AZ AMERIKAI KULTÚRA ALKONYA?

Három neves amerikai tudós, Allan Bloom, E. D. Hirsch és Russell Jacoby egy dolgot azonosan ítél meg: Amerika kultúrája hanyatlóban van. Egyetértésük azonban itt véget is ér. Bloom válságérzete egy konzervatív, mondhatni reakciós beállítódás eredménye, melynek alapélménye egy múltbéli aranykor, egy utópikus ôsállapot letûnte felett érzett fájdalom. E. D. Hirsch borúlátásába azonban már remény vegyül: ha tanítványai elvégzik az általa kiszabott házi feladatot, akkor a hanyatlást – szerinte – újabb felemelkedésnek kell követnie. Jacoby története bonyolultabb ennél. ‘ is elsiratja (szellemi) atyáink (és anyáink?) világát, és mély kiábrándultsággal szemléli pályatársai magatartását, ám mindeközben igyekszik magyarázatot is adni szellemi veszteségeinkre, materiális körülményeink változásaihoz kötve ôket. Szociológiai szempontból az ô megközelítése a legigényesebb.

Ennek ellenére könnyû lenne kifigurázni és egy elegáns mozdulattal félresöpörni A humánértelmiség utolsó nemzedéke (The Last Intellectuals) címû könyvét csakúgy, mint akár Hirsch, akár Bloom munkáját: A kultúra ABC-jét (Cultural Literacy) és az Amerikai elme bezáródását (The Closing of the American Mind). Habár mindhárom munka alapvetô fogyatékossága a túlzás, mindegyik a kultúra olyan krónikus bajait helyezi erôs megvilágításba, melyek fölött a téma visszafogottabb, fegyelmezettebb elemzôi hajlamosak nagyvonalúan átsiklani. E könyvek szerzôi a maguk különcségbe hajlón egyéni stílusában mindhárman a kultúrával kapcsolatos közkeletû és közhelyes vélekedéseket igyekeznek eltakarítani, hogy megtisztítsák a terepet egy általuk sürgetett komoly vita elôtt. Ennek a vitának Amerika kulturális és politikai hagyományainak egyik alapvetô dilemmáját kéne számba vennie – nevezetesen a (humán és reál) kultúra és a demokrácia problematikus viszonyrendszerét.

Ezt Bloom a lehetô legdirektebb módon veti fel. Könyvének központi témája – és egyben alcíme – az a kérdés, hogy „miként árulta el a demokráciát és szegényítette el diákjaink lelki életét a felsôoktatás”. A szerzô sokfelé elkalandozik, miközben definiálni igyekszik hajdanvolt utópiáját. Bloom eszményi kultúrájából az egyén személyes élményei révén részesült, s ennek ma is így kéne lennie. Az író elérzékenyülve idézi fel, hogyan avatták be egykor ôt magát az ideák emelkedett világába, és mélységes szánakozásának ad hangot, amiért diákjai nem élik át az ô egykori ámulatát és szorongással elegy, boldog izgatottságát. A nyugati civilizáció komolysága és ereje a jelek szerint napjaink fiataljait már nem képes megragadni. Az igazság lankadatlan keresése ma már nem divat, helyébe a bizonytalanság éretlen magabiztossága lépett.

Bloom banálisnak minôsíti a populáris kultúrát, elítélôen nyilatkozik a feminizmusról és a feketék militáns mozgalmairól, a társadalomtudományok mûvelôit területük „elnémetesítéséért” bírálja, az amerikai baloldalnak egyfajta elnietzscheisedést tulajdonít, a diákságot nárcizmusáért, a társadalom egészét pedig a szeretet-szerelem és a barátság eszméinek hanyatlásáért marasztalja el. Kirohanásainak legfôbb tárgya azonban a mindent átjáró relativizmus. Bloom szemében az amerikai társadalom általában, az ország egyetemei pedig különösképpen elmarasztalhatók az általános színvonal leszállításáért, és az igazság kutatásának, civilizációnk e legfôbb értékének szégyenteljes elárulásáért. Mára mindössze egyfajta „nekem frankó, neked nem?” mentalitás maradt.

Bloom ítéletei jórészt politikai elôítéleteibôl és kulturális preferenciáiból adódnak. A könyv elôszavát jegyzô Saul Bellow-tól az elitista médiaguruig, ifjabb William Buckleyig, a konzervatívok teljes tábora a legnagyobb egyetértéssel fogadta Bloom nézeteit. A szerzô ugyanis pontosan diagnosztizálja a hanyatlás tüneteit, és védelmébe veszi a nyugati civilizáció vívmányait. A baloldal képviselôi szemében viszont mindez nem egyéb az elit privilégiumainak féltékeny ôrizésénél, a kifejtés módja pedig szemükben önmaga paródiája. A Bloom híveit és bírálóit egyaránt jellemzô komolytalanság a szerzô saját írói magatartásának folyománya. Bloom ugyanis szélsôségesen elfogult, mondhatni bogaras alkat, akinél a meggyôzô okfejtést kinyilatkoztatások helyettesítik. A politikai és kulturális élet általa adott minôsítése a megfellebbezhetetlen ítélet súlyával bír, s aki szentenciáit vitatni merészeli, az vagy teljesen tudatlan vagy még valami ennél is rosszabb. A szerzô az eszmék történetének olyan grandiózus rendszerét vázolja fel, mely a klasszikus szerzôk bloomi olvasatától a hatvanas évek politikájának értékeléséig ível, de a részletek pontosságával, hitelességével vajmi keveset törôdik. Mindazonáltal aligha vitatható, hogy Bloom olyan kérdésekre irányítja figyelmünket, melyek az amerikai társadalom igen széles körét foglalkoztatják. „Diákjaink lelki élete” valóban szegényessé vált, amennyiben e hangzatos kijelentésen az értendô, hogy a modern (amerikai) kultúra válságos helyzetbe került, és hogy Amerika ennek tudatában van. Bloom, Hirsch és Jacoby együtt hiteles képet adnak e krízis dimenzióiról, a válság alapvetô okainak számbavételével azonban mindhárman adósak maradnak.

Bloom éles megvilágításba helyezi a társadalomtudományok szemléletmódját jellemzô relativizmus és redukcionizmus jelenségeit, melyeket a tömegkultúra rémképei tesznek még visszataszítóbbá. Mindez azonban idônként nevetségessé válhat. Mick Jaggert például a magas kultúra piedesztáljáról szemléli – mélységes megvetéssel.

Nem foglalkozik Mick Jaggerrel mint a kultúra jellegzetes alakjával, nem igazán érdekli se a zenész, se a példakép, mint ahogy nem vizsgálja, mi módon konstruálja meg a tömegkultúra ipara a híresség státusát. Ehelyett beéri annyival, hogy a maga erkölcsi piedesztáljának magasából lekicsinylôen nyilatkozzon mindarról, ami az ifjúságot foglalkoztatja.

Elôbb azt nehezményezte, hogy kérdésére felelve diákjai nem tudnak megnevezni követendô példaképeket. Aztán megállapítja, hogy ugyan Mick Jagger neve nem kerül említésre, mert divatjamúlt dolog példaképeket keresni, valójában a zenészt igenis példaképüknek tekintik. „Mick Jagger azt a szerepet játszotta életükben, amit az átlag francia számára Napóleon jelentett a tizenkilencedik században.” Ez valóban az amerikaiak lelki elszegényedésére utal, annak minden következményével. Ahelyett, hogy egy, a kora politikai világtérképét átrajzolni képes, zseniális hadvezér példája inspirálná ôket, rajongó tekintetüket egy rockzenészre függesztik, ki kétes esztétikai és etikai értékû dalokat énekel. És ez a helyzet – Bloom szerint – csak romlani fog: „Amit a leginkább nyugtalanítónak tartok e zenében, az nem morális hatása – hogy szexuális szabadosságra, erôszakra vagy kábítószerezésre buzdít. A legaggasztóbb szerintem a nevelésre gyakorolt hatása, mivel e zene meggyôzôdésem szerint tönkreteszi a fiatalok képzelôerejét, és rendkívüli módon megnehezíti, hogy szenvedélyes vonzalom ébredjen bennük a liberális, humán nevelés tartalmát adó mûalkotások és eszmék iránt. Az elsô érzéki tapasztalások egy életre meghatározzák, milyen ízlésvilág alakul ki bennünk, ami kapcsot teremt lényünk állati és szellemi része között. Az ébredezô érzékek energiáit mindig is a kifinomultság elérésének értelmében vett szublimálás szolgálatába állították, hogy az ifjúság hajlamaival, vágyakozásaival a zene, a festmények és a mese felé forduljon, melyek átmenetet teremtenek az emberi kötelességek teljesítése és az emberi örömök élvezete felé.”

A relativizmus mocsarában

A fenti megfogalmazásban kifejezésre jutó érzület számomra, a 60-as évek gyermekeként a 80-as évek gyermekeit érzékennyé tenni igyekvô tanár számára igencsak visszatetszô, mindazonáltal állítom, hogy fontos problémákat vet fel itt Bloom, melyeken alaposan el kell gondolkodnunk. A kifinomult érzékenység megléte létfontosságú feltétele egy civilizáció fennmaradásának, egy demokratikus társadalom mûködôképességének. Meglehet, ha idônket a tömegkultúra banalitásaira fecséreljük, azzal szellemi energiáinkat a múlt és a jelen kimagasló kulturális teljesítményeinek befogadásától vonjuk el. Az is tagadhatatlan, hogy egy olyan demokráciában, mely a kimûvelt emberfôk sokaságától várja, hogy a hatalom gyakorlása mindenki számára elfogadható legyen, a demokratikus közéletet magát ássa alá, ha az elmék kimûvelését a fogyasztói tömegkultúrára hagyjuk. Már most úgy választunk elnököt, ahogy egyik vagy másik rocksztár vagy farmermárka mellett döntünk. Nem kis kihívással néz szembe a demokrácia és a kultúra.

És Bloom reflektál is e kihívásokra. Az ô értelmezésében az egyetemet és a diákok nevelését el kell szigetelni a külvilág napi gondjaitól. Az egyetemnek alternatívát kell nyújtania a megélhetésért vívott küzdelem és a fogyasztói javak hajszolásának világával szemben. Az egyetemnek az lenne a dolga, hogy diákjait megismertesse a szép, a jó és az igaz körül folyó vita nagyformátumú érveivel. Mindazonáltal Bloom okfejtésével – a legmegrögzöttebb konzervatívok és Leo Strauss híveinek táborát leszámítva – valószínûleg minden olvasó számára igencsak különcnek hat. A szerzô meg van gyôzôdve arról, hogy köznapjaink életét a demokrácia logikája igazgatja. Az általános filozófiával valamint az egyes humán és reál tudományokkal kapcsolatos reflexióknak szerinte egy elit, már-már titkos társaság körein belül kell zajlaniuk. Semmi kétsége nincs afelôl, hogy az egyetemnek kitüntetett fontosságú, elkülönült helynek kell lennie. A kérdés csak az, miképp konstituálható, mûködtethetô és védelmezhetô e különleges státussal bíró hely.

Elôítéleteitôl és pózaitól eltekintve Bloom egyszerû és fontos mondanivalóval szolgál. Az amerikai felsôoktatás és tudomány elszakadt a valóság feltárásának nyugati tradíciójától. Amerika felsôoktatását és tudományosságát egyrészt a német nihilizmus, másrészt saját demokratikus ethosza, illetve a felvilágosodás hamis ígéretei kezdték ki. A nihilizmust az a Nietzsche és Weber által képviselt antidemokratikus hagyomány jelenti, mely a politikához való elméleti és gyakorlati viszonyunkat a realizmus és a természet jegyében alakította át. E hagyomány szerint fenntarthatatlan a méltányos, ésszerû politizálás. Ami a demokratikus ethoszt illeti, ez azzal, hogy tagadja az ember és ember közötti megkülönböztetés lehetôségét, egyszersmind a kultúra termékei közti distinkciót is megkérdôjelezi. Ilyenformán a magas kultúra mint olyan válik létében bizonytalanná, ahogy azt már Tocqueville is megállapította. A felvilágosodás pedig azt az illúziót keltette bennünk, hogy az emberi természetbôl kiinduló és ahhoz hû, realista politika egy új, az arisztokrata dekadenciánál magasabb rendû, demokratikus kultúrát hoz majd létre. Bloom a leghatározottabban állítja, hogy Weber és Nietzsche, csakúgy mint Marx, Dewey és Rousseau tévutat jelent. Egészen az ókorig vissza kell kanyarodnunk, hogy meghaladjuk a jelen filozófiai válságát.

Eddig a pontig Bloom mestere, Leo Strauss ismert elveit követi. A tanítvány újítása abban áll, hogy ezen elveket a hatvanas évek kultúrájának és politikájának árnyékában fogalmazza újra. A hatvanas és a korai hetvenes évek feminista, militáns néger és radikális diákmozgalmai Bloom részérôl nem kapnak mást, csakis gúnyt és megvetést. A nyugati civilizáció története az ô elôadásában saját élményei fénytörésében jelenik meg, azon benyomások filterén átszûrve, melyek a hatvanas évek során, fôként a Cornell Egyetemen érték. Mindaz, ami ekkor New York államban lezajlott, Bloom számára a nyugati kultúra hanyatlásának képét festi. Az elmúlt két évtized számos szociológiai, politikai és kulturális elméletéhez hasonlóan Bloom munkájára is a hatvanas évek és e korszak kritikája nyomja rá a bélyegét.

Bloom számára a hatvanas évtized egyetlen eseményben csúcsosodik ki. A diáklázadások alatt a Cornell néger hallgatói nem érték be az akkorra bevetté vált teátrális gesztusokkal, a fekete szeparatistáknak a külön kollégiumok, kultúrközpontok és tanulmányi programok létrehozására vonatkozó, „alku tárgyát nem képezô követeléseinek” egyszerû hangoztatásával, hanem a konfrontáció tetôpontján e követeléseknek fegyverrel hadonászva, a professzorokat életveszélyes fenyegetésekkel illetve igyekeztek nagyobb nyomatékot adni. Az egyetemi hatóságok meghunyászkodtak a tüntetôk elôtt, ahelyett hogy határozott fellépéssel álltak volna ki a törvényesség és a tudomány védelme mellett. „A professzorok, legbecsesebb hagyományaink letéteményesei és legmagasabb intellektuális törekvéseink megtestesítôi kedvét keresték e csak a söpredék szóval illethetô népségnek, nyilvános önkritikát gyakorolva, és bocsánatért esedezve, amiért képtelennek bizonyultak felfogni a legalapvetôbb erkölcsi kérdéseket, melyekre persze éppen e csôcselék nyitotta rá a szemüket; a professzorok ezek után kinyilvánították abbéli hajlandóságukat, hogy a kurzusok tananyagával együtt nyomban megváltoztassák az egyetem legfôbb célkitûzéseit.” Ezekbôl az indulatokból táplálkozik Bloom bírálata, melynek retorikája kétség kívül magával ragadó, de a szerzô látókörének szûk határai megtörik a kritika lendületét.

E szemléleti beszûkültség elsôdlegesen a nyugati tradíciók és ezek hatóerejének dogmatikus értelmezésébôl adódik. Nemcsak arról van szó, hogy Bloom számára e tradíció nagyon nyugati, nagyon elitisztikus, hogy kizárólag férfiak, és kizárólag fehér férfiak által létrehozott Nagy Mûvek sorából áll, hanem arról is, hogy e hagyománynak egy nagyon leszûkített értelmezésével szolgál. A Nagy Mûvek történelmi összefüggésekben való vizsgálatát a relativisztikus gondolkodás egy kisebb eltévelyedését jelentô historicizmusnak bélyegzi, míg e mûveknek a jelen tükrében való újraértelmezésére tett kísérleteket egyszerûen éretlen blaszfémiának minôsíti. Ez utóbbiról így ír: „Képzeljünk el… egy ifjú embert, aki a Louvre-ban vagy az Uffiziban sétál; nem lesz nehéz lelkiállapotába belehelyezkednünk. Ifjúnk teljesen ártatlan, ami a bibliai, görög vagy a római ókor ismeretét illeti, így Raffaello, Leonardo, Michelangelo, Rembrandt és a többiek semmit sem mondanak neki. Csupán színt lát és formát – modern mûvészetet. Egyszóval e képek és szobrok sora – csakúgy, mint minden egyéb, mi lelki életét betölti – absztrakt alkotásként jelenik meg neki. Pedig bármit állítsanak is a modern bölcsek, e mûvészek abból indultak ki, hogy témájukat a szemlélô azonnal felismeri, mi több, hogy mûveik erôteljes üzenetet is közvetítenek a számára. Alkotásaik épp az efféle üzenetek, jelentések foglalatául szolgáltak, érzéki megjelenítésükkel mintegy kiegészítve ôket. E jelentéstartalmak nélkül, megfosztva attól, hogy a nézôt mint morális, politikus és vallásos lényt ragadják meg, e mûvek leglényegüket veszítik el.”

Bloom számára a mûvek értelmezéséhez csakis az alkotói szándék adhat kulcsot. És itt leplezôdnek le leginkább megközelítésmódjának korlátai. A modern mûvészet összetettsége és mélységei teljes mértékben érintetlenül hagyják, és elzárkózik annak elismerése elôl is, hogy a mûvészet történetének huszadik századi szempontból való kontemplálása bármiféle értékkel gazdagíthatná a szemlélôt. A diák, aki esetleg képes lehet valami ilyesmire, elismerés helyett szerinte csakis dorgálást érdemel.

E. D. Hirsch mindezt más nézôpontból ítéli meg. Mint Bloom, ô is fontosnak tartja a közös (nyugati) kultúra megôrzését, ám sokkal kevésbé dogmatikus annak megítélésében, hogy e kulturális tradíció mely konkrét mûvekbôl tevôdik össze, s hogy ezek mit adhatnak nekünk. Arra vonatkozó elvárásai, „amit minden amerikainak ismernie kell” éppenséggel meglehetôsen minimalisztikusak, pragmatizmuson alapuló programja pedig teljesen demokratikus. Míg Bloom az amerikai kultúra válságát az elit ismereteinek beszûkülésébôl eredezteti, Hirschet mindenekelôtt az átlag amerikai mûveltsége foglalkoztatja. Végkövetkeztetését tekintve Bloom alapvetôen a demokratikus hatásokat kárhoztatja, míg Hirschnek a kultúra megreformálására tett szerény javaslata éppenséggel a demokrácia megerôsítését veszi célba. Ezért aztán meglehetôsen aggasztó, hogy sokan Hirsch és Bloom munkájában két egymást kölcsönösen alátámasztó rendszert látnak.

Az átlag amerikai mûveltsége

Hirsch gondolatmenetét azzal kezdi, hogy az általa kulturális írástudásnak (cultural literacy) nevezett készséget a modern világban való teljes körû polgárjog alapfeltételeként definiálja.

Sokan, kivált a hátrányos gazdasági helyzetben lévôk közül nem rendelkeznek azokkal az alapismeretekkel, melyek nélkülözhetetlenek a közösség életében való részvételhez, véli Hirsch. A hirschi értelemben vett kulturális analfabéták nem tudnak eleget a gazdaság, a politika és a mûvelôdés világáról ahhoz, hogy sikerrel vegyenek részt a piaci versenyben, és hogy a politikai érdekek ütköztetésénél hallathassák hangjukat. Pedig nem okvetlenül vannak híján a kellô intelligenciának. Igazából a kultúra alapelemeinek ismerete az, ami hiányzik nekik.

Hirschet nem érdeklik az ezoterikus tudás területei. Ami fontos számára, az a legelemibb kulturális, azon belül is a nyelvi készségek megléte. A szakismeretek – melyek magas szintû elsajátítása a nemzet létérdeke, ha talpon akar maradni a fejlett technológiák világméretû versenyében – kevéssé foglalkoztatják. Figyelmét elsôsorban a kulturális élet alapvetô összetevôire összpontosítja. Ezeket az összetevôket a nyelv elemeinek tekinti. Ahogy tisztában kell lennünk a „narancsszín” szó jelöltjével, ha festészetrôl kívánunk beszélni, úgy birtokában kell lennünk bizonyos, a kultúra világával kapcsolatos kifejezéseknek, ha a legteljesebb értelemben vett polgárokként részt kívánunk venni az össztársadalmi diskurzusban. Az ember képtelen a politikai cselekvésre, ha például nincs tisztában a „New Deal” kifejezés jelentésével. Ugyancsak szükséges ismernünk Richard Nixon vagy Thomas Paine nevét, és kell hogy valami fogalmunk legyen arról, mire utal a NATO vagy a PFSZ rövidítés. Nem létfontosságú – hangsúlyozza Hirsch –, hogy a polgár elmélyült ismeretekkel rendelkezzék az efféle programokról, szervezetekrôl és személyekrôl, de hozzávetôleges elképzeléssel mindenképp rendelkeznie kell a szóban forgó nevek és kifejezések jelöltjeirôl.

Amellett érvel, hogy mindannyiunk számára közöseknek kell lenniük az általunk használt szimbólumoknak és az azokhoz tapadó várakozásoknak és reakcióknak ahhoz, hogy közösségeink és társadalmunk hatékonyan mûködhessenek. Ha az élet egy adott szférájában hiányzik bizonyos szimbólumok ismerete, azt az adott társadalmi szféra éppúgy megszenvedi, mint a részét képezô egyén. A kérdéses szférát az a „zaj” károsítja, amit a tudatlanok keltenek azáltal, hogy a megfelelô szimbólumokat használják ugyan, de nem értik ezeket, vagy mert egyszerûen nem a megfelelô szimbólumokkal operálnak. Az egyének azt szenvedik meg, hogy állandó dezorientáció jellemzi cselekvésüket, melyet sem az ön-, sem a közérdek tudatos követése nem vezérel. Vegyük csak példának azt a vélekedést, mely szerint a Függetlenségi Nyilatkozat vagy az állampolgári jogokat rögzítô alkotmánymódosítás (Bill of Rights) mind nyelvezetében, mind tartalmában felforgató és Amerika-ellenes dokumentum. Akik ezt az alkotmányunk té ves értelmezésébôl fakadó nézetet vallják, sokkal könnyebben megfoszthatók jogaiktól, mint mások. Hirsch tehát igen nagy hangsúlyt helyez arra, hogy az eredményes politikai, kulturális és gazdasági cselekvés alapfeltétele a nyelvi jelentések közmegegyezésen alapuló ismerete, amibôl logikusan adódik, hogy az oktatónak fontos szerepet kell játszania ezen ismeret terjesztésében. Ez az a pont, ahol Hirsch frontális támadást intéz a progresszív pedagógia ellen. Támadásának legfôbb célpontja John Dewey, de egy-két lövést lead Jean-Jacques Rousseau felé is.

Sajátos eszmetörténeti áttekintésében Rousseau és Dewey a neveléselmélet azon modern, progresszív iskoláját képviselik, mely a tanulás folyamatára, nem pedig annak tárgyára, azaz a kulturális tartalmakra helyezi a hangsúlyt. Hirsh figyelmen kívül hagyja mindazt, ami elválasztja az amerikai pragmatizmus képviselôjét, Deweyt az európai felvilágosodás legjelentôsebb gondolkodójától, Rousseau-tól. Rousseau rendszerének központi fogalma, a „természetes” nem keverhetô össze a gyakorlati cselekvéssel, amire Dewey irányítja a fô figyelmet. Hirsch számára azonban e kettô egy és ugyanaz, mivel hozzájuk képest egyaránt lényegtelennek tûnik fel az oktatás tartalma. Nem kétséges, Dewey és Rousseau nevének emlegetése Hirsch érvrendszerében elsôdlegesen retorikai célokat szolgál. Hirsch Bloom és Bennett mellett a modern nevelést ellenzôk táborába sorolja önmagát. Ez az önbesorolás azonban, bár alkalmas a figyelemfelkeltésre, és muníciót szolgáltat az iskolaügy fundamentalistái számára, csak összezavarja Hirsch érveit, melyek összességükben pragmatikusnak és liberálisnak mondhatók. Hirsch ugyanis nem valamiféle, a státusok konzervatív elkülönítését szolgáló irodalmi kánon mellett tör lándzsát, hanem olyan kulturális közmegegyezést szorgalmaz, mely éppenséggel egy demokratikus társadalmi és politikai gyakorlat fenntarthatóságát szolgálná.

Pragmatikus alapokon, meggyôzôen érvel amellett, hogy a demokratikus politika a kulturális írástudás meglétén nyugszik: A félig vagy egészen írástudatlan amerikaiak nemcsak szegénységre vannak ítélve, de a világ meg nem értésébôl fakadó jogfosztottságra is. Mivel tudják magukról, hogy nem képesek felfogni a legfontosabb politikai kérdéseket, és mivel érzik, hogy manipulatív leegyszerûsítések áldozatai lehetnek, nagyfokú bizalmatlansággal kezelik azt a politikai rendszert, melynek elvben az urai. Nem érzik úgy, hogy cselekvô részesei lehetnének köztársaságunk ügyeinek, és gyakran még csak szavazni sem mennek el. A kulturális írástudás politikai jelentôsége abban áll, hogy az igazi egyenjogúsághoz csakis a tudáson, a tudáshoz az írástudáson, ahhoz pedig a kulturális írástudáson át vezet az út.

Hirsch teljes egyetértéssel idézi Jeffersont: „Ha nekem kéne döntenem, hogy kormányunk legyen újságok nélkül, vagy újságjaink kormány nélkül, habozás nélkül az utóbbit választanám. Kikötném azonban, hogy mindenki hozzájusson azokhoz az újságokhoz, és mindenki el is tudja olvasni ôket.”

Hirsch pontosan azon képesség jeffersoni említését húzza alá, melyet rendszerint kihagynak a néhai elnök e sokat idézett megnyilatkozásából. Ezzel éppen azt a fontos jeffersoni hagyományt folytatja, mely az írástudás fontosságát hangsúlyozza a demokratikus politika szempontjából. Abban is az amerikai pragmatizmus hagyományait követi, hogy Mead (és Dewey) nyomán kiemeli: az írástudás elengedhetetlen része a kulturális diskurzus közös világának ismerete.

E közös világ meglétének hangsúlyozása könnyen összetéveszthetô Bloomnak a kánonhoz való ragaszkodásával, kiváltképp hogy Hirsch – csakúgy, mint Bloom – kiemelt fontosságot tulajdonít a nyelv standardizációjának, a helyi magas kultúra kialakításának és a nemzeti értékek közvetítésének. Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy a konzervatív Bloom számára a nyelvi standardizáció, a magas kultúra és a nacionalizmus mind egy elit kényelmes közérzetét hivatott szolgálni. Hirsch szemében azonban mindez eszköz egy nem pusztán politikai, hanem társadalmi értelemben is demokratikus eszmény megvalósításához.

A kulturális írástudás helyzetét Hirsch szerint egyértelmûen a hanyatlás jellemzi. A kialakult helyzetért szerinte a felelôsség az önkiszolgáló szupermarketek módjára mûködtetett közép- és általános iskolákat terheli, mivel a kritikus gondolkodás kialakításának hajszolása közben megfeledkeznek a létfontosságú információk átadásáról.

Hirsch abban reménykedik, hogy egy kötelezôen elôírt törzsanyag közös erôfeszítéssel történô kidolgozásával még megfordítható ez a fragmentációs folyamat. Meglehet azonban, hogy az erre irányuló erôfeszítéseknek komolyabb akadályokkal kell majd megküzdeniük, mint azt Hirsch gondolná. Az általa vizsgált problémák kialakulásáért ugyanis nem csupán a fragmentálódott közoktatás a felelôs, mélyen bele vannak ágyazva Amerika kulturális intézményrendszerének egészébe. Ezt legtisztábban egyetemeink este példázza. Bloom arra világít rá, ami egyetemeinket és kulturális életünk egészét összeköti. Russell Jacoby arra irányítja figyelmünket, ami egymástól elválasztja ôket.

Az értelmiség végnapjai

Russel Jacoby szerint a kulturális fragmentációért különösen nagy felelôsség terheli az egyetemeken oktató értelmiségieket. Bûnük abban áll, hogy szûk szakterületeik elszigeteltségébe zárkóznak, és karrierjük építgetése mellett vajmi keveset törôdnek valódi hivatásukkal, azaz a bonyolult elméleteik megalkotása mellett teljesen háttérbe szorul, hogy felismeréseiket hozzáférhetôvé tegyék a nagyközönség számára. Jacobyt mindenekelôtt a baloldali társadalomkritikusok „dezertálása” aggasztja, akiket a tudományos karrier a közéleti szerepvállalástól csábított el.

Míg Bloom az elitre és a magaskultúrára függeszti tekintetét, Hirsch pedig a közösség és a kultúra egészéért aggódik, Jacobyt a szabad értelmiség és a kritikus szemléletû kultúra helyzete foglalkoztatja. Figyelmét elsôsorban a bohém szellemû szabad értelmiség eltûnése és az egyetem intézményének növekvô súlya köti le. Jacoby a független, egyetemi egzisztenciához nem kötôdô tudós kihalófélben levô fajtájának egyik utolsó reprezentánsa. Lehet, hogy munkája nem egyéb, mint rendkívüli részletességgel kimunkált gyászbeszéd?

Három jól elkülöníthetô értelmiségi nemzedéket hasonlít össze: az 1900, az 1920 és az 1940 körül születettekét. Megállapítja, hogy e generációk mindegyike egy-egy markánsan elkülönülô értelmiségi létezésmódot jelenít meg. A századforduló táján születettek „a klasszikus amerikai értelmiség megtestesítôi, kiknek életét a könyvek, a recenziók és a hírlapírás töltötte ki. Briliáns esszéisták és jó tollú írók voltak, akik könnyen meg tudták szólítani a szélesebb közönséget is.” E generáció három ôstípusát Lewis Mumford, Dwight Macdonald és Edmund Wilson testesíti meg. A következô nemzedék az átmenetiség címkéjét kapja Jacobytól. „Ezek a kis példányszámú lapoknál tanulták a tollforgatást, mikor az egyetem még csak marginális szerepet játszott. Ez a közeg határozta meg stílusukat is, mely a szélesebb intellektuális olvasótábor számára befogadható, elegáns esszé mûfajában teljesedett ki.” Alfred Kazin, Daniel Bell és Irwing Howe ennek az átmenetnek a legjelesebb képviselôi. Az 1940 után születettek arculatára már teljes mértékben az „egyetemi intézményesülés” nyomja rá a bélyegét. „Hogy valaki pusztán a könyveibôl megélhessen, immár nem nehéznek, hanem lehetetlennek bizonyult. Az igényes folyóiratok és lapok száma egyre csak csökkent (és a fennmaradók alig növelték a honoráriumokat), ami drasztikusan beszûkítette a lehetôségeket; minden az egyetemi állások felé lökte az írástudókat.”

Miután kellô méltatásban részesítette a letûnt korok intellektuális prózájának szépségét, politikai aktualitását és közérthetôségét, Jacoby felméri az egyetemektôl független értelmiségi létezés talajának erózióját. Az olcsó belvárosi lakások a városközpontok pusztulásának, majd az ezt követô luxusrekonstrukciónak estek áldozatul. Az értelmiségi áttette székhelyét a kávéházi bohémtanyáról az egyetemi bizottságok és menzák világába. Habár nem kétséges, hogy Jacoby esztétikai megfontolásokból a korábbi létforma híve, tudatában van annak, hogy az átmeneti nemzedék önszántából döntött az egyetemi egzisztencia nyújtotta biztonság, kiszámíthatóság és kényelem mellett. Míg e nemzedék tagjai egyetemi oktatóként is megôrizték kritikus gondolkodásmódjukat és stílusuk közérthetôségét, a fiatalabb generációnál a kritikai impulzus különbözô formákban szublimálódik. Alternatív, de bevett tudományos mûfajokban jut kifejezésre, mint a tudományos marxizmus, a szakmailag briliáns, de a nagyközönséget megérinteni nem képes társadalomtörténeti leírások, az érthetetlen szakzsargon miatt a publikum számára használhatatlan radikális politikai-gazdasági teóriák, és olyan irodalomelméleti és kultúrkritikai tanulmányok, melyek nemcsak kétes nyelvelméleti alapfeltevéseken alapulnak, hanem a beavatottak szûk körén kívül teljesen megközelíthetetlen nyelvezetben íródnak.

Az utolsó intellektuelek eltûntérôl szóló beszámoló éppen azokat a pozitív és negatív minôségeket testesíti meg, melyek a szerzô szerint az Egyetemi Éra alatt elvesztek. A mûvelt nagyközönség számára érthetô, elegánsan megírt munkáját Bloom és Hirsch mûveihez hasonlóan egyfajta impresszionisztikus közelítés és a tudományos fegyelmezettség hiánya jellemzi. E mûvek sikeresen hívják fel a figyelmet az amerikai kultúra alapvetô problémáira, de inkább csak a tüneteket mutatják meg. Bloom, Hirsch és Jacoby lényegében egyazon problémával küszködik, a demokrácia és a kulturális minôség eróziójával, a tömegtársadalom és a tömegkultúra térnyerésével. Bloom nem tesz különbséget demokrácia és tömegtársadalom között. Végsô soron a világ minden bajáért a moderneket okolja, a modern borzalmak (totalitarizmus), a modern kihívások (elsôsorban a relativizmus), a modern eredmények (például a liberalizmus) és a modern álmok (például a demokrácia) közti bármiféle megkülönböztetés nélkül.

Bloom kérdése az, hogy vajon összeegyeztethetôk-e a demokráciával a kiválóság és az autonómia értékei a kultúrában. Hirsch azt kérdezi, hogyan találkozhat a demokrácia és a kultúra (a humán és a reál tudományok) úgy, hogy kölcsönösen támogassa egyik a másikát. Jacoby azt kérdezi, képesek-e az értelmiségiek a szavukat hallatni, hogy társadalmunk problémái és lehetôségei ne maradjanak rejtve a szélesebb közönség elôtt. Kérdéseik csak a demokrácia fonákját jelentô tömegtársadalom létébôl adódó problémák elemzésével, tömegtársadalom és tömegkultúra kérdéseinek átfogó kritikai vizsgálatával válaszolhatók meg igazán. Bár azt nem tudják meggyôzôen bizonyítani, hogy kultúránk abszolút értelemben végromlásra ítéltetett, ráirányítják figyelmünket annak az összetett kapcsolatrendszernek a krónikus bajaira, melyek a demokrácia és a kulturális értékek közti viszonyt jellemzik napjaink Amerikájában.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu