HATÁRSÉRTÉS

MEXIKÓVÁROS – Nyár van. A birodalom teraszain háromszínû olasz tésztát szolgálnak fel, és capuccinók illatoznak. Itt, az ellenôrzött élvezetek földjén, ahol elég volna egy cigaretta felbodorodó füstje, hogy atomriadót fújjanak, a bor igen népszerû. Az észak-amerikai olimpikonok orvosi javallat után áhítoznak, hogy hódolhassanak az élvezeteknek – a nemes nedû szabályozza a vérnyomást. Az Egyesült Államok-béli átlagolvasó több idôt fordít az élelmiszerek címkéinek böngészésére, mint a magazinokra vagy a képregényekre. De mégsem fogadja meg mindenki az egészségügyi tanácsokat. Az egészség ideológiája megnyugtat, de nem változtatja meg a szokásokat: „legalább tudom, mitôl halok meg”. Az ellenôrzött önpusztításnak olyan sokféle változata létezik, hogy még a „Csernobili Felfújt” is igen kapós lenne, ha halálos hatása pontosan fel volna tüntetve a csomagoláson.

Minden palack kaliforniai boron ott van gasztronómiai leírása, de egy szó sem szól arról a munkáról, amibe elôállítása került. Aki a kezébe vesz egy pohár Napa Valley-i vörösbort, nem is sejti, milyen kalandokon mentek keresztül azoknak a kezeknek a gazdái, amelyek a szôlôt szüretelték.

A történet a határ másik oldalán kezdôdik, a lángoló mexikói sivatagban, túl a fémkerítésen, melyet az észak-amerikai kormány az Öböl-háború hulladékaiból építtetett.

Ahogy a repülôgép leszáll a tijuanai reptéren, az elsô, amit az ember meglát, a sövénykerítés. Védôrendszernek elég abszurd: tátongó rései létrafokoknak használhatók, és amúgy sem túl magas. Wade Graham, a Harper's magazintól a christói létesítményekhez hasonlította ezt az ál-falat. Valóban, a határ elrendezését gondolati elv vezérelte; a kerítések, amelyek azelôtt leszállópályákat jelöltek a sivatagi viharban, most propaganda-feladatot töltenek be: „a táj nem véletlenül ronda: készen állunk, hogy feltartóztassunk titeket”.

Az Egyesült Államok abbéli szándéka, hogy lakatot tegyen a határra, még a magába süppedt Mexikóvárosban is téma (a fôvárosiak számára minden határnak számít, ami túl van az autópályadíj-szedô bódékon). Amikor megérkeztem Tijuanába, az Északi Határ Iskolájának egyik tanárnôje felhívta a figyelmemet, hogy a centralizmus még az idôjárás-jelentésekben is tetten érhetô: „a bemondó kizárólag az ország belsejét mutogatja, és a fejével eltakarja a Kaliforniai-félszigetet, pedig itt nagyon is fontos tudni, hogy milyen idô várható.”

Aliens

De nemcsak az Idô Embere teszi a fejét a határra. Második választási kampányán Bill Clintonnak könnyû ellenségekre van szüksége; a spanyol-amerikaiakat szemelte ki magának, és átkeresztelte ôket annak a szörnyetegnek a nevére, amelyik zûrzavart okozott a világûrben: aliens. Az elnöknek bizonyítania kell – ha nem is pionír-bátorságot, legalább azt, hogy a testmozgás nem maradt minden eredmény nélkül; négy évnyi, Fehér Ház körüli kocogás után még mindig ugyanaz a rózsaszínû, kövérkés és határozatlan fickó, akire az ember a szatyrait bízná, hogy hazacipeltesse vele a szupermarketbôl.

Clintont sürgeti a kemény kezû politikus híre, ami Reagant övezte, úgyhogy különféle fenyegetéseket intéz az avokádómártás hazája ellen. A Szenátusban ugyanerrôl fúj a szél: május 2-án a Bevándorlásról és Pénzügyi Felelôsségrôl szóló Jegyzôkönyvet, mely megszigorította az intézkedéseket az illegális bevándorlókkal szemben, 97 igen és mindössze 3 ellenszavazattal, szinte egyhangúlag fogadták el. A republikánusok, hogy kifejezést adjanak az alagsoraikat elárasztó rézbôrû hullámmal kapcsolatos aggodalmaiknak, megünnepelték megállapodásukat San Diegóban, az egyik legkonzervatívabb határvárosban, ahol az utcákat mintha a flotta parancsnoksága alá utalták volna: a házak a tengert és a csatahajókat nézik.

Néhány kilométerrel délebbre a tér az ellenkezôképpen rendezôdik: a város kiömlik az Egyesült Államok irányában, és csaknem a drótakadályokig húzódik. A mexikói oldalon a határ egyszerûen a vonal, mintha csak képzeletben létezne.

Mexikó és az Egyesült Államok osztozik a világ legforgalmasabb határán. 1991-ben, csak az Otay határállomáson, mely összeköti Tijuanát San Diegóval, 65 és fél millióan léptek át legálisan. Nem messze onnan, a San Isidro határállomáson, nap mint nap 40 ezer kocsi halad át.

Lehetetlen kideríteni, hány illegális határátlépônek sikerül átjutni a túloldalra; csak a letartóztatottak száma ismeretes: San Diego körzetében eléri a napi 1700-at.

A tijuanai határátkelôk – egyebek mellett – a szinkretikus kézmûvesség egyetlen hatalmas mûhelye; nincs még egy hely a Nyugaton, ahol egy gipszbôl készült Bart Simpson szépnek számít. Vannak Power Ranger-ek, Batmanek, Pocahontasok és Aladdinok is. A hollywoodi premiereknek megfelelôen most a Notre Dame-i toronyôr van soron. Minden gipszszobor úgy ötven centi magas, garantáltan förtelmes és hasznavehetetlen. Természetesen óriási sikerük van.

Az észak-amerikai oldalon hirdetés leplezi le a két ország közötti kereskedelem természetét: Herpes? Call 800 336 CURE. Délelôtt 11-kor (vagy a nap bármely más órájában) a Coahuila utca viskóiban sztriptízt táncol egy törpe vagy egy óriás nô, esetleg egy csapat koreai lány. Szexen kívül Tijuana kínál még bikaviadalt, agárversenyt, olcsó fogorvost, és gyógyszert, gyógyszert tonnaszám (a szigorúan orvosi rendelvényre kapható tablettákhoz itt nem kell recept). Éjszakánként a határ mindkét oldalán égnek a neonfeliratok. Az író Daniel Sada szerint az igazi kultúra, ami összefûzi Mexamerikát, az a kínai gasztronómia.

Sok tijuanai ház, sajátos cölöpépítmények módjára, gumiabroncsokon áll. Az autógumik a gyakori földrengések hatását hivatottak csillapítani a homokos talajon. Ahogy az ember közeledik a határhoz, a gumiabroncsok eluralkodnak a tájon (kerítések, hinták formájában, a hézagokba tömve). A városban, mely nem veszítette el a nomádok táborhelyeinek örök átmenetiséget árasztó hangulatát, a mozgás emblémája ülôalkalmatossággá változott.

A határátkelôk tôszomszédságában vannak azok a fehér házikók, melyekben a gipsz-Batmaneket kiagyalják. A szabad ég alatt másfajta alakok hívják fel magukra a figyelmet; a megfelelô alkalmat váró, mozdulatlan, guggoló emberek (a testtartás a nyomor megkülönböztetô faji jele: egyetlen, tisztán spanyol vérû ember sem tud ebben a pózban „pihenni”.) Sokuk már többször átszökött, és történetekkel biztatják magukat. „Három gyerekem van odaát; már volt munkám, de elmegyek Oaxacába a legkisebbért”, mondja nekem egy ötven év körüli férfi baseball-sapkában és edzôcipôben, a határsértôk szokásos öltözetében. Azt hittem, nem lesz könnyû szóra bírni ôket, de a folyó innensô partján, még mielôtt a helikopterek fényszórói pásztázni kezdenék utánuk, az alienek után a tájat, ömlik belôlük a szó. A határ átfogó narratíva; a történetek bizonyítják, hogy át lehet jutni a kerítésen, hogy Rubén és Carmen és Chucho és Ramona már az epresben meg a szôlôben dolgozik, hogy az ismerôsök kijátszották a moszkitó-repülôket és a tigrisszemet, a hôérzékelôt. Az ellenkezôjével is dicsekszenek: „engem már több mint harmincszor löktek vissza”. A megoldás: nem szabad feladni, mert az áradat végtére is feltartóztathatatlan. Ha a migra, a bevándorlási rendôrség ôrjárata tömegnyi emberre bukkan, alig húszat ha le tud tartóztatni; ha visszatoloncolnak Mexikóba, csak át kell vészelni az éhséget, a sivatagi hôséget, a hajnalban leszálló hideget és – újra nekiindulni. A túloldalon, húszpercnyi járásra taxik várják az átszökôket, gyors autók állnak készenlétben, hogy végigszáguldjanak velük az 5-ös államközi úton, a munka aranyútján.

Mexamerika

„A francba a kormánnyal!”, ordít egy tagbaszakadt, fiatal férfi; fekete pólót visel, rajta egy rock-együttes nevezetes emblémája: „egy új Pancho Villa, az kellene nekünk”. Rövid szünetet tart, a köveket rugdossa. „Maguk szerint igazság az, hogy leültetnek azért, mert pénzt kérek? Még ha lopnék, de mert kérek! A rohadékok!” Nemrégiben letartóztatta a mexikói rendôrség, mert a Bevándorlási Hivatal közelében koldult. A többiek a szemük sarkából figyelik, és mosolyognak; mintha már egy kicsit elegük lenne a hôzöngéseibôl. „Igazság és demokrácia kell”, mondja egy öregember. „Meg egy rohadt puska, kinyírni ezeket a szemeteket. Forradalom, az kell ide!”, tódítja a nagyhangú. Vajon hogy tudják átugrani a kerítést ezek az öregek, hogy tudnak rohanni, kérdezem magamban, de rajtuk nem látszik, hogy aggódnának. Még mindig jobb, mint ideát rostokolni. Mind távoli vidékekrôl jöttek: Zacatecasból, Morelosból, Aguascalientesbôl. Éjjelente tequilába áztatott narancsot szopogatnak, hogy felmelegedjenek, és kartonpapírral takaróznak.

– Amikor felébredünk, el kell égetnünk a papírokat – mutatják az elôzô éjszakai hamukupacot.

– Miért?

– Ez a törvény.

Mexamerikának saját játékszabályai vannak. Vannak, akik már ismerik a rendôröket, akik a túloldalon le fogják tartóztatni ôket: „Kubából jöttem. Politikai menekült vagyok” – visszatérô tréfájuk a migra hivatalnokaival. A tiltás egész hálózatot hozott létre, ami éppolyan szervezett és drága, mint a cancúni turizmus; 700 dollárért egy sportoló útlevél nélkül elvisz San Franciscóig; ennyiért már limuzint is bérelhetnek a bevándorlók.

A Mexikó és az Egyesült Államok közötti határ a földgolyó egyik nagy abszurduma: munka van, de a munkaerônek olyan beavatási szertartásokon kell megállnia a helyét, amelyek a legszigorúbb törzseket is megelégedéssel töltenék el.

Az észak-amerikai kormány tudja, hogy a mexikóiak továbbra is jönni fognak, de akadályokat gördít eléjük: a jó cowboyok ellenôrzik a marhalevelet. Clinton így akarja megszerezni a rasszisták szavazatait (meg a chicanókét is, akiknek már rendben vannak a papírjaik, és nem óhajtanak konkurrenciát). A mexikói kormány pedig arra használja fel az ügyet, hogy legalább a külpolitikában bizonyítson, ha már az országon belül nem tudja megoldani a dolgokat. A határ-melodrámában az áldozat szerepét játsszuk, és a zaklatások a Hôs Fiúkat juttatják az ember eszébe, azt a hat kadétet, akik az Egyesült Államok 1847-es inváziója elleni küzdelemben estek el. Attól kezdve Mexikót kettévágták, mint egy pizzát; a chili nélküli fele az Egyesült Államoknak jutott; a hajdani gyéren lakott terület most az a kereskedelmi központ, ahol a mexikóiak a kínaiak, koreaiak, és – a legjobb esetben – az észak-amerikaiak cselédeiként dolgoznak. Minden újabb támadást meg lehet ragadni (mint például Pete Wilson kormányzó 187-es javaslatát, mely minden jogtól megfosztotta az illegális munkavállalókat), fel lehet fûzni a sértések rózsafüzérére, és be lehet bizonyítani, hogy az azték kormány aggódik az övéiért, fôként, ha távol vannak. A kínos tények (például, hogy a kivándorlók nem jutnak munkához a saját hazájukban) félretolják; a kormány szemszögébôl nézve az a fontos, hogy az Egyesült Államok szegregációs politikája lehetôvé teszi, hogy a hazai film egyszeri emberébôl az exportfilmben bosszúálló legyen. A tehervagonban megfulladt mexikóiak, a bozótosban talált csontok, a Los Angeles-i rendôrség idegengyûlölô kijelentései jó alkalmat szolgáltatnak, hogy a demokrácia nélküli országok doyen-je tiltakozhasson a tolerancia nevében. A kultúra is stratégiai szerepet játszik ebben a zsaroló-diplomáciában: „ôk” kiteszik a táblát: NE ZAVARJANAK, de „mi” házhoz visszük nekik a mûvészetet (legutóbb az azték kiállítást Washingtonban).

Míg hörpölik a nyári bort, és az Egyesült Államok az elnökválasztásra készül, a mexikóiak szôlôt szüretelnek a Napa-völgyben. Nem túl messze onnan, valamelyik hollywoodi alagsorban az Alien plakátjai ôrzik foszforeszkáló üzenetüket: „az ûrben senki sem hallja meg, ha kiáltasz”.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu