A BETÛPILÓTA MESÉL

Gyerekkoromban derült, szélcsendes napokon néha szavak jelentek meg az égen. Felhôfehér tintával írták ôket. Az iskolában akkor tanultunk olvasni. Biztos voltam abban, hogy ezeket a betûket kizárólag nekünk szánták. Az égi betûk majdnem mindig olyan szót formáltak, amelynek jelentése még ismeretlen volt számunkra. Az épületeken és a reklámoszlopokon olvasható szavak közül még egyetlenegyet sem ismertünk. A tengerpart fölött gyakran ez a szó jelent meg: ROXY. Már az O-nál tudtuk, hogy ROXY lesz.

Azért mindig végigírták a szót. Gyakran éppen akkor, ha valamilyen folyamat visszafordíthatatlan, tartanak ki leginkább az emberek a befejezésben.Az X mindig érdekes volt, mert gyakran észrevettük, hogy a második vonal nem az elsô vonal közepére esett. Az Y hosszú szára elsô ízben ajándékozott meg bennünket a melankólia érzésével. Egy bizonyos ponton véget fog érni a szár. Majd egy csillogó, zúgó petty elválik a szótól. Egy egyre hosszabb, de még láthatatlan vonalat képzelhetünk a szár és a pötty közé. És ha még egyszer végigbetûzöd a szót, amely idôközben dagadni kezd, akkor a piciny repülôt már nem találod meg az égen. Ilyenkor gyakran végigfutott a hátunkon a hideg, úgy éreztük, mintha egyes-egyedül állnánk a világban. Valakinek a hiányát akkor érezzük a legjobban, amikor azt gondoljuk, látnunk kellene ott, ahová abban a meggyôzôdésben pillantunk, hogy még ott van, holott már eltávozott onnan.

Vajon szerettem volna-e betûpilóta lenni kisfiú koromban? Nem tudom. Mégis az lettem. Ha az O-t írom a szélcsendes, nyüzsgô tengerpart fölött, és sikerül Csesznám orrával pontosan az elejére bukni, akkor gyakran gondolok rá, hogy az lettem, akit régen annyira csodáltam.

Amit én írok az égre, nem látom. Mégis az enyém. Felelôssé tesz. Mire a gépemmel landolok, és kiszaladok a tengerpartra, amely fölött az elôbb dolgoztam, már kisimul az ég. Körülöttem rengeteg gyerek. A dagály és homokváruk szétmálló szélei kötik le figyelmüket.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu