A KÖLTÕ ÉS A VILÁG

Azt mondják, egy beszédben mindig az elsô mondat a legnehezebb. Ezen tehát már túl vagyok... De érzem, hogy a többi sem lesz könnyû, a harmadik, hatodik, tizedik, mind-mind a legutolsóig, hiszen a költészetrôl kell szólnom. Ez olyan téma, amelyrôl nagyon ritkán, úgyszólván sohasem beszélek. Mindig is úgy éreztem, hogy nekem ez nem megy a legjobban. Ezért elôadásom nem lesz hosszú. Minden fogyatékosságot könnyebb elviselni, ha apránként adagolják.

A mai költô kétkedô, sôt gyanakvó – talán legelsôsorban – önmagával szemben. Nem szívesen vallja be nyilvánosan, hogy költô – mintha egy kicsit szégyenkezne miatta. De harsány korunkban sokkal könnyebb beismerni hibáinkat, ha csak egy kissé is hatásosan adjuk elô ôket, s annál nehezebb érdemeinket, amelyek mélyebben rejtôznek, s különben sem hiszünk annyira bennük... Kérdôíveken és alkalmi beszélgetésekben, amikor a költônek már mindenképpen illik megnevezni foglalkozását, az általános „írok” szóval vágja ki magát, vagy valamilyen mellékes munkáját nevezi meg. Az az információ, hogy egy költôvel van dolguk, általában hitetlenkedést és nyugtalanságot kelt a hivatalnokokban vagy az autóbusz utasaiban. Gondolom, egy filozófus is hasonló zavart kelthet. Mégis kedvezôbb helyzetben van, mert foglalkozásához általában még odabiggyeszthet egy hangzatos tudományos címet. A filozófia professzora – ez már sokkal komolyabban hangzik.

A költészetnek nincsenek professzorai. Hiszen ez azt jelentené, hogy a költészet olyan foglalkozás, melyhez a megfelelô szaktanulmányokat kell folytatni, rendszeresen vizsgákat tenni, irodalomjegyzékkel és lábjegyzetekkel ellátott dolgozatokat írni, s a végén ünnepélyes külsôségek között átvenni a diplomát. Ebbôl viszont az következnék, hogy ahhoz, hogy valaki költô legyen, nem elegendôek az akár a legkitûnôbb versekkel teleírt papírlapok, hanem szükség van, s ez a legfontosabb, egy pecséttel ellátott papírra is. Emlékezzünk csak vissza, pontosan ilyen indokkal küldték számûzetésbe az orosz költészet büszkeségét, a késôbbi Nobel-díjas Joszif Brodszkijt is. „Parazitának” titulálták, amiért nem volt hivatalos igazolása arról, hogy szabad költônek lennie...

Néhány évvel ezelôtt az a megtiszteltetés és öröm ért, hogy találkozhattam vele. Megfigyeltem, hogy az általam ismert költôk közül egyedül ô nevezte magát elôszeretettel „költônek”, minden gátlás nélkül, sôt némi kihívó fesztelenséggel ejtve ki ezt a szót. Azt hiszem, ebben közrejátszhattak az ifjúkorában elszenvedett kegyetlen megaláztatások.

A boldogabb országokban, ahol az emberi méltóság szilárdabb alapokon áll, a költôk természetesen arra törekszenek, hogy publikálják, olvassák, értsék ôket, de nagyon keveset vagy semmit sem tesznek azért, hogy a hétköznapokon különbözzenek a többi embertôl. Pedig nem is olyan régen, századunk elsô évtizedeiben a költôk szívesen sokkolták az embereket kihívó öltözetükkel vagy excentrikus viselkedésükkel. Ez azonban csak nyilvános használatra szánt látványosság volt. Aztán eljött a pillanat, amikor a költô magára csukta az ajtót, ledobta magáról a pelerineket, fénylô csecsebecséket és más költôi kiegészítôket, és a csöndben megállt, magára várva a fehér papírlap fölött. Mert valójában csak ez számít.

Egy jellemzô dolog. Nagyon sok filmet készítenek a nagy tudósok és mûvészek életérôl. Az igényesebb rendezôk feladatul tûzik ki az alkotás folyamatának élethû ábrázolását, mely végül a nagyszerû tudományos felfedezésekhez vagy a híres mûalkotások létrejöttéhez vezetett. Kisebb-nagyobb sikerrel be lehet mutatni egyes tudósok munkáját: laboratóriumokat, a legkülönfélébb berendezéseket, a mozgásba hozott mechanizmusok egy ideig le tudják kötni a nézô figyelmét. Nagyon drámaiak tudnak lenni a bizonytalanság percei, amíg arra várunk, hogy kiderüljön, az ezredszer, csak apró módosítással ismételt kísérlet vajon sikerül-e. Látványosak tudnak lenni a festôkrôl szóló filmek – a kép keletkezésének minden fázisa reprodukálható az elsô vázlattól az utolsó ecsetvonásig. A zeneszerzôkrôl szóló filmet kitölti a zene – az elsô taktusoktól, melyet csak az alkotó hall, a hangszerekre írt, kiérlelt mû végsô formájáig. Végsô soron persze mindez rendkívül naiv, és szó sem esik a lélek különleges állapotáról, amit általában ihletnek neveznek, de legalább van mit nézni és van mit hallgatni.

A legrosszabb a helyzet a költôkkel. Az ô munkájuk reménytelenül nem fotogén. Az ember ül az asztalnál vagy fekszik a heverôn, mozdulatlan tekintettel mered a falra vagy a plafonra, idônként leír hét sort, melyek közül egy negyedóra múlva egyet áthúz, aztán megint eltelik egy óra, amikor semmi sem történik... Nincs az a nézô, aki ezt kibírná.

Az ihletet említettem. A kérdésre, hogy voltaképpen mi is az, ha létezik egyáltalán, a mai költôk kitérô választ adnak. Nem mintha sohasem érezték volna e belsô ösztönzés áldásos hatását. Az okot máshol kell keresnünk. Nem könnyû másoknak megmagyarázni valamit, amit magunk sem egészen értünk. Jómagam is, ha errôl kérdeznek, kerülgetem a dolog lényegét, mint macska a forró kását. Mégis a következô választ adnám: az ihlet nem kizárólag a költôk vagy általában a mûvészek kiváltsága. Mindig volt, van és lesz az embereknek egy olyan csoportja, akiket sohasem kerül el az ihlet. Azokról van szó, akik munkájukat tudatosan választják, és örömmel, nagy képzelôerôvel végzik. Vannak ilyen orvosok, pedagógusok, kertészek és még sok száz más foglalkozás képviselôi. Az ô munkájuk örökké tartó kaland, ha képesek benne meglátni az újabb és újabb kihívásokat. A nehézségek és kudarcok ellenére kíváncsiságuk nem lankad. Minden megoldott feladatból újabb kérdések raja özönlik elô. Az ihlet, bármi légyen is, a szüntelenül ismétlôdô „nem tudom”-ból születik.

Ilyen emberbôl nincsen túl sok. Földünk legtöbb lakója azért dolgozik, hogy meg tudjon élni, dolgozik, mert muszáj. ‘k nem saját kedvtelésükbôl választják munkájukat, hanem életkörülményeik választanak helyettük. A kedvetlenül végzett munka, az olyan munka, amelyik untat, s amit csak azért értékelünk, mert még így sem mindenki számára hozzáférhetô – ez a legkeservesebb emberi sorsok egyike. És semmi jelét sem látni, hogy a következô századok ebben valamilyen szerencsés fordulatot hoznának.

Elmondhatom hát, hogy bár megvonom a költôktôl az ihlet monopóliumát, azért még mindig a kiválasztottak kisszámú csoportjába sorolom ôket. Itt azonban némi kétség ébredhet hallgatóimban. Mindenféle gonosztevôk, diktátorok, fanatikusok és demagógok, akik csekély számú, teli torokkal hirdetett jelszó segítségével akarják magukhoz ragadni a hatalmat, szintén szeretik, amit csinálnak, és elmés buzgólkodásuk nem ismer határt. Rendben van, de ôk „tudják”. Tudják, és ez a tudás egy életre kielégíti ôket. Ezen felül semmire sem kíváncsiak, hiszen ez csak érveik erejét gyengítené. Ám mindenfajta tudás, amelybôl nem fakadnak további kérdések, rövid idôn belül halottá válik, elveszíti az élet számára kedvezô hôfokát. Szélsôséges esetekben, amilyeneket jól ismerünk a régi és újabb történelembôl, ez a tudás halálos veszedelem is lehet a társadalmak számára.

Talán így érthetô, miért tulajdonítok a „nem tudom” két rövid szavának olyan nagy jelentôséget. Rövid, de erôs szárnyú szavak. Életünket kiterjesztik oly tájakra, amelyek ott vannak a bensônkben, és olyanokra is, melyekben tünékeny Földünk lebeg. Ha Isaac Newton nem jelentette volna ki, hogy „nem tudom”, kertjében úgy potyoghattak volna az almák, mint a jégesô, ô legföljebb csak lehajolt volna értük, s jóízûen megette volna azokat. Ha honfitársnôm, Maria Sklodowska-Curie nem mondta volna azt, hogy „nem tudom”, a legjobb esetben életfogytiglan kémiatanárnô maradt volna egy jó házból való úrilányok számára létesített nevelôintézetben. De ô kimondta, hogy „nem tudom”, s ezek a szavak vezették kétszer is Stockholmba, ahol a nyugtalan lelkû, mindig újat keresô embereket Nobel-díjjal jutalmazzák. A költônek is, ha igazi költô, örökké ismételgetnie kell magában azt, hogy „nem tudom”. Minden mûvével erre próbál választ adni, de alighogy pontot tesz a végére, azonnal elfogja a kétely, már pedzeni kezdi, hogy ez csak ideiglenes, korántsem kielégítô válasz. Megpróbálja hát újra meg újra, míg aztán elégedetlenségének sorjázó bizonyítékait az irodalomtörténészek egy nagy kapoccsal összefûzik, és elnevezik „életmûnek”.

Olykor megvalósíthatatlan helyzetek rémlenek föl elôttem. Nagy vakmerôségemben elképzelem például, hogy alkalmam nyílik a Prédikátorral beszélgetni, aki emberi cselekvéseink hiábavalósága fölötti sirámait oly megragadón énekli meg. Mély meghajlással köszönteném, hisz ô a világ egyik – legalábbis számomra – legnagyobb költôje. De aztán azon nyomban kézen ragadnám. „Nincs új a nap alatt” – mondád, Prédikátor. Pedig születésedkor Te magad is új voltál a nap alatt. S a költemény, amelyet írtál, szintén új a nap alatt, hiszen elôtted még nem írta meg senki. És újak a nap alatt olvasóid is, mert akik elôtted éltek, nem olvashatták mûvedet. A ciprusfa, amelynek árnyékában lepihentél, nem nô itt a világ kezdetétôl fogva. Egy másik ciprusfától származik, amely a Tiédhez hasonló volt, de nem teljesen ugyanaz. Ezenkívül azt is megkérdezném Tôled, Prédikátor, hogy mi újat kívánsz most megírni a nap alatt? Vajon olyasvalamit, amivel kiegészíted eddigi gondolataidat, vagy mégis engedsz a csábításnak, és ellene mondasz némelyiküknek? Elôzô költeményedben felfedezted az örömöt is – és mi van akkor, ha elmúlik? Talán éppen róla szól majd a versed, mely új lesz a nap alatt? Vannak már jegyzeteid, valami elsô változat? Gondolom, nem mondod majd, hogy „Már mindent megírtam, nincs mit hozzátenni”. Ezt nem jelentheti ki a világon egyetlen költô sem, hát még ha valaki olyan hatalmas, mint Te.

A világ, bármit gondoljunk is róla roppant méretei és saját tehetetlenségünk fölötti aggodalmunkban, az egyes teremtmények – emberek, állatok, s talán növények, mert honnan tudhatnánk, hogy a növények nem szenvednek – szenvedése iránti közömbössége okozta elkeseredésében; bármit gondoljunk is a csillagok sugárzásával áthatott térségekrôl, melyekben már (még? már? – ki tudja?) halott bolygókat kezdtek fölfedezni; bármit mondanánk is e határtalan színházról, ahová van ugyan belépôjegyem, de e jegy érvényessége nevetségesen rövid, két megváltoztathatatlan dátum közé szorítva; bármit gondolnánk is róla – ez a világ csodálatos. Ám a „csodálatos” kifejezésben benne rejlik egyfajta logikai csapda. Általában az ejt bámulatba minket, ami eltér valamely ismert és általánosan elfogadott normától, nyilvánvaló dologtól, amihez régtôl hozzá vagyunk szokva. Ez a nyilvánvaló világ egyáltalán nem létezik. Csodálkozásunk és csodálatunk önmagáért való és nem következik semmilyen párhuzamból.

Igaz, hogy mindennapi beszédünkben, amikor nem gondolkodunk el minden egyes kifejezésen, mindannyian olyanokat mondunk, hogy „hétköznapi világ”, „hétköznapi élet”, „a dolgok hétköznapi rendje”... A költészet nyelvében azonban, ahol minden szónak súlya van, semmi sem hétköznapi és semmi sem normális. Egyetlen kô s fölötte egyetlen felhô sem. Egyetlen éj s egyetlen rákövetkezô nap sem. És mindenekfölött a világon egyetlen lény létezése sem.

Azt hiszem, a költôknek még jó ideig lesz dolguk elég.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu