SIMON BALÁZS


Mint kallódó tárgyak,
Bôröndök, más,
Ülünk itt együtt,
Élelmünk elfogyott, elfáradtunk,
Egy pályaudvaron:
Unalmunk mégis kozmikus, mint
Álomból riadtak, zökkenünk
Belôle ki, majd visszaernyedünk,
Titokzatos ismétlôdés ritmusrendjében –
Csak az kallódhat el, akit unás nem
Érintett soha, egy tiszta lap könnyen
Kihull, éjjel mint szentjánosbogár,
Világít, lebegve hull, lassan,
Csónakként könnyû, függôleges vízben, mint
Gondola.
A használatból szökô kutak kiszáradnak,
A nyomukba szálló búvár fennakad:
Merülni csak biztos közegbe tudsz,
Szûnôbe nem. „Szökôkutak búvárának”
Nevezlek hát, az éjben küzdô néma
Holtakért, akikrôl annyi költô írt, de én
Tudom: a reggel sosem kegyelmezett,
Hiszen nemcsak az éjbôl hirtelen
Kigördülô villamosok sínhangja szól,
De akkor vált a holtak harca is
Zajosra és belénk nyomul.
Lábam hideg vízben tartva egy újgörög
Költô néhány ritmustalan sorát
Fordítgatom, aki szerint épségben térnek
Vissza mind, némán, élet s halál közé a
Dolgok elveszni haláltalan. Mintha
Meleg forrás fakadna fel, úgy járja át
Minden szavát egy holt nyelv készlete,
helyenként változatlanul, elfojtatlan
Szava tovább csobog szökôkútként, ahogy a
Gondola, ha hunyt szemmel
Pihensz Velencében a gettó hûs
Kövén.
Régi csaták halottjai harcolnak
Benned és egy kôlap csendje szóra
Bír: unalmad ez, mert tárgy vagy
Így, dolog, élô-halott, akit megszállt
Az a másik idô, amit szembôl nem látsz
Soha, és sebeid, amiket ejt, ha már
Egészen tárgy leszel, be is
Hegeszti majd.
Vajon mit hall, aki a sínillesztékek
Közén átcsattogó vonat konok ütéseit – a
Zsibbasztó unás zenéjét – szembôl
Hallja és kívül? Leteríteni, megvetni egy ágyat,
Egy „ebédlôpamlagot”, hisz, tudjuk,
A rómaiak fekve lakmároztak, elheverve,
Bekapcsolva így az evést oda, ahova
Tartozik, a nemzés, a halál és az alvás
Rendszerébe, a vízszintesbe, megteríteni
Az asztalt, oly gazdagon, amennyire csak
Lehetséges (írja valahol Livius), mintha csak
Lakoma készülne, pedig az asztalnál, a
Leterített „ágyon”, azaz vánkoson az
Istenek ülnek, mert így tanácsolták a
Sibylla-könyvek haragjuk, a járvány és
Szerencsétlenség ellen, nyitva a kapuk,
Vendég a barát, az idegen, az ellenségre
Nyájas szó vár, per és vita hallgat, a
Foglyokról bilincsüket veszik, az istenek
Pedig ott ülnek párnáikon, szentélyeikben
Egyedül saját szobraik elôtt, és a köztereken
Az ünnepre odaállított kupolás pavilonokban
Együtt, ahol kirakva a hat vánkos, és rajtuk
‘k, tizenketten, párosával, Iuppiter és Iuno,
Neptunus és Minerva, Mars és Venus, Apollo és
Diana, Volcanus és Vesta, Mercurius és Ceres,
Képzeljük ôket el, vagy állítsuk oda szobraikat
Díszes ruhákban, esetleg csak mellszobraikat,
Fejükön verbénaág vagy szalagokkal átfont
Lombkoszorú, de lehet, hogy nincs is fejük más,
Csak ez az ék, a vesszônyalábokból font kas, a
Virágokkal és különös levelekkel tarkázott
Lombkorona, mintha csak fák lennének, akik
Rábólintanak a vendégségre, az asztalokra,
Amiken elôttük hever a lakoma, vagy elfordítják
Fejüket, zúgni kezdenek a kasok, mintha
Darazsaktól, és a lombkoronák sötétebbre válnak,
Ilyenkor megrendül a föld és a templomi egerek
Megkóstolják az olajbogyókat – mindezt csak
Azért mondom el, hogy tudd, a Sibylla-könyvek
Rendelték el, azért vittem le azt a kerevetet,
Pedig egész jó volt még, a lom(b)talanításra a
Többi kacat közé, amik, mint trónfosztott
Bálványok lepik el ilyenkor a kövezetet a
Puhább, vatelines szemét hordalékágyán, és
Bevarrtam titokban a hasába, a rugók közé
Régi levelezésünket, mármint itthoni üzeneteinket,
És persze más személyeseket is, fölajánlottam
‘ket az isteneknek e leterített levélágyban,
Hátha ráheverednek, és akkor megérzik írásunkat,
E letépett, törékeny lom(b)okat, ez az én
Ajándékom nekik: vánkosnak az ágy és lakomának
Az írás, a szemétkupacok egyhangú menzáján
Néhány ínyencfalat, amire, remélem, rábólintanak.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/