AZ ERKÖLCSI MAGÁNY TERHE

Számomra igazi próbatétel Kertész mûvészete. Mert bár ôt olvasom, az ô élményeibe bonyolódom bele, közben az én lényemnek is eddig nem sejtett rétegei tárulnak fel, melyek akár ijesztôek is tudnak lenni. A Kaddis elbeszélôje egy gyilkosra ismert magában; A kudarc hôse nemcsak börtönôr lett, hanem lélekben is hozzátorzult hivatásához; a Sorstalanság fôszereplôje ügyefogyott, mégis egyértelmû igyekezettel próbál fogvatartóihoz idomulni. Kertész Imre regényeit, naplóit olvasva én is egy idegenre, egy elvadult másvalakire ismertem magamban. Olyasvalakire, akit nehéz erkölccsel, jó szóval, észérvekkel megszelídíteni. Korábban nem sejtett rétegeket hoztak bennem felszínre ezek a könyvek. S létezik-e magány, mely ennél rémisztôbb lenne? ‘t megszólíthatatlannak érzem; de én sem vagyok könnyû helyzetben.

Kertész Imre mindenkinek a véleményével szembeszegül — s közben az olvasót is kelepcébe csalja: benne is fölébreszti a mindentôl való elkülönülés vágyát. Valamennyi mûvét olyan érzéssel tettem le, hogy valami bennem is menthetetlenül összekuszálódott. Engem is megigézett, sôt: vonzani kezdett a hiábavalóságnak az a mélységes átélése, amit semmiféle siker, ünnep vagy másmilyen eltérítô hadmûvelet nem tud feledtetni; megingatott a saját használatra gyártott s eddig elég jól mûködô meggyôzôdéseimben azt illetôen, hogy mi a jó és mi a rossz. Végsô soron pedig olyasmivel szembesített, amirôl inkább nem is szeretnék tudni. Nevezetesen azzal, hogy ami megtörtént, ott, a lágerekben, a Sorstalanság helyszínein, korántsem ért még véget, s hogy a színfalak mögött továbbra is ott kísért egy szellem — vagy inkább: annak hiánya, a kultúra hajdani szelleme helyén keletkezett vákuum —, melynek valamennyien foglyai vagyunk. Akkor is, ha képesek vagyunk olyan illúziótlanul látni, mint Kertész Imre, és akkor is, ha nem akarunk látni, hanem a színpadi kulisszákat, világunk tarka önfeledtségét akarjuk egyedül létezô valóságnak elfogadni.

Látóvá tesznek hát Kertész Imre könyvei. És ettôl rémisztôek. Nem egyszerûen a rettenetre nyitják rá a szemem — ahogyan azt egy egész iparág, a holocausttal financiálisan is roppant sikeresen visszaélô, mélyen pornográf iparág teszi —, hanem arra kényszerítenek, hogy magából a rettenetbôl nézzek a világra. Vagyis úgy kezdjek látni, hogy amit érzékelek, azt ne tudjam éles határral elkülöníteni magamtól. Pornográf szemlélôdés helyett az aktus kellôs közepébe taszítanak. „Hóhér és áldozat... a totalitásban mind egy ügyben: a Semmi ügyében teljesít totális szolgálatot, bár természetesen ... ez a szolgálat korántsem egyforma szolgálat”, olvasható a Kaddis lapjain. Kertész Imre írói eljárására is vonatkoztathatók e szavak. Az olvasónak, korántsem úgy persze, mint az írónak, de mégis ugyanabba a rettenetbe kell alámerülnie, mint vezetôjének. És amilyen kíméletlen Kertész Imre önmagával szemben, éppoly kíméletlen olvasójával is. Persze az én érdekemben is — én leszek látóvá. Még akkor is, ha látásomnak vajmi kevés gyakorlati hasznát tudom csak venni abban a kápráztató, kaleidoszkópszerû, bár eléggé lélektelen világban, amelyben élnem adatott.

Kertész Imre egész írói univerzuma ennek a kettôsségnek a szorításában létezik. Egyfelôl meg kell tanulni látni, élesen, könyörtelenül, akár önmagunk ellenében is — másfelôl viszont e látással nemhogy a világot, de még önmagunkat sem igen váltjuk meg. És mi az eredmény? Egy haldokló állat szemével nézni mindent — olyan tekintettel, amely túl van mindenen, de azért figyelmes és mindenre kiterjed. Sôt, e világon túli perspektíva birtokában létezik csak igazán. Felfokozottan, szinte túlcsordulva addigi önmagán — úgy, mint Kertész Imre hôsei is, akik egy kivételes helyzet foglyai, amelybôl visszatekintve csak álmélkodni lehet mindenen, ami egyébként oly normálisnak tetszik.

A határok megtapasztalása

E kivételes állapotról ad hírt Kertész Imre. Csábító lenne azt mondani — különösen a Sorstalanság alapján — hogy a koncentrációs láger ez a nagy kivétel. Én azonban a Sorstalanságot éppúgy nem nevezném lágerregénynek, mint ahogyan nem jutna eszembe ilyesmit mondani a Kaddisról, A kudarcról, a Gályanaplóról vagy a Valaki másról. A kivételes állapot sokkal inkább egy egzisztenciális határhelyzet: a szabadság, és annak reménye vagy éppen lehetetlensége. Századunkat bemutatva Kertész Imre nem annak konstatálásánál torpan meg, hogy e kor borzalmat borzalomra halmozott. Önsajnálat és a fájó sebekben vájkálódás helyett tovább lép, s a lehetô legjózanabbul vizsgálja, mi lehet az oka annak, hogy a szabadság kérdése a mi századunkban elválaszthatatlan lett a borzalmakétól.

Azért sarkalatos ez a kérdés, mert az európai kultúra eddigi történetében az ember mindig is a szabadságot s az ezzel társuló határhelyzeteket kutatta. Saját határait átlépve tudta valóban sorsszerûnek érezni az életét. Azaz: emberi létezése súlypontjára rendszerint ott talált rá, ahol épp az úgynevezett emberinek a kizárólagossága szûnt meg. „Az isteni nem határa az embernek — írja Georges Bataille —, de az ember határa isteni. Másként szólva: az ember önnön határait megtapasztalva válik istenivé.” Kertész Imre könyveiben egy olyan univerzum mûködésének válunk szemtanúivá, amelyben az emberek éppúgy megtapasztalják saját határaikat, mint a kultúrában eddig is — ám saját istenivé válásuk tapasztalatában egyáltalán nem részesülnek. Ellenkezôleg: kilépnek ugyan önmagukból — egzisztálni szó szerint annyit jelent, hogy önmagunkból kilépve létezünk —, ám ez rátalálás helyett a teljes elveszettséghez vezet. Létezni nála annyit jelent, mint elveszettnek lenni. És ez az elveszettség az, ami borzalmak sorozatához vezetett. Nem Auschwitz miatt vált elveszetté az ember, hanem maga Auschwitz is ennek az elveszettségnek, a belsô iránytû elromlásának az eredménye. S ha ez így van — márpedig Kertész Imre mûvei nem sok kétséget hagynak efelôl —, akkor Auschwitz valóban nem ért még véget. Kafka aktuálisabb, mint valaha. Miként félô, hogy Kertész Imre aktualitása sem szûnik meg egyhamar. Mûveinek rémisztô voltához ez is hozzátartozik.

„Isten nekem Auschwitz képében nyilatkozott meg”, olvashatjuk a Kaddis lapjain. Kertész Imre, Wittgenstein avatott értôjeként és fordítójaként, pontosan fogalmaz. Értsük mi is pontosan a szavait. Az igazi borzalom nem Auschwitz, nem a történeti hely, ahol a legtöbben, kik itt összegyûltünk, soha nem is jártunk. Auschwitz „csupán” kép. Méghozzá Isten képe, aki ezúttal saját hiányaként nyilvánult meg: létezik is, meg nem is. Létezésének a borzalom a legfôbb bizonyítéka, miközben e borzalom éppen Isten tökéletes hiányának is a jele. A platonizmus csôdje Auschwitz. Metafizikai Möbius-szalag.

Kertész Imre szavai mindig pontosak; s ha Istent említ, ezt nem szentimentalizmusból vagy udvariasságból teszi, és kiváltképpen nem holmi közhelyszerûség miatt. Persze a konfesszióhoz sincs köze az „isten” szónak. Az ô szóhasználatában azt jelenti, amit az eddigi kultúra történetében mindig is jelentett: a legszemélyesebb reménynek egy földöntúli reménnyel való egybefonódását. S ha nincsen Isten — amit Kertész hol melankolikusan, hol haragosan, hol elkeseredetten, hol pedig egykedvûen hangoztat —, akkor ez azt jelenti, hogy a legszemélyesebb életnek és az úgynevezett legtágabb sorsnak sincsen többé egymáshoz köze. Az ember valóban sorstalan lett. Nemcsak a lágerekben, hanem — az ô fordulatával élve — „a béke romjai” közepette is.

Ellenállni a kísértésnek

Kertész Imre életmûve a mi eltökélten és szándékoltan szekularizált korunknak a kíméletlen kritikája. Azt a kort állítja — annak szenvedô alanyaként — pellengérre, amely az ember isteni gyökereirôl megfeledkezve minden reményét a gyakorlati megoldásokba fekteti. E század megmutatta, mihez vezet ez: a végsô megoldás (Endlösung) gondolata nem születhetett volna meg, ha elôbb nem fog össze egy egész kultúra is, hogy mindent mindenáron meg akarjon oldani — azt is, amire pedig nyilvánvalóan nincsen megoldás. Vagyis ha a transzcendencia nem változott volna át praktikus kérdéssé. Kertész Imre, nem riadva vissza attól, hogy ez ma állítólag idôszerûtlen, a szekularizációnak korunk egyik legmélyebb és legfelvilágosultabb kritikusa. Hiszen a transzcendens kötelékek szétfoszlásával olyasmi szenvedett csorbát, ami az emberben a legszentebb. Ez az, ami semminek nem rendelhetô alá, nem korlátozható, és semmiféle erkölcsi világrendnek sem szolgáltatható ki. „Valami érinthetetlennek” nevezte ezt a magot Kertész A kudarcban. Ez az, ami ellen az egész világ összefog. Nemcsak a lágerekben, hanem a békében is.

Ettôl olyan felkavaróak Kertész Imre mûvei. Tôlem, aki a háború után születtem, a lágerek világa idegen. ‘szintén szólva nem szívesen olvasok róluk, s ha tehetem, a filmekkel és fotókkal való találkozást is kerülöm. Kertész Imre Sorstalanságát olvasva azonban nyomát sem tapasztaltam az ilyen ellenérzésnek. Mi hát az a legkisebb közös nevezô, ami engem ezzel a regénnyel olyan mélyen összeköt? Nem a szenvedés, nem a gonoszság, nem a fasiszta lelkület tanulmányozása, és nem is a zsidó sors. Hanem a szabadság. Nem a lágervilág érdekel, nem egy rendszer mûködése, nem a szenvedés és nem a kálvária. Egyes-egyedül a szabadság. Ez az a különös érinthetetlen mag, amely e században az egész világ ellenében tud csak megnyilvánulni. És ezért kelti a tökéletes idegenség benyomását is. Mi a szabadság? A Kaddisban van egy igen rövid és velôs válasz: akkor vagyok szabad, ha úgy cselekszem, ahogyan nem kellett volna. A szabadság: ellenállni a kísértésnek. Nemcsak a gonoszénak, hanem a jóénak is, melynek kísértése, mint Brecht óta tudjuk, rettenetes tud lenni. „Bizonyára többször vagyunk jók erkölcsi gyávaságból, mint valódi hajlandóságból...” — olvashatjuk a Gályanaplóban. — „Az erkölcsi magány mindenképp az egyik legfigyelemreméltóbb probléma. Egyedül lenni a vélemények harsogása, a közvélemény nyomása ellenében.” Korunk „csillapíthatatlan ideológia-éhsége” közepette a szabadság nem látszik kövér falatnak. És az ember magányossá válik — mint ahogyan Kertész Imre is, a kortárs európai irodalom nagy magányos farkasa. Hogyan is írja? „A szabadság — igen, a szabadság valóban misztérium, de nem az ún. szabad akarat, hanem a magunktól való függetlenedés, a távoltartás lehetôsége, a magunktól való szabadságunk és szabadulásunk lehetôsége.” (Gályanapló) A szabadságnak ez a nem csupán gyakorlati és politikai, hanem mindenekelôtt egzisztenciális értelmezése teszi kivételessé az álláspontját egy olyan világban, amely, vitathatatlan jó szándékkal ugyan, de mégis egy erkölcsi világrendnek próbálja kiszolgáltatni az embert, s a „hivatalos humanizmus” nevében egy személytelen mechanizmusnak rendeli alá a személyes létezést. Kertész Imre a személyre szabott szabadság terhének a tapasztalatát helyezi szembe azzal a lélektelen koncentrációval, amely — mint egy valódi koncentrációs láger — az embert egyedül szerepei és a neki tulajdonított funkciói alapján ítéli meg.

Milyen kevés és törékeny az, ami az emberben személyes és egyszeri. És mégis, micsoda energiát fordít egy egész civilizáció arra, hogy, akár önnön pusztulása árán is, éppen ezt a csöppnyi minimumot tegye mûködésképtelenné. Nem történne így, ha ez a minimum egyszersmind nem lenne maximum is. Ha egy egész világ fog össze ellene, akkor olyan titka és hatalma van, amely nem lehet evilági. S a világot, amely áttekinthetôvé, ellenôrizhetôvé, ésszel bekeríthetôvé igyekszik varázstalanítani mindent, talán a személynek, a szabadságnak ez a felfoghatatlansága, a világhoz képest vitathatatlan idegensége irritálja. Ha egyszer istent letaszították a trónjáról, akkor az isteninek minden nyomát és maradványát is üldözni fogják — így a személyiség mélyén lappangó isteni magot, a szabadságnak az igazi gyökerét is. Hadd idézzek hosszabban a Kaddisból:

„Fényes éjszaka volt..., bársonyfeketén fénylô és valamilyen mozdulatlan, néma, de rendíthetetlen tudattól áthatott, és hirtelen ráeszméltem: úgyszólván teljes lehetetlenség, hogy ez a metszô, ez a szenvedô tudat egyszerre csak megszûnjön és eltûnjön a világból. Igen, és mintha ez a tudat egyáltalán nem az én tudatom, inkább a rólam való tudat lenne, és így tudok róla ugyan, de nem rendelkezhetem vele... Teljesen fölébredve, vagy teljesen álomba merülve..., mindegy, utóbb tehát lehetetlen volt nem a misztériumra következtetnem, illetve lehetetlen volt legalább nem azon elmélkednem, hogy ez a tudat része valaminek, ami engem is magában foglal, hogy nem a testemé, de nem is teljesen az értelmemé, noha az értelmem közvetíti, hogy tehát nem kizárólagosan az enyém, és hogy valóban, ez a tudat a legvégsô magja talán a létemnek, amely ezt az egészet, mármint a létemet, létrehozta és kifejlesztette.”

A szabadság próbatétel

Egy „nagy ismeretlen úr vendégeként” (Kosztolányi), a földi szenvedést megtapasztalva Kertész Imre szinte nem evilági, és mégis valamennyiünknek ismerôs perspektívából számol be mindarról, ami megesett vele. Talán ez a szabadság: a személyes, neki kiosztott életben nem végzetszerûséget látni, hanem különös próbatételt, amely lehetôséget nyújt a döntésre. Arra, hogy az „érinthetetlen” mag, a legszemélyesebb titok keresése során elmerészkedjen odáig, hogy akár el is veszítse ezt az ént. Mi a szabadság? Olyasvalami, amiben elválaszthatatlan a teljes idegenség és a tökéletes beteljesülés. Kertész Imrétôl ezt tanultam. Legújabb könyvében, a Valaki másban a kortárs európai irodalomban párját ritkító élességgel és kíméletlenséggel mutatja be, miként talál rá az idegenben az otthonra, a nem-azonosban az azonosra. S közben bennünket, olvasókat is ráébreszt valamire. Arra, hogy a rettenetben, sôt a rettenet fokozásában is ott lappang a misztérium lehetôsége, s hogy talán az idegenség végtelen fokozása vezet el minket oda, hogy sejteni kezdjük azt, ami túl van az idegenségen.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu