PÁRBESZÉD

A férfi belépett a szobába, lassú mozdulattal behúzta maga mögött az ajtót, majd az ablak és az asztal közt járkált fel-alá (mindig két lépést), oda-vissza, oda-vissza, s Anna egybôl rájött, hogy történt valami, sôt arra is, hogy ez a valami Emíliával kapcsolatos.

A nô a kályhánál ült, hisz tél volt, azaz csaknem fél esztendô telt el azóta, hogy Emília idevette ôket magához, lába a kis rakás tûzifán pihent, amit Michal vágott fel, kezében halkan csattogott a kötôtû. Harisnyát kötött, fekete gyapjúból. Emília tanította meg rá, azelôtt nem tudott kötni. Hálás volt neki, így valami értelmes dologgal töltheti ki a haszontalan idôt, ami osztályrészül jutott neki, amióta el kellett tûnnie a világ és az emberek szeme elôl. Eleinte mindenért hálás volt Emíliának, s persze most is, de már másképp, józanul, tudatosan, hideg fejjel.

A férje az idegeire ment a járkálással, a magas szárú sáros cipôjével, a zakójával, ami nem is az ô zakója volt, Emília férjérôl maradt rá, aki a háború legelején eltûnt, a napbarnított arcával, ami szintén nem illett hozzá, hisz régebben sápadt volt, jellegzetes szláv arc, amellyel kirítt barna bôrû, fekete hajú családjából.

Azért tehát, mert idegesítette, s nem azért, hogy segítsen rajta, megkérdezte tôle, anélkül, hogy felemelte volna tekintetét a kötôtûrôl:

– Mi van Emíliával?

– Honnan tudod? Mit tudsz?

A hév, amivel visszakérdezett, s az, ahogy közben gyökeret vert a lába, világossá tette az asszony elôtt, hogy nem tévedett.

– Tudom. Bôven van idôm, hogy mindent végiggondoljak. Rögtön tudtam, hogy ez lesz. Egyszer ott álltam az ablakban – ne félj, nem látott senki sem –, és megfigyeltem ôt.

– Anna...

– Láttam, ahogy rád néz... a mozdulatait, a nevetését, abszolút egyértelmû volt...

– Nekem nem. Nekem fogalmam sem volt...

– Mitôl vagy olyan zaklatott? Szedd össze magad. Beszéljünk nyugodtan. Tehát egészen addig nem tudtad...

– Tedd már le a tût – mondta dühösen a férfi. – Ki nem állhatom ezt a csattogást. És nézz rám, nem tudok így beszélgetni.

– Én viszont tudok. A tû csattogása meg egyenesen megnyugtató számomra. Olyan jó monoton. Nagyon is tudok mellette beszélgetni. Én sok mindent tudok. Tehát egész addig nem volt fogalmad...

– Anna, miért vagy ilyen?

– Tehát addig semmit sem sejtettél...

– Amíg maga meg nem mondta.

– Megható! És mit mondott?

– Egyszerûen megmondta.

– Hogy ô nem bírja tovább, hogy folyton együtt vagytok, ô meg 39 óta, amikor a férje nem jött haza a háborúból, teljes magányban él, szegényke. Nem igaz?

– Honnan tudod?

– Látod, tudom. Mikor volt ez?

– Egy hónapja.

– Egy hónapja. És egész hónapban kora hajnaltól késô éjszakáig együtt voltatok a mezôn, együtt mentetek fáért az erdôbe, együtt bevásárolni a városba. Tudod... te igazán jól nézel ki, ô meg nagyon szorgos, már elsô este rájött erre: „Magát az isten is gazdatisztnek teremtette, azt mondjuk majd, hogy az unokafivérem...” Én soha nem láttalak téged gazdatisztnek, de nyilván azért, mert soha életemben nem találkoztam még egyetlen gazdatiszttel sem, legfeljebb a könyvekben. Engem is találóan jellemzett: „A maga orrával... egyetlen lépést se tegyen odakint...”

– Igazságtalan vagy, Anna, hálátlan...

– Tudom, tudom. Szóval te vele...

– Nem.

A férfi a falnál állt, sáros cipôben, az örökölt zakóban, napbarnítottan, feszesen, a feje csaknem a mennyezetet érte. Bûzlik tôle a szoba – gondolta a nô. És még: Megváltozott, nem ugyanaz az ember.

– Hagyd már abba! – üvöltött rá a férfi. – Tedd le azt a harisnyát! Menjünk! El kell mennünk innen! Máris, most, azonnal!

Esze ágában sem volt abbahagyni a kötést, de a tû akaratlanul is kihullott a kezébôl. Alig érezhetô kis remegés futott végig a testén. Jól ismerte már.

– Elmegyünk? Miért? – kérdezte félénk, remegô hangon, s mindjárt rázni kezdte a hideg. – Miért, Michal?

A férfi nem felelt.

– Michal, Michal, miért? ô dobott ki minket? Miért dobott ki minket?

– Muszáj mennünk, Anna.

– De Michal, az isten szerelmére, hová? Hová? Nincs hová menjünk, nincs senkink. Az én orrommal... pénz nélkül... Én nem tudok, hisz tudod...

– Tudom, Anna, de muszáj...

– Beszélj vele, kérd meg...

És végre fölemelte a tekintetét, a férje szemébe nézett. Egy röpke pillanatra úgy tûnt, üvölteni fog, arcára kiült a pánik, a rémület, aztán ugyanolyan gyorsan leeresztette a szempilláit, és kihúzta magát. Már nem remegett. Mereven ült, s fekete ruhájában, hátrafésült, sima fekete hajával úgy festett, akár egy apáca. Fölemelte a földrôl a harisnyát, újrakezdte a kötést, fehér ujjai gyorsan, ütemesen táncoltak az összecsendülô fémpálcikák ritmusára. Összeszorított ajka egyetlen kékeslila vonal lett.

– Jól van – mondta kis idô múlva.

Nem látta, nem láthatta, mert félrehajtotta a fejét, ahogy a pír végigfutott a férfi arcán, s nyomában sápadtabb árnyalat maradt rajta. De hallotta súlyos lélegzetét.

– Jól van – ismételte. – Megmondhatod neki, hogy minden rendben.

– Anna...

– Menj, kérlek.

Az ajtócsukódás zajára megremegett, de nem tette le a munkát, nem emelte fel a tekintetét. Mereven, egyenes derékkal ült, a két tû halkan csattogott. Kis idô múlva az ajka némán megmozdult. A szemeket számolta.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu