HATÁRVIDÉK

A legtöbb európai számára, különösen a kontinens nyugati felén, a szülôföld, az anyanyelv, az állampolgárság és a vallási hovatartozás az identitástudat megváltoztathatatlan és örökletes meghatározói. De ha a lengyel-ukrán határvidék régiójában vizsgálgatjuk ezeket az „állandó tényezôket”, rá kell döbbennünk, hogy a cári birodalom és az osztrák-magyar monarchia széthullása után az itt élô népek között olyan kapcsolat- és ellentétrendszerek alakultak ki, amelyek igencsak viszonylagossá teszik az imént felsorolt ismérvek érvényességét. Annak idején mindkét monarchia a kétfejû sast választotta címeréül; nem véletlen, hogy éppen ez a mesebeli ragadozó madár lett mind Keleten, mind Nyugaton a hatalom heraldikus szimbóluma. „A falunk, a földjeink közelében csak amolyan rögtönzött határok húzódnak... Nálunk ki fehérorosznak, ki ukránnak tartja magát, de akad közöttünk lengyel meg orosz is. Ha itt, Lengyelországban is lenne egy kis Szovjetunió, ebben a faluban legalább négy autonóm köztársaságot kellene létrehozni. A Poleszje-vidék (Polézia) lakói lelkét olyan könnyû alakítgatni, formálni, mintha csak viaszból volna...” – jegyezte fel 1936-ban egy ottani földmûves. 1918-tól kezdve a volt Szovjetunió határai mentén az államhoz illetve néphez tartozás, a társadalmi és gazdasági viszonyok, a földhöz jutás lehetôségeinek szakadatlan változásai talán azt bizonyítják, hogy a jelenlegi „átmeneti állapot” nem is annyira rendkívüli, és a folyamatok iránya sem megfordíthatatlan... Így aztán, bár a Balkántól a Csecsenföldig pusztító erôszak-hullám mintha azt igazolná, hogy minden nép saját nemzeti állam létrehozásáért küzd, mégis megkockáztathatnánk azt az állítást, hogy a kultúrák többszínûsége és folyamatos változása, egymásra hatása a kelet-európai társadalmak alapvetô jellemzôje, és az is marad. Napjainkban, amikor Galícia és Mazúria (milyen egzotikusan csengô nevek a nyugati ember fülében!) bejelentette az Európai Unióhoz való csatlakozási szándékát, igen bölcs dolog felidézni ezeknek a régióknak a történelmi közelmúltját.

Feldarabolt szülôföld, gyökerét vesztett nemzeti tudat

1996 tavasza, Lengyelország északkeleti csücske, Suwalki-vajdaság: egy nyolcvanesztendôs férfit nemrég meginterjúvolt egy varsói riporternô. „Ugye, maga lengyel?” – kérdezte a riporter. „Lengyel állampolgár vagyok, de a nemzetiségem litván” – hangzott a felelet. „Éppen erre a válaszra számítottam” – jegyezte meg ironikusan a hölgy. „Senki nem téveszti össze az édesanyját a mostohájával” – vágta rá az aggastyán.

Valamivel délebbre, a Lengyelország és Belorusszia között húzódó határnál (Podlasie), a rozsdás szögesdrót-kerítés mellett egy csalódott férfi aggodalmaskodva jegyzi meg, hogy ugyancsak elsiették a még éppen csak megalakult Belorusszia és az Oroszország közötti „unió” megkötését; az egyezség Jelcin és a kolhozelnökbôl lett államelnök Lukasenko között csupán azért jött létre, hogy az 1996 júniusi orosz választások kimenetelét befolyásolja, mert ezzel a lépéssel a nagyorosz-nosztalgia híveit Jelcin egy csapásra megnyerte a maga számára. Ez a férfi elmúlt hatvan éves, és – bár szülôfaluját soha nem hagyta el, mégis elmondhatja, hogy hosszú „nemzetközi utat” tett meg: 1936-ban lengyel állampolgárként látta meg a napvilágot, hároméves korában szovjet állampolgár lett; két évvel késôbb a Reich bekebelezte szülôföldjét. A németek nem csupán megszállták a területet, hanem hivatalosan Németországhoz csatolták. 1945-ben aztán megint Lengyelországban találta magát, de eközben mindig tudta magáról, hogy ô belorusz, azaz fehérorosz.

Az itt idézett két férfi egy pillanatig sem téveszti össze az anyanyelv, a nemzetiség és az állampolgárság fogalmát. Szociológiai szempontból tényleg igen labilis nemzeti, kulturális és vallási csoportosulások jöttek létre ezeken a területeken, ahol németek, fehéroroszok, zsidók, lengyelek, oroszok, tatárok, ukránok és más, Ukrajnában élô nemzetiségek élték úgy történelmüket, hogy hol eltûnt fejük fölül az állam, hol pedig olyan államhoz tartoztak, amelyet valamilyen más etnikum irányított.

A gyengébb, a vesztes fél esetében a nyelvhasználat vagy a vallásgyakorlás kérdése vagy fel sem vetôdött, vagy pedig egyezkedés, alkudozás tárgyát képezte. De mindig akadtak néhányan, akik patetikusan képviselték a „kemény nemzeti magot”, különösen, ha úgy szolgálhatták népüket, hogy közben személyes elônyökhöz juthattak. A hazáról alkotott képük aszerint változott, hogy melyik oldalon álltak; ha ôk uralták a helyzetet, akkor ezt Isten kegyelmébôl tették, ha viszont elnyomottak voltak, akkor ez azért történt, mert az Isten megfeledkezett róluk.

A lengyel-ukrán határvidék (a kresy, ez a mitikus táj, amely még ma is mélyen hat a lengyelek eszmevilágára – egyébként ez a szó, akár az Ukrajna név, határvidéket, mezsgyevidéket jelent) nemessége (szlachta) igazi paradigmája ennek az állításnak. Az orosz és lengyel uraságok szakadatlanul vetélkedtek, a saját nyelvük, kultúrájuk felsôbbrendûségét bizonygatták, de abban teljesen egyetértettek, hogy megtagadják alattvalóik nyelvének, a fehérorosznak a létjogosultságát.

A parasztok nem sokat törôdtek az urak civódásaival, beérték azzal, hogy otthon érezték magukat ôseik földjén. Csak úgy beszéltek magukról vagy egymásról, mint „idevaló” vagy „környékbeli emberekrôl”, és nem tartották lényegesnek, hogy pontosan milyen nyelven is beszélnek egymás között. Amikor 1930 körül egy poléziai asszonyt megkérdeztek, hogy milyen nyelven beszél, rövid habozás után lengyelül szólalt meg: „Hát, ahogy itt beszélnek... én is úgy beszélek, ahogy mindenki mifelénk” – azaz fehéroroszul vagy ukránul, vagy egy olyan dialektusban, amely mindkettôhöz igen közel áll, és esetleg még egy csipetnyi „nagyorosz” jellege is van. „Az urak, azok olyan urasan beszélnek”, vagyis lengyelül. Nyilvánvaló, hogy ez az asszony a nyelvhasználatban inkább társadalmi, mint nemzeti különbségeket érzékelt. Egy lengyel faluszociológus ezt így fogalmazta meg: „A mindennapi életben a lengyel paraszt közelebb érzi magához az ukrán parasztot, mint a lengyel értelmiségit”. De hát akkor hogyan lehetne meghatározni egy paraszt nemzeti hovatartozását? Segít-e eldönteni az, hogy milyen nyelven beszél? A gyakorlat azt mutatja, hogy a két- vagy háromnyelvûség, ez az alkalmazkodóképességbôl és szándékból táplálkozó és igen elterjedt ismeret jelentôs mértékben enyhíti a nemzetiségtudatból fakadó ellentéteket. Még olyan családokban is gyakori, ahol pedig az írásismeret alig-alig van jelen. Egy gazdálkodó fia, akinek az apja a századelôn Podhajce városka környékén, Kelet-Galíciában, tehát ukrán területen mûvelt kéthektárnyi földet, azt állítja magáról, hogy ô „tôsgyökeres lengyel”. Néhány ezres lélekszámú falujában körülbelül nyolcvan lengyel és tizenkét zsidó család él. Rutén (ruszin) játszótársai – ez a népnév lengyelül „kisoroszt” vagy „ukránt” jelent – mazurinak tartják. Mikor nagyobbacska lesz, néha elviszik a templomba. Ott valami olyan nyelven beszélnek, amit ô „nem nagyon ért”. Megkérdezi az édesanyját:

„– Miféle nyelv ez?

– Lengyel.

– És kik ezek az emberek?

– Urak.

– És hogy lehet az, hogy ôk lengyelül beszélnek, mi pedig oroszul?

– Mert az urak mind lengyelül beszélnek, és a templomban is lengyelül beszélnek.

– Édesanyám, mi is beszélhetnénk lengyelül?

– Még csak az kéne! Ki is nevetnének!”

Ez a beszélgetés még valamikor I. Ferenc József idejében hangzott el. A lengyel-ukrán és a lengyel-szovjet háború után (1918-1920) a lengyel nyelvoktatást kötelezôvé tették Kelet-Galíciában (az ukrán nyelv rovására); a II. Lengyel Köztársaságban egymás után alakulnak meg a „nemzeti egyesületek” keretén belül a „nevelôkörök”. Az elôbb említett kisfiú már felnôtt: „Otthon már nem oroszul beszéltem; a testvéreim is iskolába jártak, és elkezdtünk egymás között lengyelül beszélni, aztán lassanként a szüleink is rászoktak. Így, szinte észrevétlenül, áttértünk a lengyelre. Csak édesanyám szólalt meg néha még oroszul, amikor nagyon mérges lett valamiért”. De vajon tényleg oroszul szidta a gyermekeit, vagy ruténul?

Harc a lelkekért

Ezen az állandó átalakulásban lévô tájon, ahol a kultúrák a folyamatos egybeolvadás és különválás révén válnak örök életûvé, a „nemzeti” vallások szilárd kôpillérként ôrködnek a nemzetiségtudat és az egyén kulturális hovatartozásának határain; legalábbis gyakran hangzik el ez az állítás. Egy megkérdezett egyén (Luck városából, Volhíniából) ezt a kérdést így látta: „Itt nálunk, Lengyelországban általában úgy tartjuk, hogy aki katolikus, az lengyel, és hogy aki lengyel, az katolikus”. Kényelmes egy ilyen mindent leegyszerûsítô szólammal elintézni ezt a kérdést; ez a megoldás ugyanakkor igencsak megkönnyíti egy (éppen akkor) hatalmi helyzetben lévô nemzetiség számára az etnikai különbségek egybemosását, hiszen csupán azt kell elérnie, hogy a sajátjának tartott területen egyazon vallás tanításait kövesse mindenki, nemzetiségre való tekintet nélkül. „Használja mindenki ugyanazt a kalendáriumot, ünnepeljen mindenki ugyanakkor, mindenkinek egy közös hite legyen” – fogalmazza meg egy parasztember Kowelból (Volhínia). De hát a katolicizmus keresztje jegyében folytatott „gyarmatosítás” sem tudta végleg eltüntetni a régió vallási sokszínûségét, amely a politika szeszélyeinek, a történelem véletlenjeinek eredményeként alakult ki.

A görögkatolikus egyház a különbözô vallások közötti ellentéteknek, versengéseknek, az ukrán ortodox egyház kettészakadásának köszönheti létrejöttét. A breszt-litovszki zsinaton, 1596-ban alapították meg a krakkói királyság hathatós támogatásával, amely azt remélte, hogy az új vallás elfordítja majd a ruténokat és fehéroroszokat a moszkvai patriarchátustól. Tulajdonképpen az volt a cél, hogy a Dnyeper jobb partján fekvô ukrán területeket könnyebben lehessen lengyelesíteni. Ez a lépés nem járt semmiféle liturgia-módosítással, csupán az egyház evilági hatáskörének megváltoztatásával; meg lehetett ôrizni a bizánci rítusokat, és csak annyi történt, hogy az elvileg autonóm görögkatolikus egyház vezetôi elismerték Róma vezetô szerepét. Az oltott ágacska hamar fejlôdni kezdett; a lengyel királyok jó diplomáciai érzékkel hagyták békében tevékenykedni a pópákat, perjeleket a szentképeik és a „kisorosz” híveik között, hiszen csak azt akarták elérni, hogy a parasztok kikerüljenek a Kreml hatáskörébôl. A Lengyel Nemesi Köztársaság felosztása után (1772-1795) a cár, sokkal kevésbé diplomatikusan, több millió görögkatolikus hitû fehéroroszt és ukránt kényszerített vissza az ortodox egyház kebelébe. A cári adminisztráció még azt is elôírta, hogy a „vegyes házasságokból” született gyermekeket az ortodox egyház szertartása szerint kell megkeresztelni. De Kelet-Galíciában, amely osztrák uralom alá került, a görögkatolikus egyház tovább mûködött. Egy idô után szakított a számára eredetileg kijelölt céllal, és már nem a lengyel érdekeket szolgálta, hanem az ukrán nemzeti érdekeket képviselte a Bécs által igen hathatósan támogatott lengyel földesurakkal szemben.

1938-1939 között a körülbelül 5,8 millió kelet-galíciai közül 64,4% ukrán anyanyelvû lakos görögkatolikusnak vallotta magát; a görögkatolikusoknak csak 0,5% maradt lengyelajkú. A római katolikusok a lakosság egynegyedét alkották; 65%-uk tartotta magát lengyelnek. A fennmaradó 35%: a latinnyiki, azaz vagy olyan ruténok, akik katolizáltak, vagy elukránosodott régi lengyel családok sarjai. Az ukrán nacionalisták azt vetették római katolikussá lett honfitársaik szemére, hogy beolvadásukkal újraélesztik, megerôsítik a lengyel nemességet. Ellenfeleiket köpönyegforgatással vádolták, míg azok tiltakoztak az „egy vallás – egy nemzet – egy nyelv” leegyszerûsítô nézete ellen, és élénken bizonygatták jóhiszemûségüket... A lengyel nacionalisták úgy emlegették a görögkatolikusokat, mint egy más nemzetiségû többséget, míg az ortodoxok szemében a „pápisták”, a görögkatolikusok és fôleg a latinnyikik egyszerûen istentagadónak számítottak. Ez a sok jó keresztény egyetlen kérdésben értett egyet, mégpedig a zsidókkal szembeni ellenségeskedésben. Bár a zsidók többsége emigrált a múlt század végén, a II. világháború kitörésekor még mindig ôk alkották a galíciai lakosság 0,1%-át.

A földbirtokosok esetében is igen régen fennállt már a többféle hithez, valláshoz való tartozás, de itt igyekeztek tiszteletben tartani bizonyos „szokásjogokat” is. A Dnyeper jobb partján élô litván, majd ukrán földbirtokosok fokozatos asszimilációja a lengyel nemességgel, a szlachtával jól példázza ezt a folyamatot; az ortodox egyházból való egyéni kiválás és a lengyel nyelv használata – némi megszorításokkal ugyan, de – lehetôvé tette a lengyel-ukrán házasságokat.

Ami a parasztokat illeti, a vallás megválasztása vagy megváltoztatása falunként általában egységesen történt. Így néha egészen nagy régiók szintjén is egységes változások mentek végbe. Természetesen ezeket lehet a megváltozott történelmi erôviszonyokkal is magyarázni, de azért óvakodjunk attól, hogy a határvidék vallási életében lejátszódó változásokat csupán holmi ingamozgásokhoz hasonlítsuk; ne tévesszük össze a parasztok hitéletét társadalmi helyzetükbôl adódó kiszolgáltatottságukkal. A felekezet megválasztásában legalább ugyanilyen fontos szerepet játszott a politikai ellenzékiség, a hivatalos egyház álláspontjával való szembefordulás is. A legszegényebbek között, akiknek nem volt sem nyerni-, sem veszítenivalójuk, talán már Cirill és Metód óta virágoztak a legkülönfélébb szekták, függetlenül attól, hogy éppen orosz vagy lengyel uralmat kellett elviselniük. A jogfosztottaknak gyakran ez volt a válaszuk a kirívó társadalmi igazságtalanságokra, ahol minden ellenséges hódítás, minden parasztmegmozdulás és az ezeket követô megtorlások egyre nyilvánvalóbbá tették, hogy a papság a nemesség érdekeit szolgálja.

Breszt-Litovszk körzetében egy fiatal katolikus paraszt elképedve állapította meg az 1930-as években, hogy micsoda „vallási anarchia” ütötte fel a fejét: pünkösdisták, protestánsok, Sion-hívôk nyüzsögtek mindenfelé, még „szombatosok” is akadtak, akik, akárcsak a zsidók, szakállat hordtak, nem ettek disznóhúst és szombaton tartották az Úr napját. Szerinte ez részint az emberi hiszékenységgel magyarázható, részint pedig azzal, hogy a hívôket elriasztotta az ortodox papság mértéktelen kapzsisága; a pópákat „inkább a híveik pénztárcája érdekelte, mint a lelki üdvösségük”. A szekták ezzel szemben nem követeltek nagy adományokat, szertartásaik megôrizték az ôskeresztény egyszerûséget: a gyülekezet együtt olvasta a Szentírást, imádkoztak, zsoltárokat énekeltek. A szláv világban és a Baltikumban ez a kettôsség a kereszténység elterjedésével egyszerre jelent meg; ez az úgynevezett dvojeviérje, vagyis „kettôs hit”, amely két élô vallás, a pogányság és a kereszténység összeolvadásából jött létre. Ennek a „kettôs hitnek” lehetnek olyan megnyilvánulási formái, amelyeket a megfigyelôk „lebegô etnicitásként” érzékelnek. Ez a hagyományos kettôs hit (akárcsak az állam támogatta egyház elutasítása és a gombamód szaporodó új vallások) a parasztok, a falvak világában bontakozott ki, a szabadparasztok, az urasági bérlôk és a földnélküli szegényparasztok közötti, évszázadok óta változatlan viszonyok függvénye, és hûen tükröz egy kasztrendszerû társadalomra jellemzô nemzetiségi és vallási megoszlást.

Urak és parasztok

Eltûnt a lengyel állam, véresebbnél véresebb parasztfelkelések követték egymást, a nemesi rend mégis fennmaradt. De a határvidék régiójában gyökeresen megváltozott a földhöz való viszony. A nemesség, amely úgy érezte, állandó fenyegetettségben él, a földbirtoklás évszázados jogát áhítatos lelki magasságokba emelte. Azok soraiban, akiknek sikerült megôrizni birtokaikat, igazi föld-kultusz alakult ki. Az orosz és (kisebb mértékben) osztrák fenyegetéssel magyarázható, hogy a szántóföld számukra szentség, amelyet valami tragikus, túlvilági fény aurája ragyog be.

Az ojczowizna, a „kis” haza, a családi birtok ebben a megközelítésben ugyanazt jelentette a tulajdonosa számára, mint az ojczyzna, a haza, a szülôföld. A múlt század végén és a 20. század elején kialakult felfogás szerint az a jó hazafi, aki megvédi saját birtokát. A nincsteleneknél éppen ellentétes folyamat játszódott le. Ha a haza, a szülôföld a földbirtokot jelentette, a kisbirtokos maga is mitikus alakká vált, félelmetesebbé, rosszabbá még az ördögnél is. A lengyel paraszt nem lengyelnek tartotta magát, hanem „birodalmi alattvalónak”, és nem volt hajlandó a korona ellen lázadni. A nemesség és az értelmiség hirdette „hazaszeretet” ebben az összefüggésben nem az egységes és közös kulturális hagyományok megôrzésérôl szólt, csupán azt a célt szolgálta volna, hogy megszerezze a parasztok támogatását a nemesi nagybirtokok megôrzéséért folytatott harcban. A „hazaszeretet” fogalmát jelölô patriotyzm új keletû kölcsönszó, és eléggé nehezen is honosodott meg valamikor a 19. század vége felé a parasztok nyelvhasználatában.

A földbirtokokra vonatkozó dokumentumokból tudjuk, hogy az 1890-es években Ukrajnában a Dnyeper jobb partján a földterület kétharmad része 7-8 ezer orosz és lengyel nagybirtokos tulajdonában volt (körülbelül fele-fele arányban), míg a fennmaradt egyharmadon 5 millió ukrán parasztnak kellett megélnie. Bár a törvények adta lehetôségek kedveztek az orosz birtokosoknak, akiknek a száma ennek megfelelôen némiképpen nôtt, a lengyel birtokosok nem hagyták magukat kiszorítani. Kelet-Galíciában alig 2000 nagybirtokos tartja kézben a földek 40%-át. Itt ezek a lengyel urak irányítják a lembergi parlamentet és a helyi adminisztrációt. Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés után Bécs szabad utat engedett az ukrán kultúra fejlôdésének, hogy kiegyenlítse ezt a lengyel túlsúlyt, de tulajdonképpen nem korlátozta a hozzá mindig hûnek bizonyult nemesség politikai és gazdasági hatalmát. Ha valamelyik nagybirtok eladásra került, az új tulajdonosok természetesen nem szegény bérlôk vagy agrárproletárok lettek, hanem lengyel, német vagy cseh nagybirtokosok. Míg a lengyel betelepülôk egyre nagyobb számban érkeztek, több mint 400 ezren vándoroltak ki Amerikába. A „földéhség” egyre érezhetôbbé vált, egyrészt a természetes népességszaporulat, másrészt az egyenlô mértékbeni öröklés miatt is. A parasztok fulladozva kerestek földet, legelôt. Ugyanakkor a nemességnek csak igen kis része szegényedett el és vesztette el földtulajdonát; a mágnások megtartották és gyakran még ki is terjesztették birtokaikat.

Az „újjászületett Lengyelország” visszahódította a „keleti végeket” a fiatal Vörös Hadseregtôl és a tiszavirág-életû ukrán Ideiglenes Kormánytól (a Radától). Az új határokat a rigai béke (1921) szentesítette. Ettôl kezdve Nyugat-Volhíniában és Kelet-Galíciában ukránok, lengyelek, zsidók erôs tekintélyelvekre épült, arisztokrata lengyel államhatalom alá kerültek. A lengyel földbirtokos osztály csakhamar újjászervezôdött ebben a keleti régióban. Miután megszabadultak az idegen fennhatóságtól, a hadsereg és az államigazgatás támogatásával a nagybirtokosok mindent elkövettek befolyásuk növeléséért, kihasználva a birtokaikon lévô falvak lakosai közötti nemzetiségi és vallási ellentéteket is. Sikerült új klientúrát kialakítaniuk a jól megfontolt bérbeadások és eladások útján. Az agrárreform minden rendeletébôl hasznot tudtak húzni. Így hamarosan kézbe kaparintották a társadalmi kapcsolatok irányítását a helyi közösségek és az állam szintjén is; ebben a katolikus egyház is nagy segítségükre volt.

„A parasztból is lehet úr”, de ehhez nem csak földet kell szereznie, hanem mûveltséget is. A fiatal falusi legény elôtt óriási akadályok tornyosulnak. „Apáink szemében az a fiú, aki a városba ment tanulni, majd visszatért földet mûvelni, pazarló, pénzherdáló. A falubeliek is azt mondják róla, hogy miután eltartatta magát az apjával, visszajött a faluba birkát legeltetni” – írta egy pomerániai parasztfiú. Ha egy parasztgyermek tanulni vágyott, a szülei egykettôre a fejéhez vágták, hogy a betûvetésbôl nem lehet búzát aratni, és a többi gyermek, sôt még a tanító is henyélônek tartotta, ha iskolába ment ahelyett, hogy a szüleivel dolgozott volna a földeken.

A mezôgazdasági reform 1921-1924 között igen óvatosan haladt, óvakodott a nyilvánvaló igazságtalanság látszatától is, ugyanakkor el kellett érnie, hogy a határvidéken megerôsítse – és ott, ahol erre szükség volt, létre is hozza – a lengyel középparaszti réteget, amely kellô súllyal képviselheti a lengyel érdekeket az itt többségben lévô nemzeti kisebbségekkel szemben. De hogyan lehet elérni azt, hogy délkeleten a föld „a lengyel földbirtokos birtokából a lengyel paraszt birtokába kerüljön”? Az államigazgatás közrejátszásával ez végül így is történt: a földesurak nem a többségi rutén, hanem a „nemzetiségi preferencia” elvének megfelelôen az elenyészô számban lévô lengyel parasztoknak adták el földjeik egy részét. Az ukránok felpanaszolták, hogy a földreform elônyökhöz juttatta a lengyel telepeseket, akiknek megjelenését az ôslakosság „gyarmatosításnak” tekintette. Ezekben az években, amikor a nacionalizmus és a fasizmus mindenütt egyre nagyobb teret nyert, a lengyeleket ilyen igazságtalan elônyökhöz juttató mezôgazdasági reform csak tovább szította az itt élô népek közötti évszázados ellentéteket.

Galícia feláldozása.
A lengyelesítési folyamat

Az 1937-es „nemzeti-radikális” programban visszacsengtek a lengyel kormány ukránokra vonatkozó politikai célkitûzései: „Megnyerjük a magunk számára a szláv kisebbséget: a tömegeket beolvasztjuk a lengyel népbe, az ellenséges egyének ellen pedig harcot indítunk”. A betelepülô lengyeleknek juttatott elônyök, a kétnyelvû oktatás lassú felszámolása, a köztisztviselôi állások elérése elé gördített akadályok mélyen elkeserítették az ukránokat, akik hol békésen, hol erôszakosabban juttatták kifejezésre tiltakozásukat.

Az ukrán parasztság tömegesen támogatta a szövetkezeti mozgalmat; a szövetkezetek és tagjaik száma szemlátomást növekedett. A szakmai képzést támogató, a hagyományos ukrán kultúrát terjesztô egyesületek mellett egyre jelentôsebb szerepet játszottak az – addig fôként a lengyelek és a zsidók által ellenôrzött – kereskedelmi áruelosztó hálózatban is.

Sok ukrán választotta a fegyveres ellenállást. 1930 nyarán igazi lengyelellenes partizánháború vette kezdetét. Több mint kétezer szabotázsakciót jegyeztek fel; ezek legtöbbje a ziemianstwo, a lengyel földbirtokosság ellen irányult. Gyakran borultak lángba az udvarházak, az aratásra váró gabonatáblák. A kormány lovasosztagok bevetésével válaszolt; a „béketeremtés” során nyolcszáz kollektív vétséggel vádolt falut tûzzel-vassal pusztítottak el.

De voltak olyan lengyelek is, fôleg a görögkatolikus papság és a szövetkezeti mozgalom vezetôi soraiban található demokraták között, akik mérsékelni igyekeztek az ukránellenességet. A felperzselt földeken nem lehet virágzó mezôgazdaságot teremteni. A szomszédos Szovjet-Ukrajnából is egyre riasztóbb hírek érkeztek, amelyek csakhamar apokaliptikus valóságnak bizonyultak: egyik napról a másikra abbamaradt az 1920-as években elkezdett „ukránosítás”, amely az ukrán nacionalizmust igyekezett közös nevezôre hozni a szocializmussal, és elkezdôdött a kulákok, majd a „kis” kulákok elleni harc. A „nép ellenségei” táborába egyre többeket lehetett besorolni... Az 1932-1933-as jó mezôgazdasági évnek számított Ukrajnában, de az állam az egész termést lefoglalta, mindent be kellett szolgáltatni: éhínség ütötte fel a fejét az egész országban: milliók haltak éhen.

A lengyel-ukrán határvidék egy idôre a béke öble lett. Az ukrán kommunisták, akik addig azért harcoltak, hogy az egész ukrán nép egyesüljön a szovjet zászlók alatt, minden hitelüket elveszítették. A Nemzeti Demokratikus Ukrán Unió, amely képviseltette magát a varsói parlamentben, a sejmben, „helyzetrendezési” intézkedésekrôl tárgyalt, és megegyezett a kormánnyal. De a falvakban továbbra is tartott az ellenségeskedés. „Csak az a néhány morzsa legyen a jussunk, ami lehull a lengyelek asztaláról? Azt már nem!” Eközben a fiatal lengyel parasztok is önvédelmi szervezetekbe kezdtek tömörülni. „Itt nálunk, Volhíniában mindenki belépett a Lövészegyletbe, mert hát körös-körül mindenfelé ruténok, ellenségek vannak” – mondta egy tanyai legény. „Ezek az ukránok meg mind kommunisták” – tette hozzá egy barátja. Chalasinski szerint ezek a megnyilvánulások mind „irracionális szociális viselkedésrôl” tanúskodnak; célkitûzéseik szinte kizárólagosan negatívak: „elpusztítani az ukránokat, a zsidókat, a kommunistákat...”.

A lengyelesítési folyamat utolsó nagy hadjáratát (amely jelentéktelennek tûnhetett Szovjet-Ukrajnából nézve) a lengyel kormánynak a Vatikán lelkes támogatásával végrehajtott ortodoxellenes intézkedései jelentették: a Bug folyó, tehát az „etnikai határvonal” mentén, Chelmtôl egészen Zamosç-ig több mint száz templomot és kápolnát leromboltattak, és körülbelül százötvenet átadtak a katolikusoknak. Bár a kormány ezzel a lépésével a görögkatolikus és ortodox ukránokat egymás ellen akarta uszítani, éppen az ellenkezô eredményt érte el: a különbözô felekezethez tartozó ukránok nem fordultak egymás ellen, viszont az egész ország demokratikus közvéleménye felháborodott. A betelepedett lengyelek szélsôséges bandái, a Krakusok azonban továbbra is rémületben tartották az ukrán falvakat. Tízezer ortodoxot kényszerítettek átkeresztelkedésre; a szentképeket összetörték, a templomokban az ószláv és az orosz nyelv használatát betiltották. Ezért talán érthetô, hogy amikor a fasiszta Reich lerohanta a Lengyel Köztársaságot, az ukránok és a többi nemzeti kisebbség nem voltak nagyon lesújtva.

A szovjetizálás kezdetei

1939. szeptember 23-án, amikor a Vörös Hadsereg elôôrsei baráti fogadtatásban részesítették szövetségeseiket, a Wehrmacht katonáit a San és a Bug partján, a szovjet propaganda fennen hangoztatta: „Belorusszia és Nyugat-Ukrajna testvéri népei végre felszabadultak!” Sztálin ezzel a szöveggel legitimizálta a Molotov-Ribbentrop-féle megnemtámadási szerzôdés titkos záradékát, amely értelmében neki lehetett fogni Lengyelország negyedik felosztásának. Az október 22-re kiírt „választások” után egy bûvészcilinderbôl néhány nap alatt elôvarázsolt „nyugat-ukrajnai népgyûlés” kéri Ukrajna csatlakozását a Szovjetunióhoz: a tagállammá való fölvételt november elsején jelentették be hivatalosan. Így hát végre létrejött az egységes Ukrajna, elôször a középkor óta, és végre sikerült „leráznia a földesúri Lengyelország igáját”.

Azonnali hatállyal feloszlattak minden politikai pártot, szövetkezetet, szövetséget. De a „felszabadítók” óvatosan bántak a jelképekkel: a görögkatolikus egyházhoz egyelôre nem nyúltak; az ukrán nyelvû oktatás felvirágzott, a lengyel és zsidó gyárosok és kereskedôk javait, az ukránok legnagyobb megelégedésére, államosították. És ami még nagyobb elégtételt jelentett számukra: a lengyel földbirtokosoktól elvették a földet; egyik napról a másikra megszûnt a földbirtokosok osztálya. „A föld azé, aki megmûveli!” – hangoztatta a szovjethatalom. Az ukrán szegényparasztok, a bidnyaki között másfél millió hektárnyi földet osztottak ki. De a földek „szocializálása” csak a politikai húzások elleplezésére szolgált.

A kollektivizáláshoz kivételes körültekintéssel fogtak hozzá 1940-ben: 1941 júniusában még csak a megmûvelt földek 13%-át érintette. Galíciában a magánkézen lévô földterület maximális nagyságát is csak 1941 márciusában határozták meg 7 hektárban. Ugyanakkor csak a parasztgazdaságok 35%-át mentesítették az adózás alól. Mintha minden a legjobb úton haladt volna afelé, hogy a szegényparasztok többsége továbbra is szegény maradjon, de azért kialakulhasson egy szerény jövedelmû, ám gazdaságilag független tulajdonosi réteg is, amely bérmunkásként alkalmazhatja a nála szegényebbeket. Marples értelmezése szerint ezek az intézkedések, amelyek nem nagyon egyeztethetôek össze a szocialista építés elveivel, végül is azt célozták, hogy feszültség alakuljon ki a nincstelenek és a valami kevéskével bíró parasztok között. Tulajdonképpen tehát az volt a hatalom szándéka, hogy létrehozzon egy kulákréteget, és így késôbb legyen kire lecsapnia, ezzel arra ösztönözve a szegényparasztokat, hogy tömegesen kérjék felvételüket a kolhozokba. Sztálin levonta volna a nagy éhínség tanulságait? Bár a júniusi német támadás miatt ez a „szelíd kollektivizálás” félbeszakadt, a galíciai társadalom máris mélyreható változásokon ment át.

Az NKVD (Belügyek Népi Komisszáriátusa) 1940 tavaszán a tettek mezejére lépett. A mindenféle-fajta „burzsoá nacionalisták” hosszú menetoszlopokban indultak Szibéria és Kazahsztán koncentrációs táborai felé. A földbirtokosok, a lengyel telepesek után a volt tisztségviselôkre, az értelmiség képviselôire, a gyárosokra, a kereskedôkre is sor került, ukránokra, lengyelekre, zsidókra, válogatás nélkül. Nyugat-Ukrajnában az elsô elhurcolás-hullám körülbelül 300-400 ezer személyt sújtott, s ezeknek 70%-a lengyel volt. Ekkor kezdôdtek a Vörös Hadseregbe való erôszakos besorozások is. Az 1941-es összeomláskor az NKVD körülbelül 15 ezer foglyot végeztetett ki: ekkor érte el a szovjet megszálló iránti gyûlölet a tetôpontját. Amikor a fasiszták lerohanták Galíciát, a lakosság megmentôkként fogadta ôket, tôlük remélve végre Ukrajna függetlenségét. A megszállt terület társadalmának már nem maradt elitje, még parasztibb volt, mint 1939 szeptemberében, és sokkal kevésbé volt lengyel, mint annak idején.

A németesítés

A Szovjetunió megtámadása után egy hónappal, 1941. július 16-án Hitler kijelentette: „A most meghódított keleti tartományokat Édenkertté varázsoljuk”. Galícia közvetlenül a Meghódított Lengyel Területek Igazgatósága, illetve Hans Frank személyes irányítása alá került, hogy egy ukrán állam létrehozásának még csak a gondolata se merülhessen fel senkiben. Az elgondolás a következô volt: miután a „faji tisztogatás” (rassische Säuberung) sikeresen befejezôdik, a terület fokozatosan beleolvad a Reichbe, Nagy-Németország alkotóelemévé válik. A faji tisztogatásnak tervszerûen és igen szervezetten kell végbemennie: a lakosságnak „faji értékének” megfelelô százalékban kell elhagynia a területet: a zsidók 100%-át, a lengyelek 85%-át, a „fehér ruténok” (beloruszok) 75%-át, és a galíciaiaknak (nyugati ukránoknak) – mivel rájuk az északi faj szerencsés hatást gyakorolt – csak 65%-át deportálják. Blut und Boden (vér és föld) – a Fekete Rend számára ez nem maradt üres szólam; széleskörû „faji átalakítási” (Umrassung) és „áttelepítési” (Umvolkung) munkálatokba fogott, amelyet a táj és a mezôgazdaság elnémetesítése követett. 1940-ben Lemberg körzetben 32 ezer km2-en 3,8 millió lakos élt. A tervek szerint 1960-1970-re már 1,47 millióra esett volna a számuk, ami 118-ról 49-re csökkentené a négyzetkilométerenkénti népsûrûséget. A lakosságot 1 279 ezer tôsgyökeres, áttelepült német telepes és 191 ezer olyan ôslakos alkotta volna, akit méltónak találtak a német népbe való beolvadásra. A „maradék lengyel hulladékot” (Himmler kifejezése!) a településektôl távol esô zónákba akarták gyûjteni, vagy a mitikus Transzuráliába szállították volna ôket. Ezek az „ember alatti emberi lények” tehát hatalmas koncentrációs régiókban éltek volna, ahol – Göring javaslata szerint – hárommotoros Ju-52-es repülôk állandó légi megfigyelés alatt tarthatták volna az egész területet, készen arra, hogy már a csírájában habozás nélkül vérbe fojtsanak minden szlávos lázadozási próbálkozást.

Ebben a német Galíciában a falu-város aránynak is gyökeresen meg kellett volna változnia; az aktív lakosságnak csak 35%-a élt volna falun, ezek zöme született német, más részük pedig elnémetesített helybéli. A tervek még az „uralkodó faj” különbözô néptörzseinek származási helyét is figyelembe vették: közép-németek, türingiaiak, szászok vagy sziléziaiak, felsô-németek mind megfelelô arányban képviselték volna az árja fajt a galíciai „édenkertben”, ahol csak a legjobb termôföldeket kellett volna megmûvelni, a többi területre erdôsítés várt, hiszen az erdô a németesítés lényegének szimbóluma is.

A mezôgazdaságban tevékenykedô társadalmi osztályban újfajta társadalmi-gazdasági hierarchiának kell kialakulnia. Az arra legérdemesebb tisztekbôl lesz majd az új katonai-földesúri nemesség; az ô birtokukba kerülnek a legjobb, a legnagyobb kiterjedésû földek. A veterán-földmûvesekbôl és az igazi német Bauer – paraszti – rétegbôl alakul ki a közép- és kisparasztság. A keleti tartományban igazi mezôgazdasági utópiának kellett volna életre kelnie...

E nagyszabású tervezetnek csak az elsô lépése valósult meg: elpusztítottak félmillió galíciai zsidót. Célkitûzéseik azonossága ellenére a Führer két alkirálya, Frank és Himmler között elszánt küzdelem folyt a galíciai terület feletti uralomért. Frank terve szerint a német betelepedésnek fokozatosan, mélyrehatóan kell végbemennie, Himmler a gyors és gyökeres megoldás, az azonnali újranépesítés mellett tört lándzsát. Eközben az ukrán parasztok, nem is sejtve, hogy milyen jövô vár reájuk, bizakodva tekintettek a német vezetôkre. Amikor az SS „Galícia” lövészhadosztályba önkénteseket toboroztak, több mint 80 ezren jelentkeztek. A „kiválasztottak” a két halálos ellenség, a német és a szovjet imperializmus eszközeivé váltak, de a közöttük folyó harcba beleszövôdött a két itt élô nemzet, a lengyelek és az ukránok egymás elleni küzdelme is. A német vezetôk tisztában voltak ezzel a helyzettel. „Keleten Németország három fronton visel háborút: egyrészt küzd a bolsevizmus megsemmisítéséért, másrészt a nagyorosz birodalom végsô elpusztításáért, végül pedig egy benépesítésre és mezôgazdasági mûvelésre alkalmas terület meghódításáért” – állapította meg Otto Bräutigam Ostforscher. Az ukrán nacionalisták lelkesen tették magukévá a két elsô célt, a harmadikat pedig nem voltak hajlandóak tudomásul venni. Otto Bräutigam felmérte, hogy a háború megnyeréséhez föltétlenül szükség van az ukrán támogatásra, és éppen ezért el akarta érni, hogy Németország teljesítse kéréseiket. De eközben Himmler pozíciója megerôsödött, márpedig szerinte a következô lépés: a szlávok gyors megsemmisítése. A parasztoknak – lengyeleknek, ukránoknak egyaránt – ezentúl már csak a gyalogos szerepe jutott a történelem sakktábláján. Mivel a németek nem tudtak rendôrséget fenntartani, a két nemzetet egymás ellen kijátszva polgárháborút robbantottak ki közöttük, és ezzel mindkettôt sikerült legyengíteniük.

A németeket 1942-1943 telén ért súlyos csapások után az ukrán fegyveresek is úgy döntöttek, hogy háromirányú harcot kell folytatniuk; vakmerôen azt tervezték, hogy legyôzik a szovjeteket, a fasisztákat és a lengyeleket. A lengyel-ukrán gerillaharc 1942 után egyre átfogóbbá lett Volhíniában, majd a következô évben az „etnikai határ”, a Bug folyó mentén is fellángolt. A lengyel ellenállás – elsôsorban a Honi Hadsereg, az Armia Krajowa vezetésével – azokat a Zamosç-környéki német és ukrán betelepülteket támadta, akik miatt több tízezernyi lengyel parasztot ûztek el lakóhelyérôl, az SS németesítési politikájának megfelelôen. Az Ukrán Szabadságharcos Hadsereg, az Ukraínska Povstancka Armia (UPA) 1943 elején rettenetes pusztítást vitt véghez a lengyelek között. Ugyanakkor a németek által szervezett „rendfenntartó egységek” tagjainak zömét is ukránok alkották. Egymást követték a tömegmészárlások, a falvak felégetése. A lengyelek is hamar átvették a fasiszták módszereit, és sorban pusztították végig az ukrán falvakat. Ez a vérfürdô jelentette Galícia két népe között a végsô elszakadást; pedig az addigi történelem, a vegyes házasságok is azt bizonyítják, hogy kapcsolataik nem korlátozódtak mindig és kizárólag az ellenségeskedésre. A szomszédok, a rokonok hirtelen támadt dühvel rontottak egymásnak; az áldozatok számát 60-100 ezerre becsülik. A németek elégedettek voltak a dolgok ilyen irányú alakulásával: senki nem háborgatta ôket, amikor a falvakat végigrabolták, behajtották a parasztoktól a „járandóságukat”, németországi kényszermunkára hurcoltak 235 ezer ukránt. Faji és katonai felsôbbségtudattól eltelve, pusztítási vágytól elvakultan egy számukra ígéretesen alakuló helyzetet nem csupán elszalasztottak, hanem egyszer s mindenkorra tönkre is tettek. Pedig Bräutigam szerint a bolsevizmus feletti gyôzelemhez elegendô lett volna, ha itt egy igazságos agrárrendszert sikerül kialakítani; ehelyett „a fekete bôrûeknek kellemes meglepetést szereztünk azzal, hogy fehérbôrû embereket másodrendû állampolgárként kezeltünk, mintha a Gondviselés csupán arra szánta volna ôket, hogy Németország és Európa rabszolgái legyenek”. Hiába, a Drang nach Osten-ben az ideológia fontosabb volt a stratégiánál.

Galícia eltûnése

Amikor 1944 márciusában a Vörös Hadsereg Galícia határaihoz érkezett, az UPA legalább 30-40 ezer kitûnôen képzett, jól felszerelt és harci vágytól égô fegyveressel várta a szovjet katonákat. A falvak népe élelmezte, rejtegette, mindenben támogatta ôket, ugyanakkor a szovjet partizánokat, még ha ukrán származásúak voltak is, semmiben nem segítette. A nacionalisták helyzetfelmérése szerint a Reich bukása után a Szovjetuniónak a nyugati hatalmakkal kell megküzdenie, ezért aztán hihetetlen energiával folytatták akcióikat a birodalmak: a Szovjetunió, az „új, német Európa” ellen, és, hozzá kell tennünk, a lengyelek ellen is.

A szovjet hatalom 1944 októberében már elfoglalta Galícia teljes ukrán területét, és hozzálátott a „burzsoá nacionalizmus” végleges felszámolásához. Ez nem csak az UPA szétverésével, a görögkatolikus egyház megszüntetésével és kollektivizálással járt, hanem a „nemzetiségi egyensúly helyreállítását” is jelentette: az elûzött lengyel kisebbség helyébe nagyorosz lakosságot telepítettek; ebben a tekintetben Sztálin tulajdonképpen igen elégedett lehetett az UPA „elôkészítô munkálataival”.

Nyugat-Ukrajnában 30 ezer kommunista agitátor (közöttük 3500 „elit”-propagandista!) vetette bele magát a munkába. Általános mozgósítást rendeltek el: a 18 és 50 év közötti teljes férfilakosságot besorozták, fôleg azért, hogy így elejét vegyék minden nacionalista szervezkedésnek. A küzdelem egyre elszántabbá vált. Csak Stanislawów tartományban 1500 szovjet aktivistát gyilkoltak meg 1944 ôszén. A Vörös Hadsereg valójában csak a városokat tudta elfoglalni; 30 ezer katonáját kötötték le az UPA-ellenes akciók. A lengyel ellenállók hôsiesen védték Lemberg környékét, de be kellett látniuk, hogy a határvidék sorsa megpecsételôdött: a Szovjetunióhoz csatolás elkerülhetetlen.

Churchill és Roosevelt beleegyezett abba, hogy a Szovjetunió határa nyugatabbra, a „lengyel etnikai határra” kerüljön, tehát oda, ahol annak idején, 1919 decemberében a „Curzon-vonalat” tervezték a Szövetségesek. Így hát Sztálin nekiláthatott a nagyszabású „népességcserének”. A hivatalos források szerint 780 ezer lengyelt „küldtek haza” Lengyelországba. Ugyanez a sors várt 144 ezer zsidóra is, de ez a szám valószínûleg alatta marad a valóságnak, mert a holocaust túlélôi közül többen választották a távozást a „zöld határon át”, Nyugat felé. Az ellentétes irányban pedig megindult 500 ezer lengyelországi ukrán; úti céljuk a „szovjet haza”.

Hathatós szovjet segítséget igénybe véve, a varsói kommunista vezetés az „etnikai határvonal” mentén és a kárpáti övezetben tovább dúló (és megint legalább 30 ezer áldozatot követelô) lengyel-ukrán ellenségeskedés felszámolására 1947 áprilisában hozzálátott a „Visztula-akció” végrehajtásához. Ennek során mintegy 150 ezer ukránt telepítettek át erôszakkal a Reich-tôl „visszahódított” porosz és pomerániai területekre. Ilyen véget ért hát e két nép félezer éves – hol békés, hol véres – együttélése; talán éppen azért nem tudták türelemmel elviselni egymást ugyanazon a galíciai földdarabon, mert túlságosan is sok hasonlóság volt közöttük...

A Bug két partján

A szovjetté tett Nyugat-Ukrajnában a szovjetek 1946-ban az 1939-ben már egyszer jól bevált módszer szerint jártak el: még mielôtt nekiláttak volna a kollektivizálásnak, nagyszabású földosztással „szelídítették meg” a kezdetben ellenséges szegényparasztokat. Hivatalos adatok szerint a 354 ezer földnélküli között 513 ezer hektár földet osztottak ki, tehát egy családra 1,6 hektár jutott. Ez az újrafelosztás a gazdálkodóknak csak egyharmadát érintette, és nem váltott ki nagy lelkesedést. A kisparasztok ódzkodtak elfogadni a felajánlott földeket, mert nem akartak kuláklistára kerülni. Szerintük az osztályharc igazolásához éppen elég gazdag parasztot lehetett találni; senki nem vállalta a maga jószántából, hogy a „proletariátus élôsködôje” legyen.

Eközben a Bug túlsó partján a parasztok lassan beletörôdtek a lengyel kommunista uralomba; a sorsuk mostoha volt, de elviselhetô. Kissé egyszerûsítve talán azt is mondhatnánk, hogy a népi demokráciában Chelm és Zamosç környékén a parasztság magára talált, és kezdett megerôsödni. Az új rendszer eltörölte a Zamoyski család és a többi mágnás óriásbirtokait, de – tartva attól, hogy a lengyelek egymás ellen fordulhatnak – óvakodott a kis magángazdaságok felszámolásától. Lassanként nôni kezdett az önálló megélhetést biztosító kisbirtokok száma, a kollektivizálás pedig teljes csôdbe fulladt. Az állam lett a mezôgazdasági gépek egyetlen elôállítója és forgalmazója, és a nyakaskodók igen nehezen juthattak ezekhez a javakhoz. A felvásárlás is teljes egészében az állam kezébe került (a „közvetlen eladásoktól”, azaz a „feketekereskedelemtôl” eltekintve). A hivatalos szerveknek tehát éppen elég eszköz állott a rendelkezésére ahhoz, hogy a kistermelôket a kolhozokba kényszerítse, de a parasztok foggal-körömmel ragaszkodtak földdarabkájukhoz.

A termékeny, gazdag, félmillió lakosú Zamosç-vidék, ahol 1939-ben még az ott élôk 27%-a ukrán, 10%-a pedig zsidó volt, a háború végére teljesen ellengyelesedett. Az „idegeneket” felszámolták, a nagybirtokosok kihaltak, így hát a parasztság megerôsödhetett. 1980-ban a népesség 80%-a él meg a földbôl, és a hajdani „földéhség” már csak rossz emlék maradt. A kisparasztok a termôterület 90%-án családi szervezetekben végezték a mezôgazdasági munkákat. Többen közülük a „kétlaki” életet választották; a gazdálkodás mellett idôszakos vagy állandó állami állást is vállaltak. Az állami gazdaságok tulajdonába 7,5%, a kollektív gazdaságokéba pedig csupán 3,4% föld került.

A Bug másik partján a Szovjet-Volhínia mintha egy másik bolygón terült volna el... Itt nem létezett magángazdaság. A határ nemcsak két országot, hanem kétféle tájat, két, egymás ellentétpárját jelentô – ugyanakkor ugyanazon szocialista ideológiára hivatkozó – mezôgazdasági termelési módot választott el egymástól. De sok közös vonás is volt közöttük: mindkettô az elsôsorban lengyel földbirtokos-osztály fizikai megsemmisítésével vette kezdetét, mindkettô tömeges „etnikai tisztogatással” járt, mintegy folytatva a zsidóság tragikus emlékû kipusztítását, azét a népességét, amely évszázadokon át biztosította a földesurak és a parasztok közötti árucsere lebonyolítását. Talán ennek a sok erôszaknak, vérontásnak az emléke indította arra a lengyel kommunista vezetôket, hogy egészen hatalmuk végleges elvesztéséig „megtûrjék” a kistermelôk „kellemetlen osztályát”. Ennek az osztálynak a szovjet módszerek szerinti megsemmisítése magának a lengyel népnek a vesztét okozta volna, amely pedig 1947 után úgy érezhette, hogy végre sikerül megvalósítani évszázados álmát, az „egynemzetiségû államot”.

Némiképp a történelem iróniája, hogy Galícia (amelyet pedig mindig is a földbirtokok nagysága közötti végletes eltérések jellemeztek) lengyel fennhatóság alá került területén alakult ki a kisparasztságnak egy egész Európában egyedülálló fellegvára, míg a politikai hatalomváltás korában a volt szovjet részeken nem találni egyetlen parasztot vagy földbirtokost sem, csupán fantom-óriásbirtokok néznek a bizonytalan jövôjük elébe...

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu