SIMON
BALÁZS
Mint kallódó tárgyak,
Bôröndök, más,
Ülünk itt együtt,
Élelmünk elfogyott, elfáradtunk,
Egy pályaudvaron:
Unalmunk mégis kozmikus, mint
Álomból riadtak, zökkenünk
Belôle ki, majd visszaernyedünk,
Titokzatos ismétlôdés
ritmusrendjében –
Csak az kallódhat el, akit unás
nem
Érintett soha, egy tiszta lap könnyen
Kihull, éjjel mint szentjánosbogár,
Világít, lebegve hull, lassan,
Csónakként könnyû,
függôleges vízben, mint
Gondola.
A használatból szökô
kutak kiszáradnak,
A nyomukba szálló búvár
fennakad:
Merülni csak biztos közegbe tudsz,
Szûnôbe nem. „Szökôkutak
búvárának”
Nevezlek hát, az éjben küzdô
néma
Holtakért, akikrôl annyi költô
írt, de én
Tudom: a reggel sosem kegyelmezett,
Hiszen nemcsak az éjbôl hirtelen
Kigördülô villamosok sínhangja
szól,
De akkor vált a holtak harca is
Zajosra és belénk nyomul.
Lábam hideg vízben tartva
egy újgörög
Költô néhány ritmustalan
sorát
Fordítgatom, aki szerint épségben
térnek
Vissza mind, némán, élet
s halál közé a
Dolgok elveszni haláltalan. Mintha
Meleg forrás fakadna fel, úgy
járja át
Minden szavát egy holt nyelv készlete,
helyenként változatlanul,
elfojtatlan
Szava tovább csobog szökôkútként,
ahogy a
Gondola, ha hunyt szemmel
Pihensz Velencében a gettó
hûs
Kövén.
Régi csaták halottjai harcolnak
Benned és egy kôlap csendje
szóra
Bír: unalmad ez, mert tárgy
vagy
Így, dolog, élô-halott,
akit megszállt
Az a másik idô, amit szembôl
nem látsz
Soha, és sebeid, amiket ejt, ha
már
Egészen tárgy leszel, be
is
Hegeszti majd.
Vajon mit hall, aki a sínillesztékek
Közén átcsattogó
vonat konok ütéseit – a
Zsibbasztó unás zenéjét
– szembôl
Hallja és kívül?
Leteríteni, megvetni egy ágyat,
Egy „ebédlôpamlagot”, hisz,
tudjuk,
A rómaiak fekve lakmároztak,
elheverve,
Bekapcsolva így az evést
oda, ahova
Tartozik, a nemzés, a halál
és az alvás
Rendszerébe, a vízszintesbe,
megteríteni
Az asztalt, oly gazdagon, amennyire csak
Lehetséges (írja valahol
Livius), mintha csak
Lakoma készülne, pedig az asztalnál,
a
Leterített „ágyon”, azaz
vánkoson az
Istenek ülnek, mert így tanácsolták
a
Sibylla-könyvek haragjuk, a járvány
és
Szerencsétlenség ellen, nyitva
a kapuk,
Vendég a barát, az idegen,
az ellenségre
Nyájas szó vár, per
és vita hallgat, a
Foglyokról bilincsüket veszik,
az istenek
Pedig ott ülnek párnáikon,
szentélyeikben
Egyedül saját szobraik elôtt,
és a köztereken
Az ünnepre odaállított
kupolás pavilonokban
Együtt, ahol kirakva a hat vánkos,
és rajtuk
‘k, tizenketten, párosával,
Iuppiter és Iuno,
Neptunus és Minerva, Mars és
Venus, Apollo és
Diana, Volcanus és Vesta, Mercurius
és Ceres,
Képzeljük ôket el, vagy
állítsuk oda szobraikat
Díszes ruhákban, esetleg
csak mellszobraikat,
Fejükön verbénaág
vagy szalagokkal átfont
Lombkoszorú, de lehet, hogy nincs
is fejük más,
Csak ez az ék, a vesszônyalábokból
font kas, a
Virágokkal és különös
levelekkel tarkázott
Lombkorona, mintha csak fák lennének,
akik
Rábólintanak a vendégségre,
az asztalokra,
Amiken elôttük hever a lakoma,
vagy elfordítják
Fejüket, zúgni kezdenek a kasok,
mintha
Darazsaktól, és a lombkoronák
sötétebbre válnak,
Ilyenkor megrendül a föld és
a templomi egerek
Megkóstolják az olajbogyókat
– mindezt csak
Azért mondom el, hogy tudd, a Sibylla-könyvek
Rendelték el, azért vittem
le azt a kerevetet,
Pedig egész jó volt még,
a lom(b)talanításra a
Többi kacat közé, amik,
mint trónfosztott
Bálványok lepik el ilyenkor
a kövezetet a
Puhább, vatelines szemét
hordalékágyán, és
Bevarrtam titokban a hasába, a rugók
közé
Régi levelezésünket,
mármint itthoni üzeneteinket,
És persze más személyeseket
is, fölajánlottam
‘ket az isteneknek e leterített
levélágyban,
Hátha ráheverednek, és
akkor megérzik írásunkat,
E letépett, törékeny
lom(b)okat, ez az én
Ajándékom nekik: vánkosnak
az ágy és lakomának
Az írás, a szemétkupacok
egyhangú menzáján
Néhány ínyencfalat,
amire, remélem, rábólintanak.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következõ címre:
lettre@c3.hu
C3 Alapítvány
c3.hu/scripta/