ILMA RAKUSA

A TENGERRE NYÍLÓ AJTÓ


Úgy képzeltem, könnyû lesz leírni. Az alattam elterülô tengert. Kék, nem fehér, nem zöld, nem válik eggyé az éggel, nem zavaros, nem tükörsima, mindez nem, és még sokkal több. Hogyan ragadhatnám meg a mozgásban levôt. Annyira szép. Ezt kihagyom.

Elôször a barokk lépcsô felé vezetô utat választottam, ez meredek, de gyorsabb. Átvágtam a Jezsuiták terén, gyerekek bicikliztek a füves, kavicsos mezsgyén, a fák jelentéktelennek tûntek. A szegély felé igyekeztem. Elértem a körfalat, és az árnyékába húzódtam. A fal mentén haladtam tovább, aztán átvágtam az alkalmi focipályán. A gyerekeknek néhány méter is elég, csak engedjetek át. Az út egyre szûkebb, egy lépcsô, még egy, vajon honnan szerez elég vizet ez a pínia a kövek között. Fekete rácsos ajtó. Nyitva áll. Ez lesz az. Átlépek a fal nyílásán, és látom körös-körül a szikrázó fényben, áradón és szabadon, tisztán érzékelhetôen – ugorj! A tengert. Kiültem a fennsíkra, és néztem. Semmi mást, csak azt. Behunytam a szemem, ott volt, alant, a sziklákhoz verôdve.

A hôséggel együtt aztán megérkeztek az asszonyok, egyik a másik után, fekete vagy mintás kötényben, papucsban, elôbújtak árnyékos házaikból, kiültek a napra. Hangjuk elnyomta a hullámverést. Zuhogó szônyeg a zúgó tenger felett. Megszokták már ezt a látványt. Halálesetekrôl tárgyaltak és kötésmintákról. Egyre magasabb hangfekvésben beszéltek. A montenegrói hegyeket kerestem a ködben. Felismerhetetlen. Elmentem onnan.

Másodszor magammal vittem Nedát. Ez alkalommal nem a meredek lépcsôn, hanem az „Alvilág utcán” felfelé. Nevet, mintha ezt az utcát épp neki találták volna ki. Mikor a tengerre néz, már nem nevet. Meredten nézi. És? A kékség. És? Nem bírom elviselni a szépségét. Igen, mondom. Történt akkor valami, mondta, amirôl nem tudsz. Mindketten a tengert néztük. Volt egy fiam, folytatja, meghalt.

Végigsimítom vörös haját, fehér, elálló füleit. Tehetetlenség. Kettôs klinikai halál, mondja, a szív. Kinek a szíve? Az enyém, feleli. A gyerek világra jött, és meghalt négy héttel születése után. Neda, mondom.

A tenger, önmagával elfoglalt elem, mûanyag fóliaként terül el alattunk.

Nem, mondja. Soha többé. Megtiltották az orvosok. Miattad.

Számítok is én? Nem vállalnak felelôsséget a gyerekért. De azt --

Igen.

Három hónapig, mondta, nem bírt errôl beszélni senkivel. Három hónapig megkövülten, sírva ült a lakásában, az élete két részre szakadt, egy azelôttire meg egy azutánira, és már nem tudja többé összekapcsolni a két végét. Az egyik Neda vigasztalja, bátorítja a másikat. Errôl, mondja, senki nem tud semmit.

Mi a fájdalmas a szépségben, kérdem.

Még mindig a tengert nézi.

Az emlék, mondja. A legsötétebb alagútban felvillantak a fények. Leírhatatlan. A halál.

Nem hallottuk a tengert, a fecsegô asszonyokat, a nap rézvörösen bukott alá, fényesen ragyogott Neda hajfonata, a korláthoz húztam, nem, kiáltotta, szemtôl szembe ne! És kihátrált az ajtón. Nézd a kék hegyeket, mondtam engesztelôleg. ‘ azonban elindult az alvilágba, az Alvilág utca felé, most már érted?

Harmadszorra egyedül mentem, hogy megmeneküljek a turistaáradattól. Kisurrantam a fal nyílásán, a szél az arcomba vágott. Mogorva volt a tenger. Még soha nem gondoltam a mélységre, most elôször igen. Gondolataim visszatértek a Jezsuita-templomhoz, amit a Feltámadás ünnepére édes illatú szegfûkkel esküvôi díszbe borítottak. A korlát szinte semmit sem ért. Egyenesen az ég felé lendül, attól jobbra és balra viszont minden, de minden lehetséges. Behunytam a szemem. Vártam az asszonyok hangjára. Azt kívántam, bárcsak itt lennének. Valaki megérkezett. Felnéztem. Egy fiatal fiú jött, lefeküdt a kôre, amelyen a „szabad” felirat állt. Nem kérdeztem, hogy fázik-e. Felütöttem a könyvet, és olvastam:

Bizonyára elaludt.A sövény árnyéka fedte be az egész jövôbeni teraszt. M. ennek védettségét élvezte feledve az árnyék fokozatos térhódítását. Elaludt, úgy tûnik, újra és újra. A sövény árnyéka a falnál is tömörebb... A mélységet hiába közelítette meg. Soha többé nem tenné, soha már.

Aludt. A másik, éppen itt, a megszabadított, a tenger felôl érkezett, a fiatalkorú, aludt. Minek is olvastam. Talán csak nem szégyenkeztem, mert ellopta elôlem a kilátást. A szörnyûséggel, a tengerrel szemben elhagyott Nedától kapott bátorságom is.

Aztán megérkezett az elsô, majd a második asszony, az idôsebb odajött hozzám. ”, kisasszony, újra itt! És miért feketében, talán gyászol? Nem, felelem, köszönöm, de nem. Mire a másik: Tudod, hogy ez a divat. Az idôsebb: Messzirôl jön? Elég messzirôl, felelem. Akkor jó utat, mondja, és nevet.

Nem ez volt az utolsó alkalom. A tengerrel a kikötônél találkoztam, a halászöbölben, de csak ott, a kapu mögött. A falak alatt, a mélységben, ott volt a tenger. Az enyém. Neda elutazott. Mira nem félt semmitôl. Mutasd meg nekem a tengert, mondta. Zavartalanul keresztülvágtunk a futballpályán, betaszítottam az ajtót. Ragyogott és hallgatott. Leült Neda helyére, háttal a napnak, és a tengert nézte. Simulékony, mondta, ismerem a Csendes-óceánt. Azon gondolkodtam, vajon ki lehet ô. Ki tudja-e mondani a félelmét? És én tudtam-e? Az övére mutatok – egy mûanyag késsel nem sokra megy. Nevet. Vagy mégis? Az öv, mondom, biztonságot nyújt neked. Befûzöd magad, minél szélesebb, annál jobban szereted. Bizonyára, mondja. Nem mondtam azt: amazon. Csak gondoltam, hogy ez a kecses test saját kecsességét tagadja meg. Kényszer, kérdem halkan. Így akarom, mondta, gyakorlom az ellenállást. Rejtélyes maradt számomra. Közben a nap nyugatra vándorolt, az asszonyok már a kôpadon kuporogtak, és kötögettek. Mira nem figyelt rájuk, magányos vagy, kérdezte. A szeme pajkosan csillogott, nem értettem. Na jó, mondta. Ahogy vesszük. Honnan tudjam ilyen hirtelen. Egyszerûen az vagy, mondta. Megadtam magam.

Hallgattunk. Oldalról néztem az arcát. ‘ pedig a tengert nézte, és így múlt el a délután. A fecskék köröket írtak le az égen. Vajon ki lehet ô, kérdeztem magamtól. És kétségbeesésemben, vagy az iránta érzett szeretetbôl, kinyitottam a könyvet.

Vettem egy házat, olvastam. Nagyon szép helyen. Az ember azt hinné, Görögországban van. A ház környékén a fák is az enyémek. Az egyik faóriás árnyékot ad, többé nem kell a hôségtôl szenvednem. Akarok építtetni egy teraszt. Errôl a teraszról esténként látni lehet D. fényeit...

Vannak pillanatok, amikor a fény tökéletes, sokféle és mégis pontosan egyetlen tárgyra irányul szenvedélyesen...

A tenger, mondta.

Te, mondta.

Kézen fogtam, és elhagytuk a fennsíkot. Ez volt az utolsó alkalom.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/