LIPCSEI BESZÉD

Mindenekelôtt engedjék meg, hogy köszönetet mondjak a díjért, amellyel mûvemet kitüntették. Köszönöm mindazoknak, akiknek részük volt benne: Lipcse szabad városának, Szászország kulturális kormányzatának, a Börsenverein des Deutschen Buchhandels elöljáróinak, és kivált a zsûrinek, amely az idén az én mûvemet érdemesítette az elismerésre. Köszönöm Földényi László kollégám és barátom nagyszerû esszéjét, amit ô szerényen laudációnak nevez. Köszönöm Önöknek, hogy megalapították és e viszontagságos idôkben is fenntartják ezt az immár rangos irodalmi díjat.

Azt már kevésbé tudom, kinek köszönhetem meg, hogy az irodalom, egyáltalában a mûvészet is fennáll még. Nem annyira természetes ez, mint amilyennek egy irodalmi díjátadás ünnepélyes külsôségei mutatják. Ha írni kezdek, csakis az ép elme hipotézisébôl indulhatok ki – és ideológiák ôrületével, totalitarizmusok pestisével, valamint a demokratikus erôk tehetetlenségével vert korunkban e tény világosan mutatja, hogy az irodalom, a mûvészet léte minden nap nehezebbé, helyzete úgyszólván természetellenessé válik.

Mindezt azért tartom szükségesnek elôrebocsátani, hogy annál inkább a szemünkbe tûnjön e mai alkalom rendkívülisége: az európaiak egymás közötti jobb megértése céljára német földön alapított irodalmi díjat ezúttal olyan mûnek ítélték oda, amely, sötét szárnyú fônixmadárként, a német haláltáborok hamvaiból emelkedett fel. Önkéntelenül is fölmerül tehát a kérdés: az általában holocaustnak elnevezett élménykörön, korunk negatív tapasztalatán alapuló irodalmi alkotás mennyiben szolgálhatja, mennyiben mozdíthatja elô az európaiak egymás közötti jobb megértését?

Olyan kérdés ez, Hölgyeim és Uraim, amely az idô tájt, amikor ez a mû, különösen Sorstalanság címû regényem keletkezett, egyszerûen nem volt idôszerû. Még nem: mondanám ma, amikor már tanúi lehetünk egy folyamat végeredményének, annak, hogy Auschwitz, és mindaz, ami e fogalomkörhöz tartozik, immár végérvényesen átküzdötte magát a titkos érlelôdés, a látszólagos felejtés azon idôszakán, amit a pszichoanalitikai iskola elfojtásnak nevez. Úgy jó negyed évszázaddal ezelôtt ez még nem látszhatott ennyire világosan. Úgy írtam ezt a regényt, mint aki a vaksötét pincemélyben a kijárat felé tapogatózik: a leírt mondatok, mint óvatos fénykörök, egy másik totalitarizmus, a sarlós-kalapácsos diktatúra betonbunkerében mutatták nekem az utat, segítettek felismernem az életemet kívülrôl uraló törvényt: az illegálisnak nyilvánított normális létezés állapotát. „Valamilyen bebörtönzést másfajta bebörtönzéssel ábrázolni éppoly ésszerû, mint bármilyen valóban létezôt valamilyen nemlétezôvel” – írja a londoni pestisrôl szóló könyvében Daniel Defoe. Ha természetesen nem is állítom, hogy a Nyugaton „gulyásszocializmusnak” becézett magyarországi nyájas rémuralom bármi tekintetben is összevethetô lenne Auschwitzcal, mindaz, amit az 1948-as hatalomátvételtôl kezdve az 56-os felkelésig, majd annak leverése után Magyarországon megéltem, úgy hatott rám, mint az a bizonyos Madeleine ostya Proust regényében: felelevenítette és szinte érzékletesen jelenvalóvá varázsolta bennem azt a múltat, amit az emberi természet kegyelmébôl és a lét józan parancsszavára már-már elfelejtettem.

Egyébiránt a proletárdiktatúra nem szerette, ha a holocaustot emlegették, és erre nyilván meg is volt a jó oka; ha valaki mégis úgy merészelt gondolkodni, hogy Auschwitz az európai kultúrán úgyszólván traumatikusan átesett ember legnagyobb eseménye a kereszt óta – s ha ennek megfelelô komolysággal kívánt e kérdésekhez közelíteni: nos, akkor eleve számolnia kellett vele, hogy teljes magányra és elszigeteltségre kárhoztatják. De ez a tény legalább minden óvatoskodástól megszabadított. Felismerni véltem néhány jól elhelyezett aknát, melyekkel a holocaust témakörét mindenfelôl elkerítették a mûvészi közvetítés, az átélhetôség elôl. Itt volt az egész sematikus iskola, a didaktika, a tabuk. A hetvenes évek közepe táján már sok, hivatalosan is inspirált írás jelent meg a holocaustról. Láttam, e könyvek általában egy rituálé szigorú szabályaihoz igazodtak, amely szabályok arra szolgáltak, hogy valójában felfoghatatlanná tegyék és távoli emlékké merevítsék azt az emberi állapotot, amelybôl a holocaust világa megszületett, és amely nemhogy véget nem ért, de amelyben még ma is élünk. A „kényesnek” minôsített téma tabui, a nemlétezô humanitáshoz fellebbezô panasz, a rég meggyalázott és érvénytelenné lett erkölcs nevében való felháborodás: mindez a stílparódia arra volt csak jó, hogy a konformista olvasót megnyugtassák, elvakítsák, kibékítsék és ellustítsák; hogy megóvják ôt, nemcsak a múlt, de a jelen valóságától is, hogy megkíméljék attól a munkától, amit az olvasás aktivitása jelent, hogy megóvják ôt a szellem eleven játékaitól, a képzelettôl...

Igen, a képzelettôl; ez itt a probléma, tisztelt Hallgatóim, a képzelet, és ha irodalomról és a holocaustról beszélünk, errôl kell beszélnünk. Itt rejlik ugyanis a nagy paradoxon, a contradictio in adiecto; mert a holocaustról, errôl a felfoghatatlan és áttekinthetetlen valóságról egyedül az esztétikai képzelet segítségével alkothatunk valóságos elképzelést. Viszont a holocaust elgondolása önmagában véve olyan roppant vállakozás, olyan vállakat roskasztó szellemi feladat, hogy többnyire meghaladja a vele küszködôk teherbíró képességét. Mivel megtörtént, még elképzelni is nehéz. Hogyan is lehet esztétikum tárgya a borzalom, ha az valóságos és nincs benne semmi eredeti? Példaszerû halál helyett a puszta tények csupán hullahegyekkel szolgálhatnak.

Ilyen és ehhez hasonló problémákkal küzdöttem tehát, és távol állott tôlem a sejtelem, hogy mûvem egyszer még nemzetközi könyvvásárok kitüntetettje lehet. Könyveimet mostanában fiatal német emberek kezében látom, és ebben rejlik valami csendes elégtétel, ami korántsem egyedül nekem szól. Minden generációnak el kell végeznie a súlyos munkát, hogy miképpen azonosul nemzete történetével – vagy ellenkezôleg, miképpen fordul azzal szembe. A szerencsés késôn születetteknek is követniük kell, s nem csupán hideg értelemmel, de érzelmileg is mindazt, amit a totalitarizmus rémuralmát elszenvedett nemzedék átélt, hogy felfedezze magában mind az áldozat, mind pedig a hóhér szerepének rémületes lehetôségét, ezt a mindannyiunk lába alatt ott rejlô örvényt, – hogy e nehéz szembesülés révén azután megtisztuljon, és átélje azt a katarzist, ami megszabadítja ôt a cselekvés félelmétôl, és megóvja korunk mesterkélt, erôltetett és álnok ártatlanságától, a hamis látszattól, hogy világunk minden világok legjobbika.

Érdekes, hogy az ilyen látszat fenntartása jóval könnyebb a demokráciákban, kivált, amíg e látszatot a jóléti társadalom valósága is táplálta, mint a diktatúrákban. Különösnek azért tartom ezt, mert hiszen a demokráciákban nem mûködött az a fajta cenzúra, amely a totalitarizmusokban a cenzúrahivatalokból lassacskán átköltözött az emberek tudatába, sôt a lelkükbe. Egy régebbi tanulmányomban igyekeztem magyarázatot találni rá, hogy a szovjet rendszer és társult diktatúrái miért nem tûrték el a holocaustnak úgyszólván még a puszta tudatát sem. Arra a megállapításra jutottam akkor, hogy Európa és a holocaust, a holocaust és az európai tudat valahogyan összefügg. Kifejtettem, hogy katartikus kibontakozásában – aminek az évtizedek során megrendült tanúi vagyunk – a holocaust nem szétválaszt, hanem egyesít, mert mindinkább kiviláglik az élmény egyetemessége. Ezért, fôként ezért tartotta távol magától a diktatúra a holocaust tényeit, ezért nem akart e tényekkel soha szembenézni: mert ez a szembenézés önvizsgálat is egyszersmind, az önvizsgálat megtisztulás, a megtisztulás pedig felemelkedés és a szellemi Európához való csatlakozás. A diktatúra azonban a meghasonlást és a meghasonlás állandósítását akarta, mert ez szolgálta céljait.

Így azután sohasem tehettük fel a kérdéseket, amelyek a természetesen múló idôben lassacskán megérlelôdtek és kikívánkoztak belôlünk. A túlélô a kor emberi állapotának szélsôségesen tragikus hordozója csupán, aki megélte és elszenvedte ennek az állapotnak a kulminációját: Auschwitzot, amely, akár egy elborult elme szörnyû világlátomása mered a hátunk mögötti horizonton, s ahogy távolodunk tôle, körvonalai nemhogy elenyészni nem tudnak, de kísérteties módon inkább egyre tágulni és növekedni látszanak. Ma már nyilvánvaló: a túlélés nem a megmaradtak személyes problémája, a holocaust hosszú, sötét árnyéka az egész civilizációra rávetül, amelyben megtörtént, és amelynek tovább kell élnie a történtek súlyával és következményeivel. Mindannyian ismerjük Theodor Wiesengrund Adorno nevezetes szavait, amelyek szerint Auschwitz után többé nem lehet verset írni. Körülbelül ugyanakkor írta meg Celan a Halálfúgát. Hogyan is gondolható, hogy a mûvészet, az irodalom éppenséggel a kor legsúlyosabb emberi élményével: a holocauston alapuló negatív tapasztalattal ne nézzen szembe? Hiszen ez annyit jelentene, mint lemondani az emberi kreativitásról, amely a pokol feneketlen sötétjében is megsejti és kitapintja a felemelkedéshez vezetô utat. mikor most ismételten megköszönöm a mûvemnek szóló elismerést, úgy érzem, hogy a zsûri döntése egyúttal egy fontos kérdésben hozott állásfoglalás eredménye is. Az életképes társadalomnak ébren kell tartania és szakadatlanul megújítania az önmagáról, a saját feltételeirôl való tudását, tudatát. S ha döntése úgy szól, hogy a holocaust fekete gyászünnepe elmaradhatatlan része e tudatnak, akkor ez a döntés nem a részvéten vagy a megbánáson, hanem eleven értékítéleten alapul. Ama rejtelmes úton-módon, ahogyan a nagy etikai kérdések szoktak végezetül is eldôlni, ma már látjuk: érték a holocaust, mert felmérhetetlen szenvedések révén felmérhetetlen tudáshoz vezetett; és ezáltal felmérhetetlen erkölcsi tartalék rejlik benne.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu