JULIAN STRYJKOWSKI - PIOTR SZEWC

A STETLTÕL A VÖRÖS TÉRIG


PIOTR SZEWC: Az egész gyermekkorát Stryjben töltötte. Milyen volt ez a galíciai kisváros? Milyen volt a Zsinagóga tér?

JULIAN STRYJKOWSKI: Meg kell mondanom, hogy nekem a Zsinagóga tér volt minden mulatság központja. Mindig ott játszottunk a fiúkkal meg a lányokkal. Rettenetesen szerettem bújócskázni... Elég nagy volt a tér. Északi részén a magas, pajtaszerû zsinagóga. Ez volt a legnagyobb és a legszebb imaház a városban. Ezren is elfértek benne. Lent imádkoztak a férfiak, fent, a karzaton a nôk, ott kis ablakok is voltak. Sokkarú rézcsillárok lógtak a mennyezetrôl, szépen megvilágították a termet. Napközben hatalmas, fölül vitrázzsal díszített velencei ablakon hullott be a fény. A padokon pulpitus is volt az imakönyveknek. Magas, szögletes oszlopok tartották a mennyezetet. Középen állt a belemer – mesteri kovácsoltvas kerítéssel körülvett magas emelvény. Egy hosszúkás dobogón olvasták föl szombaton a Tóra megfelelô részeit. A keleti falnál – az mutatta az utat Jeruzsálembe – aranyflitteres bársonyfüggöny takarta a törvénytekercseket ôrzô frigyládát. A kékre festett falakat körös-körül freskók, ótestamentumi jelenetek díszítették. Noé bárkája maradt meg leginkább az emlékezetemben, párosával vonulnak be az oroszlánok, medvék. Izsák áldozata és Mózes, kezében a kôtáblákkal... A sixtusi kápolna mennyezete sem keltett bennem olyan lélegzetelállító áhítatot, mint az a gyerekszemmel látott jelenet, ahogy vonulnak az állatok párosával Noé bárkájába, a zsidó piktorok nem primitív, de azért elég ügyetlen mázolmánya. 1956-ban, útban hazafelé Kijevbôl betértem Stryjbe. A szovjet hatalom raktárrá alakíttatta át a szép mûemlék zsinagógát...

A Zsinagóga tér közepén, egy kisebb magaslaton elromlott kút uralta a tájat. Zavaros vizû, eliszaposodott kis patak vágta ketté a teret, egy hídon lehetett átmenni rajta. A patak túlsó oldalán volt a zsidó kórház és a görög katolikus pap gyümölcsöse. A Zsinagóga téren egy sor földszintes ház volt, köztük egy emeletes bérház. Ott lakott a családunk egy darabig, aztán elköltöztünk. A tér másik oldalán volt a zsidó fürdô, Schari tulajdona, róla írtam a Hangok a sötétben címû regényemben. A fürdô mellett volt Schari kocsmája. Nagyon erôsen kötôdtem ehhez a térhez... Késôbb elköltöztünk a piactérre, s ha úgy esett, hogy át kellett mennem a Zsinagóga téren, sírva fakadtam. Szégyelltem magam. Tízéves voltam. A tér és a zsinagóga körül kopogtak lépteink alatt a járdalapok. A zsinagógával szemben volt a héder, mellette a beszmedres, vagyis a kis imaház, ahol a koldusok aludtak, a fiatalemberek pedig a Talmud nagy könyvei fölött hajladozva hangosan tanultak. A patak partján húzódott a Kázmér utca. Büszke voltam, hogy ez lengyel. Akkor még nem tudtam, hogy a zsidó telepeket szokták elnevezni a „parasztok királyáról”. Egészen a pravoszláv templomig tartott a Kázmér utca. Azt írtam valahol, hogy nincs messze a szombat a vasárnaptól, és a pravoszláv templom a zsinagógától. A Zsinagóga téren zsidók laktak. Az egyiküket Woytowicznak hívták, tagbaszakadt, nagy hasú, harcsabajszú hétszilvafás nemesember volt. Szép lányai voltak. Feltûnô tisztaság volt a házában. Woytowicz szeretett kiállni az utcára, botjára támaszkodott, odaszólt valamit az arra járó zsidóknak, aztán elcsevegett velük a politikáról...

Milyen érzés visszatekinteni a gyermekkorba?

Nagyon nehéz idôszak volt. Már gyermekkoromban sem tudtam elviselni azt a világot, azt a nyomort... Bár voltak jómódúak is, mint Zysie, a szabó... Apám melamed volt, és otthon volt neki a héder. Én is jártam ide. Tíz-tizenöt fiú járt hozzá, aztán lassan elfogytak. Végül apámnak falura kellett költöznie. Annak az embernek, aki a Talmudot tanította, el kellett mennie kisgyerekeket tanítani! Rettenetesen kínos, ne is próbálja kiszedni belôlem...

Pedig fontos lehet.

Nem szerettem nálunk a hédert. Megalázó volt. A melamed az alsóbbrendû emberek kategóriájába tartozott. Ma már ezt nem tudja senki. Apámat tisztelték és becsülték. Becsülték nagy tudását, tanácsot kértek tôle. Apám gyakran még a rabbit is rajtakapta azon, hogy hibázott, meg is mondta neki, hogy nem így van, hanem amúgy. Ez fölháborította az embereket, elriasztotta ôket apámtól. Végül emiatt vesztette el a tanítványait. Évekig hadakoztam az emlék ellen, nem akartam beszélni róla... Nekem is akarta tanítani a Talmudot, de nem tudtam elviselni. Annyira untatott. Sokkal jobban érdekeltek azok a könyvek, amiket a nôvérem olvasott. Emlékszem, apám egyszer ott tartott még tanítás után, én meg ordítoztam vele: „Én is el akarok menni a fiúkkal!”. ‘k már kimentek a héderbôl. Ekkor megjelent a szobaajtóban a nôvérem, és azt mondta apámnak: „Hagyd békén”. Apám nem szólt egy szót se, ami azt jelentette, hogy elenged. Hirtelen nagyon megsajnáltam. Nem tudom, miért. Talán azért, mert a nôvéremnek kellett rászólnia...

Szeretne egyszer még visszamenni Stryjbe?

Nem. Akkor, 1956-ban rettenetesen lehangoló látvány volt a szovjet Stryj. Mintha fölemeltem volna a sírkövet, és látnám alatta a nyüzsgô férgeket. Nem találtam apám sírját... Fölszántották az egész temetôt, sírkövekkel burkolták az utcákat, a földdel tették egyenlôvé a sírokat a hitleristák. Mocskos, sötét kisváros volt, semmi sem emlékeztetett az én szép városkámra. Összezsugorodott, szûkös lett.

Ugyanolyan volt a város, csak az Ön nézôpontja változott, más arányokhoz szokott.

Nem hiszem. Nagyon elhanyagolták. Hullott a vakolat a falakról. Elmentem a régi házunkhoz, meg akartam nézni azt a házat a piactéren, oda költöztünk a Zsinagóga térrôl. Orosz öregasszony állt a küszöbön, mocskos üstöt sikált. Be akartam nézni. Megkérdezte: „Sto iscsitye?” (mit keres?) „Uzse nyicsevo” (most már semmit) – mondtam. Elmentem a Bíróság utcába, régen ott laktak a tisztviselôk és a tanítók. Ott lakott régen egy ukrán, elsôs gimnazista koromban ô volt a latintanárom. Megálltam a kapuban, kijött egy asszony és megkérdezte, kit keresek. Mondtam, hogy Jackiewicz tanár urat. „Nem lakik itt” – hangzott a válasz. Megértettem, hogy, mint oly sok embert, ôt is kitelepítették Oroszországba. Aztán fölkerestem gyermekkorom és egész ifjúságom legfontosabb helyeit.

Az égerfaliget, a gyönyörû park, amelyet olyan nagy odaadással gondozott a város minden lakója, teljesen elvadult. Az ösvényeket fölverte a gaz, a középpontban, ahol összefutnak a sétányok, mindig rózsa vagy krizantém nyílt az ágyásban, most Tarasz Sevcsenko gipsz mellszobra pompázott. Nagyra becsülöm az ukránok bárdját, anyanyelvén olvastam poémáit, de, azt hiszem, neki sem lehetett kellemes ilyen környezetben. A gyors sodrású, kristálytiszta hegyi patakoktól táplált Stryj folyó nyáron nemcsak a kisváros lakóit, hanem a környékbelieket is vonzotta. Stryjben nem volt olyan fiú, aki ne tudott volna úszni. A folyópart tele volt vidám, harsány fiatalokkal. Messzirôl is vágyott haza az ember, meg a folyóhoz, amelynek ugyanaz volt a neve, mint a városnak. Így emlegették, Stryj a Stryj partján. A folyó nélkül mintha nem is létezhetne a város. És amikor vándorutam során elérkeztem a folyópartra, döbbenten álltam meg. Nem volt folyó. Azt írtam valahol: „Az idô kiitta a folyót.” Az „idô” szó a „kommunizmus” szót rejtegette a cenzúra elôl. Elmosta az árvíz a rôzsekötegeket. Így volt ez minden évben, a tavaszi áradás vagy hosszan tartó nyári esôzések idején. És minden évben megerôsítették a partot. A szovjet korszakban már senki sem törôdött vele. És a folyó más mederbe költözött, távolabbra a várostól. Már nem akartam látni semmit. Mondtam a sofôrnek, hogy irány Varsó.

Mózeshitû lengyelek

Mostanában annyi mindent mondanak és írnak a zsidókról és a lengyelekrôl, hogy nehéz bármit is hozzátenni ehhez. Azt mondják, ez két idegen világ volt, nem ismerték egymást, nem volt köztük átjárás. Ez igaz. De azért nem egészen így van. A két nemzet közt volt ozmózis. Az ozmózis mindenható. Még a szikla és az élô természet közt is mûködik. Hát még emberek között. Van hatás és ellenszenv, van ellenségeskedés és rokonszenv. Amikor a lengyelek és zsidók teljes idegenségérôl beszélnek, ez mindenekelôtt a nemzet ortodox rétegére vonatkozik. Nem ez volt a legnépesebb. Ellenkezôleg, elenyészô kisebbséget alkottak az imaházakba és a cadikok udvartartásába zárkózó úgynevezett haszidok és a vallási dogmatikusok. Ma ez a legfölkapottabb téma. Oda nem volt bejárás, idegenek voltak. Ugyanakkor a zsidó polgárság volt a legnépesebb. A közös gazdasági érdekek elôsegítették az ozmózist, így valamelyest ellengyelesedtek a zsidók. Ez a folyamat egyoldalú volt. A zsidók beszéltek lengyelül, de a lengyelek soha nem tanultak meg jiddisül. A lengyel kultúrának, a tág értelemben fölfogott lengyelségnek volt a legnagyobb hatása a zsidó értelmiségre. Galíciában lengyel iskolákban és felsôoktatási intézményekben tanultak a zsidók. Lembergben és Krakkóban lengyel nyelvû cionista újságok jelentek meg. A városok utcáin lengyelül beszélt a zsidó ifjúság. A lengyel kultúra már régóta vonzó volt, és megnyitotta az utat az emancipáció elôtt, néha még a haszidok falai mögé is behatolt.

Azt mondta, a kommunista zsidó megszûnik zsidónak lenni. Könnyû volt eltávolodnia a zsidóságtól?

Nem adhatok erre egyszerû választ. Elég nehéz kérdés, meglehetôsen bonyolult probléma, ezért bevezetésképpen jó lenne ejteni néhány szót a zsidóságról általában. Zsidónak lenni – ez több annál, mint lengyelnek lenni. Ez nem a választott nép megalomániája. A diaszpóra kétezer esztendeje elég volt ahhoz, hogy megtapasztaljuk, mit ér a választott nép sorsa. A zsidóság bonyolultabb eszme, mint, mondjuk, a lengyelség. A lengyel olyan vallású lehet, amilyen csak akar, lehet katolikus, református, akár buddhista is, ettôl még nem veszíti el nemzeti identitását. A zsidó a kitéréssel megszûnik zsidónak lenni. A zsidó vallás a kereszténységnél részletesebben kodifikálta a maga kánonát. 613 parancsolatra és tilalomra bôvítette ki a tízparancsolatot, így behatolt az élet legelzártabb területeire is. Hogy megtartsák az erôdítményt, ami megmentette a zsidó népet attól, hogy, mint a víz a homokban, elenyésszen a diaszpóra a nemzetek között, az évszázadok során újabb sáncokat (gedérot, héberül „sövények”) építettek ki, újabb tilalmakat léptettek életbe. Ezek idôvel egyre terhesebbek és értelmetlenebbek lettek, mint például az az elôírás, hogy szombaton tilos gyufát gyújtani. A racionális 18. század az európai zsidóság zárt világába is behatolt, több helyen áttörte a sáncot. A felvilágosodás – héberül haszkala – Németországból jött, ott tevékenykedett a haszkalát elindító zsidó filozófus, Mendelssohn. A felvilágosult zsidók, az értelmiség egyre nagyobb rétege kivetkôzött a kaftánból, levágták pajeszukat, és rövid, német zakót öltöttek (ami azt jelentette: „németesen öltözködtek”). Az emancipáció együtt járt az asszimilációval. De ez a mózeshit keretein belül ment végbe. Így jött létre a hibrid: mózeshitû lengyel. De az asszimiláció nem volt sikeres. Ellenállásba ütközött. A lengyel társadalom védekezett az idegen behatolás ellen. Ezen nem segített még a kikeresztelkedés sem. De ez csak egyéneket érintett. A nép a maga tömegében érintetlen maradt. Sokkal fogékonyabb volt az újjászületés eszméi iránt, erôsen hatottak rá a Palesztina-centrikus és nemzeti jelszavak. Ez a tömegmozgalom magával sodort mindenkit, aki átesett a zsidó haszkala evolúciós folyamatán. Fôként a vallási kérdések iránt közömbös, nagyrészt gimnazista ifjúságban ébresztettek reményt a nemzeti jelszavak.

Végre eljutottam a kérdéséhez, könnyû volt-e eltávolodnom a zsidóságtól. Ami a vallást illeti, Ön is tudhatja, ifjúkorom óta nem voltak ezzel problémáim.

S ami a nemzetiséget illeti? Hisz buzgó cionista volt...

A cionizmustól való távolodás hosszan tartó, fájdalmas folyamat volt... Egy lépés elôre, két lépés hátra. Így közeledtem a kommunizmushoz... A héber nyelv, a héber irodalom szeretete volt a legmaradandóbb, Hajim Nahman Bialik és Saul Csernihovszki költészetétôl, Brener és Agnon prózájától nagyon nehéz volt elszakadni. (Agnon sok évvel késôbb Nobel-díjat kapott.) Gyönyörûséggel töltött el a héber nyelv, a megifjodott régi, nemes érc zengô hangja. Már maga a beszélt nyelv megtanulása is örömmel töltött el, új, hétköznapi nyelvvel gazdagodtam, ami a lengyel nyelv ikertestvére lett számomra. Az volt a legfájóbb veszteség, hogy többé nem írhattam verset héberül. Végül is föláldoztam a nyelv szeretetét a kozmopolita boldogság oltárán.

Palesztina nem jelentett komoly problémát. Nem voltam haluc, és távol állt tôlem a kivándorlás. Furcsa kettôsséget alakított ki bennem a héber és a lengyel nyelv, a héberül és a lengyelül író szerzô sorsa és jövôje. Ahhoz kétség nem férhetett, hogy író leszek.

Palesztina vagy Biro-Bidzsan

Mivel vette le a lábáról a szovjet kommunizmus?

Világtörténelmi fordulat, forradalmi ideológia volt, radikálisan megváltoztatta a társadalmi szerzôdést, hatalmat adott az elnyomottaknak, új rendet, igazságot ígért az egész emberiségnek. Valójában a Messiás eljövetelét hirdetô mítoszt aktualizálta, de errôl hallgatni kellett, mert ez vallási eredetû, a vallás pedig a nép ópiuma. De a fennkölt jelszavak olyan érdekeket lepleztek, melyek a forradalom elsô idôszakában mozgósító erejûek voltak, késôbb már csak a propaganda kirakata maradtak. Mint mindenkit, aki hozzám hasonló anyagi helyzetben volt, engem is igencsak foglalkoztatott a munkanélküliség kérdése. Szovjet-Oroszországban nem volt munkanélküliség. E csábító kilátások mély benyomást tettek a zsidó értelmiségre, mindenekelôtt a tanítókra, akiknek esélyük nem lehetett arra, hogy állást kapnak állami iskolában. Tehát a kommunizmusban gyógyírt találtam az antiszemitizmusra, megoldást a zsidók problémájára, hisz a kommunista hatalom olyan hathatósan lépett föl az antiszemitizmus ellen, hogy mintegy varázsütésre megszûnt a zsidó munkanélküliséggel egyetemben. A Szovjetunióban van munkájuk a zsidóknak, sôt, magas beosztásba kerülhetnek, ami Lengyelországban elérhetetlen számukra: miniszterek, tábornokok, igazgatók... Tán nem volt ez komoly érv? Hittünk ebben a földi paradicsomban.

Térjünk vissza Palesztinához...

Fölcseréltem Palesztinát Biro-Bidzsannal. A Szovjetunió harcba szállt a cionizmus ellen, az angol imperializmus szolgálójának, vagyis ellenségének nyilvánította, és elôállt egy konkurens tervezettel. Kijelölt egy térséget, Palesztina területének többszörösét, valahol a Távol-Keleten, a vad tajga közepén, a nem különösebben jónevû Biro-Bidzsant. Ez lett volna a palesztinai nemzeti otthon szovjet alternatívája, a Szovjetunió sok más nemzetiségi autonóm körzete mintájára kialakított zsidó autonóm körzet. Ez volt a második kísérlet, miután elvetették azt a javaslatot, hogy a Krímben telepedhessenek le a zsidók. Akkor vált szállóigévé az ismert cionista mozgalmár, Usziskin mondása: „Ce n'est pas la Crimée, c'est un crime”. A propaganda a föld nélküli népet megsegítô szovjet humanizmusról áradozott, nagy érdeklôdést keltett a lengyelországi zsidóság, a szegények és a munkanélküli értelmiség körében. Megnyíltak a hatalmas, vendégszeretô ország kapui. A kis- és nagyvárosokban egymás után alakultak az Agroid társaságok. Ez az ártalmatlan szó, az agrár, a rola (szerep) és a zsidó mozaikjai arra volt hivatott, hogy egyetlen szóba foglalja azt a programot, amelynek eredményeképpen a szatócsok, kereskedôk, élôsdi elemek a távol-keleti szûzföldeket fölszántó dolgos parasztokká változnak. Ez egyben a lengyel hatóságok megtévesztését is szolgálta. A hatalom eleinte békésen tûrte, noha tudták jól, hogy a kommunisták állnak mögötte, még támogatták is a tömegmozgalmat abban a reményben, hogy elhagyja Lengyelországot pár százezer zsidó. De egy idô múlva azt kellett tapasztalniuk, hogy egyetlen zsidó sem vándorol ki Szovjet-Oroszországba, ugyanakkor az Agroid oltalma alatt erôsödik a propaganda, szaporodnak a kriptokommunista lapok, Varsóban pedig legálisan jelenik meg Der Frajnd címmel egy zsidó újság, amely a Szovjetunióban élô „száz nép” hatalmas társadalmi és kulturális sikereit magasztalja, takarodót fújtak. Betiltották az Agroidot, lepecsételték a helyiségeit, néhány vezetôt, fôként ismert kommunistákat, letartóztattak.

Hogy tudta meg az igazat a varsói gettó felkelésérôl?

A Tadeusz Kosciuszkóról elnevezett álcázott rádióállomás bemondója beszélt nekem errôl. Zsidó volt, nyilván belereszketett a zsidó szíve, amikor megtudta, hogy napról napra gyilkolják a zsidó népet. Ez nagy megrázkódtatás volt. Állítom, hogy a kommunista zsidó megszûnik zsidó lenni. Én nem szûntem meg kommunistának lenni, bár talán már nem voltam teljesen az, lehet, hogy ez az érzés háttérbe szorult, és hirtelen átalakult valami mássá. Megint zsidónak éreztem magam. Úgy éreztem, bûnös vagyok, mert nem harcoltam a gettóban a felkelôkkel együtt. Ezért meg kellett fizetnem. Olyan írónak tartottam magam, aki még nem kezdte el a pályafutását. Ez nagyon fájdalmas volt. Rossz dolog írónak lenni úgy, hogy az ember nem láthatja nyomtatásban a nevét. A fordítás és a publicisztika nem eredeti, igazi alkotó munka. Átmeneti megoldás, nem pótolhat több száz oldalas regényeket. Mint már említettem, széttéptem elsô zsengéimet, éretlennek találtam ezeket az írásokat. De most eljött az én idôm. Írásra kényszerített. Kategorikus imperatívusz. Ülj le és írj! De mirôl? A felkelésrôl? Milyen alapon, ha egyszer nem vettem részt benne? De tényleg kevesebbet ér a toll, mint a puska? Arról fogok írni, amit ismerek. Síremléket állítok a nemzetnek, amilyenre erômbôl telik. Emlékezetem segítségével visszatérek életem legtávolabbi múltjába, a gyermekkoromba. A gyermeki tudat legvégsô határaihoz. Amirôl azt hittem, a feledés homályába veszett, örökre eltávozott a nemlétbe, elôástam az emlékezet megfeszített munkájával, mint valami Atlantiszt az iszap mélyébôl. És lassan visszavezettek a nyomok a gyermekkor örökre elveszettnek hitt világába. Hallottam a szavak és mondások dallamát, elôtûntek az alakok, epizódok a család, a tér és az utca életébôl, a kisváros sacruma és profanuma. Így született meg elsô regényem, a Hangok a sötétben. Méltó síremléket állítottam? Aligha. Jeruzsálemi kísérôm a Jad Vasemben, a meggyilkolt zsidók mauzóleumában megkérdezte, szeretném-e tudni, hogyan halt meg valaki a szeretteim közül. Szerencsére a legközelebbi családtagjaim természetes halállal haltak meg, apám még a háború elôtt, anyám meg Izraelben, ezért nagybátyámról érdeklôdtem, aki az Isten háta mögötti Monasterce nevû faluban lakott, ahol nem volt se posta, se vasút. Kísérôm körüljárta a kör alakú, toronyszerû fekete polcokat (a mauzóleum gázkamra alakú, a kéménynek is megvan a megfelelôje), és elôvette a fekete kartotékot. Megadta halála pontos dátumát – év, hónap, nap. Megörökítették monastercei nagybátyám emlékét a Halál Könyvében az áldozatok millióival együtt. Vajon az én könyvem is megörökítette azt a már nem létezô világot?

A Hangok a sötétben áthágja a szocreál irodalom és mûvészet szabályait. Sehogy sem feleltethetô meg a kommunista kézbe került országban születô irodalom eszményeinek. Mint kommunista, hogy tudta ezt a kettôt összeegyeztetni?

Engem is megbüntettek, amiért eltértem a kötelezô kánontól. A Hangok a sötétben tíz évig fiókban maradt a cenzúra jóvoltából, csak aztán láthatott napvilágot. Azt kérdezi, hogy tudtam... Nagyon jó kérdés. Nem tudom, hogy skizofréniával magyarázzam-e, azzal, hogy az író levált saját politikai nézeteirôl. Megvolt a véleményem a szocreálról. Úgy gondoltam, ez az irodalom halála. Kizárja a tragikumot, pedig ez az írói mesterség legfôbb életeleme, nem tûri a fôhôs halálát, nem hajlandó elismerni a kudarcot. A fôhôsnek élnie kell, harcol az ellenséggel és gyôz. Akárcsak a szocializmus. Nálam komoly ellenállásba ütközött a szocreál, nevezetesen irodalmi neveltetésembe, a latin és görög nyelvekre épülô klasszikus gimnáziumban és a régi romantikus iskolát képviselô egyetemen szerzett ismeretanyagba. Írás közben a magam módján egy másik világba léptem át, ide rejtôztem, mint valami elefántcsonttoronyba.

Nem tudta senki, hogy Varsóban tömegesen halnak meg a felkelôk, Varsó ég, a németek módszeresen lerombolják a várost. A Wolna Polska szerkesztôségében nagy volt az öröm, a mieink már Varsó Praga városrészében vannak. Bármelyik nap fölszabadulhat Varsó. Ilyen hangulatban indultam sétálni, miután megírtam a recenziót Csehovról, a Három nôvérrôl. Napfényben úszott a Vörös tér. Emlékszem, 1944 augusztusa volt. Teljesen kihalt a Vörös tér. Nincs sor a GUM áruház elôtt. Nem tudom levenni a szemem a Vaszilij Blazsennij székesegyházról. Számolom a hagymakupolákat, de mindig eltévesztem. Mindegyik más, más színû, festôk és szobrászok mestermûvei díszítik ôket. Nemcsak az áruház elôtt nincs sor, hanem a Lenin Mauzóleum elôtt sincs. Meresztem a szemem, de elég messze van. Lehetséges, hogy járkál valaki a Lenin Mauzóleum tetején? Az csak Sztálin lehet. Igen, Sztálin, mögötte pedig, illô távolságban, rangsor szerint Molotov, Kaganovics, Berija és a Politbüro tagjai. Elöntött a boldogság. Rohanok a mauzóleum felé. Hogy még odaérjek. Életem nagy eseménye. Azelôtt gyors voltam. Jó eredményeim voltak száz méteren. Ilyen esély csak egyszer van az életben. Egy a milliárdhoz. Hány embert érhet ilyen óriási szerencse? Majd mesélhetek arról, hogy láttam Sztálint szemtôl szembe. Repes a szívem. Összeszorul a torkom. Levegô után kapkodok. Végtelen üres tér. Kiáltani akarok: Da zdravsztvujet Sztálin! Torkomon akad a szó. Csak én futok egyedül. Egyre közelebb vagyok. Minél közelebb vagyok, annál valóságosabb Sztálin. Célba érek. Az arcom biztosan kipirult és boldog. Fuldoklok a kiáltástól, nem tud föltörni belôlem a milliók hangja. Mozog az ajkam. Könnyen leolvashatják róla a milliók kiáltását. Sztálint nézem, Sztálin rám néz. A sors kiválasztottja vagyok. Az egész Politbüro engem néz. Szemükben milliók képviselôjévé, szimbólummá növök. Nem tudom, meddig tartott. Pillanatnyi öröklét. Amit nem tudok kikiabálni magamból, mondja el a kéz. Fölemelem. Két kezemet összeszorítom a fejem fölött kommunista üdvözletre. Hirtelen mintha leforráztak volna. Oda a lelkesedés. Nem akarom elhinni, hogy lehetséges ilyesmi. Berija, nem törôdve a rangsor szerinti távolsággal, kitört a protokollból és testével védi Sztálint. Íme, kész meghalni érte. A Vezér iránti szeretet történelmi gesztusa. Hadd lássa Sztálin a saját szemével, milyen hûséges minisztere van, kész életét áldozni érte. Még hogy én le akartam lôni Sztálint? Hát létezhet ekkora aljasság? Ilyen magas régiókban is lehet hazudni? Berijának nem lett semmi baja. Sztálin hagyta magát becsapni. Hirtelen emberek vettek körül, mintha a föld alól bújtak volna elô. Ha zsebre tettem volna a kezem, már nem élnék. Nem vittek el. Hagytak elmenni. Lassan mentem, lehajtott fejjel. Fejem fölött nagy robajjal elhúzott egy repülôraj.

Író-olvasó találkozók

Érdekelne, milyenek voltak az író-olvasó találkozók. Mi érdekelte igazából a közönséget?

Valahányszor író-olvasó találkozóra mentem, abban reménykedtem, hogy érdekes kritikákkal, jó megfigyelésekkel, kérdésekkel állnak elô. De soha nem történt semmi ilyesmi. Kevesen ismerték a könyvet. Azt firtatták, nôs vagyok-e, vannak-e gyerekeim. Az értelmesebbeket az érdekelte, mi késztetett arra, hogy megírjam a Futás Fragalába címû regényemet, hogy élnek az emberek Olaszországban, min dolgozom, mik a terveim. Egyetlenegyszer fordultak úgy hozzám, mint a „rezsim írójához”, megdorgáltak, mert rosszakat írtam egy olasz papról. A kritikus olvasóval igen elégedetlenek voltak a szerzôi est szervezôi. Egy találkozót részletesebben is elmesélek.

Meghívtak egy nagyüzembe, hogy találkozzam a dolgozókkal, csupa fiatallal. A hosszú folyosó és a kultúrterem falát plakátokkal tapétázták ki, Guttus illusztrációit utánozták, a rajzok alatt idézetek a Futásból. Emelkedett hangulatba kerültem ettôl a nagyon kedves meglepetéstôl. Dagadt a keblem a büszkeségtôl, ahogy végignéztem a zsúfolásig megtelt termen. Tapsviharban vonultam a pódiumra, jobbra-balra hajladoztam, mint egy párttitkár. Átragadt rám az írótól valami nagy kinyilatkoztatást váró ifjúság tömeges lelkesedése. A kapu elôtt üdvözölt a gyár fô kultúrosa. Bevezetôt mondott a beszédem elôtt, azzal büszkélkedett, hogy igen jól fölkészítette az ifjúságot erre a találkozóra. Mindenkinek el kellett olvasnia a Futás Fragalába címû regényemet. Szemináriumokat tartottak, megvitatták a mûvet. Idônként tapsvihar szakította félbe a beszédemet, ezt mindig a fô kultúros kezdte el és fejezte be. Nem tetszett nekem ez a dresszúra. Aztán megkezdôdött a vita. Egymás után kértek szót az ifjúmunkások. Beszéltek a munkában elért sikereikrôl, a munkaversenyrôl és arról, hogy ki teljesíti túl a tervet. Egyre kevésbé tetszett a dolog. Éreztem, hogy a kultúros rendezte az egészet. Mint egy színdarabban, mindenki eljátszotta a szerepét. Belesültek, ismételgették a szavakat, hogy föl tudják mondani a bemagolt szöveget. Mint a gyerekek, ha szavalnak az iskolai ünnepélyen. Végül eljutottunk a tetôponthoz. Egy paraszti külsejû nyakigláb fickó elmesélte, mi mindent köszönhet annak, hogy elolvasta a regényemet. Vegyes érzésekkel hallgattam. Sajnáltam a fiút, aki bevallotta, hogy iszákos volt, lógott, cirkuszolt, elhanyagolta a munkáját. Nem használt a feddés és a büntetés, kirúgták az élmunkások brigádjából, kizárták a kommunista ifjúsági szervezetbôl. Egyre mélyebbre süllyedt, a szakadék szélére ért. De a fô kultúros elvtárs elolvasásra ajánlotta neki a Futás Fragalába címû regényemet. Nagyon tetszett neki a könyv. És ez mentette meg a végzetétôl. Ez pedig az író érdeme. A fiú rám mutatott. Tapsvihar tört ki. Meghátrált a gonosz. Elhárította a legnagyobb csapást, abbahagyta az ivást, szívós munkája elismeréseként visszakapta az élmunkás címet. Minden szavát hozzám intézte a fiú. De már nem tudtam hallgatni, nem bírtam tovább. Lehet, hogy akkor betegedett meg a bal vesém. Hirtelen valami szorítást éreztem, és kimentem. Mire visszaértem, már látszott, hogy mindjárt vége az estnek. Sokan kimentek. Akik ott maradtak, a teremben járkáltak. A fô kultúros még mindig a pódiumon ült, az asztalnál, elôtte pohár és egy kancsó víz. Örült, amikor látta, hogy jövök vissza. Kávézni hívott az igazgató irodájába. És ott döbbentem rá, mit akart tôlem, mire volt jó ez a színjáték. Ösztöndíjat és lakást ajánlott (még nem volt lakásom), meg egy szobát a gyárban, ahol nyugodtan írhatok és tanulmányozhatom a termelést. Írok egy regényt a gyárról, a munkáról és a szocializmust építô emberekrôl. Nem tûz ki semmiféle határidôt. A legmagasabb szerzôi honoráriumot ígérte. A Mûvelôdési Minisztérium irodalmi díját sem tartotta kizártnak. A gyár pedig híres lesz egész Lengyelországban.

Nem fogadta el az ajánlatot, nem írt ilyen könyvet. Miért nem?

Eleinte még legyezgette a hiúságomat ez az egész cirkusz, kis túlzással, fölfújta az eufória léggömbjét, aztán kipukkadt. Az eufória után jött a hideg zuhany, és visszaereszkedtem a földre. Hülyén éreztem magam, szégyenkeztem, hogy hagytam becsapni magam és belementem ebbe az elôre kitervelt, primitív játékba. Ugyanakkor fájt a szívem a tömjénezésért. De kár, hogy nem volt igaz. Sajnáltam azokat a hullafáradt fiatal munkásokat. Az igazgatói irodában döbbentem rá, hogy amikor a kultúros állami díjjal kecsegtetett, arra gondolt, hogy ô is elôrébb rukkol a propagandaosztályon. Ez volt a nagy igyekezet fô mozgatója, de elbukott rajtam az egész.

A haszidok tánca

A zsidók élete mindig veszélyben van. A küszöbön túl lesben áll az ellenség. Odabent meg mindenki gyengéd és aggodalmaskodik, mint a nagybeteg ágya mellett. A szomorúság fojtogató légköre... Ez nem az ortodox családban ôrzött zsidó hagyományok utórezgése?

Inkább a kétezer éves mártíromság öröksége, ami persze kapcsolatban áll a vallással. Félelemben élni, a vágóhíd árnyékában. A próféta beszélt abból, aki megtiltotta a gyászt szombaton. Ezek voltak a liturgikus öröm pillanatai... Meg az étrend és a pohár bor... A haszidok nem ódzkodtak a vodkától és a vidám tánctól.

De az Ön mûveiben az öröm és a tánc olyan, mint az orvosság! Csak egyetlen tánc van a Vendégfogadóban, elképesztô, hieratikus, ugyanakkor eszelôs ritmusú tánc. De miért emeli ki annyira a táncosok csúfságát?

Be kell vallanom, hogy Céline hatására. Neki köszönhetem, hogy kritikusan nézek önmagamra és a hozzám közel álló emberekre. Idegenként, szenvtelen tekintettel figyeltem a népemet. Ugyanakkor mint közébük tartozó, még sötétebbre festettem az amúgy is sötét képet.

Ebben nagyon kimért és rideg. Nincs ebben némi túlzás?

Mintha már mondtam volna, hogy túlzás nélkül nincs irodalom. Mindig rideg és kimért akartam lenni. Leküzdöttem magamban a szentimentalizmust és a gyengédséget, ezeket szláv tulajdonságoknak tartják. Mégis ezek sokkal inkább zsidó tulajdonságok. Németországban a Sturm und Drang korszaka készítette elô a romantikát. Lengyelországban – szentimentális idillek. Így tehát kettôs, zsidó és lengyel szentimentalizmus terhelt. Védekeztem ellene. Ilyen helyzetben hajlamos az ember a túlzásokra. Megint csak Céline-re hivatkozom. ‘ segített, ô bátorított. Nem is bánom. Nem akartam, hogy olyan legyen a prózám, mint a zsidó konyha, nevezetesen gefilte fisch, töltött ponty édeskés szószban.

Idézem Jan Blonskit, aki Hangok a sötétben címû regényérôl azt írta recenziójában: „az ember menekülne ebbôl a sötétbôl”.

Igaza volt. Mert ez volt a célom. De ô még azt is hozzátette, hogy a leírásom lealacsonyítja ezt a közeget. Blonski akkor még, mint fiatal és tehetséges kritikus, Artur Sandauer hatása alatt volt.

Valójában mi baja volt Sandauernek a regénnyel, hisz a Hangok a sötétben a kritika egybehangzó állítása szerint remekmû?

Sandauer szerint azért volt ilyen lelkes a mû fogadtatása, mert szándékosan rossz színben tüntettem föl a zsidókat, hogy tetszést arassak a gojoknál. A hadiállapot idején, 1985-ben vagy '86-ban, egy templomban tartott író-olvasó találkozón megkérdezte egy hölgy, hogy egyetértek-e a neves kritikus véleményével. „Igen – mondtam –, szeretnék tetszeni a gojoknak, de nem azoknak, akiknek Artur Sandauer szeretne tetszeni.” Ez korántsem enyhe célzás volt arra, hogy kollaborál a számos értelmiségit terrorizáló kommunista kormánnyal. Nem általában a zsidókról írtam kritikusan, hanem a cadikokról és a haszidokról, ez az a küszöb, amit zsidó olvasóim bizonyos köre szerint nem lett volna szabad átlépnem a prózámban.

Sokan vannak, akik ezt nem fogadják el?

Olyan kérdést vetett föl, ami komoly vitákat váltott ki, sokan sérelmesnek tartják. Néhányan, akik az én hitemet vallják, szememre vetik, hogy hamis ez a kép. Nagyon nem tetszik nekik a cadik a Vendégfogadóból. A cadikok hagyományát Martin Buber örökítette meg a cadikokról szóló történetekben és a haszid anekdotákban. A cadik azt jelenti, „igazságos”. Hívek tömege vette körül, a haszidok szentként imádták. Erre rá is szolgált a cadikok mély bölcsességgel megáldott, nagy erkölcsi tekintéllyel rendelkezô elsô nemzedéke. Biztos menedéket kínáltak azoknak, akik vigasztalásra szorultak, tanácsot kértek vallási kérdésekben vagy az élet gyakorlati problémáihoz keresték a megoldást. Az én cadikom a Vendégfogadóban az ô epigonjuk, kései utód a dinasztiában, örökli a rangot, ahogy a királyi családokban szokás. Imbecillis született, és ôrá szállt a korona. Jön a hanyatlás, bár nem törvényszerûen. Az én cadikom sajnos nem méltó minden bizonnyal jeles elôdeihez. Nem tudtam eleget tenni az olyan olvasók elvárásainak, akik azt szerették volna, hogy édeskés szószban, gefilte fischként tálaljam föl nekik a zsidókat, haszidokat és cadikokat. A Vendégfogadóban a haszidok nem látják át a helyzetet, nincsenek tudatában annak, hogy kitört a háború, nyakukon a kozákok, a városban bármelyik pillanatban kezdôdhet a pogrom. Táncolnak, énekelnek és rikoltoznak: „Micsoda gyönyörûség zsidónak lenni!” Vérfagyasztó irónia. Eufórikus állapotban a folyóba vetik magukat. Ez az ô elemük, ez az egyetlen élvezet. Télen is megmártóznak a lékben. Ez már szinte vallási szertartás. Lehet, hogy így fejezôdik ki bennük valamiféle atavizmus.

A Vendégfogadóban , Kawalerowicz filmjében a folyó végül piros lesz a haszidok vérétôl. Ez a holocaust metaforája.

A regény másképp fejezôdik be, hôsies a vége. Az öreg Tag a pappal együtt elindul, hogy megmentse azt az embert a kozákoktól. Szembenéz a halállal. A narbonne-i jövevény, a spanyol inkvizíció korában játszódó regényem legfôbb témája a zsidók hôsiessége. Izraelben, egy szerzôi esten, melyet a baloldali beállítottságú kibucok csoportja szervezett, legfôképpen a haszidok táncát kifogásolták a Vendégfogadóból. Nehezményezték, hogy hangsúlyoztam a csúfságukat. Azzal védtem magam, nem túl meggyôzôen, hogy van közöttük valaki, a „legszebb”, akinek kunkori, aranyszôke pajesza van, úgy gondoltam, ez bôségesen kárpótol a csúfságért. Tulajdonképpen be kellett volna vallanom, hogy ez a jelenet a koldusok táncára rímel Anski Dibukjából, lenyûgözött a darab a moszkvai Habima elôadásában. Lembergben láttam, 1927-ben, amikor a héber színház elhagyta a Szovjetuniót. Nagyon örültem, amikor egy drámaíró ismerôsöm fölismerte ezt a Vendégfogadóban, a haszidok táncában. Majd’ fél évszázadon át ôriztem emlékezetemben ezt a felejthetetlen színházi élményt, igyekeztem leróni érte a hálámat. Ma már kételyeim vannak: tényleg az utánzás a legmegfelelôbb formája ennek? De vajon az elragadtatás nem jogosíthat föl arra, hogy az egyik mûvészeti ágat egy másik nyelvére fordítsam? A tánc, a zene és a képzômûvészet új alakot, új életet kaphat a szótól. A haszidok tánca egyébként beleillett a regény stílusába és hangulatába. Az életben nem részesítettek ilyen látványosságban a haszidok. Színházban láttam, egy darabban, amit az örmény Vahtangov rendezett.

Ez azt jelenti, hogy a regényben mégiscsak hiteles volt. Valójában az igazat mutatta be. Talán mélyebben, mint a valóság.

Igen, de a zsidóknak elegük van ebbôl az igazságból. Szépítgetésre vágynak, az életük fényesre polírozott képében akarnak gyönyörködni. Nincs mit csodálkoznunk ezen. Öregen és csúnyán mindig csak tükörbe nézni... Különösen a holocaustot túlélt amerikai zsidók nem szeretik az ilyet.

Singer megfelel nekik?

Nagy népszerûségébôl ítélve igen. De nem azért, mert szépít vagy hízeleg. Barátságos gyertyafényben mutatja be a zsidó életet, szerelmespárok tûnnek föl. Singer világa a gyötrelmesen nehéz hétköznapi élet szexszel keverve. Az olvasó megtalálhatja Singernél azt, amit nálam hiába keres. Singer líraibb és sokoldalúbb író.

Amerikából vissza Lengyelországba

Hogy jutott ki Amerikába?

1969-ben történt, a gyászos 1968-as év után, amikor tömegesen emigráltak a zsidók Lengyelországból. Rákényszerítették ôket. Különösen a fiatalokat. Sokan nem is tudták, hogy zsidó származásúak. Szüleik, köztük számos kommunista vezetô, titokban tartották ezt. ‘k maguk is igyekeztek nem zsidónak látszani. Hiába. ‘ket sem kímélte az antiszemita hullám, amit hivatalosan anticionista akciónak neveztek, hogy leplezzék e zsidóellenes akció valódi céljait. Izraelben találtak menedéket. Én nem emigráltam. Kimentem Amerikába, meghívott az Iowa Egyetem az International Writing Program keretében. Ez valamiféle irodalmi szeminárium volt. A világ minden tájáról jöttek ide írók. Megismertem egy izraeli házaspárt. Szememre vetették, hogy Lengyelországot Amerikára cseréltem föl ahelyett, hogy Izraelbe emigráltam volna. Mivel tudok héberül, írhatnék az újjászületett ország újjászületett nyelvén. „Hol a hazája? – kérdezték. – Izraelben vagy Lengyelországban?” Nem mondtam meg nekik, hogy az én hazám a nyelv, amelyen írok. Ezt aligha tekintették volna komoly érvnek. Nehéz perceket éltem át. Visszamenjek Lengyelországba vagy ne menjek vissza? Kilenc hónapig tartott a hintapolitika. Aztán egy este energia-kisülés formájában fejezôdött ki talányos lelkiállapotom. A mezôgazdasági gépeket gyártó nevezetes milliárdos, John Deer meghívta az irodalmi szeminárium résztvevôit a farmjára, óriási partyt rendezett a Mississippinél. Kínai kimonóban, síkrészegen üdvözölt minket a ház asszonya. A falakon valódi Cézanne-ok, Van Goghok, Chagalle-ok virítottak. Válogatott ínyencségeket, bort, konyakot, whiskyt szolgáltak föl. Kicsit berúgtam. A szórakoztatásunkra odarendelt olasz zenekar egyszer csak rázendített a kedvenc héber nótámra: Hava nagila-na, uniszmeha! „Örvendezzünk és vigadozzunk!” Táncra perdültem. Nem volt ez vidám tánc. A kétségbeesés, egy kétségbeesett zsidó tánca volt, akit idegenbe vetett a sors, és nem tudja, visszamenjen vagy ne menjen vissza abba az országba, ahonnan jött. Táncoltam. Már-már önkívületben. Körbevettek a vendégek és tapsolták a ritmust. Sokáig tartott a tánc, nem akartam abbahagyni. Haszid tánc volt. Megint csak a Dibukból. Szomorú voltam és boldog. Amikor befejeztem, megöleltek és megcsókoltak. Életemben nem volt ilyen sikerem. Legendás lett ez a tánc. Író ismerôseim, akik részt vettek az Iowa Egyetem programjában, elmondták, amikor hazajöttek, hogy meséltek nekik errôl a táncról.

Amerikában kezdte írni amerikai elbeszéléseit?

Nem, Amerikában írói impotenciába süllyedtem. Minden nap leültem az írógéphez, minden nap ugyanazt az oldalt írtam. És széttéptem. Ez így ment kilenc hónapon át. Nem tudom, miért. Kerestem, mi hasonlít Amerikában Lengyelországra. Néztem az eget, és azt mondtam: hiszen ugyanolyanok a felhôk. Mégsem láttam olyan ismerôsnek ôket. Más volt az orgonaillat, mint minálunk.

Honvágya volt. Miért tért vissza Lengyelországba? A honvágy hozta vissza?

Azért jöttem vissza, mert be kellett látnom, hogy Amerikában nem tudok írni.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/