A maláj adóbevalló gyémánttüzû szíve
(részlet)

New York, 1992. december 1.

Lelkem jobbik fele, te hitetlen leányzó!

Jól eltûntél a Közel-Keleten. Már-már úgy tûnik, ott akarod leélni a fennmaradtakat. Én közben még mindig Manhattan északi csücskiben a Fort Tryon parkban töltöm a vasárnapjaimat, tudod milyen tiszta, szeles és káprázatos tud lenni az a hely, tele búval bélelt, hazasóvárgó, magukat elátkozottnak érzô hatalmas orosz családokkal. Lehet persze, hogy csak az én lila viharfelhôs motoros bombázó szemüvegemen keresztül néznek ki ilyennek, mert én mindig úgy gondolok a saját ittlétemre, mint átmeneti helyzetre, holott már 13 éve itt totyogok. Valahogy távol kell lennem onnan, ahová igazán tartozom, ahol igazán lenni szeretnék, mert ott meg csapdában érzem magam. Távol kell lennem a valódi lehetôségeimtôl, az igazán rólam szóló léttôl, és ilyen faramuci remete életet kell éljek ennek a tömegszállodának a közepén, hogy kibírjam magam és az ilyenformán kificamított életem. Itt viszont el tudom fogadni, amire máshol képtelen volnék, hogy örök idegen vagyok, és nem fáj a táj átmenetisége, hogy nem tartoznak hozzám a dombok meg a gyárak meg a körutak, hanem ezt a alapérzést egyszerûen tudomásul veszem egy ilyen mély hátulsó alulsó helyen, ahol kicsit tompábbak, szürkébbek, élettelenebbek az ízek. Az élet ízei. Viszont a holdról meg a csillagokról meg az esôrôl és napfelkeltérôl mindig is tudtam, hogy az enyémek, hogy hozzám tartoznak, akárhol éljek is, ezekre mintha nem vetülnének rá a világ számkivetô erôinek indulatai.

Mostanában olyan vagyok, mint azok a kicsit bolondos öregasszonyok, akik elôzetes engedély nélkül boldog-boldogtalannal szóba állnak a parkokban, utcákon, aluljárókban meg múzeumkertekben. Legyen az akármilyen jöttment kutya, mókus, rigó, kisegér vagy ember, úgy beszélek hozzájuk, mintha egy törzsbôl valók lennénk, vagy mintha ôk tudatom teljességének részei lennének. Nem igazán érzem persze, hogy öregasszony lennék, sôt. De azért csodákszom rendesen, hogy még mindig élek és még mindig élek és még mindig élek.

Már az is ôrület, hogy kettônk közül te vagy a Közel-Keleten! Nem helyettem vagy véletlenül ott? Vagy pedig nem a sors csalafinta, diabolikus rejtelmei következtében menekültél oda elôlem? Az elôlem menekülést még értem, de elôlem pl. Franciaországba vagy más sznob kultúrkolonialista országba is menekülhettél volna.

Jó, nem akarok ennyire öncentrikus lenni, rajtam kívül még volt egyzilliárd dolog, ami elôl tovább kellett menekülnöd a világban (az ember fôleg és leginkább maga elôl menekül), de tény s való, hogy Amerigóba nem mertem volna eljönni, ha nem jössz ide elôttem kisúttörônek.

Valójában egyidejûség uralkodik jelenlegi életemen, és bosszant, hogy mindent egymásutániságban kell kifejtenem. Az álmom, a Márai-könyv, anyácskám képe elôtt gyújtott gyertyák, ezek mind egyidejûségben tobzódnak, és én mégse találok egy igazán jó szót hangvillának, amiben egyszerre élhetnéd át az egész történést.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu