A FOGANATOSÍTHATÓ GYANÚSÍTÁS MÛVÉSZETÉRÕL

Diktatúrák ábrázolásának számos példáját megtalálni az irodalomban: Swifttôl Gogolig, Kafkától Borgesig, Dosztojevszkijtôl Zamjatyinig és Orwellig – azokban a politikai rendszerekben, amelyekben a hatalom e mûvek olvastán magára ismert, szerzôik tilalmi listára kerültek, vagy könyveiket átigazított változatban jelentették meg.

A totalitárius rendszerek valóra váltották és felül is múlták a történelem negatív utópiáit. Ezeket nem volt nehéz kiismerni, ténylegesen felszámolni azonban gyakorlatilag lehetetlen. A terror mindig egyformán abszurd mechanizmusai lefegyverzôen egyszerûek voltak, ábrázolásuk pedig valamelyest óhatatlanul hiányos. Kézenfekvô volt, és csaknem mechanikusan jött létre, a szatirikusok esetében vigyorogva, máskor haragtól remegô kézzel – Dosztojevszkij írta így az Ördögöket.

Miután Lenin „Oroszország beteg lelkiismeretének” aposztrofálta ôt, öt évtizedre be is tiltották: nem annyira gondolkodásának késôbbi vallásos tendenciái miatt, inkább azért, mert a forradalmi módszereket terrorként leplezte le.

A felforgató „Ötök” kezdeményezôje és alapítója, Pjotr Verhovenszkij, a regényben az orosz forradalmár, Szergej Nyecsájev alakjában jelenik meg, akinek ellentmondást nem tûrô magatartása mindazzal szemben, ami nem a forradalmat szolgálja, más irodalmi (és nem-irodalmi) mintákra is hatott. Az Ördögök egy sor követôre talált, Camus-tôl Semprunig. Yutaka Hanyja, 1910-ben született japán író, aki ifjúkorában kommunistaként egy évet töltött börtönben, egész életmûvét ennek a regénynek szentelte. Munkája, A halott Ördögök több mint nyolc kötetbôl áll, noha nincs befejezve. A fagy címû korai könyvében Thomas Bernhard arról számol be, hogyan rázta fel betegsége kábulatából egy tüdôszanatóriumban Dosztojevszkij Ördögökjének olvasása.

Dosztojevszkij, akárcsak többi nagy regényét, ezt is szibériai számûzetésébôl való hazatérése után írta. Az elsô mûve megjelenésekor az irodalom égboltján feltûnt új csillagként ünnepelt író csakhamar utat talált a fôváros társadalomkritikus köreihez. Minthogy egy felforgatónak számító értelmiségi tömörülésben, a Petrasevszkij-körben felolvasta Bjelinszkij Gogolhoz intézett, tiltott levelét, amelyben a jobbágyság megszüntetését követelte, és bírálta az államgépezetet, a többiekkel együtt mint „felforgató elemet” halálra ítélték. Az utolsó pillanatban, amikor társaival már bekötött szemmel álltak a kivégzôosztag elôtt, megérkezett a cár „kegyelme”. Dosztojevszkijre négy év büntetôtábor, majd számûzetés várt. Ekkor változott meg: forradalmárból istenkeresôvé, befelé fordulóvá vált, a nép és a szülôföld iránti alázattal telve. Levelezésében megvannak a cárnak címzett kegyelmi kérvények. Az országban honoló szörnyû állapotokról az a sok kis zsarnok tehet, aki a néptôl és az istentôl bitorolt hatalmával visszaél, nem az uralkodó.

Egy efféle vezeklô hasznára lehet a cárnak, Dosztojevszkij tíz évnyi Szibéria után visszatérhet az íráshoz. Az Ördögök, amelyen 1871/72-ben dolgozott, az ötödik regénye 1861-ben letelt számûzetése után, és a Feljegyzések az egérlyukból (1864) mellett Dosztojevszkij legsötétebb, legszélsôségesebb, egyszersmind legszarkasztikusabb könyve. Engesztelés nélkül, megváltás nélkül készíti elô az utat a huszadik század nagyszabású apokaliptikus vízióinak – Kafkától Pynchonig.

Nem véletlen, hogy hadifogságában Wittgenstein Dosztojevszkijt olvasott fel fogolytársainak, és hogy Thomas Mann csodálója volt a nagy orosz írónak. – Már írói pályafutása kezdetén tudta maga Dosztojevszkij is: „Mindannyian Gogol Köpönyegébôl bújtunk elô.” – Wittgenstein és Thomas Mann mindazonáltal valószínûleg többre tartotta a Karamazov testvéreket a sötét, nihilista Ördögöknél.

Szergej Nyecsájev, aki a regénybeli Verhovenszkij történelmi mintája, a hivatásos forradalmárok elsô nemzedékének azon kevés tagjai közül való, akik jobbágyi sorból származtak. Kezdettôl fogva önkényeskedô, hazugságokból szisztematikusan épít föl magának forradalmi múltat, tudja, „mi a jó a népnek”, és a forradalmárok között egyaránt megveti a nemeseket és a liberálisokat, akik bosszúszomjasan, bûntudattal telve akarnak a nép közelébe férkôzni – s a narodnyikokat, akik érzelgôsek és gyengék. A forradalmár új típusát testesíti meg, aki kiszámítja a dolgokat, nem ismer kétségeket, és nincsenek illúziói. Hazudik, csal, embereket figyeltet meg és jelent föl, gyilkosságra bújt, öl – mindent szabad, ami a forradalmat szolgálja.

Svájci számûzetésében Bakunyin még mint „Oroszország új ifjúságát” elragadtatottan üdvözli, legközelebbi bizalmasául és munkatársául fogadja. Egy év múlva szakítanak, Bakunyinnak továbbra is gyengéje ez a „tigriskölyök”, ugyanakkor óv tôle, mondván, hogy Nyecsájev elképzelésével „a nép (új) kizsákmányolókkal” találná szemben magát, akik „minden személyes érzést” kiölnének belôle, és „hazugságra, besúgásra, gyanúsítgatásra és feljelentésre nevelnék a népet”... „Az igazi forradalmi szervezet – írja Nyecsájevnek – nem erôszakol rá a népre új rendszabályokat, új rendszert, új életstílust (...), mert minden hatalom, mindegy, minek nevezi magát, új formában a régi rabszolgaságnak vetné alá a népet.” Az idôsödô Bakunyin, a világforradalom szellemi atyja már igencsak régen kiábrándult. Ezt írja Nyecsájevrôl: „Ha egy barátjának találja bemutatni, elsô dolga lesz, hogy viszályt szítson, rémhíreket terjesszen, és áskálódni kezdjen Önök ellen... Ha a barátjának van felesége és leánya, megpróbálja majd elcsábítani mindkettôt, gyereket csinál nekik, hogy a hivatalos erkölcs kötelékeibôl kiszakítsa és a társadalom ellen lázadó forradalmi tiltakozásba hajszolja ôket.”

Natalja Herzen, aki tudja, mirôl beszél, a következôket jegyzi föl a naplójába: „Egy Nyecsájev-féle új típus van kialakulóban közöttük, a forradalmi jezsuita, aki minden hitványságra kész, hogy célját, vagyis az orosz forradalmat elérje. Addig viszont nem átallja a legszégyentelenebb módon megcsalni a szabadságot, idegen leveleket bont fel, iratokat, kulcsokat lop stb. Oroszországban arra kényszerítik az embereket, hogy óriási összegeket áldozzanak rájuk, nehogy följelentsék ôket a rendôrségen.”

Ezeket a módszereket (levelek felbontása, kulcsok eltulajdonítása) Nyecsájev végül korábbi mentora, Bakunyin ellen is felhasználja.

Mint ember, Nyecsájev rendkívüli személyiség, bátorsága és akaratereje kivételes, a forradalomnak feltétlen híve, nincs tekintettel saját szabadságára, biztonságára és egészségére. Életének egyharmadát cári börtönökben töltötte, az utolsó tíz évet a Péter-Pál erôd egyik magánzárkájában (mellesleg forradalmi mûködése kezdetén azt terjesztette, hogy megszökött, ezzel akarta kivívni a többiek elismerését). Amikor a titkosrendôrség egyik tábornoka felkereste a tömlöcben, és büntetésenyhítést helyezett kilátásba, ha besúgóként az apparátusnak dolgozna, Nyecsájev úgy arcul ütötte, hogy a feje vérbe borult. Erre aztán a következô két évre láncra verték, egészen addig, míg a lába üszkösödni nem kezdett.

Akaratereje és meggyôzôdése töretlen maradt. Rá tudta venni ôrzôit, hogy engedjék más foglyokkal kapcsolatot tartani, szerezzenek neki tiltott újságokat, hogy maga is írhasson ilyenekbe. Hódolatteljesen Sasnak nevezték. Amikor az egyik fogoly mindezt elárulta, több mint hatvan börtönalkalmazott került bíróság elé, Nyecsájevet magát szörnyû körülmények közé helyezték, rövid idôn belül, 1882-ben, 35 évesen végzett is vele a tüdôvész és a skorbut. Ismeretes, hogy kinti elvtársainak az ô kiszabadítására irányuló erôfeszítéseit azzal hárította el, hogy ne ilyen semmiségekkel foglalkozzanak, inkább a forradalmat igyekezzenek siettetni.

Dosztojevszkij semmiféle ragyogással vagy személyes bátorsággal nem ruházza fel regényében Verhovenszkij alakját; annak a kormányzósági városnak a vidékies keretei között, ahol ez a figura tevékenykedik, elfecsérlôdnének ezek a tulajdonságok. Úgy ábrázolja ôt, mint Sztyepán Trofimovicsnak, a szépléleknek gyermekkorában otthagyott fiát, aki a nihilista Sztavroginnak is korai nevelôje, és akinek az anyja, a tábornok özvegye, a földbirtokosnô társalkodónôje, „bizalmas jóbarátja”, kitartottja. (Kettejük kapcsolatának ábrázolása irodalmilag is egyedülálló.) Dosztojevszkij csak Nyecsájev demagóg vonásait, az anarchia terrorrá és zsarnoksággá züllesztését hagyja meg Verhovenszkijnek.

Verhovenszkij istent sem ismer, de a végén, amikor minden tönkremegy, és elhatalmasodik a káosz, odavetnek a népnek egy üdvözítôt, Iván cárevicset. A könyvben ez alighanem Sztavrogin: a hamis próféta, a züllött üdvözítô – üres álarc, egy kiégett életmûvész, aki a környezetében mindenkit megbabonáz, majd a pusztulás és az üresség nyomait hagyja maga után. Nyecsájevben nem volt semmi érzelgôsség, semmi magánmisztika, semmi ragaszkodás. A forradalom feladat volt, amelyet minden eszközzel meg kellett próbálni teljesíteni, a leggyorsabban, a leghatékonyabban a terror eszközeivel.

Ennek az alaknak a bûvölete a huszadik század végén is hatni képes a tömegmészárlások, a terror és a háborúk áldozatai ellenére. A forradalmár katekizmusa, amelyet általában Bakunyinnak tulajdonítanak (aki viszont elhatárolta magát a forradalom szolgálatában elkövetett árulás és gyilkosság megengedhetôségének dogmájától), egyre újabb utánnyomásokban jelent meg, és talált új meg új követôkre, köztük olyan odaadó hívekre, mint Eldridge Cleaver, aki Berkeley Black Panther csoportjában 1969-ben a saját elôszavával adta ki újra.

Az Ördögökben Verhovenszkij, aki tudja, hogy semmi sem forraszt egybe jobban, mint egy közösen elkövetett gyilkosság, az „összeesküvôk” egyik találkozóján elôvesz egy darab papírt, és úgy tesz, mint aki feljegyzéseket készít. A jelenlevôk az „ellenôrzés” hatására egyre hevesebb vádaskodásba fognak egymás ellen, és nagy buzgalmukban igyekeznek túltenni a másikon.

Claude Lévi-Strauss a Szomorú trópusokban számol be egy bennszülöttrôl, aki ôt utánozván olyan mozdulatot tesz, mintha ô is írna; a többiek rögtön ellenségesen néznek rá. Az írás és olvasás mágikus tevékenysége (Szent Ágoston szerint mestere, Ambrus volt az elsô, aki a szemével olvasott, anélkül hogy a szöveget hangosan mondta volna) mindig is bizalmatlanságot és agresszivitást keltett a többiekben, akik úgy érezték, rajtakapták ôket, vagy épp fordítva, hogy ki vannak rekesztve, elvették tôlük az olvasó/író ember ellenôrzésének lehetôségét.

Mirôl írnak majd az írók, ha legelvetemültebb vízióik is valóra váltak, és most a büntetôtelepek túlélôi maguk tehetnek tanúságot arról, hogy a gyilkoló gépezetben nem a kinyilatkoztatás mûködött, pusztán valami iszonytató banalitás? Min mérik majd az írók a hatásukat, a képességeiket, ha nem szorongatja ôket többé cenzúra és üldöztetés?

A Dosztojevszkij utáni orosz irodalom továbbvitte az elnyomó mechanizmusoknak az Ördögökben leírt modelljét; a forradalmi gyakorlat valósága és kísérôjelenségei hitelesítették: az emberekben és a tájban okozott pusztítás; a megmételyezett föld és a polgárok gleichsaltolása. A forradalom elsô éveinek zûrzavarában konjunktúrája volt a szatírának és a persziflázsnak: dühödten folytatta Gogol maskarádéját Majakovszkij, vitte táncba az ördögöt Bulgakov, és írta meg farce-át Zamjatyin a tökéletes egységállamról mint áthatolhatatlan kockáról. Mi címû 1921-es fantasztikus regényében a kötelezô boldogság államilag elrendelt doktrína. A regény nem jelenhetett meg hazájában: angol fordítása 1924-ben látott napvilágot, és erôsen hatott Huxley-ra és Orwellra. Ez a nagy negatív utópiák kora – Karel Capek drámája, a R.U.R. (ebben fordul elôször elô a robot szó) 1920-ban jelenik meg, H.G. Wells regényei, amelyek részben pozitív üzenetet sugallnak, valamivel elôbb.

Zamjatyinnál a taylorizmus az állam alapja. Ennyiben ezek a szatírák nem elsôsorban a szerzô által megtapasztalt kommunista rendszer bírálatát adják, hanem egy jövôbeli technokratikus, elkorcsosult társadalom képét elôlegezik meg.

A számok és a geometrikus formák végtelen harmóniája az állam mágikus kockájában (a férfiak jelölésére mássalhangzók, a nôkére magánhangzók szolgálnak) megnyugtatja a lakosságot numerikus voltával. Az irodalom a törvények rögzítésére és a közösség dicsôítésére szolgál. A szabadon bocsátottak eposza minden gyereket számon tart: három számot kihagytak, felmentettek a munka alól egy hónapra: „A szerencsétlenek ott ôgyelegtek egykori munkahelyük körül, és sóvárgó pillantásokkal bámulták a többieket; megálltak az út közepén, és órákon át ismételték azokat a mozdulatokat, amelyek bizonyos napszakokban már szervezetük szükségletévé váltak... A tizedik napon nem bírták tovább: megfogták egymás kezét, és elindultak, hogy a vízbe öljék magukat. Indulónk hangjaira süllyedtek el egyre mélyebbre, amíg a hullámok véget nem vetettek kínjaiknak.”

Az Egyetlen Államban kék és felhôtlen az ég. A vége felé beborul, és madarak tûnnek fel az Állam legtökéletesebb építménye, a Fal túloldala felôl. Némi kavarodás után minden szám összegyûlik ismét az Egység terén, és ujjongva ünnepli a Jótevôt, aki rendszeresen a tömegünnepélyek alkalmával végezteti ki az elhajlókat. – „A fehér egyenruhás Jótevô, aki bölcsességével a boldogság erôs fonalát kötözte kezünkre és lábunkra.” A teljes boldogsághoz vezetô út utolsó akadályaként a képzeletet távolítják el, hogy az üdvözítô entrópia érkezését elôkészítsék. A végén D-53 szenvtelenül nézi végig, amint egykori szerelmét, I-33-at kivégzik, és csodálkozik, hogy régebben az ilyesmi fel tudta zaklatni.

Orwell 1948-ban írott 1984-ének befejezése ennek a jelenetnek egyértelmû parafrázisa.

Zamjatyin mûve hazájában hosszú távon az utolsó olyan kritikai megnyilatkozások közé tartozik, amelyek szerzôje, legalábbis néhány évvel, túlélte mûvét. (Zamjatyin Sztálin személyes engedélyével 1932-ben elhagyhatta az országot, de az emigrációban nem tudott írni, és korán, 1937-ben, 35 évesen halt meg Párizsban.)

Az értelmiségiek, mûvészek vagy „polgárok” ellenállását fél évszázadon át elnyomták, üldözték, agyonhallgatták. Ne feledjük, hogy 1968. augusztus 25-én a moszkvai Vörös téren a Szovjetunió hét polgára találkozott, hogy tiltakozzék Csehszlovákia megszállása ellen: Natalja Gorbanevszka, Larissza Bogorazova, Konsztantyin Babickij, Pavel Litvinov, Vlagyimir Dremljuga, Viktor Fajnberg, Vagyim Delone. Két író, két nyelvész, egy középiskolás diák, egy fizikus, egy lakatos. Mielôtt munkatáborban letöltendô sokéves büntetésüket megkezdték volna, a KGB által mozgósított csôcseléknek szolgáltatták ki ôket. Viktor Fajnberget, akit „zsidó külseje” miatt már többször ért rasszista atrocitás, többször fejbe rúgták, négy fogát kiverték. Sérülései miatt nem tudott megjelenni a bíróság elôtt, és távollétében határozatlan idejû pszichiátriai intézeti kezelésre ítélték. Vagyim Delonét, aki akkor húsz éves volt, bilincsbe verve szállították el, mert Mandelstamot szavalt. Harminchat évesen halt meg Franciaországban.

A tárgyalásra a vádlottak egyetlen barátját vagy rokonát sem engedték be. A bíróság épülete elôtt, ahol várakoztak, a KGB ivászatot rendezett járókelôknek, akik aztán felgyülemlett indulataikat a várakozókon engedték szabadjára. Különleges agresszivitást váltottak ki a szemüvegesek. A nép jeles képviselôi ugyanazokat a mondatokat ismételgették: „Valamennyit vízbe kell fojtani, vagy jól legéppuskázni!” S az érvelés: „Ezek csak fontoskodni akarnak, felhívni magukra a külföld figyelmét” – ugyanígy szólt annak idején a Charta 77-nek Csehszlovákiában.

Az ítélet ellen még 1968 decemberében tiltakozó levelet küldtek a Legfelsô Tanácsnak kilencvenöt aláírással. Az aláírók zömét megbüntették. Ez a maroknyi ember több bátorságról tett tanúságot, mint amirôl a nyugati „kényelmetlen embereknek” egyáltalán fogalmuk lehet.

Manapság Oroszország elitjét arról lehet felismerni, hogy fogatlan: kiverték a fogukat a kihallgatáson, ma pedig azok közé tartoznak, akiknek nem telik fogorvosra, miközben a bûnözôk, korábbi besúgók, KGB-ügynökök, verôlegények és gyilkosok – limuzinon járnak.

Hol vannak az írók?

Mirôl írnak?

Az egyik – Nyugaton enfant terrible-ként ünnepelt – orosz író önmagáról ír. „Botrányos” önéletrajza átütô siker volt. Magasrangú katonatiszt fiaként nôtt fel, ha foglalkozását kérdezik, „tolvajnak”, és „antiszociális elemnek” mondja magát. Már a szovjet rendszer idején kiutazhatott Izraelbe, azt túl „mocskosnak” találta, írja késôbb New Yorkban, ahová egy zsidó szervezet segítségével került; majd Párizsba megy, ahol az amerikaiakon gúnyolódik: szerinte azok még az oroszoknál is ostobábbak, és erôsebb bennük a nyájszellem. Öltözete: hosszú orosz katonakabát forradalmársapkával, amelyen felváltva díszeleg egy vörös és egy fekete csillag. Írásaival provokálni akar, derül ki egy német polgári lapnak adott interjújából. A lengyelek meg a csehek siránkozása az idegeire megy, mondja, ha annyi bajuk van az orosz elnyomással, fognának végre puskát, és harcolnának. A beszélgetés alatt meztelenül ücsörög a széken; a fiatal kérdezô csupa fül.

Idôközben az író visszatért Oroszországba, a fasiszta Zsirinovszkij meggyôzôdéses híve.

A legpontosabb és legtalálóbb képet mindkét hatalmi központról – Oroszországról és Amerikáról is – a maga tömörségében Kafka nyújtotta ebben a században. Alighanem azért, mert semmi nem térítette el a valóságtól, az idôszerûségtôl. Része ennek még a New York-i kikötôben álló Szabadság-szobor alakjának kezében lévô kard is; az óceánjáró gôzös soknemzetiségû nyüzsgése, az amerikai nagybácsi szabadalmaztatott kombinált íróasztala számtalan fiókjával és titkos rekeszével; az a könnyedség, amellyel az élet lehetôségei megnyílnak, majd újra a semmibe vesznek, az ingyen sör bíróválasztáskor, végül az oklahomai természeti színház harsány és útszéli látványossága: „Oklahoma nagyszerû színháza vár benneteket! Csak ma, csak most! Mindenkit szívesen látunk!” – egyenesen „Amerika” jelképe.

Oroszország pedig – a „Kalda-vasút” vigasztalan messzesége és sivársága, az inspektor rajtaütésszerû látogatásai, aki minden alkalommal elalszik részegen a pályaôr asztala alatt, és másnap reggel a szokásos fenyegetôzések közepette utazik el megint; az orosz barát levele az ítéletben, ahogy egy pap vérzô keresztet vág bele a kezébe és mutatja fel a népnek – valóságos utazások sosem inspirálták ennyire Kafkát.

Azt is tudta, hogy minden forradalom, minden politikai fordulat eufóriája után megmarad a bürokrácia iszapja. Az anonim, olvashatatlan aláírású, és a maga slamposságában utolérhetetlen hatalom labirintusszerû járatainak és zugainak ábrázolása erre az évszázadra mérvadó prognózissá vált.

Stanislaw Lem folytatja a képet: A fürdôkádban talált emlékiratok címû mûvének fôhôse egy olyan hivatal végtelen folyosóira kerül be, ahová „csak belépési engedéllyel” lehet bemenni, a verisztikai és a dezinformációs osztályokon át olyan ismerôs feliratú ajtók után, mint „Csak elôzetes bejelentésre”, „Kopogni tessék”, „Tilos az átjárás”, jut el végül a könyvtárig. A központi katalógusban olyan címszavak találhatók, mint szervilisztika, alkalmazott tetemtan, incerebráció, testôrisme stb. A kriptológia („A semmisség utánzása”) és a kémkedés (ott tévesen: „A transzcendencia földelése”) címszónál talál egy nyomtatott szöveget borító nélkül a „Machina Spectaculatrix” stb. ôsnyomtatványok között: „A foganatosított gyanakvás mûvészete”.

A fürdôkádban talált, erôsen megviselt emlékirat a nagy „Papiros-katasztrófa” elôtti „prekaotikus kultúra” utolsó szakaszából maradt kevés relikviák egyike, amely katasztrófa során gyakorlatilag minden papíron rögzített információ áldozatul esett a „Nagy Összeomlásnak”, tudjuk meg az elôszóból.

Nem kevésbé tanulságosak a könyvtárban található további címek sem: „Távvezérelt megrontás”, „Kenôpénz, a spion testi felszerelése”, „A titkos megfigyelés elmélete”, „A kémlelés élvezete” – egészen a zenei scherzóig: „Kis provokatórium négy kézre”. A showdown aztán a 3983. szobában kezdôdik, fôhajtás Kafkának, tisztelgés Dosztojevszkij elôtt. Legvégül a hôsnek olyan jelentések akadnak a kezébe, amelyek arról számolnak be, amit éppen tenni készül. – Thomas Pynchon ûzött Tyrone Slothropjának elôfutáraként ide-odakeringve „tévedésbôl olyan mosdóhelyiségekbe nyitottam be, ahol titkárnôk púderozták, sminkelték magukat; liftesfiúnak öltözött ügynökök elegyedtek szóba velem – egyikük, egy imitált mûvégtagú már annyiszor szállított emeletrôl emeletre, hogy már messzirôl bólogatott nekem, sôt már le se fényképezett a szekfûként a gomblyukába tûzött gépével. Déltájban már tegezett is...”

Ez a szellemdús tréfa 1961-bôl a legújabb történelmi korszakban, a titkos archívumok megnyitása után már kevésbé hat fantasztikusnak. A nevetés, melyet századunk irodalma fakaszt, még a torkára forrhat eljövendô generációknak.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu