PETRI GYÖRGY


Az ironikus beállítottság alapvetôen egy kérdezô viszony a világhoz. Illetve a világról való vélekedéseket illetôen. Az ironikus ember folyton kérdéseket tesz föl: Tényleg így van ez? Biztos, hogy így van ez? Nem lehet, hogy a másiknak van igaza? Vagy részben nekem, részben neki? Ebben különbözik az irónia a cinizmustól. A cinikus ember közömbös az értékek iránt, az ironikus az ésszerû kétely terhét viseli. Mivel nem bújhat ki a bôrébôl, természetesen vannak meggyôzôdései, de mivel tisztában van az emberi elme és ítélôerô korlátaival, ezeket nem tartja mások számára kötelezônek; hiszen abban sem lehet biztos, hogy holnapután osztja-e majd a saját tegnapelôtti meggyôzôdését.

A cinikus ember mások szenvedésén röhög, az ironikus a saját önsajnálatát igyekszik leküzdeni.

Az ironikus ember soha nem válhat sem fasisztává, sem bolsevikké. A cinikusból érdekei szerint akármelyik lehet.

Végül, de nem utolsósorban. az iróniából sohasem hiányozhat a szeretet. Tudom, hogy ez igen problematikus mivel nehezen definiálható kategória, de kétségtelenül tudjuk, hogy létezik.

Ami a melankóliát illeti: nem ellentéte az iróniának, hanem a komplementere. (Természetesen nem pszichiátriai értelemben használom a szót: nem a mélakórra gondolok.) Lényegében a mulandóság felett érzett szomorúság. Szomorúság amiatt, hogy eszméink elavulnak, szerelmek elmúlnak, barátságok megzápulnak. Hogy csupán egyetlen bizonyosság van: meg fogunk halni. Ezt viszont a melankolikus ember békésen tudomásul veszi. A melankólia voltaképpen halk, rejtett derû.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/