JOOST ZWAGERMANN

HATÁRJÁRÁS A MELANKÓLIA ÉS AZ IRÓNIA FÖLDJÉN


Amikor 12 évvel ezelôtt vidékrôl Amszterdamba költöztem, hogy ott folytassam tanulmányaimat, egy csoporttársam házibuliján találkoztam egy körülbelül harmincéves férfival, aki akkor publikálta elsô regényét. Az este folyamán megkérdezte tôle egy lány: – Milyen érzés igazi írónak lenni? – A megszólított láthatóan nem tudott mit kezdeni a kérdéssel. Azt mondta a lánynak: – Kérdezhetek elôször én valamit? Voltál már itt a vécén? – A lány bólintott. – Akkor észrevehetted, hogy az ajtón a kampót igen nehezen lehet beakasztani – folytatta az író. – És ha végre sikerült bezárkóznod, akkor mindig van valaki, aki rángatja az ajtót, mert itt sokan vannak, és nem te vagy az egyetlen, akinek nagyon kell.

Egy ilyen vacakoló zár, a várakozó emberek, ez mind kellemetlen; én akkor már nem tudok pisilni. És ez gyakran elôfordul velem. Hiába szorít a szükség; az a tudat, hogy mások, akik közvetlenül az ajtó mögött állnak, hallhatják, hogyan csorog az én vízsugaram a vécékagylóba, rögtön elzárja a húgyhólyagomat, és dolgom végezetlenül jövök ki. Elôször azonban mindig lehúzom. Ezzel a várakozóknak legalább azt hazudom, hogy nem hiába foglaltam le annyi ideig a vécét. De jobb, ha nem túl sokáig idôzöm ennél a kérdésnél. Itt buli van, mindenki vidám. És mit csinálok én? Épp az elôbb hagytam el nagy szükségben a vécét. Nos, körülbelül ilyen érzés írónak lenni.

Emlékszem, hogy a lány nem volt megelégedve a válasszal. Magam sem értettem a példázat minden részletét, de ennek ellenére valamelyest vigaszt találtam benne. Író akartam lenni, s mint sokaknak, akik ugyanilyen ambíciókat tápláltak, nekem is nagy és szent elképzeléseim voltak az írásról. Az újdonsült író története mindent összevetve felszabadító hatással volt rám, mert mítoszt rombolt, és ez hozzájárult ahhoz, hogy irodalmi ambícióimat komolyan vegyem.

Mégis évekbe került, amíg magamat írónak mertem nevezni. Ahogy mások az én életkoromban szexuális problémákkal küszködtek, vagy a külsejükkel volt bajuk, úgy szégyelltem én irodalmi ambícióimat. Tulajdonképpen sohasem tûnt el ez a szégyenlôsségem. Na persze, az mindig jól hangzik, ha az ember kijelenti, sohasem akart mást, mint írni, de ezzel egyidejûleg az írás maga – azonkívül, hogy megerôltetô és néha ihletett, ugyanakkor – nevetséges és megszégyenítô is. Az önkéntes karantén hosszú hónapokon át, a csúnyán meggörnyedt hát, amiért mindig az íróasztalodnál ülsz, nyakizmaid, amelyek minden nap úgy görcsbe rándulnak, hogy semmilyen (ön)masszázs nem képes ôket kilazítani – ha közelebbrôl megnézzük, láthatjuk, hogy mindez a legkevésbé sem megfelelô.

Kroondomein (Koronabirtok) címû, 1987-ben kiadott elbeszéléskötetem egyik recenzióját ezzel a címmel közölte egy napilap: „Joost Zwagerman iróniája és öngúnya”. Még most is örülök ennek a címnek. Valószínûleg akarva-akaratlanul összeboronáltak egy ironikus életformával, noha olyan regényt írtam, amely minden iróniától mentes. Nem is törekszem arra, hogy olyasmit jelentsenek ki: minden író kötelessége, hogy magát idônként félvállról vegye. De magamat igenis köteleztem erre. És meg kell mondanom: kitûnôen bevált. Azon kívül, hogy meglepetések elé állít, az irónia és az öngúny számomra az egyetlen mód arra, hogy szembe tudjak nézni mindazzal, amit az írás, az írói lét az én esetemben jelent: a félelemmel, bizonytalansággal, kétséggel, önváddal és csüggedéssel. Ezek mind érzelmi béklyók, amelyekkel természetesen senkit sem kell terhelni. Az irónia így, állítom itt különösen nem-ironikusan, nemcsak megváltó stíluseszköz, hanem magad-állította bástya is.

Természetesen ironizált a vécével kapcsolatos problémáit elmesélô író. De az irónia több, mint egy hatásos és értékes stíluseszköz. Az a bizonyos kampó az ajtón szintén irónia.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/