetôvé az amerikai típusú mézesmázos társadalmi fantazmagóriák kialakulását. Azokban az országokban, ahol a lakosság fele közvetlenül tapasztalta a háborút, a pusztítást és a gazdasági összeomlást, a bûvös-bohókás tinédzser randizás nem tartozik a legégetôbb problémák közé. A randevún történô nemi erôszak média szította felnagyítása és eltorzítása jórészt az amerikaiak gôgös lokálpatriotizmusának köszönhetô.

Az elit gimnáziumokba és egyetemekre járó fehér középosztálybeli lányok elvárják, hogy tálcán hozzák eléjük a világot. Egész életükben oltalmazták, kényeztették, körülrajongták ôket. Balsikerû tanári pályafutásom során a legkülönfélébb intézményekben tanítottam, és azt tapasztaltam, hogy a munkásosztályból vagy az alsó középosztályból származó lányok – akik a család szûkös anyagi helyzete miatt kénytelenek mindenféle alantas munkát elvállalni, hogy ki tudják fizetni az egyetemi tandíjat – sokkal kevésbé fogékonyak a feminista szólamokra. ‘k az életet a maga valóságában látják, így a szexszel kapcsolatban sincsenek illúzióik. A gazdag, felsô középosztálybeli diáklányok viszont ott fröcsögnek az élvonalban – mintha csak a feminista zsargon hátborzongató hiperérzékenységével tudnák kielégíteni amúgy eseménytelen fiatalságuk tapasztalatéhségét. Ha nincs háború, ki kell agyalni.

Az igazi zûrzavar a nukleáris családon belül zajlik, amely börtönszerû bezártsága és az „összetartozás” derûs etikája mellett kénytelen bizonyos láthatatlan védôfalakat húzni az incesztus fenyegetése ellen. Ez a táplálkozási rendellenességek valódi forrása, nem pedig a média, ahogy a hozzá nem értô feminista elemzôk állítják. Az anorexia például tipikusan fehér középosztálybeli betegség. A lánygyerek úgy próbálja megállítani a nemi érés nyugtalanító folyamatát, hogy lehántja magáról a nôiesség minden kontúrját: a hormon táplálta húsos kebleket, a csípôt, a feneket. Gyerek akar maradni, mert akkor minden következmény nélkül játszhatja tovább ártatlan erotikus játékait. A diáklányok és a televíziós talk show-kban szentté avatott, randevú közben megerôszakolt hôsnôk mesterkélt mozdulatai – a kihívó hajdobálás és szempilla-rebegtetés – számomra újra meg újra a „papa kedvencét” idézik, aki gyermekkora óta alkalmazza a csábítás minden létezô trükkjét, hogy kacérkodásával magára vonja a család figyelmét.

Az utóbbi negyven évben a középosztálybeli nôknél feltûnôen kitolódott a házasság és a gyerekszülés korhatára. Az én szüleim például 1946-ban huszonegy évesen házasodtak össze, egy évvel az én születésem elôtt. Ma hallatlan esetnek számít, ha egy elit iskolába járó lány ebben a korban házasodik. Az anyaságot balesetnek tekintik, szerencsétlenségnek, amely a rossz útra tért munkásosztálybeli tinédzserek alantas kiváltsága. Ha egy másodéves Yale-diáklány kimaradna az egyetemrôl, hogy megházasodjon, rögtön árulónak bélyegeznék, aki „eldobja” magától a drága nevelést és „elfecsérli” az életét. A hatvanas években ez másként volt: akkor radikális tettnek számított, ha egy lány, dacolva a szülôk elvárásaival, hátat fordított az iskolának, megszökött szakadt hippi barátjával, és azontúl kenyeret sütögetett és gyerekeket szült valamelyik kommunában.

A modern társadalom, sajátos szervezôdése folytán, bénító akadályt állít a nôk testi fejlôdése és szakmai elômenetele közé. A feminista ideológia eredeti célkitûzése az volt, hogy felszabadítsa, felvilágosítsa és öntudatra ébressze a nôket, ám ennek a vége az lett, hogy az értelmiségi nôk tökéletesen elidegenedtek a saját testüktôl. Ma a test minden jeladását automatikusan társadalmi elnyomásként értelmezik. Ilyen jelzés például a serdülôlányok hirtelen befelé fordulása és rejtélyes pszichológiai reorientációja, melynek során az osztálytársak értékítélete válik egyedül mértékadóvá. A tanárok állítólag „elbátortalanítják” ezeket a lányokat; az fel sem merül, hogy a lányok szándékosan, önálló választás alapján alakítják úgy a viselkedésüket, hogy az osztálytársaiknak imponáljanak. A mai serdülôlányoknak olyan klinikai sterilitással oktatják a szaporodás mechanizmusait, mint az autóvezetést vagy a számítógép-kezelést. A szexrôl szóló nyilvános viták alaphangját a fehér-angolszász-protestáns értelmiség fojtott, higiénikus stílusa adja. Bármi, ami sötét vagy kétértelmû, az a „tudatlanság”, a „babona” vagy az „iskolázatlanság” következménye.

A kulturális elfojtás e jelenségével a Brown University-n 1992 márciusában tartott viharos elôadásom során szembesültem a legerôteljesebben. Ahogy elnéztem azokat az elkényeztetett, fehér középosztálybeli lányokat, és haragtól eltorzult selymes-pufók arcocskáikat, amint a nemi erôszakról sipákolnak nekem, két gondolatom támadt. Egy: Amerika cserben hagyja ifjú honleányait; akik elôttem állnak, infantilis, érzelmileg és szellemileg egyaránt fejletlen személyiségek. Kettô: valójában nem a nemi erôszakról visítoznak. A nemi erôszak csupán jelképe azoknak a rémséges, rejtélyes testi folyamatoknak, amelyeket a nevelésük során mindig mindenki elhallgatott vagy letagadott. A blake-i megvilágosodás pillanata volt ez: hirtelen megjelent elôttem az elveszett lelkek kétségbeesése és rettegése, akik, megfosztva az ôsi hiedelmektôl, semmi szilárd fogódzkodót nem lelnek. A feminizmus megteremtette a szexuális pokol fantomvilágát, és ezek a lányok ebben éltek; a harag és fanatizmus isten nélküli új vallása jelentette számukra a teljes kulturális világot.

Nem a nôk uralják a saját testüket, hanem a természet. A vámpírok, gorgók és egyéb sötétlelkû archetípusok lakta ôsi mitológia többet elárul a nôi szexualitás ördögi hatalmáról, mint a feminizmus. A tudománynak a mai napig sem sikerült maradéktalanul feltárnia a nôk bonyolult hormonrendszerét, amely ijesztôen összefonódik az érzelmi világgal. A nôk életét a kiszámíthatatlanság vezérli. A szaporodás titkának megfejtése még mindig az egyik legnagyobb kihívás számunkra. Az eleusziszi misztériumok, e titkos, fáklyafényes éjszakai rituálék a nôket nagyságuknak megfelelô pozícióba emelték. Vissza kell térnünk a pogány igazságokhoz.

A diáklányokat az elit iskolák pusztán „jövôbeli vezetôként”, a társadalom irányítóiként definiálják, és ezzel jelentôsen korlátozzák, sôt lebénítják ôket. A feminizmus küldetése az, hogy a nôknek teljes politikai és jogi egyenrangúságot vívjon ki. Minden olyan akadályt meg kell szüntetni, amely a nôk társadalmi elôrehaladását gátolja. Ezzel szemben viszont idézhetnénk azt az elsôdleges buddhista, hinduista és zsidó-keresztény tant, miszerint az ember jóval több, mint társadalmi lény. Két külön szférát kell megkülönböztetnünk: az egyik a társadalmi, a másik pedig a szexuális és érzelmi én. Mindkét szféra mintegy egyharmada átfedésbe kerül a másik szférával; ebben az esetben a feministák joggal állítják, hogy „ami személyes, az egyben politikai is”. De az emberi történetnek itt még nincs vége. A férfiak hagyományosan a társadalmi szférát uralták; most a feministák felszólítják ôket, hogy álljanak odébb, és osszák meg a hatalmat a nôkkel. Eközben viszont a nôk a szexuális és érzelmi világban rivális nélkül uralkodnak tovább. A mártír-ideológia, a társadalomtörténet karikatúrája meggátolja a nôket abban, hogy e legmélyebb és legjelentôsebb szférában betöltött domináns szerepüket felismerjék.

Ma az ambiciózus ifjú hölgyeket arra tanítják, hogyan tagadják meg vagy fojtsák el természetes ösztöneiket, ha azok ellentmondásba kerülnek a rájuk kényszerített feminista rendtartással. Kiválóságától függetlenül bármilyen irodalmi vagy mûvészeti alkotást, amely a nôi szexualitásban rejlô ambivalenciákat ábrázolja, el kell utasítaniuk mint „nôgyûlölô” mûvet. E feminista agyprogramozás lényege más szóval az, hogy a nôket elszakítsa a saját testüktôl – ami persze szöges ellentétben áll a hatvanas években zajló szexuális és kulturális forradalom lényegével. ”riási szakadék tátong a feminista retorika és a nôk tényleges szexuális élete között, hisz ez utóbbi területen a feminizmus vajmi kevés segítséget nyújt – kivéve bizonyos szolgalelkû, befolyásolható fehér középosztálybeli férfiakkal szemben. Ellenpéldaként ott vannak a hollywoodi színésznôk, az érzelmi igazság szócsövei, akik terhességük után általában újra feltûnnek a képernyôn, hogy elmondhassák: „Én nem vagyok fontos. Csak a gyermekem számít.”

Egy hisztérikus vita

A nemi erôszakról szóló hisztérikus vita mint tomboló gejzír tört elô az amerikai burzsoá lét legmélyérôl. De a feminizmus kezdeti idôszakában még szabad volt azt mondani, hogy „kóstold meg a menstruációs véredet” – vagyis vállalni lehetett a testiséget. Mára viszont a yuppie feministák új, mondhatni tejfelesszájú csoportja, a kényeskedô csinibabák vették át az uralmat, és ezzel mintha visszatértünk volna a kasmír pulcsis-gyöngysoros ötvenes évekbe. A nôi szaporodási ciklus véres valósága fényévnyi távolságra van ezektôl a babaházi figuráktól. Feltûnô, hogy a fehér középosztálybeli feministák, koruktól függetlenül, mennyire képtelenek szembesülni a saját fiziológiai mûködésük vulgaritásával.

Mindaddig, amíg a nemzés véres barbarizmusa rejtve marad a feminista tanulmányok elvont zsargonja és finomkodó eufemizmusai mögött, a nemi erôszakot sem tudjuk megérteni. A feminizmus alapvetô hibát követett el, amikor a nemi erôszakot kizárólag társadalmi vonatkozásában határozta meg – mint az erôsebb támadását a gyengével szemben. A hatalmat valójában a nô, a születés úrnôje birtokolja. Ahogy egyik kollégám, Jack DeWitt, szokta mondani: „Bármelyik nô erôsebb bármelyik férfinál.”

A nemi erôszakot a kétségbeesés szüli, az irigység és a kitaszítottság-érzés végsô megnyilvánulásaként. Léte kezdetén minden férfi – még Jézus is – csupán apró szövetszemcse volt egy nô méhében. Minden fiúnak ki kell támolyognia az anyaisten árnyékából, és ez az elszakadás sohasem teljes. Mivel a saját életemet ingadozó nemiség és szexuális érdeklôdés jellemezte, úgy érzem, különleges rálátásom van ezekre az ügyekre: én a megerôszakoló szemével látok. Ezért ismerem föl, hogy milyen veszélyesen félrevezetô a feminizmus nemi erôszakról alkotott képzete. Megerôszakolni valakit annyi, mint feltörni és behatolni; de ugyanilyen véres aktus a szüzesség elvétele is. A szex eredendôen problematikus.

Amikor kisgyerekeket vagy iskolás lányokat rabolnak el, hogy brutálisan megerôszakolják és megöljék ôket, a világ jogosan háborog és irtózik. De miért csodálkozunk? A szentségtörés és megalázás e förtelmes tetteivel vannak tele a történelemkönyvek és az irodalmi mûvek: Neoptolemusz az oltár elôtt öli meg Priamuszt, Heródes lemészárolja az ártatlanokat, Dante Ugolinóját befalazzák, és szörnyû halált hal. Nem olyan rég a társadalmak még világosan látták, mi számít „civilizálatlan” vagy „istentelen” cselekedetnek, és annak megfelelôen büntették is. A mai társadalom ezzel szemben hajlamos áldozatként kezelni magát az elkövetôt – aki szegény csonka családból származik vagy verték a szülei –, ironikus módon kiterjesztve a kriminalitás fogalmát az olyan közös megegyezésen alapuló helyzetekre is, melyben a nôk ugyanúgy felelnek a viselkedésükért, mint a férfiak. Ha a feminista érvelés képtelen különbséget tenni egy iszákos fivér és egy tömeggyilkos között, akkor a nôk tényleg bajban vannak.

A nemi erôszakkal párosuló emberölés a nyers, állatias ösztönvilágból ered. Ostobaság volna a feministákkal együtt abban bizakodnunk, hogy az emberi faj „átnevelésével” tökéletesen kiiktathatjuk a nemi erôszak lehetôségét. Még hogyha, optimista számítások szerint, a férfiak 80 százalékát sikerül átprogramozni, akkor is marad 20 százalék, akik továbbra is veszélyt jelentenek a nôkre nézve. Még ha 99 százalékot semlegesítünk – ami teljesen abszurd feltevés –, akkor is ott settenkedik az az egy százalék, amely ugyanolyan fokozott éberséget követel a nôktôl, mintha 90 százalékkal állnának szemben. Évente a fiúk újabb és újabb hulláma éri el a pubertáskort. Vajon a feministák, a multikulturalizmus álarca mögött, tényleg azt gondolják, hogy a fehér nyárspolgári jómodort exportálni lehet a világ minden tájára? Ennyit az imperializmusról... Amikor Boldizsár, az egyik napkeleti bölcs azt javasolta Ben-Hurnak, hogy hagyja a bosszúját Istenre, a sejk így dörmögött magában: „Jó ember ez a Boldizsár. De amíg nem minden ember olyan, mint ô, addig jobb, ha kéznél van a kardunk.”

A nemi erôszakról szóló feminista elemzések képmutatása és ôszintétlensége abban is megmutatkozik, hogy még csak meg sem említik a férfiak férfiak ellen elkövetett szexuális bûntényeit. Ha a nemi erôszak valóban csak a nôk politikai megfélemlítése a férfiak által, akkor egy férfi miért erôszakol és gyilkol meg más férfiakat? A megtévesztôen szerény külsejû, halk szavú homoszexuális tömeggyilkos, Jeffrey Dahmer, és az angyali szépségû Ted Bundy arra figyelmeztetnek bennünket, hogy még mindig szexuális dzsungelben élünk. A feminista ideológiában semmi sem utal arra a kíméletlen igazságra, hogy a szépség maga is lehet a pusztítás felbujtója, ahogy egyfajta primitív, ôrjöngô élvezetet nyújt a foglyok megkínzása vagy a törés-zúzás. Én a mûvészetbôl tanultam meg, hogy az ártatlanok szándékos megbecstelenítése létezô dolog. A csecsemôk, apácák vagy nagymamák megerôszakolása csakis az ôsi pogány hit „pollúció” fogalmával közelíthetô meg, amely a szent beszennyezését jelenti. A feministák kizárólag az erôviszonybeli különbségeket hangsúlyozzák, ami zsákutca: az olthatatlan bûnvágy görcsös kitöréseit semmiképpen sem magyarázza meg.

Szintén súlyos problémákat rejt az Amerikában jelenleg dúló vita a gyermekek elleni erôszakról, hisz a kulturális tabuk önkéntelenül is erotizálják a tiltott tárgyat. A tisztasági zónák körülhatárolása csak növeli a vonzerejüket, ami egyenes út a meggyalázásukhoz. A gyerekek egyáltalán nem olyan ártatlanok, mint amilyennek a szenteskedô angolszász kultúra feltünteti ôket, és ezzel illene végre szembenéznünk. A Viktória korabeli romantizmusban szentté avatott gyerekek a legperverzebb, legrémisztôbb agyszüleményeket képesek létrehozni bármiféle felnôtt beavatkozás nélkül. Egy évszázad telt el azóta, hogy Freud elôterjesztette a gyermeki szexualitásról szóló elméletét, de a legtöbb szülô (Malibun vagy Tribecán kívül) a mai napig sem tudja intellektuálisan elfogadni – részben azért, mert ez a beismerés mûködésbe hozná a vérfertôzési tabut. A gyermekek elleni erôszak rendkívüli publicitásának köszönhetôen az emberek valóban elôvigyázatosabbak lettek, ám azt kétlem, hogy a bûnözési arány is csökkent volna. Elhappolni egy mintagyereket a társadalmilag kinevezett gyámok orra elôl: a törvényen kívüli elemek számára ez a felforgató cselekmények netovábbja. Az effajta bûnözési hajlamot – ahogy Sexual Personae címû könyvemben kifejtettem – nem a rossz környezet szüli, hanem éppen ellenkezôleg, a társadalmi szabályozás hiánya. A szexuális tömeggyilkosok higgadt, logikus, precíz emberek, távolról sem „elmebetegek”, így nem elrettentô példaként kellene elítélni ôket, hanem a túlélôknek járó igazságszolgáltatás nevében.

A szexuális bûntény messze nem embertelen vagy „vadállatias” tett; sokkal inkább tekinthetô a nemiségben rejlô természetes agresszivitás rituális megjelenítésének, hisz a szexualitás elsôsorban párzási ösztönt jelent, és csak az utóbbi idôben értelmezik szórakozásként. A legjobb tanulmány, amit az érzékiség viharos pszichodinamikájáról valaha olvastam, Edmund Spenser A tündérkirálynô (1590) címû eposza, amely négyszáz év múltán is bámulatosan megôrizte aktualitását. Spenser bemutatja a szexuális viselkedés finom fokozatait, a lovagi széptevéstôl az alattomos csábításon át az otromba brigantizmusig. Amikor a hetvenes években behatóan tanulmányoztam a verset, a szerkezetét egyfajta „megerôszakolási ciklusként” értelmeztem. Spenser, akár egy diáklány után lopakodó szellem, pontosan leírja azt a tantaluszi kínt, melyet a passzív nôiesség szexuális kiszolgáltatottsága okoz, szemben az érett, öntudatos nôk harcos aktivitásával. A naivitás a saját pusztulását idézi elô. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy „az áldozat a hibás”, csupán annyit, hogy a mártíromságot nem lehet hivatásszerûen ûzni. Az áldozat felelôssége

A nemi erôszak mindaddig rejtély marad, amíg a feminizmus nem hajlandó visszatérni a természet és a nô, e két forrongó erô ôsi egyesítéséhez. A megerôszakolás területhódítást jelent, a szûz föld feldúlását. A férfi és a nôi test gyökeresen eltérô nemi felépítésébôl kiindulva a feministák képtelenek felfogni a férfiak lelkivilágát. „ô kényszerített rá, hogy megtegyem”: a nemi erôszakot elkövetôk e különös állítása magában hordozza a férfiak kiszolgáltatottságát a a nôk szexuális vonzerejével szemben. A megerôszakoló tehetetlen fogolynak érzi magát: a nô zárt, áthatolhatatlan. Kívülrôl nézve a nôi szexualitás úgy tündöklik, mint a telehold. De a megerôszakoló lelki tusájának komplexitását rögtön elkendôzi az a börtönben felvett terápia-ízû szakzsargon, amit a szociális munkások vezette agymosás során sajátít el. A nôk csak akkor lesznek képesek megvédeni magukat, ha megértik a nemi erôszak hajtóvadászat jellegét. A hatvanas évek szexuális forradalmát követôen a randevúzás olyasmi lett, mint az orosz rulett. Vannak lányok, akik a hagyományos vallásos értékrendnek megfelelôen szûzen akarnak a házasságba lépni. Mások az AIDS-tôl tartanak, bizonytalanok, de meggyôzhetôek. És persze vannak olyanok, akik hipp-hopp beugranak az ágyba már az elsô randin. Mit tegyen ugyanakkor egy fiú? Az emberi faj fennmaradása érdekében természetesen elvárjuk, hogy a férfiak férfiasak, életerôsek maradjanak. Ez azt jelentené, hogy szabadon létesíthetnek nemi kapcsolatokat, akár a vonakodó nôk rábeszélésével is. Én, mint a szabad akarat híve, hiszek abban, hogy az ember kizárólagosan rendelkezik a saját testével, és a beleegyezése nélkül egy ujjal sem nyúlhat hozzá senki. A beleegyezés azonban nemcsak szóban történhet, a ráutaló magatartás is kifejezheti – az például, ha egy nô az elsô randevún felmegy egy idegen lakásba, szerintem egyértelmûen a szex jóváhagyását jelenti. A „szóbeli kényszerítés” nevetséges fogalom: egyetértek Ovidiusszal abban, hogy a szerelem sikamlós mûvészetében minden retorikai trükkre szükség van.

Elôször is a „kedvesség” polgári ideálját kellene dekonstruálni. Az én nemzedékem megpróbálkozott ezzel, de úgy tûnik, jórészt hiába. Másodszor, minden fehér lánynak el kellene végeznie egy gyorstalpaló tanfolyamot józan észbôl. Amit fôztél, edd is meg. Avagy, ha a kurvás öltözékû Madonna-majmolókra gondolunk: amit reklámozol, add is el! A villanegyedi lányok nem fogják föl, hogy míg ôk egy mesterségesen pacifikált zónában nevelkedtek, a világ, az egyetemi campust is beleértve, jóval több veszélyt rejteget. Én amolyan „belevaló”, vagy „életrevaló” feminista vagyok. A munkásosztálybeli nôk általában egyetértenek velem abban, hogy a feminista retorika meggondolatlanul vagdalkozik, így nem csoda, ha a lányok dacosan hangoztatják, hogy „úgy öltözünk, ahogy akarunk, oda megyünk, ahová akarunk, és akkor, amikor akarunk!” Ez természetesen csak akkor igaz, ha a nôk vállalják, hogy mindig éberen figyelnek, és megvívják a saját harcukat. A férfiak is veszélyben vannak. Amerika-szerte elkényeztetett fehér lánykák sasszéznak önfeledten az utcán, walkmant hallgatva, vagy pedig egy szál trikóban kocognak, hogy akarva-akaratlanul minden szem a melltartó hûlt helyére tapad.

Hihetetlenül nehéz az értelmiségi feminista nôket meggyôzni arról, hogy létezik egyfajta öntudatlan vagy tudatalatti erotikus kommunikáció. Ahogy barátom, Bruce Benderson mondja, polgári világukból „hiányoznak a metaforák”. A hatvanas években a nôknek sokkal merészebb és bujább volt a fantáziája. A karrierrendszer, ahova a nôk az elmúlt huszonöt év során egyértelmû bebocsátást nyertek, láthatóan lemerevítette a gondolkodásukat. A sztálinista szószerintiség lett a norma.

A szexuális vagy csonkításos bûncselekmények mind pogány paradigmákon alapulnak, így megértésükhöz el kell sajátítanunk e rejtett rituális szimbolizmust. Az olyan liturgikus feliratok, mint a „Nôk elleni erôszak” – az 1993-as kongresszusi törvényjavaslat sztentori fôcíme – túlságosan leegyszerûsítôek. Minden emberi kommunikáció mélyén ösztönös erôk munkálnak. Egy fiatalember számára a nôvel való közösülés kiérdemelt és megtisztelô aktus, hisz a férfiak testi fejlôdésében nincs a menstruációhoz hasonló átmeneti rítus, ami megkönnyítené a felnôtt szexuális személyiség kialakítását. A nemi erôszak a nôk mint elvont osztály elleni bosszú, azokért a sebekért, melyeket a férfiak osztálya kénytelen volt elszenvedni tôlük: a születést és az azt követô fájdalmas függôséget. A természet megkérdezése nélkül a nôk sosem fogják megérteni, mi folyik körülöttük, és hogyan védekezhetnének. Az áldozati bárányok kora lejárt. Hasznosabb, ha a nôk a teremtés és a pusztítás félelmetes kettôsségét megtestesítô pogány ôsanyákhoz fordulnak. Csak a saját természetükben rejlô kettôsség elfogadásával tudnak a nôk – a születésjog alapján – hatékonyan uralkodni a férfiak felett.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu