SEMMI KÜLÖNÖS

A férfi, aki ott a házában ül A férfi, aki ott a házában ül, egy olyan férfi, aki elérte, amit akart. Mikor még kisfiú volt, elment egyszer egy ház elôtt – elment elôtte és megállt –, és azt mondta magában: egy ilyen házban szeretnék egyszer élni. Néhány évvel késôbb az „Arany Angyalok” elôtt ment el – elment elôtte és megállt –, és azt mondta magában, egy ilyen asztalnál szeretnék egyszer enni.

Ismerte a pezsgô, kaviár és bordói szavakat, bár fogalma sem volt, hogy milyen az ízük, de tudta, hiszen egyszerû emberek között nôtt fel, nem mindenkinek adja meg az élet, hogy mindezt megízlelje. Azok tehát, akik megízlelik, más emberek lesznek, mint azok, akik nem ízlelik meg.

Az élet rövid, mondta magában, és már jóval túl volt a kilencvenen, de az egyetlen, ami történt életében, az volt, hogy egyszer elment egy ház elôtt – gyermekként – és azt mondta magának, egy ilyen házban szeretne élni, hogy elment az „Arany Angyalok” elôtt, és tudta, hogy egy ilyen asztalnál fog majd egyszer enni. És ha mindezt elérte volna, akkor ez itt egy mese lenne: de mindezt elérte, és ez itt nem mese.

Az apja, egy goromba fráter, de finom alkatú, szikár és izmos, hallgatag, és a család: egy anya, valamilyen anya, egy fiútestvér, egy lánytestvér – reszkettek tôle, mert hirtelen haragú volt. Elég baj lett volna, ha dührohamok jöttek volna rá, de egész életében egyetlen dührohama sem volt. Csak várták a dührohamot, de sohasem jött. Ez hallgataggá tette a családot, soha nem is tudtak megegyezni az elmaradt dührohamokat illetôen, holott mindenki tudta mindenkirôl, hogy mi az, amire várnak, és ami – szerencsére vagy szerencsétlenségükre – soha sem következett be.

Abban az idôben tehát, amikor a fiútestvér, a lánytestvér és az anya otthon várakoztak, akkor ment ô el az „Arany Angyalok” elôtt. És ha az apja nem kertész lett volna egy temetôben, akkor tényleg nem sikerült volna a dolog. De azóta az a férfi, aki ott a házában ül, már könnyedén megfizeti az „Arany Angyalok”-at és a ház, amelyben ül, sokkal fényûzôbb, mint amilyenben lakni akart.

Az apja tehát kertész volt egy temetôben. A hétköznapjaihoz tartozott, hogy sírokat ásson, és a virágok neki nem a szépet jelentették, hanem a munkát. Nem arról van szó, hogy szörnyeteg lett volna vagy hogy ne lett volna szépérzéke. Ellenkezôleg: még öregkorában is arról ábrándozott, hogy hites felesége valamikor talán szép lehetett, miért is ne?

Ennyi a történet, és ô most itt ül a házában, amely az átépítések és átalakítások ellenére sem akar ahhoz hasonlítani, amelyik elôtt elment egyszer – elment elôtte és megállt. Szükségtelen említést tenni arról, hogy meggazdagodott, szükségtelen említést tenni arról, hogyan és miért. Ám gyermekként szinte mindennap meglátogatta a temetôben az apját, elment a sírok mellett, elolvasta a neveket és a dátumokat, sôt: valamit gondolt is közben: valamit, ami az egész életét megkeserítette. A könnyezô szemek orvosa, egy professzor, aki szintén egy házban lakik, jelentéktelen dolognak tartja: gyógyszerrel könnyen kezelhetô.

Mindig csak Weisshaupt Ez Albert Weisshaupt története, aki 1969-ben, a börtönbôl jövet, meg akarta látogatni a barátnôjét, és a temetôhöz vezették, ott volt a lány.

Saját bevallása szerint itt sírt – 54 évesen – életében elôször. Szép éppen nem volt a barátnô, csak egy a sok közül, de Albert Weisshaupt sírásra hajló alkat volt.

Saját bevallása szerint Weisshaupt 22 évesen egy rafinált trükkel szerzett néhány száz frankot (kartondobozokat nedves fûrészporral töltött tele, hibátlan csomagolópapírral szépen becsomagolta mindet, orvosok házai elôtt várakozott – mert az orvosok jómódúak, gondolta magában, és van cselédjük is –, tehát orvosok házai elôtt várakozott, egészen addig, míg az orvos felesége a dakszlival, pulival vagy szetterrel ki nem jött a házból, akkor odament, megnyomta a csöngôt, és azt mondta, amikor kijött a cselédlány: „A ruha. Meghoztam” –, és számla ellenében 20 frank körüli összeget kasszírozott). Saját bevallása szerint Albert Weisshaupt 1937-ben szégyellte magát, és az államügyész szerint a tett aljas volt. Védôje arra hivatkozott, hogy Albert szülôk nélkül nôtt fel, hogy gyermekkorát parasztoknál és nevelôintézetekben töltötte, örömtelen, és enyhítést kért a bíróságtól. 1938-ban ülte le az elsô nyolc hónapot. Aztán volt idegenlégiósként ült, aztán verekedésért, testi sértésért, hogy a vascsô hogyan került a kezébe, azt nem tudja, aztán újra és újra.

1970-ben reggel ötkor vitte el a rendôrség, az ágyból. Weisshaupt a „Bären”-ben látta, ahogy a tolvaj eladta az orgazdának a lopott magnót (mindig csak magnók). Weisshaupt szemtanú volt.

1970-ben tárgyalás. Weisshaupt idézést kap. Weisshaupt tanú – sötét öltöny, fehér ing, diszkrét nyakkendô.

„Mindig csak Weisshaupt”, mondta a bíró, és megfenyegette, ôt, Weisshauptot, azzal, hogy gyámság alá helyezteti, ha ôt, Weisshauptot, még egyszer meglátja itt. Ennyit Weisshaupt tanúról, akinek végre sikerült a bírósági jegyzôkönyvben a „saját bevallása szerint” szavak nélkül szerepelnie. A bírónak – harminc éve hivatalban – elege volt Weisshauptból – mindig csak Weisshaupt.

És Weisshaupt sírt, amikor elhagyta a bíróságot.

Saját bevallása szerint életében elôször sírt 25 év óta. Weisshaupt mindig elsô alkalommal sír, hiszen ôt, aki sírásra hajlamos, megtanították, hogy ne sírjon. Egy jámbor ementáli paraszt tanította meg, vasárnaponként, a templomból jövet, odakötözte egy oszlophoz és megkorbácsolta, mert, ahogy mondta, az Üdvözítônek is szenvednie kellett.

És Weisshaupt üt, ha megérintik. Weisshaupt nem sír, ha megütik. Weisshaupt megtanulta, hogy ne sírjon.

Amikor ô, aki elszalasztotta a nagy lehetôséget az ementáli parasztnál – a parasztnál, aki békés ember volt, aki kocsmába soha be nem tette a lábát –, amikor Weisshaupt 1930-ban nevelôintézetbe került, a növendékek arra kényszerítették, hogy az asztalra álljon és onanizáljon. Merthogy nem tette – eleinte nem –, a felügyelôk elverték, mert a növendékek beárulták valamiért, amit nem tett, vagy valamiért, amit tett, vagy valamiért, amit mások tettek.

Ezt idôközben elfelejtette, de 1931-ben nem volt sok iparitanulóhely. Ám Weisshaupt talált egyet. Írt az intézetbôl – titokban – egy kéményseprônek, még ma is tudja a nevét és a címét. De Albert Weisshaupt gyámja elmagyarázta – egy lágy, meleg hangú, együttérzô gyám –, hogy manapság, amikor olyan kevés a tanulóhely, mégiscsak jobb lenne, ha azt a helyet valaki másnak hagyná, olyannak, akinek vannak szülei. Ezt Albert megértette, mert megtanulta megérteni a dolgokat, és lemondott.

Így aztán sebei egyikének neve is van: Fritz Glauser, kéményseprô. És Albert Weisshaupt 40 évvel öregebb lett, és túlélte. Túlélt.

Most azt kérdi – részegen –, mért is nem öltek meg? Mért ilyenek az emberek?

De Albert Weisshaupt, ezt a bíró is tudja, semmilyen állást nem bír sokáig. És Weisshaupt üt, ha megérintik.

Kezdet Miután arra már nem emlékezett, hogyan tanult meg beszélni, az sem tûnik lehetségesnek, hogy arra emlékezzen, hogyan tanult meg járni – és mégis, mióta elhagyta a férje, mintha emlékezne.

Túlélés „Igen, persze”, mondta a nyolcvanéves férfi születésnapja alkalmából, valamint akkor, ha dicsérték jó emlékezôtehetségét. „Igen, persze”, mondta, „csak ne lenne állandóan az az érzésem, hogy valamit elfelejtettem.” Húszéves korában tervbe vette, hogy végez magával.

Szerelem Éveken keresztül tartotta a lelket egy öngyilkosban. Aztán alábbhagyott az ereje, leült, és befogta a fülét.

Vágy Az ementáli Langnauban volt egy áruház. Úgy hívták: A Párizs városához címzett áruház. Hogy ez egy történet lenne?

Munka Az elvégzett munka után és üzletfelei szánalmasságára való tekintettel azt mondta egyszer a szajha, mert úgy hitte, mondania kell valamit: Nekem is jó volt, és azóta mindenkinek ezt mondja.

Egy fel a fejjel! és egy erôteljes kézrázás kíséretében búcsúzik a sebész pácienseitôl a diagnózist követô beszélgetés után – napjában többször és immár harminc éve.

Idô Az életfogytiglanos, amikor azt kérdezik tôle, hogy lehet ezt kibírni, hogyan lehet végigcsinálni ezt a sok börtönben töltött évet, így felel: Tudod, azt mondogatom magamban, hogy azt az idôt, amit itt töltök, kinn is el kéne töltenem”.

Semmi rendkívüli Egy nap egy asszony hullott alá az égbôl, talán egy fa ágán ült, és Franz Grütter karjába pottyant, és a férfi ott állt, karján egy asszonnyal.

De hiszen nincs ebben semmi rendkívüli, mondta mindenki.

És semmi örömteli sem, mondtam én.

És Franz Grütter ott állt egy asszonnyal a karján – egy asszonnyal, akinek volt olyan haja, olyan arca és egyáltalán... És én most azt kérdem, hogyan is kéne befejezni ezt a történetet. De idôközben már be is fejezôdött, és Franz Grütter ott áll, és van egy asszony a karján.

Távollét Valaki arról mesél, hogyan akarták lelôni, hogyan kötözték meg, hogyan szorították a pisztoly csövét homlokához, és hogyan üvöltöttek rá.

Él és mesél.

Mi is élünk és hallgatjuk.

Kaland Életében egyszer – már 47 volt – megbotlott, fényes nappal, a város közepén. Valahogy alábecsülte a járdaszegély magasságát. Kezdetben fennállt a gyanú, hogy eltört a kézközépcsontja.

Akár a felnôttek Amikor húsz év elteltével újra találkoztak, elmesélték egymásnak a régi történeteket, és végigvezettették magukat volt tanárukkal a tájmúzeumban, ami semmire sem emlékeztette ôket.

Amikor harminc év elteltével újra találkoztak, elmesélték egymásnak ugyanazokat a történeteket, mintha közben nem is éltek volna. Végigvezettették magukat az új tájmúzeumban, kezük a mellkasuk elôtt, bólintottak, akár a felnôttek.

Amikor negyven év elteltével újra találkoztak, ketten hiányoztak.

Gondtalanság Késôbb aztán arról álmodott, hogy a bal alsó combján fácskák nônek, és amikor fölébredt, elcsodálkozott rajta, hogy ez olyan magától értetôdô volt, és hogy még álmában sem gondolt arra, hogy konzultáljon egy orvossal, hogy nem aggódott az esetleges komplikációk miatt.

Az álmok jellemzôje, hogy úgy tesznek, mintha nem elôször álmodná ôket az ember, és jellemzô az is, hogy álomnak nyilváníttatják magukat, ez teszi ôket szelíddé. Mindazt, amit álmodott, már egyszer megálmodta.

A dolog tehát nem úgy esett, hogy elborzadt, amikor fölfedezte a fácskákat, inkább úgy, hogy hosszú idô elteltével visszaemlékezett rájuk: két fácska, mindkettô két zöld levélkével. Az utóbbi hetekben és években mintha alig nôttek volna – tölgy, nagy valószínûséggel. S amikor fölébredt, elborzadt azon, hogy ez nem rémisztette.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu