CARPATHOLOGIA COSMOPHILICA

Bár nehezen hihetô, amit a tudósok mondanak, a régmúltban tengerfenék volt a Kárpátok helyén. A hegyekben tengeri élôlények: tengeri liliomok, puhatestûek kagylóhéjára és más hasonló maradványokra bukkanhatunk.

Puhatestûek kagylóhéjai, tengeri liliomok, sôt bálnabajusz, polipok, félig elporladt halcsontvázak, megkövült csigolyák és uszonyok, a tudomány elôtt ismeretlen víziszörnyek állkapcsai, na és persze fû és madárfészkek borította, rég elsüllyedt hajótestek – bordák, árbocok, vagy csak elrothadt kötelek és vitorlák – a Kárpátok tengeri múltjának ilyen látható jelei kísérik útját annak, aki veszi a bátorságot, és útra kel a Csornohora láncain a román határ mentén, maga mögött hagyja a dohányáról és ehetetlen szôlôjérôl híres, csapadékos Édenkertet, a Prut és a Dnyeszter közének déli részét és Észak-Bukovinát, elôtte pedig csak egy régi osztrák katonai út kanyarog és csábító, hófödte hegycsúcsok, amelyek – a környék havasi rétjeihez és erdôihez hasonlóan – olyan neveket viselnek, amelyek nyelvészeti és akusztikai asszociációk végtelen láncolatát idézik föl: Drahobrat, Pip Ivan, Pietrosz, Turkul, Dancer, Gadzina, Rebra, Mencsul, Spityi, Rozsibenik, Hoverla...

Ha már eleget bolyongtunk a nem létezô tenger fenekén, ahol csak a hegyek sziluettje, az elhagyatott lövészárkok és a géppuskák szerteszét heverô töltényhüvelyei alapján tájékozódhatunk, a hatodik napon (más források hat órát említenek) megközelíthetjük azt, ami a legnagyobb elhagyatott hajóból megmaradt. Messze kerüljük el közben a nôi nevet viselô tó, a Maricsajka holt tükrét, mert olyan rémálmot lát a tó partján kivétel nélkül minden vándor, amelyben ködös és baljós jelképek váltakoznak, és erre csak az a hipotézis adhat magyarázatot, mely szerint itt kavarog egy erôteljes szellemi energiamezô, tér-idô szalag, asztrális örvény és fekete lyuk. A helybeliek azzal magyarázzák ezt a jelenséget, hogy a tó közelében bolyonganak a tó tündére, Maria (Maricsajka) álomlidércei, és nem találnak sehol menedéket. Minden áldott lélek, aki arra vetemedett, hogy a mozdulatlan, fekete víztükör mellett éjszakázzék, arra ítéltetik, hogy maga is hontalan gondolatok rabja legyen. Nem minden jövevény tért vissza szerencsésen vándorútjáról: némelyek ott maradtak a felébresztett, fellázadt ôsképek mélyén.

Nem állapodunk meg tehát ezen a bizonytalan helyen – egyre inkább alpesi jelleget ölt a táj, amerre továbbmegyünk, míg – mint már ígértem – megérkezünk az elsüllyedt hajók legcsodálatosabb darabjához. Mintha az erôdítmények királya magasodnék elôttünk, mintha benne öltött volna testet – mondjuk – Dino Buzzati képzeletének szüleménye; olyan benyomást keltenek a falak és a tornyok, mintha másik világból, másik bolygóról származnának, itt, a félig román (trák) nevet viselô Dzsembronya erdôzug közelében.

A két háború közti építészet sajátos terméke, a mitikus Lemberg–Varsó–Bécs–Párizs irányú vonal darabja ez az építmény, amelyrôl ma már csak kósza hírek és találgatások keringenek. Épület és szerkezet: lakás, dolgozószoba, akadémia, könyvtár, tárgyaló-, bál- és tornaterem, szalon, uszoda, gépház, étterem, villanymû, kazán, rakodóterek sora, azonkívül szuterén és megszámlálhatatlan egyéb titkos helyiség az örökre bezárt ajtók mögött, bárka ez és komplexum. Európa-komplexum itt, Európa legtávolabbi csücskében, az Európántúl határán, Európa kellôs közepén.

Egy régi obszervatóriumról van szó, megfigyelôhelyrôl, a szemlélôdés és az összpontosítás, a leskelôdés helyérôl – talán az angyalokat, de lehet, hogy a bolygókat figyelték itt. Nem viszi ki az ürülék és az avas rongyok áporodott bûzét tizenhat léghuzat sem, hiába süvít be a havasi rétek felôl, hiába cikázik megállás nélkül a falak között lyukakon és réseken keresztül – igaz ez metafizikai és konkrét értelemben is. A szalonban és a folyosókon tüzet gyújtanak a vándorok. A maradék parketta kiváló tûzifának bizonyult – az itteniek már rég rájöttek erre a kihívó tényre, ezért nem beszélhetünk már sem rendes parkettáról, sem a dióbarna faburkolatról, sem a sötét árnyalatú bükkfapolcokról a könyvtárban, csak a „maradékról”. Milyen sors várt a teleszkópokra és a többi, elôttem ismeretlen asztrofizikai mûszerre – nehéz kérdés. Nem tudom, ki tudták-e menteni a lengyelek '39 szeptemberében. Elképzelhetô, hogy késôbb, a moszkvai uralom idején elszállították valahová a Kaukázusba, a Tien-Sanba vagy a Pamirba. Az oroszoknak nem volt szükségük csillagvizsgálókra a Kárpátokban, hiszen jóval magasabb csúcsok urai voltak, ezeket merész, romantikus magasságokban szárnyaló nevekkel illették, ilyen volt többek között a Kommunizmus-csúcs. Oroszország viszont messze van, sôt szinte nincs is már, mint ahogy nem találjuk készülékeinkben az Osztankino csatornát sem. Vannak viszont felhôlakók, a mágusok és látnokok sajátos típusai, akik ezernyi láthatatlan érzékelôjük segítségével kapcsolatot teremtenek minden kozmikus jelenséggel. Nem az ô mûvük ez a mezô, ez a pusztaság, ez a visszhangtól zengô ûr? Nem az ô mesterkedésük gyümölcse a tiltott zóna, ez a romhalmaz, az obszervatórium folyosóin süvöltô szél: „itt nem szabad”?

Ezerszer is igaza volt annak a költônek, akinek mûvében elôször rímelt felelôtlenül „Koszmacs” a „kozmosz”-szal.

Birodalmak, civilizációk peremén

Bukovina, a Prut és a Dnyeszter köze, Huculföld és Máramaros, a tiszai Kárpátok, majd a Kárpátontúl, Erdély, a Tisza és Duna völgye – csupa olyan terület, amelyek valami módon a Keleti-kárpátok szerkezetéhez tartoznak. Tarasz Prohasko, író-biozófus barátom (jelenlegi fizikai valóját bármixerként ismerik a városban) „olyan mitikus struktúrának” nevezte rendkívül találóan, „amelyet nem lehet tovább bontani”. Tovább nyugatra – így pontosítom pillantásának irányát, amit alighanem idealizálok kissé.

Hiába látom egyfajta földrajzi centrumban ezt a struktúrát – mindig a birodalom, a kultúra és a civilizáció vége, széle, pereme volt. Alagútfúrás és gázvezeték-fektetés közben manapság is találnak a gót sírokban Traianus uralkodása alatt vert római pénzérméket, ebbôl kiindulva aztán bátran bizonygatják a mûveltebb helybeliek vodka mellett: ôseik az egyik (bár nem feltétlenül szent) római birodalom polgárai voltak. Éppen itt, a Kárpátok vonulata mentén húzódott a határ a latin és a bizánci világ között, ennek legfôbb jele a keleti és a nyugati szertartás kettéválása. Aztán ott vannak az oszmán koponyák, amelyek közül a tavaszi szántás idején mindig elôkerül egypár a földbôl Hotin környékén, és nemcsak a lét elviselhetetlen mulandóságára figyelmeztetnek, hanem eszünkbe juttatják azokat az elképesztôen olcsó kacatokat is, amelyeket manapság kínálgatnak a csernyivci vásárban, ahol annyi a különféle török mütyür, hogy sem Philippe de Mézier, sem Hamalija nem mérné hozzá a hatalmas hadizsákmányt. („...egy dínárt sem kértek az ing darabjáért, egy souért meg harmincat is kaptunk!” – így lelkendezik Audon de Deille (11. század) visszaemlékezéseiben arról, hogyan shoppingoltak Konstantinápolyban a keresztes hadjáratok katonái.)

Láthatjuk, hogy nemcsak a dunai és a névai monarchia vette ki részét az osztozkodásból, amit ez az egyetemes struktúra biztosított – valójában sohasem ért véget az osztozkodás. Említettem már a muzeális töltényhüvelyeket a lövészárkok mélyén, benôtte ôket a havasi növényzet, ezek adnak teljes képet a két államalakulat érdekeinek geopolitikai ütközôpontjairól. Hiszen még bukásuk után is olyan erôhatások és vektorok metszéspontja maradt ez az ív, ez a fordított „c” – a „peremlét” eszméjét jól szemléltetvén –, amelyeket hasonló intenzitással jelöltek ki a birodalom fiatal utódállamai és – államocskái. Egészen addig tartott ez, míg meg nem érkeztek a pufajkás gigászok, akik telerámolták a helybeliek kútjait nyakszirten lôtt holttestekkel, amivel dinamitot telepítettek saját rezsimük alapjaiba, és ez föl is robbant fél évszázaddal késôbb, a '89-es év aranyló ôszén.*

De megkockáztathatjuk azt a föltevést is (a mûfaj enged ennyi szabadságot), hogy valójában egészen másfajta hatások formálták az évszázadot. Nem a birodalmak, hadseregek, rendôrségek, politikák hatottak rá látható és érezhetô módon, hanem titokban az égitestek és a többek között Indiából kiszöktetett ezoterikus tudomány. De – ezt mindig hangsúlyozom – „nem abból az Indiából, amely testvérállamként jelenik meg elôttünk”. Hanem abból az inkább képzeletbeli, szürreális Indiából, amelyre a „ráhmanikus” a legjobb jelzô. Õsi ukrán hiedelem szerint India nem félsziget, nem is kontinens, hanem Sziget, ott fekszik valahol az óceán közepén. India szigetét ráhmanok lakják – szánalomra méltó teremtmények, nincs naptáruk és nem tudják kiszámítani, mikorra esik húsvét, úgyhogy ülnek az óceán partján, várnak és meditálnak. Várják a héjakat.

A húsvéti reggeli után be kell dobni a tojáshéjakat a legközelebbi folyóba vagy – jobb híján – patakba. Leviszi ôket a víz a Prutba, onnan a Dunába, ez igazából a Nílus, csak más néven. A Dunából a tengeren át a világ végére vezet a tojáshéjak útja. Elkapja és magával sodorja ôket a meleg áramlat, majd útjuk tizedik péntekjén elérik a tojáshéjak India partjait. Ebbôl tudják meg a ráhmanok, hogy itt a húsvét, és ünnepelni kezdik a maguk ráhman-húsvétját.

Valamikor réges-régen, hét és fél ezer évvel ezelôtt történt, vagyis nem sokkal azután, hogy elvált a világ a felhôktôl és a víztôl, hogy csónakokon és repülô szônyegeken elhagyta Indiát egy ráhman-törzs. Ma már nem könnyû föltárni a szökés okait – ugyanúgy fakadhatott elmezavarból, mint misztikus megvilágosodásból. A szökevények magukkal vitték a szigetrôl csaknem az egész ezoterikus tudományt – zsákokban, tarisznyákban, a zsebükben szállították, mert nem voltak könyveik, és nem is volt rá szükségük, hiszen fejbôl tudták a legfontosabb bûbájokat és átkokat. Az elcsent tudományba beletartozott a helyes idôszámítás, az okok és következmények láncszerû egymásra épülése, azonkívül az a képességük, hogy kiolvasták a múltat és megjósolták a jövendôt a tenyér rajzolatából, illetve a házban lévô tárgyak vagy a csillagok elhelyezkedésébôl, de tartalmazta a medveidomítás mûvészetét, valamint a gyermekek hipnotizálásának és a fölhevített fémek megmunkálásának tudományát is.

A ráhmanok leszármazottai találták föl a hegedût és az aranyfogat. Csak a késô középkorban jelentek meg a Keleti Kárpátokban, amikor az alkohol- és emberbarátként ismert Tyúkeszû Karpo király beengedte ôket a nyári rezidenciájaként szolgáló Csortopoléba. A piactéren táboroztak le idomított medvéikkel és beláthatatlan gyermekseregletükkel együtt. Még aznap délután megindult a ráhman-sátrakba a lopott madarak és zöldségek áradata, és Csortopole lakói megrémültek, amikor meghallották az elsô jóslatot...

...Ettôl a téltôl kezdve a ráhmanok nem hagyták el többé városunkat. Tavasz felé tünedeztek elô korábban, mocskos piros vasúti kocsikban érkeztek a Kárpátokon túli melegebb síkságokról, kipakoltak a pályaudvar elôtti tér zsenge pázsitjára, szétszéledtek az utcákon és udvarokon, megtöltötték a lassan melegedô levegôt ideges vibrálással, kártyalapokkal és azzal a magyar-román-szlovák-ószláv-ukrán-ruszin-orosz-halandzsa-és-még-valamilyen (szanszkrit?) szavakból álló keveréknyelvvel, ezzel a szinte értelmetlen zagyvalékkal, amelynek egyetlen célja, hogy bûbájt és rontást bocsásson az emberekre. Talán még egy célja lehet: hogy megôrizze a mítoszokat. Hiszen ôk, a medve- és csendôridomárok voltak és lesznek a nem létezô Közép-Európa, a fiktív közösség, a ráhman-konföderáció leghívebb állampolgárai, alattvalók a világ összes tarkabarka monarchiájában és városállamában...

...Azon a télen tehát nem mentek el városunkból. Mindig az elsô ôszi hóval indultak, amikor a téren a madarak számára elviselhetetlen lett az élet, és ôk sem bírták tovább. De azon a télen nem mentek el. Kaptak talán egy titkos jelet. Remélem, jól értették.

Bukovina csalogánya

Azt a célt tûztem magam elé, hogy megfejtsem minden – ókori és modern – civilizált nép asztrológiájának magvát, és tízévi kutatás után, amiért oly nagy árat fizettem, végre olyan eredményre jutottam, hogy az ember sorsa és jövôje kikutatható – feltéve, hogy nem támasztunk esztelen elvárásokat magunkkal szemben, mint azt a középkori asztrológusok tették, hanem szerényen meghúzódunk a tökéletlen emberi természet adta keretek között. Így írt a Fônix napján, vagyis az Úr 1883. évében, március hó 21. napján a csernyivici költô, a csodabogár osztrák tiszt, az 1859-es észak-olasz hadjárat katonája, geométer és patikus, a hazafias kritika szeme fénye, „Bukovina csalogánya”, a „Kárpátok Sevcsenkója” egy személyben, egy hucul, akinek ereiben apja révén fele részben lengyel vér folyt, a romantikus narodnyik és felhôlakó: Adalbert Ferdinand Oszip Jurij Ritter von Fegykovics de Hordinszkij.

Életének tízéves szakasza egy tízezer oldalas asztrológiai értekezésben öltött testet, a klasszikus ófelnémet bukovinai nyelvjárásában írta. (Ezt beszélte még Olha Kobilanszka, de Paul Celan már kétségkívül más nyelven kommunikált.) A fotográfiákból ítélve, melyeken már nyomot hagyott a szárnyas idô, Fegykovics kiköpött bécsi arcvonásai ellenére többnyire hucul ünnepi kaftánban járt. De az is lehet, hogy valójában sohasem hordott ilyet, csak és kizárólag a fotográfia kedvéért öltötte föl. Mivel Ritter de Hordinszkij a végletekig következetes Sevcsenko-epigon volt, talán ezt az öltözéket ítélte a sevcsenkói bundák és báránysüvegek bukovinai megfelelôjének.

De akkoriban Csernyivicben, a Lemberg-Jászvásár között húzódó kereskedelmi fôútvonal mentén (már volt róla szó, hogy ez manapság Lembergbôl Isztambulba vezet) oly sokszínû elegyet alkottak az etnikumok, hogy szinte remény sem volt arra, hogy egy öltözék bárkiben is megdöbbenést keltsen. Fegykovicsot viszont már messzirôl megismerték. A közeli, olcsó kisvendéglô, a „Zöld Vadász” pincére mindennap kihozta a kupica slivovicáját, tálcán nyújtotta át a nyitott ablakon. Állítólag grátisz kapta a vendéglô tulajdonosától, Fegykovics ugyanis potom áron elkészítette a vendéglôs és családja horoszkópját.

Összegyûjtött mûveiben a század eleje óta közölnek egy (közel nyolc nyomtatott oldalas) elôszót a fent említett értekezéshez. A szöveg germán-német, gótikus alakú betûi óhatatlanul fölidéznek bizonyos dolgokat, amelyek akkoriban népszerûek voltak (Nietzsche, Zarathustra, az árja tûzszimbolika, a szvasztika, und so weiter). Elférne itt a csillagos ég hatalmas, ptolemaioszi térképe is, amelyet az egzaltált német romantikusok firmamentumnak neveztek. Egyébként a felettébb haladó szellemû kiadók úgy bántak Fegykovics munkájával, ahogy az pozitivista világnézetû emberektôl várható, azt tartották róla, hogy egy enyhén zavart elme különös szüleménye (azt mondták róla a maga idejében: egy kerékkel több van neki). Nem gyôzte meg ôket a vaslogikával és matematikai pontossággal kifejtett levezetés sem. Íme egy kis ízelítô: Aminthogy a makrokozmoszban matematikai pontossággal kiszámított, szilárd és változatlan szabályoknak van alárendelve minden, szintúgy ezen szabályoktól függ minden a mikrokozmoszban, azaz az individuumra, jelen esetben az emberre vonatkozólag. Az ugyanazon feltételeknek alárendelt lények nagyságuknak, erejüknek és hatalmuknak megfelelôen kölcsönösen hatnak egymásra. Hiszen a három fô tényezô hatása önmagában vitathatatlan, ahhoz sem fér kétség, hogy az Egész Létezés ugyancsak matematikai törvényszerûségek függvénye, következtetésképp szintén matematikai pontossággal kiszámíthatóak a makrokozmosz és a mikrokozmosz kölcsönhatásai. És mert az ember sorsa nem más, mint az univerzum (a makrokozmosz) hatása, amit az emberre (a mikrokozmoszra) gyakorol, ez a kölcsönhatás kiszámítható mind a múltra, mind a jövôre vonatkozólag. A kiadók nem estek kísértésbe még az életrajzi adaléktól sem: a szerzônek ifjúkorában megjósolta a jövôt egy asztrológus. Jóslatai a mai napig szó szerint teljesültek. Épp ez a körülmény ösztönözte sokéves lankadatlan kutatómunkára, amiért oly nagy árat fizetett. Nem ejtette gondolkodóba a kiadókat az a kiváló biztosíték sem, hogy a szerzônek jogában áll hinni, hogy megtalálta a rég elveszített kulcsot, amit az ókori egyiptomi csillagjósok használtak, ez nyitotta a jövô titkos kapuit.

De mi módon kaparintotta meg a kulcsot – kérdezzük meg most mi magunk, Fegykovics nyomdokain haladva, aki a létezô legkimerítôbb választ adja rá: „Ennek titokban kell maradnia”.

Igen, titokban kell maradnia.

De mi módon jutott hozzá a kulcshoz? Melyik hadjáratban zsákmányolta ezt az értéktelen trófeát? Milyen felhôlakó, vándorkomédiás vagy magát falusi borbélynak álcázó káldeus adhatta át neki az ezoterikus – ráhmani, indiai, egyiptomi – tudományt? Az is lehet, hogy látomása volt, amelyben közrejátszottak a hucul álmok és a föllázadt ôsképek is? Vagy heves kozmikus reakciót keltett ez a vad képzôdmény, ez a növényekbôl, nyelvekbôl, italokból, érzésekbôl álló keverék, amit a Kárpátoknak neveznek, s ennek eredményeképp minden, de minden megnyílik és láthatóvá válik, mint a tenyér rajzolata – vedd és olvasd?!

Az értekezés elôszavának záróakkordjai egyszerre eklektikusak és eksztatikusak. A demiurgosz legyôzte a geométert. Az alkimista diadalt aratott a patikuson. A lényeg avagy a szubsztancia szabad rezgése patetikus remegést kelt a tüdôben és a rekeszizomban:

Hála néked, ó Örökkévaló, dicsértessék szemed, a Világmindenség Szelleme, aki uralkodol a végtelen idôn, hála a Fônix ôrének, aki megvilágítod az életet a szentek elôtt, alleluja Neked az égben!

Ha ez a Te akaratod, vidd át azt szolgádra, aki tanúsítja az igazságot, a Te valóban örök igazságodat a Jóról és az Igazak áldását, Te, aki magad vagy az örök igazság, és az örök igazság benned rejtezik.

És Te, Isten fia, aki jobbodon tartod a Hét Csillagot, ajkaid között a kétélû kardot, segíts meg engem, ó Mindenható, hadd mondjam el a hitetleneknek, hogy Te vagy az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég! ”, Te, akinek magadnak sincs sem kezdeted, sem véged!

Nem állíthatom biztosan, hogy fönnmaradt ez az értekezés. Lehet, hogy a Fônix ôre nem tartotta szükségesnek, hogy a mû föltámadjon hamvaiból. Hiszen a valóságban a kéziratok elégnek – ki más tudná ezt jobban, mint a gyújtogató?

Mégis maradt ránk valami örökségül. Egy elhagyatott csillagvizsgáló, a hegyre szegezett tekintet. Valami homályos, vertikális útkeresés. Semmi több.

Mintha a szférák zenéjét hallanánk. Vagy ellenkezôleg – a huculok zenéjét.

Tojáshéjra várva

Nehéz lenne olyan földi zenét találni, amilyen a huculoké. Biológiai feszültség, testiség, szexualitás és halál tekintetében talán csak a román zene mérhetô hozzá. Vagy a cigány. Vagy a gurál. Vagy a magyar. Vagy a szlovák. Vagy a lemák.

Látszólag él még a hucul zene, de holnapra talán már nyoma sem marad. Legtöbben ezt még csak észre sem vesszük, és ez elsôsorban a huculokra vonatkozik. Manapság sokak számára még csak nem is Madonna a vágyak netovábbja, hanem Mása Raszputyina. A moszkvai esztrádbirodalom egy lépést sem hátrált. Akárcsak hajdanán, most is Csapig és Mosztiszkáig nyúlik. A bódé- és macskazene-birodalom kiterjeszti akaratát, pontosabban – éppen ez az akarata. A hucul zenébôl giccs lesz. Koszov és Rahó Közép-Európája beolvad Eurázsiába. Olyan terület lesz belôle, ahol egyre nyugatabbra húzódnak az egységesített, valójában fertôzött „FÁK-polgárok”: Aztán majd elôállnak a maguk Mása Raszputyinájával.

És nekünk mi marad?

Az egyetlen realitás a zene Közép-Európa látomásos struktúrájában. A zene ad értelmet a párbeszédeknek, amelyek egységrôl és kivételekrôl szólnak. Kívül marad a sztereotípiákon és a krónikus konfliktusokon. Motívumai szabadon vándorolnak, alakjai univerzálisak.

Egyértelmû, hogy nem létezne ez a zene, ha nem volnának a Kárpátok. Lehet, hogy fordítva is függenek egymástól: nem volnának a Kárpátok, ha nem volna ez a zene. Minden más csak kölcsönös sérelem, támadás, hódítás, asszimiláció. Itt mindenki követett el bûnt a másik ellen; a gyöngébbik bánta, ha az erôsebbik elszívta nyersanyagait, kihasználta olcsó munkaerejét, rabolt, a keresztutakra levágott fejeket állított, vallási viszályt keltett és mámorosan öldökölt.

A meglévô alapokra legalább olyan nehéz lenne modern közösséget építeni (a maffiát leszámítva), amilyen nehéz újraírni egy olyan történelmet, amelynek egyetlen felívelô szakasza – még ha nem helyes is – a Dunai Monarchia utópiája lenne. A pragmatikus politikusok krémje már ismeri a dolgok valódi állását.

Akkor mi marad nekünk? Indítsunk expedíciókat a hegyekbe, készítsünk néprajzi leírásokat? Keressünk elfeledett értekezéseket, térjünk vissza az asztrológiához? Szabadítsuk meg a kultúra forrásait az ok-okozat rétegektôl? Vagy várjunk, amíg megérkezik az óceán túlpartjáról a tojáshéj-áradat?

Még nem dolgozott ki végleges választ sem erre, sem más alapvetô kérdésekre a jövô sajátos metatudománya, a kárpátológia. Mi az, amit biztosan tudunk?

A Kárpátok nem más, mint egy hatalmas kapocs, amely összefogja a lét kaotikus szétszóródásra hajlamos részeit. Egyetlen hatalmas szeizmikus erôfeszítés a Kárpátok, a sajátos lehetôségek és energia-feszültségek övezete. A Kárpátok földi értelemben elválaszt, de kozmikus értelemben összeköt. Biztos, hogy mindkét értelemben egyformán szükséges és feltárja a lényeget. És ha így van, akkor ezzel kezdôdik a dialógus. Csak soha ne érjen véget. Minden más Azon múlik, Akinek magának sincs se kezdete, se vége.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu