BÚVÁRBÕR

Az irónia olyan, mint a Levis-farmer, divatcikk, mely sose megy ki a divatból. Demokratikus, praktikus, a kopás hozzátartozik, noha elkoptathatatlan, továbbá általánosságban érdektelen, hiszen csak a személy által létezik, aki magához és magára idomította. Egy érett Levis-farmer maga az észrevétlen teljesség.

Módszer avagy szemléletmód avagy magatartás alig futott be nagyobb karriert az utóbbi évtizedek irodalmában, mint az irónia, stb., stb., de hát ezt mért mondom én, mért én mondom, én mit tudok errôl mondani külön és speciálisan?

Ami mondható, azt maguk a szövegeim mondják el, azzal, ahogy át vannak itatva iróniával. Mondhatnám, ez impregnálja ôket, csakhogy az impregnálás is ôk maguk. Másként: a hagyma héja az hagyma avagy nem hagyma? – és így tovább, mert kissé hagymahámozós ez a kor, viccesen és lidércesen egyszerûsítve: az állítva tagadás, illetve tagadva állítás kora, mondjuk a temperált bizonytalanságé, s az ebben, a bizonytalanságban való bizonyosság legalább annyira erôs hit, mint az, hogy iróniával és iróniában ugyanakkor semmit nem lehet megúszni. A vért, a könnyeket, az életet, a halált, a szerelmet, a szabadságot, semmit abból, ami manapság felsorolva kap némi ironikus felhangot, a kontextus óhatatlanul ironizálja, mely kontextus, nagyon leegyszerûsítve, ez a kor, ez a közeg, ez a világ.

Ha kimondom: szív, ha kimondom: lélek, figyeljék meg, már a hangszálaimon átáramló levegôtôl gellert kap, ironikus felhangot a kor levegôjétôl, mely kor, az a gyanúm, a legmélyén roppant érzelgôs, mint az orvlövészek és a hentesek. Szóval szív és lélek a priori ironizálva, s ez izgalmas csiki-csukikra, át és félreértésekre ad lehetôséget, olykor mûvészi sokértelmûségre, olykor morális maszatolásra. De hogy mikor melyikre, azt azért meg lehet mondani. Meg kéne lehessen, irónia ide vagy oda, meg relativizmus, meg posztmodern, meg mindaz, amik vagyunk.

De ez megint harmadik személy, meg többes szám, nem én. Noha az írói én természetesen egy harmadik személy, én, aki írom, te, aki olvasod, ô, akirôl szól, vagyis aki mi vagyunk, én és te, tehát újra elölrôl. Komolyan és ironikusan, Möbius-szellemvasút.

Az irónia számomra íróilag és nem íróilag mindenekelôtt védekezés volt azzal a külvilággal szemben, amit sokáig csak magamra tudtam vonatkoztatni, tehát túl sok volt, túl erôs, túl csodálatos stb., hogy el ne sodorjon, be ne daráljon.

Másfelôl védekezés volt a saját érzelmességemmel, érzékenységemmel szemben. Bohóc és búvárruha tehát, melynek védelmében megkérgesedik majd a saját, összetéveszthetetlen és levehetetlen bôröm, s nem kell majd semmiféle maszk, álca. A kérgesedés megtörtént: bôr és búvárruha egyszer és mindenkorra összenôttek, saját anyag és idegen anyag, a hagyma és a héja, a módszer és az alkat, ez van, nagyjából ez vagyok, ami látszik a mûveimbôl, ez az ironikusan objektivált alanyiság. Továbbá egy viszonylag kiismert, egyáltalán nem problémátlan viszony ezzel az írói énnel. Mely viszony önirónia és önszeretet bonyolult aránya és összjátéka.

Természetesen önirónia nélkül hiteles, komoly irónia nem létezik. Ezzel kellett volna kezdenem, hogy az irónia számomra mindig önirónia is. Hát hogy máshogy? Hát hogyan, milyen jogon vehetném ki magam önnön esendô tárgyaim, hôseim, figuráim közül? S itt akár be is fejezhetném.

„No de ilyen fent?” húzza el a számat rögtön a dolog, melyrôl beszéltem. S ha valahol, hát itt kéne valami laza, hm, önironikus kivezetés. Valami laposka poén. Mondjuk, hogy semmi nem jut az eszembe. Csakhogy tárgyunk és korunk szellemében ez pontosan azt jelenti, hogy természetesen volna poénom és zárlatom számtalan, csak a mûvészi fegyelem és alázat, stb., stb. Holott nem volna. És akkor döntsék el, hogy van poén vagy nincs poén.

Ennyit az irónia kivételezett és problémás helyzetérôl.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu