ÉLNI ÉS VISSZAÉLNI A VALLÁSSAL

A TRANSZKAUKÁZUS ÉS A VOLT JUGOSZLÁVIA ESETE

A modernizációs elméletek szokásos feltételezése az volt, hogy a vallás befolyása a modernitás elôrehaladtával szükségképpen visszaesik. Azt sugallták, hogy a modern nacionalizmus lép a hagyományos vallásos identitás helyére. Ma már, amikor egyszerre lehetünk a vallás és a nacionalizmus „feléledésének” tanúi, tudjuk, hogy a két identitás nem zárja ki, valójában még erôsítheti is egymást. Úgy látszik, hogy a modernizáció kommunista modelljének általános válsága morális válságot idézett elô, amelyben egyének és egész társadalmi csoportok keresnek lelki megnyugvást a vallásban, mind a hagyományos felekezetekben, mind az új szektákban és millenáris kultuszokban. A szolidaritás megszakadt kötelékeinek helyreállításában, csoportidentitásuk újradefiniálásában az emberek azt a „nyersanyagot” használják, amelyhez hozzáférnek. Használnak tehát vallásos hiteket és emlékeket éppúgy, mint a meglevô vagy újonnan létrehozott vallási intézményeket. A vallásnak és az etinicitásnak megvan az az elônye, hogy látszólag helyreállítják a pszichológiai kapcsolatot a prekommunista múlttal (megint a historicizmus), és részt vehetnek új politikai identitások építésének egyidejû folyamatában – mint a Balkán és a Transzkaukázus mai laboratóriumaiban.

A vallás mindig fontos társadalmi és kulturális szerepet játszott társadalmainkban, még ha a kommunista messianizmus elnyomása miatt nyilvánosan manifesztálódhatott is. A vallás lényegesen hozzájárult kultúráink és politikai identitásaink alakulásához és átalakulásához.

A TRANSZKAUKÁZUSI SZÍNTÉR

A kaukázusi érintkezési övezetben a vallások hagyományosan eltérô kulturális és politikai területeket jelöltek ki. Nem vizsgáljuk most az összorosz pravoszláv egyház szerepét, amelyet a 16. századtól, amikor elnyerte önállóságát, arra használtak a cárok, hogy legitimizálja abszolutista uralmukat és birodalmi hódításaikat. A 17. századtól kezdve az egyház egyre inkább az orosz állam bürokratikus irányítása alá került, és támogatta az állam terjeszkedését a nem orosz területekre. Összeolvadt az állammal, és a politikai indoktrináció eszközéül szolgált: a cár személyének és Szent Oroszországnak isteni jogokat tulajdonítottak arra, hogy uralkodjanak az alattvalók felett, és hogy megvédjenek minden keresztényt az ottomán birodalomban. A Kaukázus meghódítása során ezt a „védelmi kártyát” játszották ki, hogy megnyerjék a helyi keresztény örmények és grúzok együttmûködését a muzulmán perzsákkal és az oszmán törökökkel szemben.

Amint a polgárháborút követôen a szovjet hatalom megerôsödött, az ateista állam kiszorított minden egyházat a nyilvános szférából, és szigorú ellenôrzést vezetett be hierarchiáik és intézményeik felett. Bár az állam egyházpolitikája az idôk folyamán változott. Viszonylag toleráns volt a NEP-korszakban, hogy aztán különösen brutálissá váljék a 30-as években. Engedett valamelyest a második világháború alatt, amikor az orosz pravoszláv egyházat fölhívták a honvédô háború támogatására, de a folyamat ezután újra megfordult. A Hruscsov alatti hektikus és következetlen desztalinizáció, és az ezzel párhuzamos vallásellenes retorika után Brezsnyev „túlérett szocializmusa” a különbözô vallások papjait használta nemzetközi propagandakampányok céljaira. Maguknak az egyházaknak szigorúan korlátozott és kontrollált nyilvános szerepet biztosítottak, de a zaklatások kora lejárt. Csak Gorbacsov peresztrojkája és glásznosztya tette lehetôvé, hogy újra kivonuljanak az állam árnyékából. „Ma, amikor Oroszország megválik az államilag kikényszerített ateizmus szovjet örökségétôl, és történelméhez fordul vissza iránymutatásért, a vallás mintha újra arra lenne hivatva, hogy fontos politikai szerepet töltsön be” – írta egy ezzel a témával foglalkozó tanulmány. És ez érvényes minden szovjet utódállamra is.

Örmények és grúzok

Miután a monofizita vita az 5. században leválasztotta a kereszténység többi részérôl, a gregoriánnak is nevezett örmény apostoli egyház befelé fordult, az örmény kulturális identitás folytonosságának legfôbb forrásává vált. Ennek keretein belül ment végbe a különleges örmény írás kialakulása, és az egyház vált a nyelv ôrzôjévé a 14. századtól kezdve, amikor az utolsó örmény principaliátus idegen hódítók kezére került. Sok örmény keresztény várta a cártól a védelmet, elôsegítve ôsi területek egyes részeinek az orosz birodalomba integrálását. Mások, akik ottomán alattvalók lettek, nemcsak hogy megôrizték egyházuk vallási autonómiáját a millet-rendszeren belül, hanem ôrizték az örmény kulturális identitást is. A 19. század folyamán az örmény egyház úgy lépett fel, mint az örmény nemzeti önérvényesítés legfôbb eszköze az ottomán államon belül. A szovjet hatóságok hallgatólagosan elismerték mint nemzeti kulturális intézményt, és „minden örmények katholikosza”, az apostoli egyház feje bátorítást kapott arra, hogy intenzív kapcsolatokat tartson fenn a külföldi örmény diaszporával, és hogy ellensúlyozza egy libanoni székhelyû rivális katholikosz befolyását. 1955-ös beiktatása óta I. Vazgen katholikosz sokat utazott. Számos honfitársa számára ô lett a nemzeti folytonosság és a szülôfölddel való kapcsolat élô szimbóluma.

A maga nemében egyedülálló viszony alakult ki az örmény egyház és a szovjet állam között, amely saját külön okokból próbált kedvében járni a befolyásos örmény diaszpórának. Az egyház hatásköre magán az Örmény SzSzK-n belül mégis meglehetôsen behatárolt volt. De a 60-as évektôl kezdve az egyház a frontvonalába került annak a mozgalomnak, amely a török népirtás áldozatairól akart megemlékezni, ez a genocídium központi szerepet játszott a század elejétôl kezdve az örmény nemzeti mitológiában. Gorbacsov glásznoszty-politikája idején a hazai egyházi vezetés kerülte a konfliktust a szovjet hatóságokkal, de közvetítô szerepet játszott a diaszpóra politikai és anyagi támogatásának megszerzésében a Nagorno-Karabach körül kikristályosodó örmény nacionalista tervek számára. A diaszpóra adományaival támogatva tevékenysége rendkívüli módon kiterjedtté vált: templomokat nyitottak meg újra és renováltak, újakat építettek, új papokat szenteltek fel, és a helyi vallási közösségek virágzásnak indultak. Az örmény egyház gyakorlatilag az új szekuláris állam egyházává vált. Az új katholikosz, Karekin jelen van minden állami ceremónián, papjai lelkesen megáldanak mindent, amit elébük tartanak, beleértve az „önkéntes” egységeket is, amelyek etnikailag megtisztították az elfoglalt azeri területeket. „A jelentések szerint I. Karekin ôszentsége jelen volt, és megáldotta a Nemzetgyûlés elsô plenáris ülését” – amely az elsô posztszovjet választások eredményeként jött létre 1995. július 15-én.

Ezzel szemben a grúz ortodox egyház, amely elvesztette függetlenségét, és erôszakkal beolvasztották az orosz birodalmi egyházba 1811-ben, az orosz uralom alatti elnyomás emlékének eleven hordozója volt. Az ószlávot mint a liturgia nyelvét egyenesen rájuk kényszerítették. A millet-rendszer másfelôl megôrizte a grúzok mint ottomán alattvalók vallási autonómiáját.

Mindazonáltal közülük sokan áttértek iszlám hitre (mesket törökök, adzarok), ezeket nem tekintették többé grúzoknak. Csak az 1917-es forradalom után hirdették ki a megmaradt grúz püspökök a grúz egyházi önállóság, az autokefália helyreállítását, amit a második világháború alatt a szovjethatalom is elismert. Ne felejtsük el, hogy fiatal korában maga Sztálin is egy orosz ortodox szeminárium hallgatója volt, és bizonyára tudatában volt a grúzok orosz-ellenes érzelmeinek. Grúz honfitársainak tett másik szívességképpen a szovjet diktátor 1944-ben deportálta a mesket törököket Közép-Ázsiába. Az örményekéhez hasonló nagyszámú és virágzó diaszpóra híján a grúz ortodox egyház jobban ki volt szolgáltatva az ateista rendszer nyomásának.

Zviad Gamszahurdia grúz ellenzéki vezér, aki utóbb köztársasági elnök lett, 1977-ben harcolt a grúz egyház korruptsága és engedékenysége ellen. A grúz intelligencia egy részének és számos pártkádernek a támogatásával a 70-es években az egyház látványosabb szerepet kezdett játszani a nemzeti megújulás folyamatában. Az egyházi hierarchia nagy része nyíltan támogatta az ultranacionalista zviadista tervet, és amint hatalomra került, Gamszahurdia siettette a köztársaság krisztianizálását. Nyilvánosan elítélte az iszlámot, ellen-reakciót váltva ki az abházok, adzárok, helyi azeriek és mások körében. Az ô számára a grúz egyház a grúz nemzet megtestesítôje. Legnépszerûbb mûvében, melynek címe „Grúzia spirituális küldetése”, úgy jellemzi a grúz kereszténységet, mint a nemzetet legharcosabban védelmezô ideológiát, ugyanakkor mint Grúzia „sajátos spirituális céljának”, a Kelet és Nyugat közti közvetítésnek a forrását.

Az azeriek

Szovjet Azerbajdzsánt és az Észak-Kaukázust két különbözô hivatalosan támogatott iszlám muftiátus, egyházi közigazgatási kerület foglalta el, melyeknek fô célja az volt, hogy ellenôrizze a muzulmán lakosság vallási életét ebben a két régióban, amely hagyományosan kapcsolatban állt a közel-keleti muzulmán világgal. A Kreml is fölhasználta ôket külföldi propagandacélokra, hogy támogassanak különbözô szovjet külpolitikai lépéseket. A bakui muftiátus, a Szovjetunióban mûködô négy muftiátus egyike egyedülálló volt, mert integrálta a szunnita és a síita felekezetet, amelyek együtt élnek Azerbajdzsánban minden látható feszültség nélkül. Mindazonáltal a nemhivatalos iszlám, amelyet a szufi testvériségek tartanak fenn, és rokonsági kapcsolatok útján terjesztettek, megmenekült a lojális rezsim kontrollja alól, mely rezsimet a hitelvek elárulásával vádolták.

Úgy látszik, hogy az 1979-es iráni iszlám forradalomnak a maga síita fundamentalizmusával nem sok visszhangja támadt a kaukázusi szunnita lakosság körében.

A szovjet azeri lakosság síita szegmenseit azonban megosztotta más azerbajdzsániak üldöztetése Iránban. Sôt a hírügynökségek azt jelentették, hogy a Szovjetunió megnyitotta határait az Iránból menekülô azeriek elôtt. A gorbacsovi reformok idején az addig földalatti testvériségek megjelentek a nyilvánosság elôtt. A naksebandi tarika Csecsenföldön Dudajev tábornok szeparatista programjával azonosult, és a múlt században az oroszok ellen harcoló Imam Szamil lett az orosz uralommal szembeni új ellenállás szimbolikus hôse.

1989/90 telének eseményei során, amelyek nacionalista és autonomista érzelmek forrongását jelezték Azerbajdzsánban, a szovjet hatóságok – magát Gorbacsovot is beleértve – elítélték a „muzulmán fanatikusok” zavargásait. Gorbacsov Iránt vádolta a fundamentalista hevület tüzének szításával, és figyelmeztette, hogy ne avatkozzék be az azeri köztársaság ügyeibe. Ezeket a vádakat elutasították a Nemzeti Front nacionalistái, akik inkább a szekuláris Törökországtól vártak támogatást. Bár Azerbajdzsán lakói újabban széles körû érdeklôdést tanúsítanak az iszlám iránt, a külföldi megfigyelôk többsége úgy ítéli meg, hogy a lakosság szekularizáltsága elég magas fokú, és csak elenyészô része támogatná egy iszlám állam létrehozásának gondolatát.

A JUGOSZLÁV SZÍNTÉR

A jugoszláv térségben szintén három vallás játszotta a fôbb társadalmi szerepeket. Mindmáig különbözô etno-nemzeti elképzelésekhez asszociálják ôket. A keleti és a nyugati kereszténység határvonala a térséget nagyjából kettéosztja a muzulmán elem erôteljes jelenlétével Boszniában és Hercegovinában, Szandzsákban (muzulmán szlávok), Koszovóban (etnikai albánok) és Macedóniában (etnikai albánok, pomakok és törökök).

A szerb ortodox egyház

A szerb ortodox egyház megôrizte vallási autonómiáját az ottomán uralom alatt, és a múlt században központi szerepet játszott a szerb etno-nemzeti program kialakításában. Az elsô világháború elôtti szerb királyság de facto államvallást csinált belôle, bár az ország további területek megszerzésével együtt egyre nagyobb számú nem szerb, részben muzulmán lakosságot is magába foglalt. Macedónia annektálásával a balkáni háborúk után a macedón szlávok is az irányítása alá kerültek „déli szlávok” elnevezéssel. A montenegrói ortodox egyház elvesztette vallási autonómiáját a montenegrói királyságnak a szerbek, a horvátok és a szlovének elsô világháború után újonnan létrehozott államába való integrálásával.

A helyzet nem változott, amikor 1945 után a kommunisták vették át a hatalmat, és helyreállították a montenegrói államegységet a jugoszláv föderáción belül. A montenegrói nemzet „feltalálásával” vádolt kommunista hatóságok nem próbálták helyreállítani a korábbi status quót, és talán hasonló okokból nem léptek fel a macedón ortodox egyház védelmében sem, amely kivált a szerb egyházból, és 1967-ben kihirdette önállóságát a helyi kommunista tisztviselôk aktív segítségével. A saját pátriárkát választó macedón ortodox egyház önállóságát soha nem ismerték el a szerb és a többi ortodox egyházak. Rejtett feszültségek forrásává vált már a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságon belül is, melyek nyilvánosan is felszínre törtek a média-háborúban, amikor a szerb ortodox egyház fontos szerephez jutott Milosevics politikai stratágiájában. Már a jugoszláv föderáció teljes összeomlása elôtt kijelölte a szerb ortodox egyház „Nagy-Szerbia” politikai térségét Lázár „császár” földi maradványainak körülhordozásával.

Lázár „császár” mítikus figura, a koszovói csatában ölték meg a törökök 1389-es visszatérésekor, amikor a szerb fejedelemségek elvesztették függetlenségüket. A néphagyomány szerint a csatát a szerbek Vuk Brankovics fejedelem árulása miatt vesztették el, míg I. Murat török szultánt megölte Milos Olilics, aki késôbb az oszmán uralommal szembeni ellenállás jelképévé vált. A Koszovó-mítosz késôbb bekerült a népi képzeletbe, tovább ôrizte az ortodox egyház, és a múlt században újra elôvették a szerb nemzeti ébredés és területi terjeszkedés szolgálatában. A mítoszt kisajátította a Karadzsics-dinasztia, majd fontos része lett a csetnik ideológiának a második világháború alatt. Újabban a feléledt szerb nacionalizmus harci jelszavává vált.

A Milosevics-klikk felhasználta ezt a mítoszt, a készséges ortodox egyházi vezetést és az idevágó vallásos ikonográfiát az etnikai-vallási népi mozgósításra. Az 1989 nyarán Koszovo Poljén rendezett hatalmas tömeggyûlésen, amelyre mintegy félmillió Milosevics-követôt toboroztak össze, Milosevics képeit ikonok, egyházi zászlók és keresztek társaságában hordozták körül. Milosevics nyíltan háborúval fenyegetôzött, figyelmeztetésül nemcsak a koszovói albánoknak, hanem mindenki másnak is, aki keresztezni merné a terveit.

Az ortodox egyházi vezetés és számos pap részt vett a horvátországi és a boszniai háborúban azzal a meghirdetett céllal, hogy „minden szerbet egy államba” egyesítsenek. A papok megáldottak közismert báborús bûnösöket, mecsetek és katolikus templomok felrobbantását, és felmentést találtak a muzulmán népirtásra. Amikor Milosevics kezdett „békét” hirdetni, és amikor nézeteltérés mutatkozott közte és a boszniai hadvezetés között, az ortodox egyházi vezetôk elpártoltak tôle, és Karadzsics haditerveit kezdték támogatni.

A horvát katolikus egyház

A katolikus egyházi hierarchiának Horvátországban rendezetlen ügyei voltak a kommunista rendszerrel, a második világháborúra visszamenôleg, összefüggésben Stepinec zágrábi érseknek az usztasa bábállamhoz való kétértelmû viszonyával. Alojzije Stepinec csak a Vatikán korabeli politikáját követte, de Tito gyôztes partizánjai ideológiai ellenséget láttak benne, ami meg is felelt a valóságnak. Letartóztatták, elítélték egy látszat-perben, börtönbe vetették, ahol meg is halt. A hidegháború európai tetôzésekor bíborosi címet kapott, és a kommunista uralommal szembeni ellenállás szimbólumává vált. A horvát nacionalisták mártírnak kezdték tekinteni.

Bár a diplomáciai kapcsolatok késôbb normalizálódtak az új jugoszláv állam és a Vatikán között, az ateista állam és a helyi katolikus egyház közötti viszony feszült maradt. A katolikus egyházi hierarchia kevésbé bizonyult szolgálatkésznek, mint a pravoszláv vagy az iszlám egyházi vezetés. 1978-ban a lengyel bíborost, Karol Wojtylát választották pápának, aki a Vatikánban új keleti politikát kezdett, amelynek az volt a legfôbb törekvése, hogy javítson a hívôk helyzetén Kelet-Európában és a Szovjetunióban, és erôsítse a nemzeti katolikus egyházak pozícióit. Az új ökumenikus szellemet propagálva a korábban befelé forduló helyi egyházi hierarchiák nyitottak a nyilvánosság felé, és dialógust kezdeményeztek a társadalom különbözô rétegeivel, még a marxista értelmiséggel is.

Bár a rendszer képtelennek bizonyult arra, hogy alkalmazkodjék a katolikus egyház új rugalmasságához, mégis engedményekre kényszerült, melyekhez hozzátartoztak a tömeges nyilvános vallási ceremóniák és egy viszonylag szabad vallásos sajtó. Ezek a nyilvános liturgiák gyakran összekapcsolták a horvát nemzeti jelképeket a katolicizmussal, míg a vallásos nyomtatott sajtó etnikai-vallási sérelmeknek adott hangot. Amikor végül a kommunista rendszer már az összeomlás szélén állt, és amikor kitûzték az elsô szabad választásokat Szlovéniában és Horvátországban, az egyház teljes erkölcsi súlyát latba vetette, és logisztikai támogatása is érzékelhetô volt az antikommunista csoportok és pártok mögött. Mindkét köztársaságban vereséget szenvedett a kommunisták ligája, pedig helyi vezetésüket már reformerek vették át. A választási gyôzelem elôkészítette a Jugoszláviából való kiválás és a politikai függetlenség útját a két köztársaságban. A katolikus egyház prominens szerepet játszott otthon és nemzetközi szinten egyaránt, és összekapcsolódott a függetlenség programjával. A Vatikán elsôként nyújtott diplomáciai elismertetést a kialakult rendszereknek, amelyek a katolikus egyházi áldást használták legitimitásuk növelésére a lakosság körében.

Papok, akiket addig még senki sem látott, hirtelen elözönlötték a nyilvánosság arénáját, és megerôsíteni látszottak etnokratáink kirekesztô nacionalista diskurzusát. Az uralmon lévô HDZ úgy állította be magát, mint a horvát katolicizmus leghívebb védelmezôjét, amelyet de facto egyedüli államvallássá is emeltek.

Ennek végzetes hatása volt Horvátország etnikailag vegyes vidékein, és még inkább a szomszédos Boszniában és Hercegovinában, ahol a választók tábora etnikai-vallási választóvonalak mentén oszlott meg. Talán a boszniai háború atrocitásai vették rá végül a Vatikánt a „szent horvát ügyhöz” való viszonyának felülvizsgálatára. A dilemma magától értetôdô volt: vagy elismeri a Vatikán, hogy a katolicizmussal élhetnek és visszaélhetnek a különbözô etnokraták és hadvezérek önös céljaiknak megfelelôen, és vállalja részét az elkövetett bûnökért való erkölcsi felelôsségbôl, vagy pedig az egyházat el kell választani az államtól, minden államtól, mivel a katolicizmusnak nemzetek feletti vallásnak kellene lennie. A második megoldás segítene elkerülni a múltbéli melléfogások megismétlôdését, amikor a Vatikán nem ismerte fel a náci-fasiszta rezsimek totalitárius jellegét, és képessé tenné az egyházat arra, hogy minden népre kiterjessze apostoli küldetését nemzetiségükre, sôt hitükre való tekintet nélkül. II. János Pál világosan megismételte üzenetét 1994 nyarán, zágrábi látogatása során, de attól tartok, hogy hallgatóságának, a püspököknek és papoknak is csak egy része értette meg. Békeüzenetére bizonyosan nem hallgattak azok a papok, akik Mostarban bitorolt, rablott tulajdont áldottak meg, vagy akik hallgatólagosan jóváhagyták a mecsetek és az ortodox templomok lerombolását.

A boszniai muzulmánok

Ami a boszniai muzulmánokat, vagy ahogy ôk hívják magukat, a bosnyákokat illeti, ne felejtsük el, hogy ôk voltak a leginkább szekularizált etnikai-nemzetiségi csoport Boszniában és Hercegovinában. Az inkább félrevezetô „muzulmán” elnevezés kulturális, nem pedig vallási jellegû. Mégis ezt használták inkább, mivel a bosnyák elnevezés arra engedhet következtetni, hogy Bosznia csak az ô nemzeti területük, nem pedig a helybeli szerbek és horvátok hazája is.

Sok lehetséges magyarázat kínálkozik a muzulmánok szekularizálódására, de én itt csak kettôt emelnék ki: Elôször is túlnyomórészt városi lakosságról van szó, amely hagyományosan etnikailag-vallásilag kevert környezetben él (a kivétel Nyugat-Bosznia, ahol egy kompakt vidéki csoportot alkotnak), és mivel városiak, nekik jutott a legtöbb a kommunista modernizáció elônyeibôl.

Másodszor, több mint száz éve fizikailag és kulturálisan is el voltak választva a mohamedán világ többi részétôl. Ugyanakkor közülük azok, akik gyakorló hívôk maradtak, jól tudják, hogy a Korán kategorikusan elvárja a monoteisztikus közösségek védelmét. Nem merô véletlen, hogy a legtöbb muzulmán területen lévô ortodox vagy katolikus templom még mindig áll, míg a szerb vagy horvát fennhatóság alatt lévô területeken a legtöbb mecsetet fölrobbantották. Mindazonáltal a háború, amelybe belekényszerítették a muzulmánokat, és amelynek ôk a legfôbb áldozatai, fokozatosan megváltoztatta a ô attitûdjüket is. Valójában Boszniában a három etnikai-nemzeti identitás deszekularizálódásának folyamatát lehet megfigyelni. Ez alól a muzulmánok sem képeznek kivételt. De ne feledjük, hogy Alija Izetbegovic´, a nemzetközileg elismert Boszniai Köztársaság elnöke, iszlám gondolkodóként kezdte politikai pályafutását. Intellektuális és politikai tevékenységéért megbüntették a kommunista hatóságok. 1949-ben ötévi kényszermunkára ítélték egy illegális „ifjú muzulmán” szervezettel fenntartott kapcsolatai miatt. És 1983-ban 12 másik muzulmán értelmiségivel együtt 14 évi börtönre. Végzettségére nézve jogász, 1984-ben kiadott egy könyvet „Az iszlám Kelet és Nyugat között” címen, amely neofundamentalista gondolkodók nyomdokain haladó eszméket hirdet. Röviden ez a könyv egy iszlám társadalom létrehozása mellett száll síkra, saját törvényekkel, ahol a muzulmánok vannak többségben, és ahol a nem muzulmánokat úgy kezelik, mint „védett kisebbségeket”, nem mint teljes jogú állampolgárokat.

Háborús szenvedések közepette az emberek egyre inkább keresnek lelki megnyugvást a vallásaikban, és ez történt a valódi népirtásnak kitett bosnyákokkal is. Boszniában és Hercegovinában fokozatosan minden vallás politizálódott, hogy támogassa a szembenálló etno-nacionalista terveket. A muzulmánok talán utolsóként álltak be ebbe a sorba.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu