PAUL NIZON

A MENETELÕ


Anyám tolószékében a hosszú kórházi folyosó végén az ellenfényben ült, csukott szemmel, fejét kissé megemelve; egyik keze nyugtalan, ideges remegésben. Közeledtem a látnokhoz. Töpörödött arc, száraz szemek. Nyúltam a keze felé, elsimítottam görbe, göcsörtös ujjait, és kezembe fogtam a kezét. A másik kezemmel a parányivá zsugorodott fej beesett arcocskáját cirógattam, nem is annyira azért, hogy rajta segítsek, inkább magam miatt, és összeszorult szívvel dünnyögtem

Ugye megismersz. nem fáj semmid. épp most érkeztem. örülök, hogy látlak. annyi idô óta

Együgyû mondatok, frázisok; s közben kétségbeesetten cirógattam tovább az arcát.

És anyám, merev mozdulatlanságban, anélkül hogy elfordította volna a fejét, felelt: Hál’ Istennek nem fáj. Hideg, aszott ajkain gyéren folytak át a szavak. Csak a felkaromat érzem.

Megváltva éreztem magam, hogy anyámat egyedül találom az öregek délutáni gyülekezôjéül szolgáló asztalhoz vezetô folyosó végén. Most nyitva voltak a betegszobákba vezetô ajtók, fiatal nôvérkék jártak ki és be, hogy megágyazzanak az öregeknek, alászálltak azok sírjaiba, ruganyos léptû nôvérkék; a fehér köpenyeken át kirajzolódtak a csinos popsik, a mellek vonalai, a fiatal hús, az ÉLET, ebbe kapaszkodtam, miközben gyámoltalanul beszéltem anyámhoz, akit mozdulatlansága és fejtartása bûvös-bájos öregasszonnyá varázsolt.

Egyébiránt nemrég azt mondta valaki, azt hiszem, egy nô, hogy a halottakéra emlékeztetô kifejezés ül a szememben. Köszönöm szépen, viszonoztam, mire ô egy utómondattal kijavította magát, nem szó szerint érti a halottat, hanem mintha nem lennék jelen; gyakran mérhetetlen messzeségbe tûnik a tekintetem, és amikor visszatér, akkor jelenik meg ez a kifejezés: ezért mondja, hogy „halott-tekintet”. Na, így már mindjárt más, dünnyögtem, és arra gondoltam, ilyenkor viszem magammal a látottakat önmagam mélyére, ahol ôrzök valamit, s ahol összevetem a jelenést egy belsô képpel, erre az átmeneti távollétre gondol, a megmérettetés folyamatára. Hirtelen láttam magam anyám helyén, olyannak, mint ô volt, föl nem lelhetônek.

Miközben a nôvérkék szorgosan sürögtek-forogtak és szinte magukat kelletve riszáltak végig a folyosókon, egy nyakas öregúr, aki úgy hírlik, egykor nagykövet volt, botjára támaszkodva csoszogott az ajtó felé a hosszú folyosón, mintha valami sportos feladatot teljesítene. Csökönyös aggastyán, úgy kell elkapniuk az ajtónál, aztán olyan hangon förmed rájuk, amely a hatalom egykori urának modoráról árulkodik, de könnyedén leszerelik. ‘ az egyetlen férfi itt, egyébként csupa matuzsálemi kort megért, többnyire elaggott, de inkább testi-lelki végelgyengülésben szenvedô öregasszony lakja az emeletet, apró gyermekcséknek tûnnek, akiket ide-oda hurcolnak, etetnek, ágyba dugnak és altatódallal csitítgatnak.

Hol lehet most? hol jár legbelül? vajon mit lát a lelke? futott át bennem anyámat látva, aki olyan volt, mint egy fából faragott szobor vagy totemoszlop. Hogy vajon fölismer-e egyáltalán? A veranda üvegén át a kert kopasz fáit láttam, a kergetôzô hópelyheket. Egy bokorban mozdult valami, veréb volt. Alkonyodott. A kettônk hallgatása akár két egymás mellett horgonyzó hajó hullámverése. Mi dolga velem? Mi dolga volt apámmal, az idegennel? Éreztem a hideget az üvegen át, fagyba burkolózott minden. Olyan érzésem támadt, mintha mindig is végtelen folyosókon toltam volna anyámat, akár egy ülôszobrot, éppolyan kimozdíthatatlanul és elérhetetlenül. Sötétedett. Arra gondoltam, hogy indulok. Arcon csókolom és megyek. Hogy vállamra veszem a hátizsákom, amit még az otthonba lépés elôtt lepakoltam, hüvelykujjam a vállszíjába akasztom és útra kelek. Hátizsákot mondtam? Persze hogy nem volt velem hátizsák. Elbóbiskolhattam. A menetelô! Hogy történhetett, hogy itt, Svájcban, ebben a világtól elzárt öregek otthonában, anyám oldalán, nemcsak hogy gondoltam rá, de egy rémisztô pillanat erejéig én magam voltam a menetelô? Arcon és kézen csókoltam az öreg hölgyet. Indultam. Mentem a másik után.

Havazott, amikor egy senkiföldje-kerten át, egy kis gyalogösvényen, amellyel lerövidítettem az utam, bár tábla figyelmeztetett, hogy idegeneknek szigorúan tilos az ösvényen járni, csak az ottlakóknak szabad, botorkálva-csúszkálva a buszmegálló felé küzdöttem magam. Szeretem a bozótost, és télen, amikor az ágak visszapattanó indáira is ügyelnem kell, amikor megcsúszik a hótakaró, és apró kis hóförgeteget kavar, különösen kedvelem. A sötétségen át osontam, könnyedén, feledve mindent, és egyszer csak újra az a fiatal suhanc voltam, aki épp az iskolából szabadult és még nem állt be a sorba, szabad, mint a madár, csak épp egy kicsit bolondja a hónak. És ekkor egy álom suhant át az agyamon, egy álom, amit egykor rég álmodtam, de már hosszú idô óta elvesztette az emlékezetem. Sötétedett, s ahogy mentem az úton, egyszer csak éreztem, hogy követ valaki. Gyorsítottam a léptem, de nem mertem hátrafordulni. Egy földúton találtam magam, hátamban láthatatlan üldözômmel, féltem, és a félelem egyre jobban elhatalmasodott rajtam, ha kellôképpen koncentráltam, hallottam a másik lépteit, bár lehet, hogy képzelôdtem, mert mintha eléggé pontosan egybeestek volna a léptek a lépteimmel. Aztán összeszedtem minden bátorságom, megfordultam, és – ó szörnyûség! láttam, hogy én voltam ott magam mögött, én üldöztem magam. Éreztem, eszméletlenül esem össze, de mielôtt sor került volna rá, mármint álmomban, vagy tán fölébredtem, ébredésbe menekítettem magam, megláttam az út végét: egy gömbölyû dombtetôt, olyan volt a lapos szántóföldön, mint egy kerek kalap, és a kalapnyi magaslat mellett egy gebe áll, egy reszketeg fakó vagy egy piszkos fehér ló, csupa csont és bôr, és vakargatja magát, dörgöli a nyakát az út végén álló magányos földzsámolyhoz.

Az álmok szertefoszlanak. Persze én ezt nem így gondolom. Én úgy futok utánuk, akár egy minden kincsnél drágább, palackba zárt üzenet után, és megzavar, sôt boldogtalanná tesz, ha ébredés után elillan az álom, az üzenettel együtt.

Hogy futok a menetelô után, igaz, inkább gondolatban, mint az utcán. Félek a szembesüléstôl, mint ahogy az úton átszaladó fekete macskától fél az ember. Egyszer úgy esett, hogy egy kávézóban felém tartott, mellém akart állni a bárpulthoz, nagyjából olyan magas, mint én. Két egymásra vetett kabátjában nemcsak zárkózottnak tûnt: az emberek jövése-menése közepette, a szavaktól és szagoktól izzó levegôben, fémvázas hátizsákjával a hátán olyan volt, mint egy idegen bolygóbeli lény. Kávét rendelt. Az arca viharvert, áttetszôen sápadt, mintha valami belsô töltéstôl vibrált volna, feszültség sütött belôle. A kezei aprók. Fizettem és mentem.

És nemrég messzirôl láttam ôt, kora reggel, jeges hidegben. Párizs behavazva. A Szajna jégtáblákat hordott a hátán, karmos hócsipkékkel pikkelyezett alaktalan tányérokat, bolyhos kristályú szilánkokat. Fehérségbe burkolództak a hidak, rakpartok, homlokzatok, kupolák és háztetôk, alaktalan messzeségbe vesztek, az emlékezés messzeségébe. A hídfônél, Quai Voltaire, fölbukkant a busz, és megakadt. Mintha feltartóztatták volna. Úgy állt ott, mint aki utoljára jött, mint akit beért a feledés. És ezen a parton, a híd-könyöklônél, hátán a hátizsákkal, hunyorogva a hópelyhektôl, de mégis a busz felé fordulva: a csavargó. A hó száraz, puha pihékben hullott, szédítô örvényekben kavargott, mintha nyomtalanul akarna eltörölni a föld színérôl embert és buszt.

Elôzô este kezdett esni, elôször szinte láthatatlanul, alig észlelhetôen szitált a hó. ”rákkal késôbb, amikor az Opera metróállomásnál kiléptem a napvilágra, és átszeltem a teret az Avenue de l’Opéra irányába, jobbra tôlem a Rue de la Paix és a Place Vendôme, a szél mintha száraz hintôpor-hullámokat terített volna a még éppen látszódó aszfaltra, puha kis vándordûnéket. Az emberek magukba fordulva folytatták útjukat. Másnap vastag hótakaró födte a tetôket és az utakat, nemcsak a buszok akadtak el, de összeomlott az egész közlekedés. A Tüilériák kertjében vad mámorban ugrándozó kutyák. És az otthontalanok ínsége. Arra gondoltam, vajon hol éjszakázik ma a menetelô.

Hogy ki ô?

A szomszédok a házban, az a kevés, akiket ismerek, nem tudnak közelebbit, bár mindegyikük jól ismeri. Csak annyit tudok: egy nô borította föl az életét. Az informátorom véletlenül tudta meg egy taxisofôrtôl, mert az, amikor meglátta az elôtte elmasírozó hátizsákos figurát, azt dünnyögte, inkább magának, mint az utasnak, hogy ennek az alaknak egy nô szárad a lelkén. A taxisofôr szemében a csavargó, az egykor remek állást betöltô, jómódú férfi (hogy honnan a csudából tudja), ma hibbantagyú. Kaputt. Állítja a sofôr. Szerinte nemsokára kivonják a forgalomból. Bedugják egy diliházba. Legalábbis ezt mondta a végén a taxisofôr, állítja az informátorom.

Az én kérdésem az, hogy hogyan kezdôdött ez a menetelés. Valami felboríthatta, kizökkenthette a kerékvágásból. Nem tudta megemészteni, ami történt vele? Azt mondta magában, nyakamba veszem a lábam, járok egyet a világban, hogy tisztába jöjjek magammal? Azok után, ami történt vele? Mikor, hol? Éjszaka? Egy idegen nôvel töltött éjszaka után nem talált többé haza, nem lelt önmagára? Párizsban kódorgott, és egyre inkább saját nyugtalansága, majd végül kétségbeesése áldozatául esett?

Párizsi kiruccanás, üzleti ügyben. Konferencia, aztán vacsora. Most, amikor a hivatalos része a dolognak lezárult, mindenki megelégedésére, föltételezhetô, hogy az üzletfelek készek együtt tölteni egy éjszakába nyúló estét. A szálloda bárjában beszélik meg a találkozót. A párizsi üzlettárs különbözô személyek kíséretében jelenik meg, van köztük egy fiatal nô, nem világos, hogy milyen szálak fûzik a céghez és annak felhatalmazottjaihoz, titkárnô talán? Végül is nem fontos, most úgysem az üzletrôl van már szó. Iszogatnak, cseverésznek, nevetgélnek, jókedvû a társaság, boroldotta, anélkül, hogy megfeledkeznének magukról. Mellette a fiatal nô, aki, ennyi már bizonyosnak tûnik, egyik jelenlévô férfinak sem kedvese. Kellemesen visszahúzódó, nyugodt, oldott, figyelmes. Néha kérdéseket tesz föl. B-ben él? Hogy élek, hallja magát válaszolni, hogy életnek lehet-e nevezni az életem, nevet. Bocsásson meg, mondja, nem akarok nagyképûnek tûnni, csak arra gondoltam, hogy mindig nagyon elfoglalt vagyok, ezért szinte sose teszem föl magamnak a kérdést, hogy miközben az idôt töltöm, munkában és magánéletben, nem vétem-e el az életet? Olyan furcsa szó ez az élet.

Biztatást és részvétet olvasok ki a tekintetébôl, bár néha mintha mulatna rajtam, apró lángocska lobban a szemében, vagy valami kisördög, vonz és kihív. Induláskor, mikor mindenki taxit hív, hallja magát, amint megkérdezi asztalszomszédját, elviheti-e magával egy darabon. A nô beleegyezik, de ragaszkodik ahhoz, hogy a sofôr elôször a férfi szállójához hajtson; az úgyis szinte útbaesik.

Megáll a kocsi a szálló elôtt, négycsillagos hotel. Meghívhatja-e egy jó-éjszakát-italra a bárba, kérdezi a nôt. Elcsodálkozik a saját merészségén, hiszen nem kalandor, kötelességtudó, hû férj, volt eddig, komoly, fegyelmezett teljesítmény-fanatikus. A bárban zongorista játszik, isznak, ô whiskyt, a nô Cointreau-t. Ezen elcsodálkozik. Sose látott még senkit, aki ezt a ragacsos italt favorizálta volna. Meglepi, hogy a nô ilyesmit szeret.

Az arcába néz, emlékezetébe vési, ahogy egyre inkább magába fogadja a nô vonásait, ahogy a szemében kutat, ahogy egyre mélyebben hatol az aurájába. Vonzalmat érez, de ez több, mint vonzalom: valami furcsa otthonosság-érzet. Arra gondol: szeretném rábízni azt, ami a legdrágább nekem. De mi a legdrágább? A zongoránál rájuk hangolódik a zongorista.

Az idô egyszeriben megállt. Észreveszi, hogy hallgatnak, de nem zavarja, pompás dolog így hallgatni vele, olyan, mint egy bizalmi aktus. Mindent szépnek lát. Szépnek látja a nôt. Arra gondol, ez a nô magához hord engem, olyan, mint egy sokszobás lakás, szétáradok benne. Aztán: marhaság. Majd rögtön utána: ôrült nagy kedvem lenne megérinteni, alig tudom visszafogni magam. Így szól: Nézd, ezt mondja, bocsásson meg; tudja... A nô nevetô fejrázással oszlatja el aggályait – nézd, mondja ô erre, egyáltalán nem vagyok egy vivôr, szívtipró pedig még annyira sem, isten ôrizzen, higgy a szavamnak, kérlek, bár nem illô a kérdésem, de a vágyaim legmélyérôl fakad: együtt akarok maradni veled. Most. Maradj itt, ha lehet, kérlek, mondja. A nô a férfi szemébe néz, komoly az arca. Füstszürke a szeme, zöldes fény csillog benne. Bólint. Ez a bólintás egy nyíltszívû igen, olyan egyszerû, egyszerre komoly és könnyed. Beleegyezés. Most arra gondol: furcsa, hogy a feleségemre nem is gondolok. Nem mintha elfojtanám. Kiegyensúlyozott vagyok, nem érzek lelkiismeret-furdalást, egyáltalán nem. Itt vagyok, egészen itt. Ez az. Nem itt vagyok meg ott meg másutt. Csak itt vagyok.

Fönn a hotelszobában, a homályba burkolt, szalonra emlékeztetô helyiségben, ahol helyet kapott egy stílusos íróasztal is, fotelok, szekrény, bôröndtartó; sôt még egy gardróbbal és tükörrel fölszerelt elôszoba is, amely fényûzô fürdôszobába vezet; fönn a hotelszobában a nô az ágyra dôl, keze a feje mögött összekulcsolva, és mosolyogva nézi a férfit, ahogy az útitáskájában még a flaskáját keresgéli, nem mintha bátorítást akarna az italtól, de ki akarja tolni a pillanatot, mióta nôs, ez az elsô eset, hogy idegen nôt visz föl magához. A nô tekintetébôl, ahogy a férfi mozdulatait nézi, oldottság és nyugalom árad, s beleköltözik a férfiba is. Félbehagyja a keresgélést, odafordul, az ágy mellé térdel és gyengéden szájon csókolja, miközben szemei belevesznek a szemeibe és vakká válnak. És a nô átfonja karjaival a nyakát, magához húzza.

Soha még így nem csókolt, nem érezte még ezt a vágyat, nem önmaga elveszítésének, inkább a másik legmélye kifürkészésének a vágyát, hogy egészen ô legyen ô, hogy egybeforrjon vele.

Aztán már nem emlékszik, hogyan volt tovább, hogyan vetkôztek mezítelenre, és vették birtokba egymást. Csak azt tudja, hogy olyan volt az egész, mint hosszú tévelygések utáni megérkezés, minden a lehetô legegyszerûbb és mégis zsigerekig ható, hogy a lelkét örömujjongás, csodálkozás, bátorság és erô töltötte el, hogy ez maga a kitárulkozás volt. Mindabból, amit eddig ismert, ahogy eddig önmagát figyelte, az élvezet, ami gyakran játék volt, aztán a brutális gyönyör, ami továbbsarkallta, a harci vágy, a szinte pusztító düh – most mindebbôl semmi sem volt. Most ôrá gondolt, a másikra, és ez nem egy gondolat volt, ez volt a szerelem, túláradt benne a szerelem. Nyilvánvaló volt, hogy most szeretett elôször igazán.

Ám a történtek tisztázására, a gyámoltalan rekonstruálási kísérletekre, amelyeket mérhetetlen zavara vagy éppen a boldogság diktált, csak késôbb került sor, tulajdonképpen csak a vonaton. Alig aludt egy keveset, aztán sietôsen indult, hogy elérje a vonatát. Hogy milyen volt a búcsúzás? Csak halványan él benne, ahogy a nô segítségére volt az indulásnál, a pakolásban és a taxikeresésben. Ahogy a taxiban ülve mintha mindent elôször látott volna – vagy talán utoljára? Az embereket, az arcok játékát, a mögöttük rejlô kedélyállapotot nem egyszerûen eltalálta, hanem rögtön bizonyosság támadt benne; az égbolt tónusát, a házak homlokzatát, a falakat, a kávézók terasza nyújtotta pillanatokat, a zajokat. Olyan volt, mintha elôször lett volna képes észlelni a világot. Úgy érezte, csupa látott érzett hallott tudott dolog veszi körül.

És a vonaton, a kezdeti üresség vagy szórakozottság után, hirtelen elemi erôvel járta át, mintha hosszú betegségbôl ébredne, a bizonyosság, hogy meggyógyult, egészséges. És – elmosolyodott, ahogy rátalált a szóra: hogy ô most jó ember, azzá lett. Új érzések özönével árasztotta el ez az új állapot, egész lénye fürdôzött benne. Becsukta a szemét, elaludt.

Fölébredt. A határ közeledte váltotta ki azt a feszültséget és általános nyugtalanságot, ami fölriasztotta álmából. Zavart volt, sôt, mintha apró szilánkokra hullott volna. Hosszú percekbe tellett, míg összeszedte a papírjait, a határátkeléshez és hazaérkezéshez szükséges régi identitását. Most már nem volt arra idô, hogy az élményén csüngjön, magába süllyesztette, amilyen mélyre csak lehet, kilépett a folyosóra, egy ideig az ablak elôtt állt, aztán eltûnt a mellékhelyiségben, hogy fölfrissítse magát. Most nem szabad rágondolni. Belekotort az aktatáskájába, kihúzott belôle egy újságot, és megpróbált olvasni. Félt? Nem igazán, inkább rosszkedvû volt; talán mert kijózanodott? Bosszúságot érzett.

Újra otthon, szinte megkönnyebbült. A kényelmes lakás minden komfortjával és szép tágas terével, de leginkább talán a hozzá tapadó emlékekkel jókedvre hangolja. Újra itthon, mondja. Pompás. Párizs messze-messze maradt.

Beszámoltat magának a távollétében érkezett telefonhívásokról és levelekrôl, társasági életrôl és közös tervekrôl beszélnek. A vacsora ünnepélyes. Sokáig idôzik a fürdôszobában, mielôtt ágyba bújna, ahol karjaiba veszi a feleségét, valósággal szerelmesnek látszik. Aztán hirtelen hánynia kell. Nem is rosszullét: a nyakával van valami, valami fojtogatja, valami a félrenyelés és a torokfájás között, attól fél, megfullad. Mi baj, beteg vagy? suttogja a felesége. Hirtelen elfogy a hangja, félrefordul, álomba zuhan.

A rákövetkezô napokat a szokásos módon tölti: derekasan dolgozik, bár kissé szétszórt. Bármit csinál, soha nincs egészen ott, otthon sem. De hát hol vagyok? Folyton különös párizsi élménye jár az eszében, de nem tudja pontosan emlékezetébe idézni sem a másik arcvonásait, sem azt, hogy milyen volt, sem a hangját, mint ahogy magát az élményt sem. Hol makacsul kutat mindezek után az emlékei közt. Hol bevillan egy nyom, egy sokat sejtetô nyom, mintha kettéhasadna egy függöny, egy fátyol; aztán hirtelen megint a semmi. Fáj, és ô üdvözli a fájdalmat, a fájdalom az egyetlen visszakötô kapocs. Várja, hogy fölbôdüljon a fájdalom.

Zavarja ez a lelkiállapot a munkáját. Azt gondolja: ez vagy elmúlik, elfelejtem, és akkor mindenen túlleszek és mindent elveszítek, végérvényesen; vagy vissza kell mennem, hogy rájöjjek, mi ez most bennem, és mi is történt velem. Tudnom kell, mi volt ez az egész, még ha hegyeket kell is elmozdítanom, dünnyögi magában.

Fölhívja a párizsi üzlettársát, megköszöni a kellemes estét, röviden a tárgyalásokra tereli a szót, céloz rá, hogy néhány pont további tisztázást kívánna. Kedvére való volna, mondja, ha még egyszer összeülnének egy rövid megbeszélésre, szívesen kiugrana a közeljövôben. És alighogy van üzleti ürügy az úthoz, megkönnyebbülést érez a szíve táján. Csak ez a kínzó tétova várakozás ne legyen, csak ez ne. Így vagy úgy. Akárhogy dôl is el a dolog, mindenképpen megváltás lesz.

Most kocsival megy. Kedve támadt az országutat szelni, magába szívni a szél szagát. Sehol sem tudok olyan jól töprengeni, mint amikor magam vagyok a kormánykerékkel és tovasuhan az autóm, mondja. Útnak indul.

Hosszan-hosszan szeli a tájat, az untató tájat, a patakokkal és fûzfatörzsekkel tarkított zöldet és szürkét. Hosszan ringatják a szelíd messzeségek, a Pissarro-erdôk, a távolba veszô utakkal és ösvénykékkel tagolt lakatlan pusztaságok. Távoli templomtornyok, elszórt települések, tehéncsordás legelôk. Kanyargó utak, a magasban felhôk. Aztán megélénkül a forgalom. Olyan, mintha vihar készülôdne, feszültség tornyosul a levegôben, s aztán kisül; mindenünnen özönlenek az autók, összefutnak az utak, zsúfolt hadiúttá válnak, sistergô-fortyogó boszorkányüstté. És mindkét oldalon kirajzolódik a város. Legyen VÁROS, és tornyok sarjadnak a földbôl, olyan az egész, mint egy fortyogó tûzhányó, amely óriás rögöket vet ki magából, s a rögök sziklazátonyt alkotnak a város forgatagának hullámverése közepette.

Körös-körül város kel életre a fehér habokból, a tajtékzó, parthoz verôdô, a hánykolódó, ágaskodó, tornyosuló hullámokból, ez a kövek földjének, a szárazföldnek születése; forrongás, lélegzetelállító.

Aztán letér az egyik körútról, begördül a sok kapu egyikén. És a feledés homályába vész minden út, ottfelejtkezésre csábító nyugalmat áraszt még a legzsúfoltabb bulvár is. És a megérkezés, ez az érzés, mely betölti, hogy megérkezett – itt sokkal inkább, mint otthon: nem csekélyebb helyre, mint az élet ünnepébe.

A kopott barna aszfalt-ágyat, helyenként kikövezett út-katlant hálával telve köszönti. A széles sugárutak a tolongó autókkal zsúfolásig telt tó benyomását keltik, a tülkölést sóhajnak hallja, mintha a fák zöld lobogóival szegélyezett púderezett, ráncos arcú házakból áradna, amelyek lábainál feszes szoknyaként terpeszkednek az üzletek napellenzô ponyvái. És a ponyvák alatt, az üzletek és kávézók visszatükrözôdô üvegeiben a városlakók ráérô téblábolása, azoké, akik idetartoznak, akik sehol másutt nem szeretnének lenni, mert innen nézve már nincs másutt, úgy járnak-kelnek, mintha révületbe estek volna, cigarettáznak, szavakat és mosolyokat hajigálnak a levegôbe, mindenütt vörös ajkakat és selymes lábakat lát. És mindenekfölött a város kreálta égbolt, az idetartozás szabadsága.

Körülnéz. Embereket lát, akik kenyeret visznek magukkal vagy újságot, és olyanokat, akik megállnak csókolózni. Valaki a lámpavasnak támaszkodva olvas egy levelet. Mások pedig épp most ölik egymást, gondolja a cinizmus leghalványabb nyoma nélkül, úgyszólván a lekerekítés, a teljesség kedvéért, mint ahogy az elsô levélhullást konstatálja az ember. Motorzúgás, egy nevetés hanglétrái, az elrobogó magasvasút zaja. A régi dal, mormolják ajkai. Hálaadó ima, szerelmi vallomás, lénye legmélyérôl fakad. A RÉGI DAL, ismételgeti túlhajtott boldogságában, miközben kocsiját a tovasikló, aztán újra nekilóduló autóshorda közepette a szálló felé kormányozza. Ez az a szálló, ahol legutóbb lakott, ez szerelme éjének szállója, ez az ô szállója; a viszontlátás úgy rázza, akár egy lázroham, lázasan készül a fogadásra. Körülötte minden túlságosan is egyértelmû jelentést hordoz, minden hasadék, minden folt cinkosan kacsint rá. Aztán ott van az elôtérben. A szobájában csak egészen rövid ideig tartózkodik, csak ameddig rendbe hozza magát, hirtelen heves nyugtalanság tör rá, mozgásra van szüksége. Céltalanul bolyong az utcákon, holnap hétvége lesz, egyre nô az emberáradat, sodródik a tömeggel. Esztelen öröm és páni félelem között inog a lelke. Túl korán érkezik a megbeszélt találkahelyre, egy jó nevû sörözôbe, a pulthoz áll, és olyat tesz, amit ilyen órákon lehetôleg kerülni szokott, whiskyt rendel. Üzleti vágányra kényszeríti gondolatait, engedetlen kutyákként kell magához hívnia ôket, nem könnyû feladat.

Késôbb a vacsoránál éppilyen szétszórt, annak ellenére, hogy útközben kiagyalt néhány megvitatásra szánt rafinált kérdést, és összeállított valami stratégia-félét. Az evés és a beszélgetés, mint ahogy az várható volt, zavartalanul folyik le. Jöhet a kávé és a privát csevely. Legutóbb, szól üzlettársához, nagyszerûen érezte magát, az üzletet követô kellemes vacsorán is, nagyon kedvesnek találta azt a fiatal hölgyet – hogy is hívták? Megjegyzi a nevet. Útban a szálló felé elmosolyodik, amikor arra gondol, hogy egy névtelent szeretett.

A szállóban rögtön a telefonkönyv után nyúl. Hívja még ilyen késôn? Hívja vagy ne hívja? Arra az elhatározásra jut, hogy késô van. Holnap fogja hívni. Holnap mikor? Reggel? vagy munkaidô után? Bátortalanság, vagy inkább vigasztalanság telepszik rá. Kísértet után fut talán? És mi van akkor, ha valójában nem is történt semmi, ha az egész csak az ô belsô csinálmánya, képzeletének játéka? Félelem, hideg, magány és még a jó ég tudja mi tör rá, az ágy peremén ül, az ágy fakerete fölötti éjszakai lámpa parányi fénykörében. S ezzel kezdetét veszi a nagy futás, elfut, elmenekül.

Úgy írok a menetelôrôl, mintha ismerném. Félek tôle. Ha félek, ismerem?

Meg akarok szabadulni a fickótól. Költök rá egy történetet. Pedig nem szeretem a történeteket, a történetek filiszterek, hamis békekötések. A saját életemrôl sem tudok semmit, biztosan nem tudnék belôle történetet facsarni: hogyan is tudnék akkor más életérôl felvilágosítást adni? Nem vagyok történetpalackozógép, nem vagyok csomagolódíjbirkózó. Apró szikrákat pattintok, amelyek egy futó pillanatra világot gyújtanak – hogy továbbléphessek. Szavakkal gyújtok tüzet. Fény nélkül elfogynék.

Nemrég álmot láttam, a bútoraimat és minden holmimat, az íróasztalom, a kéziratokkal tele polcaim, az oklevéltáram, az írógépem, a háztartási és munkaeszközeim, mindazt, ami hozzám tartozik, ami a legfontosabb számomra! valami raktárcsarnokszerûségben leltem föl, beraktározva, zavaros elrendezésben. Az én holmijaim egy nyitott csarnokban, bárki idegen számára hozzáférhetô helyen. A garázs vagy raktárcsarnok egy szuterénban volt, két zárható lakás közötti ütközôzónaként. Szegényemberlakások voltak, számomra éppoly ismeretlenek, mint maga a helyiség, a hely és az emberek, akik otthonosan járkáltak, és használták az én holmijaimmal telezsúfolt teret. Rögtön megértettem, hogy kilakoltattak és kényszerbeszállásoltak. A szörnyû zûrzavarhoz még az is társult, hogy gyakorlatilag semmit sem láttam. Úgyszólván vak voltam. Elôször arra gondoltam, az új szemüvegemmel függhet össze a dolog, talán az optikus elkeverte a recepteket. Csakhogy nem viseltem szemüveget, csupán olvasószemüvegre volt szükségem, azt pedig a zsebemben hordtam. Tapogatóztam a sötétben, idônként fény villant, akkor egy pillanat erejéig láttam, hogyan is helyezkedhetnek el a dolgok, aztán máris újra visszazuhantam a sötétségbe, és ott álltam, háromszorosan is elveszve, esendôn. Mondtam is annak a munkásnônek, aki éppen fölbukkant a csarnokban, egy sokgyermekes, lármás család dirigensének tûnt, hogy tévedésrôl lehet szó, elnézhettek valamit, mint ahogy az nemsokára ki fog derülni, mindenesetre egészen biztos, hogy ez az állapot csak ideiglenes, ám minden kétséget kizáróan ez itt mind az én ingóságom, ezért tekintsen kérem átmenetileg szomszédjának, és amennyiben lehetséges, respektálja a határokat, egyébiránt épp az imént kergetôzött a kutyája a cipômmel, a gyerekekrôl, akik a bútoraim közt hancúroztak, már nem is beszélve. Kértem, hogy legyen a segítségemre, egyébként is rosszul látok. A beszédem és a kérésem húzódozva fogadta, úgy éreztem, bizalmatlan, sôt alattomos, mintha lesben állna. Aztán az egymásba csúsztatott dobozok és egymásra kupacolt iratok zûrzavarában valahol csöngött a telefon, hallottam, hogy az a nô fölveszi, és valaki az én nevemet sipítozza. Kiabáltam, hogy engem keresnek, tapogatózva botorkáltam a hang felé, beleütköztem valami akadályba, egy kijáratot kerestem, és míg az a nô visszatette a kagylót, én egy áthatolhatatlan hulladéktorlaszba szorultam, meg a saját totális búbánatomba. Fogságba estem.

Ám az a parányi fénysziporka mégis oly bûvös-bájos, oly igézô, hogy nincsen arra szó. Az ember legszívesebben csüggene rajta, mint méhecske a virágon, ez a legdrágább, amit emberi szem valaha is látott, az egész élet visszavonhatatlanul mintha ebbôl a hasadékból virágozna. A szív nyugalma. És innen ered az emlékezés hosszú fonala, a fonál pedig messzire vezet.

Szavak nélkül. Egyre csak menni. Miért fut a menetelô? Attól fél, hogy mindent elveszít, hogy semmivé foszlik a boldogság, az álom, az álomban megérintett másik élet, ha próbára teszi a valóság talaján? A várakozás szomját sosem olthatja a beteljesülés.

Alig emlékszik már a nôre, alig a történtekre. Ami volt, az egyre távolodó múlt, száz fejjel, száz sárkányfejjel nyúl utána. S ha néha az egyik fölhasad, megárad, s ôt elárasztja az érzések özöne, majd megfúl. Aztán újra nem érez semmit. És vad vágy rágja, a viszontlátás, a visszacsatlakozás vágya. Közben idônként, az érzéketlenség periódusaiban, számot vet azzal, hogy amit tesz, nevetséges, ugyanakkor iszonytató is. Bevallja magának, hogy eddigi nézetei és mindaz, amit feladatának és kötelességének tartott, nem csupán jelentôségüket vesztették, hanem mintha súlyos tehertôl szabadult volna meg. Ezek a dolgok már nem számítanak. Elnyelte a múlt. Elfújta a szél, mondja. Ellenben az életénél is fontosabb, hogy újra föllelje azt a kis szigetet, a jóvátétel, ahogy a dolgot magában nevezi. Valami fölszakadt benne. Nyomába ered a jelnek.

És a nô, mindezek fölfakasztója? Már csak árnyékként létezik egyfajta elérhetetlen messzeségben. ‘t is elnyelte az álom.

Van egyszer az egyik nô, aki a telefonkönyvben szerepel, és a neve alatt jelzett utcában lakik. Aztán van a másik ugyanilyen nevû nô, aki agyrémként kísérti. Az elsô nô különös lelkiállapotának szavatolója. Meg kell találnia, de fél, hogy csalódna. Bizonyosság, kísértések és kételyek közt vergôdik, rakoncátlan érzések szeszélyének kitéve rója az utcákat, a szerencse lovagja, máskor meg egy elátkozott istentagadó, aki belebogozódott az önmagával folytatott viták és leszámolási kísérletek szövevényébe, aki a saját lelke elvarázsolt kertjében bolyong.

Az álmot táplálni kell. Ezért kerülgeti a szállót, mint tettes a tetthelyet, ezért nem tudja elhagyni a várost. Ha elhagyná, nem lenne többé bizonyíték. Az utcák és az egész város eleven bizonyítékok, élô tanúk. Néha az az érzése támad, hogy az utca a megszentelt föld, a város pedig a világos világ. Aztán meg mintha megszökne a dolgok lelke. Az elvarázsolt és a varázstalan világ mezsgyéjén jár. Szegény fickó, jól elkapták.

Belép egy olyan üvegfalú telefonfülkébe, amelyben az egész szerkezet, vezetékestül és kagylóstul, úgy tárulkozik föl, mint a test átvilágításakor a belsô szervek; benyomul a spalettaajtón, elôbányássza a cédulát, amire a telefonszámot írta, beszorul a sarokba, leemeli a kagylót, lenyomja a számokat, hallja a berregést és a szíve kalapálását – és leteszi. Egy másik alkalommal foglaltat jelez a készülék. Haladékot kapott. Egyszer a készüléken át meghallja a hangját. Honnan hívsz, mondja a hang, itt vagy? Sietôsen hadarja el, mert különben egy árva szó sem jönne ki a torkán, a hazugságot, hogy külföldrôl telefonál, és majd jelentkezik. Leteszi. Belsô értékelôrendszere nekifog a hang, a csengés, az árnyalatok elemzésének, hogy kitapintsa, mi az, amirôl árulkodik, visszautasítás vagy érdeklôdés, kedvesség vagy tartózkodó hûvösség, hogy hisz-e a szavának, hogy meghallgattatást nyer-e, hogy milyen ô, a hang tulajdonosa; ám közben útitársa a félelem, retteg, hogy a semmibe hull. Csak nehogy így maradjon, jégvirággal a szívében, csak azt ne. A telefonfülke ettôl fogva útjai rejtett köldök-közepévé válik. Szentéllyé, rettegett bírói ítélôszékké, s innen hordja apró részletekben az ítéletet, kárhoztatást vagy fölmentést, a próbaidôt, a fülkébôl hozza a szerelmi adományokat és az ínséges idôkre szánt tartalékokat, a kétséget és a reményt. Már rég nem olyan simára borotvált az arca, mint korábban. Kitérdesedett a nadrágszára, pecsétes a nyakkendôje.

A kísértés, hogy telefonáljon neki, többnyire már órákkal a hívás elôtt rátör, nekitámad, mint egy csípésre készülô rovar, s a döfés kábítószerként hat, átitatja egész lényét e kényszerképzettel. Futni próbál, de nem tud, ekkor megjelenik elôtte a fülke, és néha várakozók is ácsorognak az üvegfalú fülke körül, köztük persze afrikaiak is, benn meg kényelmesen nyújtózkodik valaki, minden idô az övé, s ezt élvezi. Tétovázik, hogy sorba álljon-e vagy késôbb jöjjön vissza, mindenben elôjelet lát. Aztán bekerül végre, késô délután van, a bulváron a fák lombjain átszûrôdik a nyár sugara, látja, ahogy a hôségben megfakulnak az utcafrontok, aztán megint ott táncolnak a levegôben, akár egy romfelhô, a levegô légyfogó háló, az ég kékje könyörtelen nyugalmat áraszt. Föltárcsázza a számot, és feszült figyelemmel hallgatja a berregést, néha szünet, mint amikor a pulzus kihagy, legalábbis neki olybá tûnik. Ismerni véli a berregést, meg tudná különböztetni száz másik kicsöngéstôl. Aztán ott a hang, néha hívogatón cseng, szelíd diadal színezi, mintha édes méz csorogna, aztán megint rezignált és fénytelen: miért hívsz. Hagyjuk, fejezzük be, hallod. Felejtsük el. Akkor odébbáll, ezúttal egyenesen a szállóba megy, belopakodik, leveti magát az ágyra. Tekintetét és elhagyatottságát a képernyôre tapasztja, álomba merül.

Persze ez már rég egy másik hotel kell hogy legyen. És hogy szabadult meg az autójától? És hogyan, milyen szavakkal, milyen ködösítéssel és leleménnyel igazolta odahaza a kimaradását, és hogyan érte el, hogy az otthoniak békén hagyják? Pénze van.

Nemrég, a Gare de l`Est halljában, egy hosszú hajú fiatalembert láttam, kötélen vezették. Bilincsbe verve szorongatta gitárját. Ahogy magához ölelte a hangszert, az az önkéntelen gyengédség, amit a bilincs kényszerített ki belôle, amire nincs más magyarázat, az a bensôséges gesztus, az vonzotta oda a tekintetem. Bilincsbe vert gitár – elöl meg egy rendôr, aki a letartóztatott fiatalembert zsinóron vezette, vagy éppen a kötélen húzott egyet. Kettejük mögött futott egy ember, és egy hátizsákot cipelt a fogoly után. Arra gondoltam, hasonló módon juthatott a menetelô is hátizsákjához. Zálogként tukmálhatták rá, valószínûleg kölcsönadott pénz fejében. Így ragadhatott rá a rekvizitum.

De csak késôbb, amikor kezdett lecsúszni, csak akkor vette vállára a zsákot, akkor kezdte magáévá tenni. Olyan rajta ez a zsák, mint a megtestesült büntetés, de olyan is, mint a szabadság szimbóluma.

Tulajdonképpen kirôl is írok én? Kiadhatnám a menetelôt a mandzsúriai határ mentén ottfelejtett katonának is. Ez legalább indokolná a szívósságot, az ellenálló képességet, a fegyelmezettségét és az önmegtartóztatását. Persze egy olyan embernek, mint az elfeledett katona, egy olyan városban, mint Párizs, semmi esélye sem lenne. Ennyi sok szabadsággal mit is kezdene a sok-sok évi világvégi sáncásás után.

Egyébként meg az anyámról jutott eszembe a menetelô. Mindig az anyák küldik fiaikat magányos vándorutakra, hogy megkeressék, ami elveszett, az elillant boldogságot, hogy a megcsillant pikkely fényétôl vakítva a mélybe vessék magukat. Hazaküldik ôket. Vagy egyenesen a háborúba. Vagy talán az eltûnt apák nyomába erednek?

Anyám, ha mi gyerekek szófogadatlanok voltunk, és megbántottuk, azzal fenyegetôzött, hogy elmegy tôlünk, be az erdôbe, s nem jön vissza többé. Még elgondolni is rossz: az éjsötét erdôbe! Persze hogy zokogva kértük bocsánatát, elszoruló torokkal esedeztünk hozzá, hogy maradjon velünk. Kedves-kedves mama. Az anyák, akik kilökik magukból és kitaszítják a világba gyermekeiket.

Egyébként anyám is ismert egy csavargót, ma azt gondolom, ez volt az elsô csavargó, akit szemtôl szembe láttam. Egy szép napon ott állt az ajtónk elôtt, zsírfoltos öregember, legalábbis én akkor, gyerekként annak láttam, egy öregember, aki alaposan lecsúszott, errôl árulkodott a kopott öltöny és a zsírpacniktól fénylô nyakkendô, jobb szerettem volna, ha lemond ezekrôl az urizáló, nevetséges külsôségekrôl. Szegény volt és züllött, ez rögtön látszott rajta.

Aztán üdvözölte anyámat, kegyes-leereszkedôn, s mégis alázatosan. Kiderült, hogy az öregember anyám egykori tanára, tanult ember, akinek akadémiai fokozata is van, mint lassanként erre is fény derült, kihajították az iskolából, mert zaklatta a gyerekeket, nemi erkölcs elleni bûntett? Ezután kezdett lecsúszni, egyre mélyebbre, helyettesítések és magánórák után a társadalom senkiföldjén kötött ki, míg aztán élelemért koldulva egykori diákjai ajtaján kopogtatott.

Néhány napig nálunk is kosztolt, nyáladzva evett, s közben mindenféle hálaadásokat dünnyögött ott magában az asztalnál; pusztán rutin volt, ahogy szörcsögve mondogatta, hogy „pompás, pompás”, miközben csöpögött a leves vagy a mártás a nyakkendôjére. Ráadásul volt valami hamis a tekintetében, valami fajtalan, mondtam volna akkor régen, ha már ismertem volna a szót, utáltam ôt lényem legmélyén, és mégis lenyûgözött, mert ájtatosnak mutatkozott, mert a megalázkodást gyakorolta – és mindezt egy tudós ember nyelvén tette. Hideg volt és számító, a színlelés mestere.

Magam elé képzelem, ahogy mindenféle szálláshelyeken, az Üdvhadsereg szállóján, pályaudvarok várótermeiben, az Iszákosmentô tömegétkeztetésein a cókmókját rendezgette, ahogy számbavette az áldozatairól készített belsô jegyzékét, ahogy összemérte azt, aminek meg kell lennie azzal, ami megvolt, s ahogy aztán a postahivatalokban fölkutatta a címeket, hogy végül ott állhasson egykori diákja, egy zavart hölgy vagy édesanya elôtt, aki azt sem tudta, hova bújjon szégyenében és zavarában, amikor a férfi megjelent és szónokolni kezdett, tudós szóáradatot zúdított rá errôl meg arról meg a világ dolgairól. Valódi elôadásokat tartott, választékos fogalmazással, közben pedig látszott rajta, hogy egész lénye koszt után kiált.

Mielôtt bekerült volna anyám az öregek otthonába, egy idôs hölgyek számára berendezett lakásszállóban élt, egy parkkal körülvett villában, akkor még a saját bútorai közt lakott, felvonóval járt le az étkezôbe, sétálgatott a kertben, hajlott háttal és szögletes mozdulatokkal ugyan, de energikusan; a sétát tornagyakorlatnak tekintette, azt mondták neki, lehetôleg sokat mozogjon, és ô így is tett. Ki is járhatott, persze csak kísérettel.

A legutolsó alkalommal, amikor elmentem érte a villába, már nagyon törékenynek tûnt, alig tudtam beszállítani az autóba, aztán meg kivenni a kocsiból, és az úttesten át a közeli étterembe vezetni, föl kellett volna emelnem, és úgy vinnem, emlékszem, erre gondoltam akkor. Aztán meg olyan csöndben ült abban a kerthelyiségben, amit választottam, verebek ugrándoztak a székek alatt, a szemtelenebbek az asztalra is fölmerészkedtek; az öreg hölgy nagy veszôdséggel, de illedelmesen megevett mindent, idônként megfogta a kezem. Olyan volt az ebédelô, fecsegô, élô emberek között, mint aki kiszakadt a világból, mint akin úrrá lett a félelem; öngyilkosságra gondolt, mondja hirtelen – hogy jut ez eszedbe; de, mondja, és azt is tudja, hogyan fogja csinálni; most túlzol; nem, mondja, kér majd a patikustól valami erôs gyógyszert, elhozza, kibontja, és egyszerre beveszi az összeset; ugyan, gyere, menjünk. És amikor leadtam a villában, és utána még a folyosón álldogáltam, láttam, amint leül az olvasószobák egyikében, a többiek a szobájukban vagy a kertben voltak, benéztem az üvegajtón át, és láttam anyámat, amint ott ül és töpreng, keserûnek tûnt az arca.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/