HÉJ

Furcsa látomásokkal töltjük ki napjaink terét. Az asszony úgy látta, hogy a kés az ujjába vág, a felhasított bôr szirmai közül vér szivárog. Egyetlen, lassan növekvô csepp volt, vörösében ott tükrözôdött az asszony szenvtelen tekintete.

De a penge valójában nem vágta el a mutatóujját. A hagyma szárának földes maradékát metszette le, s most a gömböt szedte apró ízekre. Folytak a könnyei. Apró hagymadarabok fújták rá csípôs leheletüket, a fehér zománckagyló látványa elhomályosult. A kagyló persze a könnyek okozta torzulás dacára is éppen olyan megfoghatóan létezett, mint egy nappal korábban.

Lenyûgözte a hagyma csalása, kettôs természete. Egyik réteget a másik után hántotta le róla, a belsejét kereste. Egyfajta fordulópontot keresett, olyasmit, amire azt mondhatná, hogy ott a héj véget ér, s onnan már a hagyma kezdôdik. De mindig ugyanazt találta csak, egyre ismétlôdve, egyre kisebb és kisebb méretû, ökölbe szorított kezeket, melyek végül megfoghatatlanná zsugorodtak. Olyan kezdetlegesen apró szövetté, mely szinte a mag látszatát kelti, de valójában nem több az sem miniatûr héjnál. A maroknyi apróra vágott hagymára nézett a vágódeszkán, és szinte csalódottan felsóhajtott. Felmarkolta és egy tányérra szórta a hagymát. Kezet mosott, hogy eltüntesse a kezérôl a hagyma olajos nedveit, csípôs szagát. Aztán hátat fordított a kagylónak, és üres tekintettel bámulta a konyhaasztalt.

A kötényt, amelyet viselt, színes virágok és ágaskodó elefántbébik díszítették. Felül csipkés volt, a hátán masnira kötött szalag rögzítette, a nagy zsebbe beletörölhette vizes ujjait. Arca, a kötény fölött, szokványos, ápolt, kicsit csúnya. Magassarkú papucscipôt és túlságosan is szûk melltartót viselt. Megfájdult tôle a válla. Az ilyesmit pihenés közben lehet észrevenni. Az asszony pihent. A pulton apróra vágott hagyma, répa, húsdarabok és pár szem krumpli várta. A pult fölötti polcon fehér és fekete fûszeres dobozok.

Két nagy ablak nyílt a konyha kagyló felôli oldalán. A szemközti falon, fent, közvetlenül a mennyezet alatt, kisebb ablakok sorakoztak. Az asszony mögötti nagy ablakokon át sugárzón ömlött be a déli napfény. Még vállának legapróbb mozdulatától is fények és árnyékok fodroztak sebesen elôtte, az asztalterítôn. A konyha berendezésének kékjétôl kékes volt a fény. Minden kék volt, a kredenc, a tálaló, a falakat is a kék különbözô árnyalatai borították, a nefelejcstôl egészen a kobaltig. Meleg, kora szeptemberi nap volt, az ég még ôrzött valamit az augusztus szikkadt cinóberébôl. Az asszony üres tekintete elôtt átsuhant a Szûzanya képe. A kezét a hajához emelte, és látta, ahogy a fény áthalad az ujjai között. Az elôszobában lévô szoborra gondolt: mûanyag kezek, mindegyikre öt mûanyag napsugár rögzítve, a fény a lábai elé ömlik, elborítja a kagylót, a mosdótálat. Krisztusnak Szent Anyja.

Dúdolt valamit, egy dal elejét. Hirtelen megfordult, abbahagyta, a kagylót nézte, az ablakokat, a cinkéknek az ablakpárkányra kitett szalonnadarabot. Kockákra vágta a húst, és a zöldségekkel együtt egy lábosba öntötte. Az edényt kis lángra tette. Aztán újra kezet mosott. Még mindig hagymaszagúak voltak a kezei. Fehér, munkától érdes kezek, a csuklók enyhén dagadtak, az egyik ujj is, ott, ahol a kopott karikagyûrû köré szorul. Külön-külön mindegyik ujját megmasszírozta, gyorsan, kissé túl keményen, mintha bosszantanák, mintha elô akarna csikarni belôlük valamit. Elveszett üdeségüket.

A kagylóban néhány centi víz, a vízen egy tükörkép, egymást dörzsölô kezek, köztük egy arc tükrözôdik a sárszínû folyadékban, körötte krumplihéj úszik. Az asszony megragadta a kést, a vízbe mártotta, csupasz kezének mutató- és hüvelykujja között megtisztítva a pengét. S újra maga elôtt látta a képet, a kezébôl nagy vörös cseppekben szivárog a vér. De seb nem nyílt az ujján. A kés pengéje tisztán bukkant elô.

Kihúzta a dugót, hallgatta a szörcsögést, a lefolyóba nyomkodta a maradék koszt és hagymahéjat. Megtörölte a kezét, bement a nappaliba.

Egy alacsony támlájú, modern kanapé, két régebbi, foszló huzatú fotel, egy fadobozos rádión magazinhalmok.

Leült a kanapéra, kényelmesen elhelyezkedett. Csavargatta egy kicsit a gombokat, bekapcsolta a rádiót, egy pillanatra valamilyen hang hallatszott, máris újra kikapcsolta. Elborította a csend, kintrôl egy szalonnából csipegetô cinke csettenései hallatszottak. Az asszony egy perc múlva már újra fészkelôdött, a magazinokat nézegette, lapozgatta türelmetlenül.

Egy középkorú családanya. Körülötte a kertvárosi életre jellemzô üresség, ugyanaz az üresség, ami valószínûleg a szomszéd házban is ott van. De ez az asszony ír családanya volt, s mint az ír kertvárosokban mindenki, ô is élénken emlékezett még az érintetlenül és elevenül megôrzött félparaszti múltra. Ez látszott azon, ahogy a hentessel tárgyal. Az illendôséggel mit sem törôdve alkudozott. A gyerekkoráról mindig már-már vallásos áhítattal beszélt, saját szenvedélyes ártatlanságára emlékezett. Büszke volt a háztartásra, de az akkurátus rendhez nem volt türelme, szerette félbehagyni a dolgokat.

Nagyon is megvolt benne egy titkos belsô élet utáni vágy. Ez a legváratlanabb pillanatokban bukkant felszínre. Egy dal részletének néhány eldúdolt taktusában. Ábrándjaiban. Úgy siklott beléjük, mint ahogy az öngyilkosok ereszkednek be a folyó sima vizébe. Néhány idôtlen pillanatig lebegve sodródott. Alig vette észre, ha véget értek. Idônként, villanásszerûen, a vallásos áhítat és lelkiismeret-furdalás ijesztô keveréke vett erôt rajta, mely valamiféle fájdalmas önkívületbe csapott át, ilyenkor az élet már-már vallásosan mély megtapasztalására vágyott, ennek hiányában mélységes bûntudat maradt benne. Az ilyen révületben a fény és árnyék játéka, a piros és vérszínû, vagy kéken ragyogó dolgok látványa különösen erôsen érintette.

De ha megkérdezték volna, hogy milyen az élete, azt felelte volna, hogy boldog. S ha azt kérdik, hogy mit jelent a boldogság, meg sem próbált volna választ adni a kérdésre.

Azon kapta magát, hogy a magazinok között kutat, azt kereste, amit azelôtt való nap olvasott. Eszébe jutott egy cikk a svéd családanyák szokásáról. Egyesek közülük, délután kettô és négy között, elmennek otthonról, kiautóznak a városból, s ott ismeretlen férfiaknak kínálják fel magukat. A dolog mezôkön, fák tövében vagy autókban történik. Utána pedig lesimítják a ruhájukat, s mire hazaérnek, a tûzhely már kikapcsolt, és készen áll a meleg vacsora. Elsô pillantásra mélységesen megbotránkozott. De valahogy mégis végigolvasta az egész cikket. Lehet, hogy egy, a délutáni órákból kihasított, titkos kert képét látta maga elôtt, ahol elképzelhetetlenül buján nôhetnek a virágok.

Most megint érezte ugyanazt a kényszert. Eszébe jutott, hogy a lap címe „Hétvége”, elôhúzta a kupacból. A középsô oldalon nyitotta ki. Hatalmas fejléc, durva, fekete betûk: „SVÉD CSALÁDANYÁK BÛNÖS DÉLUTÁNJAI”. A képen egy nô állt néhány fa mellett, valami falusi utcán. A távolban egy férfi látszott, a nôt nézte. A nô mellett egy parkoló autó.

Hirtelen becsukta a magazint. Megint megbotránkozott. De ahogy ott ült, és hallotta az országút felôl beszivárogni az autók zaját, ujjai türelmetlenül dobolni kezdtek a rádió fadobozán. Valami vonzotta a képben. A nap, a fák koronájának viaszos zöldje. A férfi sötét, ragadozószerû alakja. Nem a dolog olcsón izgalmas obszcenitása vonzotta. Nem, nem az.

Indult is már, az ajtó felé. Szövetkabátja a fogason lógott. Kint villanydróton füzérben ültek a seregélyek. Megannyi mozdulatlan, fekete lándzsahegy, idônként felrebbentek, cikázva, körözve röpködtek, aztán újra felvették a kezdeti, zárt alakzatot. ‘benne ugyanaz az elfojtott várakozás, doboló ujjai akár a rebbenô szárnyak. Seregéllyé változott. Nyugtalanság, hirtelen és öntudatlan áradat. Egy a mostaninál igazibb és teljesebb otthon állati emléke. Az ösztönök szava, az elevenség utáni vágyakozás.

Az ujjai akkor is doboltak, mikor átvágott az elôszobán, és kilépett az ajtón. Ahogy elfordította a slusszkulcsot, a motor hangja mintha ujjainak dobolását visszhangozta volna.

A howti domb felé tartott, kétségbeesetten vágyakozva a nyílt terek után. Az út bal oldalán karcsú, oszlopszerû jegenyék sorakoztak, göcsörtös, szinte csomóra kötött ágú tölgyek. A kôris- és bodzabokrok sárguló levelein megült a forgalom felverte por. Gépiesen vezetett.

Alig vette észre a szembejövô autók sorát. Az út jobb oldalán a föld tompán, fémesen csillogott. A távolban, mintha óriás kezével az ég felé nyúlna, ott volt a howti domb.

Az asszony mutatóujja a kormánykeréken dobolt. A zöldségpucolás leszedte a körmérôl a lakkot. Észre sem vette. Egy kocsi vágott be elé a sávra, aztán elhúzott. Az asszony egy pillanatra a széttört szélvédôn átbukó véres bábnak képzelte magát. Mély levegôt vett, és bent tartotta, tüdeje léggömbként a melleinek feszült.

Ráhajtott egy töltésre, az a fenyéren át a nyílt tengerhez vezetett. Elzárta a motort, és hagyott magának egy kis idôt, hogy megszokja a hirtelen rátörô csendet. Aztán kinyitotta az ajtót, kiszállt, ujjai az autó tetején doboltak.

Mintha a felegyenesedô fû vagy a nyüzsgô rovarok neszeit hallaná. A fövenyre kicsapó hullámok sustorgását, a csatornákban áramló víz hangját. Most, hogy itt volt, nem is tudta, hogy miért jött. Úgy nézett az eléje táruló tájra, mint valami árucikkre, és nem tudta, hogy mit akar kezdeni vele. Csend volt. Teljes, mindent átható csend.

Úgy gondolta, hogy fel kellene adnia önmagát, kísérletképpen a kocsitól egészen a töltés végéig rohant. A töltés meredek lejtôben végzôdött, a tövében iszaphalmok várták a dagályt. A kísérlet hiábavaló volt. Csak azt érezte meg, hogy milyen kínos is mozdulatlanul állni, mikor körös-körül csapkodnak a hullámok, és minden fûszál remeg. Nem jutott eszébe, hogy a földre kellene vetnie magát, és hagynia, hogy moszat és tengerifû súrlódjon arcának, hagynia, hogy átcsapjanak rajta a hullámok. Továbbindult.

A horizonton hajók látszottak, valószínûleg olajszállítók. Ahogy a füves buckák között lépkedett, látott néhány menekülô nyulat. A nap haloványnak látszott, de melegen sütött. Egy magányos pacsirtát látott, emelkedve szárnyalt a nap felé. Amikor a vízhez ért, látta, hogy a homokos tengerpart mindkét oldalon a messzeségbe vész. Kihalt volt a part.

A tengerhez ért, meghökkentô látvány volt. Zölden hullámzó, forrongó márvány. Egy nappal korábban volt telehold, még mindig nagy volt a víz. A parttól pár méternyire egy hullám támadt, a permet néhány cseppje elérte. Tajtéktól csipkézve hömpölygött a víz, a hullámok egy pillanatig szilárdnak látszottak, és mielôtt vízzé omlottak volna, úgy érezte, elborítják. Érezte, hogy arcába vág a permet. Nedves volt, jéghideg, mint a templomi kôpadló, mint valami zöld oltárlépcsô.

Úgy döntött, hogy leveszi a cipôjét. Körülnézett, senkit sem látott, csak a távolban mozgott valami fekete pötty, talán egy kutya. Kigombolta a kabátját, a szoknyáját felemelte, a harisnyáját lehúzta. Éppen csak belelép.

A cipôjét és a harisnyáját a földre dobta, oda, ahol nem érheti el a dagály. A vízbe lépett, élvezte, hogy fodrozni kezd a bokája körül. A lába nemsokára elkékült a hidegtôl. Eszébe jutott a vérkeringése, és fogadkozott, hogy mindjárt kimegy. Mennyire felüdítette! A tiszta, sós nedvesség már a lábikráját nyaldosta. Ebbe nem elég csak bokáig megmártózni. Nemsokára már térdig a vízben állt, a szoknyája szegélye körös-körül átnedvesedett. Lábai körül zöld áramlások tekeregtek, a habos fehér tajték úgy fogta körül, mint valami menyasszonyi ruha. Felgyûrte a szoknyáját, úgy, ahogy a kislányok szokták bugyijuk alá gyûrni, amikor úgy akarnak kinézni, mint egy reneszánsz herceg, és máris a lába szárán érezte a szél és a permet vad, hideg csapásait. Egy nagyobb hullám hömpölygött feléje, összevizezte a hasát és a combját, elakadt tôle a lélegzete. Üdítônek és fájdalmasnak érezte – jegesnek, égetônek! De most már elég, gondolta. Öreg ô már ahhoz, hogy felgyûrt szoknyával a tengerben álldogáljon.

A part felé fordult, egy férfit látott, mellette egy nedves bundájú spániel rázta le magáról hevesen a vizet.

Az asszony megdermedt. A férfi a kutyát nézte, de ô biztos volt benne, hogy ôt is észrevette. A férfi szürke kabátjának és olajos, fekete hajának látványától rátört a rettegés. Micsoda szégyen, gondolta, tekintetével a harisnyáját és a cipôjét kereste.

Ám a tenger megmagyarázhatatlan, fáradhatatlan hullámzása talán már az asszony belsejéig hatolt. Hiszen újra a tenger felé fordult, óvatosan lépegetve egyre mélyebbre haladt, és azt gondolta: Lát engem. A lábaimat, a felgyûrt szoknyámat, a derekam nedves anyagon átsejlô körvonalait. Mivel férfi, ez ôt jobban felizgatja, mint engem. Az asszony lüktetést érzett, a teste lüktetett, mintha azt mondta volna, ez az. Ezt jelenti a tenger, minden csak ezt jelenti. Megállt, a tenger az ágyékát csiklandozta, a tekintetét az olajszállítóra szegezte, olyan messze volt, hogy úgy látszott, mintha papírból hajtogatták volna, füstje is csak puszta ecsetvonás az ôszi égen. A hajó körül a tenger úgy csillogott, mint milliónyi megfakult tükör.

De tévedett. És mikor végre megfordult, akkor látta, hogy milyen nagyot tévedett, mert a férfi már csak egy távolodó körvonal volt, mint egy messzi csónak, mellette a kutya, pattogó fekete labda. Azt gondolta: jaj, hát megint tévedtem.

A part felé indult, az egymás után lehámló napok rétegeire gondolt elnehezülve, bugyija csuromvíz volt, szoknyája csatakosan lógott.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu