A sors iróniája. Van egy ilyen kifejezés, sok nyelven él, gondolom, ugye, és vannak ezek az alapfogalmak, mint az idô és a tér, és amikor a sors iróniája ezekkel összefut, pontok metszôdnek ki, melyek evidensek. „Nicht von ungefähr”, mondja Klee, mint az elközelgô halál, vagy mint a megalakuló mûalkotás. Evidenciapontoknak nevezem az ilyeneket, és történetüket evidenciatörténeteknek. Kölnben jól bereggeliztem egyszer, utána a Ludwig Múzeum alkalmi kiállítására látogattam, s légszomjam okozta, hogy a szépséges impresszionista képek elôtt szó szerint a földre akartam volna esni, hanyatt, hasra, éreznem kellett, semmi nem segít. Kirohantam, a közeli Hauptbahnhofon felugrottam a krefeldi vonatra, ott elsô utam megint egy modern múzeumba vezetett (a híres „fehér” termek), s végül egy kisebb terembe érkeztem (már nem szédülve), ahol furcsa fekete tárgyat pillantottam meg. „Feküdjön le, hm?” javasolta a teremôrnô a kihalt múzeumban. Megriadtam. „Wie bitte?!” Kiderült, erre a fekete napozóágy-félére le lehet (le „kell”) feküdni(e) a látogatónak, s ezt neg is tettem, zene szólalt meg a lábamnál, mert a tárgy neve (Lehmann mûve) „Zengô priccs” volt. Elmenekültem tehát, hogy botrányosan végig ne terüljek a földön egy múzeumban (Kölnben), és íme, elérkeztem egy másik múzeumba, ahol nagyon is le kellett feküdnöm. Ez a tér evidenciatörténete. S az idôét nézzük akkor.

A második lakos lóháton közeledik, egy monsieur rámköszön így, s az idôt kérdezte. Mert én egyszerre voltam boldog és boldogtalan (ahogy regényíró-mesterünk, Ottlik szerint az érzés egyszerre holtbizonyos és pontatlan), s azt szerettem volna: „álljon meg az idô, állna meg, most”, lásd Faust? Egy pillanat, mondtam a lovas úriembernek, s kotorászni kezdtem táskámban, ébresztôórával járok, sok írógépeléstôl beteg csuklóm nem tûri a karórát. Rengeteg apró holmi (halott madaraim képe, radír, olló, cipôfûzô, családi fotók, játékmedvék, ceruzák, igazolványok és vadgesztenyék) közül elôkerült, pontosabban: kihullt az óra. Bele a többi kis tárggyal a vizesárokba (mely színig volt vízzel, ôsz volt). A lovas úr zavarba jött, leszökkent a nyeregbôl, együtt kotorásztuk ki a vízbôl a dolgokat. Az óra három részre hullt szét, lapja az „örök idôt” mutatta, 5 óra 17 perc. Többé ô nem mutat idôt. A lovas úr nem szállt vissza a paripára, elkísért a vasúthoz, közben meghívott pár pohár sörre, én visszahívtam ôt, így álldogáltunk, ló, lovasa és én, a megállt idôvel táskámban, mely (az idô? a táska? az álldogálás?) evidens volt, a sors iróniája hasította ki a világból, biztos és bizonytalan pontként.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu