Cím nélkül talán
Úgy alakult, hogy egy fa tövében
ülök a parton,
napfényes reggelen.
Jelentéktelen esemény ez,
nem fog bevonulni a történelembe.
Nem csata, nem békekötés,
amelynek okait kikutatnák,
sem zsarnokölés, emlékezetre
méltó.
Mégis tény, hogy a parton
ülök,
és ha már itt vagyok,
jönnöm is kellett valahonnan,
elôtte pedig
megfordulnom számos más helyen,
éppen úgy, mint az országhódítóknak,
mielôtt hajóra szálltak.
Egy röpke pillanatnak is burjánzó
múltja van,
péntekje szombat elôtt,
június elôtti májusa.
Éppoly valódi távlatai,
mint hadvezérnek távcsövön.
A fa nyárfa, mely sok éve
hajt itt.
A folyó neve Raba, nem tegnap eredt.
Azt a kis ösvényt sem tegnap
óta
taposták ki a bokrok között.
A szélnek, hogy szétoszlathassa
ôket,
elôbb ide kellett fújni a
fellegeket.
S bár említésre méltó
semmi sincs e vidéken,
attól még részletekben
gazdag a világ,
éppoly megindokolt és meghatározott,
mint amikor népvándorlások
színtere volt.
Nem csak az összeesküvéseket
övezi csend.
Nem csak koronás fôt illet
jogcímek díszmenete.
Nem csak egy felkelés évfordulója
lehet kerek
és megülhetô, hanem egy
kavics is a parton.
Az alkalom hímzése sûrû
és kacskaringós.
Hangyaöltések a fûben.
Fûvel kivarrva a föld.
Hullám-mintákba szôve
egy faág.
Úgy alakult, hogy vagyok és
nézem.
Fehér pillangó csapong fölöttem
csak ôt megilletô szárnyain,
és a kezemen átrebbenô
árnyé
nem másé, nem bárkié,
hanem csak az övé.
Ilyenkor mindig elbizonytalanodom,
hogy a fontos
fontosabb-e a jelentéktelennél.
Elégikus számla
Akiket ismertem,
(ha ismertem valóban)
hány férfi és nô
(ha érvényes még ez
a felosztás)
lépte át ezt a küszöböt,
(ha küszöb ez)
futott át ezen a hídon
(ha hídnak nevezhetô) –
Hosszabb-rövidebb élet után
(ha ez még különbség
nekik)
mely jó volt, mert elkezdôdött,
rossz volt, mert véget ért
(hacsak ôk nem fordítva mondanák)
hányan kerültek át a
túlsó partra
(ha átkerültek
s ha a túlsó part létezik)
–
Nem adatik meg tudnom
további sorsukat
(ha az még közös sors
és ha sors még) –
Mindent
(ha ez nem leszûkítés)
maguk mögött hagytak
(hacsak nem maguk elôtt) –
Hányan kiugrottak a robogó
idôbôl,
egyre gyászosabb távolokba
veszve
(ha a perspektívának hinni
lehet) –
Hányan
(ha a kérdés értelmes
egyáltalán,
s megkaphatjuk a végösszeget,
mielôtt magát is beleszámolja,
aki számol)
merültek a legmélyebb álomba
el
(már ha nincs nála mélyebb)
–
Viszontlátásra.
Holnapig.
A legközelebbi találkozásig.
Ezt már nincs kedvük
(már ha nincs) mondogatni.
Beletörôdtek a végeérhetetlen
(már ha nem másmilyen) hallgatásba.
Már csak azzal foglalkoznak
(már ha csak azzal)
amire jelen-nem-létük kötelez.
Macska az üres lakásban
Nem halhat meg a macskának csak úgy.
Mert mit kezdjen a macska
egy üres lakásban.
Ugráljon a falra.
Dörgölôzzön a bútorokhoz.
Mintha semmi se változott volna,
mégis kicserélôdött
minden.
Minden a helyén,
mégis szanaszét.
És esténként már
nem ég a lámpa.
Léptek a lépcsôházban,
de ezek nem azok.
Egy kéz halat tesz a tálba,
de ez a kéz sem ugyanaz.
Valami nem kezdôdik el
a megszokott idôben.
Valami nem úgy pereg le,
ahogy kellene.
Valaki itt volt és itt volt,
aztán egyszer csak eltûnt,
és most makacsul nincs.
Minden szekrénybe belestünk,
végigfutottunk a polcokon.
Bepréselôdtünk a dívány
alá, hátha.
A tilalmat megszegve
még a papírokat is szétkotortuk.
Mit tehetünk még.
Alszunk, várakozunk.
Csak jöjjön vissza,
csak kerüljön elô.
Akkor majd meglátja,
hogy a macskával nem lehet így.
Majd úgy megyünk elé,
mint akinek cseppet sem sietôs,
óvatosan,
vérig sértett tappancsokon.
És semmi nyávogás,
ugrálás eleinte.
Monológ Kasszandrának
Én Kasszandra vagyok.
Ez meg itt a városom hamu alatt.
Ez meg itt próféta-botom
és -pántlikám.
Ez meg itt kételkedô fejem.
Gyôztem, az igaz.
Igazam tûzfényként
csapott az égre.
Csak a meg nem hallgatott próféták
láthatnak ilyet.
Csak azok, akik rosszul fogtak hozzá,
és minden oly hamar beteljesülhetett,
mintha nem lettek volna.
Most tisztán látom magam elôtt,
láttomra hogy akadt torkukon a szó.
Elhalt a nevetés.
Szétváltak a kezek.
A gyerekek anyjukhoz szaladtak.
Nem is ismertem múlandó nevüket.
Az a dal a zöld levelekrôl –
senki sem fejezte be elôttem.
Szerettem ôket.
De a magasból.
Az élet fölött.
A jövôbôl. Mely mindig
üres,
és honnan mi sem könnyebb,
mint meglátni a halált.
Sajnálom, hogy kemény volt
a hangom.
A csillagokból nézzetek magatokra
– kiabáltam –
a csillagokból nézzetek magatokra.
Meghallották, és lesütötték
a szemüket.
Az életben éltek.
Széllelbélelten.
Eleve elítélve.
Születésüktôl a
temetési testben.
De volt bennük valami nyirkos remény,
saját hunyorgásával
jóllakó láng.
Tudták, mi az, hogy pillanat,
legalább egy, akármilyen
mielôtt –
Igazam lett.
Csak éppen semmi nem következik
belôle.
Ez meg itt tûztôl kormos köntösöm.
Ezek meg itt próféta-vackaim.
Ez meg itt eltorzult arcom.
Mely nem tudta, hogy szép is lehetett
volna.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu