HATÁRJÁRÁS A MELANKÓLIA ÉS AZ IRÓNIA FÖLDJÉN

Melankólia? Halálközeliség, a keletkezésben az elmúlást látni; a meghalás, amely tud magáról, szembenézés a hanyatlással.

Társul hozzá a rezignáció.

Nem reggeli érzés, a gyerek csak akkor melankolikus, amikor elszorul a szíve. A melankólia eltolja a naiv egységet az élet akarásával.

Van szomorúság-szükséglet, és ez lehet érzelgôs önsajnálat is.

Van melankolikus giccs, a feladás dekorációja.

Az ember meglátja a környezetében, viszonyaiban a lopakodó véget.

Tudni, hogy elválunk, búcsúhangulat, nem a november, hanem inkább ez a mostani október, vagy akár a nyár vége, a sárgulás, a vörösödés, a hulldogálás és a hûvösödés, a lefosztott, de még leveles szôlô.

Melankólia az életerôhöz hozzákeveredô haláltudat.

A középkorú ember lehet melankolikus, a fiatal nem jellegzetesen az, legfeljebb kurta idôkre.

Vannak persze melankolikus alkatok, de talán az sem igaz, hogy a piknikus ritkábban gondol a halálra, csak ez kevésbé látszik rajta, de a dagadt is maga elé néz, és látja az emelkedésben a lecsúszást.

A melankólia közbülsô állapot, két pólus ellentmondásából él.

Az öreg sem melankolikus, neki nem újság a halál közelsége, nem borzong, már úgy-ahogy elszámolt vele, tudja, hogy megöregedett, szikárabb, szikkadtabb, van ugyan benne életrevalóság, de ez már halálközelségen túli nyakasság vagy religió.

A melankóliához hozzátartozik a felülkerekedô (nem a statikus-állandó) végszemlélet, hiszen a szüntelen elborulás modorossá válik, szembetûnô benne a szél- és célirányos öntetszelgés, és látni, milyen remekül összefér az életügyességgel, sôt a hedonizmussal is.

Arról, aki él, nem tételezhetô fel, hogy egyáltalán nem szereti az életet.

Mûvekben a melankólia jóváhagyó búcsú, a hívogató kezdetben megpillantása az elriasztó hanyatlásnak, csalódás, hogy a vadonatúj jobban szemügyre véve ócskaság, inkább lemondó, mint lázongó becsapottság, nem azt kaptuk, amit vártunk, nem azt, amirôl szó volt, a tények nem hasonlítanak a tervekre, megint csak ugyanaz van, az új nem is új, a csecsemô magában viseli az emberiség ôsi gyarlóságait.

A melankólia distancia, eloldódás, minôsítô és értékelô eltávolodás: nem is olyan jó, sôt rémes, de a melankólia (amit nem azonosítanék a száraz kétségbeeséssel, sem a jeges tudással) magában hordozza az egészség, az újrakezdés naivitását is, legalábbis mint vágyódást, és közben annak a sejtelmét, hogy ez a kísérlet is el van rontva, hogy ez a szerelem, ez az utazás, ez a diadal, ez a forradalom sem gyógyítja meg az élet nyavalyáit, amelyek a halál folytatólagos és mindinkább küzdô jelenlétével kapcsolatosak, hiszen a leépülés éppen a megformálás által adva van.

A melankólia természetesen összefügg az iróniával, szokták mondani, hogy a nagy életbánat visszája az irónia, ami a szellem virgonc önállósodása, lábraállása az eltávolodásban.

Az alany nem adja át magát egészen a melankóliának, nem olvad bele a tárgyba, a környezetbe, elhúzódik, leírja, játszik vele, belebújik és kiugrik belôle, úgy tesz, mintha azonos lenne a tárgyával, aztán egyszer csak kikukorékol belôle.

Az ironikus énnyaláb felülkerekedik a tárgyán, és ezt olyan eltökélten ûzi, hogy akár önmagán is felülkerekedik, tárggyá téve magát.

Az irónia empátia nélkül, a nem-énnel való megsejtô egyesülés nélkül (mint amolyan sarokban epéskedô outsider) valóságtalanná válik.

Aki-ami nem tud saját magának ellentéte is lenni, az nincsen igazán.

Mind az irónia, mind a melankólia magában hordja a csábítást a szentimentalizmusra és a cinizmusra, ezek a közönségesebb, de résenálló és készséges rokonok; engedd be a rokont, kiver a házból.

A saját mûvétôl elborzadó isten az igazi ironikus és melankolikus.

A teremtô lét eliszonyodik önmagától.

Annak, amirôl beszélünk, nem sok köze van a mentegetôzô önsajnálathoz, az öregség, a betegség és bármely alkalmatlanság tüntetô emlegetéséhez.

Az alkotás rendkívüli koncentráció, ami rendkívüli egészséget és életenergiát igényel, annyit, amennyi hat másikban sincsen.

Mind a melankóliának, mind az iróniának megvannak a repetitív változatai, lesüllyedt kultúrjavak, amelyek lehetnek rendkívül hatásosak is.

A „Szomorú vasárnap” nevû sláger melankóliája átütô volt; sokan meghallgatták, és elôbb bort, majd mérget ittak.

Statisztikai tény, hogy vasárnap követik el a legtöbb öngyilkosságot, vasárnap délután, amikor rálátunk a hétköznap laposságára.

A kis ünnep is kilátótorony, van minden életben hegy- és vízrajz, domb és völgy, nos, a melankólia inkább folyóvölgy, mint szeles tetô.

Értesültünk róla, hogy az irónia démon, a mögénk állított angyal, a titkos, óvó villanás, a láthatatlan zöld és piros lámpák, amelyek átsegítenek a döntéseken, és visszahúznak a szakadék, a nagy butaság partjáról.

Tartja magát az a nézet, hogy ezek mind az irónia követei jómagunkban, azzal a misszióval, hogy ne csak mindig azzal a nyavalyás elsô számú énnel lakjunk a világban, hanem a házunkban még néhány ént megtûrjünk.

Irónia nélkül nincsen kívülrôl-rálátás a belülrôl már túlságosan duzzadozó és patetikus végtelenségekbe hajló szenvedélyekre.

Az irónia néha sebészi kés, hideg metszés, a gomolygó homályban a villany felkattintása, de ennél valami több is, kötéltánc az én és a nem-én között. De ha nincs együttérzés, ha nem tudjuk megsajnálni az ember lányát és fiát, ha nincsen bennünk szánalom a teremtmények iránt, ami a segítô tetszés kísérôpárja, akkor nem ér az egész semmit, mert a dolog lényege az inga. Az élet színéhez kell a halál színe, de akinek az élete hanyag, az meghalni sem tud rendesen.

A monoton, konokon ontott bú bocibôgés, vagy annak erôltetése elôrehaladott korban.

Az irónia elviselhetôvé teszi az életet, hogy ne legyen olyan idegesítôen komoly, de nem azonos a népies cinizmussal, amely minden magasabbat kiröhög.

Az irónia a homogenizáció ellenszere, ennélfogva inkompatibilis az ideológiákkal, vallási és más fundamentalizmusokkal.

Ahol ilyenek vannak, ott az iróniát letartóztatják, vagy legalábbis készen állnak rá.

Okkal teszik ezt, hiszen kisétál minden szellemi elkötelezettségbôl, áthalad a drótkerítéseken, nem fogad el semmilyen elôírt lépést, módszert, divatot, csoportnormát.

Az irónia nem fogadja el az iróniát sem csoportnormaként, és ha van valami, amire gyanakszik, az éppen a kortársi közhely.

Amikor sokan mondják ugyanazt, az irónia tovább ballag.

Ez már megvan, ezt már fújják, hadd fújják.

Az irónia nem szégyelli a közönségest, de nem tagadja az istenit, tud sárban fetrengeni, és lenézi az összes fetrengést.

Az irónia az ember képessége arra, hogy változó nézôszögekbôl nézze a világot, és ezt akár a mondattagok szintjén is érvényesítse.

Az irónia a belsô dialógus, annak cáfolata, korrekciója, ellenszólama, ami az elôzô mondatban elhangzott, de a partnerek az énszínházban kollégák, nem ölhetik meg egymást, nem költözhetnek külön, mind mást tud, aminek pillanatonként változó konfigurációban adnak hangot.

Hasonló a melankóliában és az iróniában: az eltávolodás; de helyezzünk szembe velük olyan szavakat, mint megértés, cselekvés, tanulás, szerelem, gyereknevelés, és nyomban látjuk, hogy megannyi érték van, amelyeknek nem elsôrendû tulajdonsága az irónia vagy a melankólia.

Mert ha például gyermekünk ahelyett, hogy a matematikaleckéjét megcsinálná, ironikus fejtegetésbe bocsátkozna a számtanlecke hiábavalóságáról, nem követnénk ezen az úton.

Nincsen kultúra irónia és melankólia nélkül, de ha valami divatirányzat beindul, akkor a divat népe mind a preferált fogalmakhoz csoportosul, hozzájuk, ha éppen ôk azok, akkor a posztmodern csapatszellem, illetve ideológia az iróniát mint sine qua non kötelezettséget tárgyalja.

Nem tudok elképzelni antiironikusabb magatartást, mint az irónia programatikus hangoztatását.

Minden stílus egyoldalúság, megállapodás szerzôk és olvasók között, kortársak és nemzedéktársak észjárásbeli és hangulati rokonsága, de a befogadónak is megvan a maga szuverenitása a kényszeres iróniával illetôleg melankóliával szemben.

Számára a melankólia bizonyos gyakoriságon túl tetszelgés, az irónia azon túl gimnasztika.

Ha valami, ami csodálatos, divatba jön, akkor annak a közönséges variánsai fognak elônyomulni.

Az irónia és a melankólia a mûvészetben utasok, és nemcsak ôk ülnek a vagonban.

Nincsen Hamlet irónia és melankólia nélkül, de ha a szerzô csupa irónia és melankólia lett volna, akkor a Hamlet nem született volna meg.

Irónia és Melankólia a társaság szépei, de nem a királynôi.

Nincs egyetlen emberi állapot sem, amelynek bármiféle kellés, bármiféle korszerû rangsor trónszéket, kitüntetô emelvényt biztosíthatna, hiszen nyomban az ellen lázadunk, amit illik érezni, mûvelni, gyakorolni, az egész, a homályban hagyott többi, az éppen divatból kimenô védelmében.

A halhatatlan kettôsségek sokadalma – ez az ingamozgás a megvilágított és a megvilágítatlan, a kitüntetett és a mellôzött, a száraz és a nedves között – ez a mûvészet vagyona.

Nézzünk körül a világkönyvvásáron, s látva ezerszám leleményeinket, belénk karol kétfelôl az irónia és a melankólia.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu