A FÉLHOLD ÉS A KERESZT ÖSSZEESKÜVÉSE

Sokaknak okozott meglepetést a Vatikán, amikor az iszlám fundamentalista rendszerek és intézmények (például az iráni kormány és a kairói Azhar egyetem) mellé felzárkózva tiltakozott az Egyiptomban megtartott ENSZ-konferencia ellen, amely a demográfiai növekedésnek az emberiség sorsára kiható következményeit elemezte. De sokunk számára inkább az a meglepô, hogy akadnak olyanok, akik szerint a modern, civilizált, toleráns katolikus vallás és az elmaradott, megmásítathatatlanul primitív egyházak között (amelyek – amint azt Iránban, Líbiában vagy Szudánban láthattuk – a hatalmuk alatt tartott társadalmakat középkori elvek szerint igazgatják) lényegbevágó, mindenfajta megegyezést kizáró ellentmondások állnak fent.

Akik így vélekednek, egy meglehetôsen elterjedt és némiképp érthetô félreértés áldozatai, amelynek azonban – éppen most, amikor azon vagyunk, hogy megértsük és elítéljük a volt Jugoszláviát nemrég vérbeborító, Észak-Írországot és Izraelt állandó nyugtalanságban tartó vallási ellentéteket –, rendkívül súlyos következményei lehetnek.

Ha visszatérünk a vallások eredetéhez, ha hittételeiket és hagyományaikat vesszük szemügyre, megállapíthatjuk, hogy nincs közöttük igazi különbség, egyik sem modern vagy primitív, rugalmas vagy merev, demokratikus vagy tekintélyelvû. Még az oly szelíd, oly könnyed buddhizmus sem kivétel, hiába mentes mindenféle megcsontosodott hiedelemtôl. Minden vallás dogmatikus, önelégült, és mindegyik azt hangoztatja, hogy ô az abszolút igazság egyedüli birtokosa, és csak neki áll jogában a vitathatatlan erkölcsi tekintély nevében törvényt szabni másoknak, még akkor is, ha ez mindent elborító vérfürdôhöz vezet.

A katolikus egyház a Szent Inkvizíció megszûntével felhagyott azzal a szokásával, hogy eretnekeket küldjön máglyára, vagy tüzes fogókkal kínoztassa ôket, de az iszlám fundamentalizmus szégyentelenül tovább élteti ezeket a hagyományokat, sôt még el is büszkélkedik vele (gondoljunk csak a Salman Rushdie- vagy Taslima Nasreen-ügyre). Míg az iszlám társadalmakat egyházi törvények igazgatják, a keresztény társadalmakban végbement az egyházi és politikai hatalom különválása, így ez utóbbiakban az egyháznak – amely úgy érzi, hogy keze-lába bilincsben van –, olyan szabályokhoz kell alkalmazkodnia, amelyek megalkotásába nincs beleszólása. A szekularizációs folyamat a reformációval vette kezdetét, és a francia forradalomban teljesedett ki; ennek vívmányaként született meg a demokrácia, és alakult ki a „szabadság kultúrája”.

A dogma és a józan ész konfliktusa

De az eddig elmondottakból mégse következtessenek arra, hogy – az anarchisták és az elsô marxisták szóhasználatával élve – a vallást a „nép ópiumának” tartom, és bármi áron, kolostorokat felégetve, szerzeteseket, papokat lemészároltatva, ki akarnám iktatni a társadalom életébôl az egyházat, így biztosítva az emberiség számára a szabad önmegvalósításhoz vezetô utat. Bár agnosztikus vagyok, meggyôzôdésem, hogy a vallások igen fontos társadalmi szerepet játszanak az egészséges lelki élet kialakításában, és a nagy többségnek elengedhetetlenül szüksége van az egyházak erkölcsi útmutatására. A kizárólagosan világi kultúra zûrzavarhoz, az erkölcsi normák felrúgáshoz vezetne, mint azt a nyugati világ szellemi-morális képe is bizonyítja. Ha a világi és egyházi szféra különválasztása megtörtént, a vallás a civilizáció elengedhetetlen tényezôje marad, fékezi az állami-politikai hatalom túlkapásait, emlékeztet a múlékony és az örökké fennálló érdekek-értékek közötti hierarchiára.

Ez a különválasztás azonban nem mindig vezet egyensúlyhoz, folyamatosan ellenôrizni, tökéletesíteni, változtatgatni kell az erôviszonyokat, de csak ezen az áron lehet biztosítani az egyéni szabadságjogokat, a demokrácia és a szabadságeszmék fennmaradását. Erre talán a születéskorlátozás sokat vitatott kérdése a legjobb példa, azaz (ahogyan az egyiptomi konferenciát elôkészítô ENSZ-dokumentumok diplomatikusan nevezték) a „nôk döntéshozatali lehetôségének” a problémája.

A katolikus egyháznak jogában áll elvárni saját híveitôl azt, hogy a fogamzás megelôzésére csakis az úgynevezett biológiai módszerekhez folyamodjanak, elítélheti az abortuszt; mindent megtehet annak érdekében, hogy javaslatait törvényerôre emeljék, de ha a törvény egyéb lehetôségeket is biztosít az állampolgárok számára, nem akadályozhatja meg ôket abban, hogy éljenek törvényadta jogaikkal, és ôk is szervezetten lépjenek fel e jogok védelmében. Ez a konfliktus kibékíthetetlen, mert esetében a világi és egyházi törvények ellentmondanak egymásnak, az ésszerûség és a dogma nem kerülhetnek közös nevezôre: az egyház nem fogadja el a demokratikus véleménynyilvánítást, még kevésbé a szavazást, mert a dogma, a hittétel eleve nem vitatható. Az isteni törvény elôtt még a legmegalapozottabb, legmeggyôzôbb érv is csak üres beszéd, csak puszta szó. Hiszen maga az Úr rendelte el, hogy az asszony és a férfi csak akkor és csak azért szerethessék egymást, hogy sokasodjanak; az asszonyi test transzcendentális, fölemelô és kizárólagos hivatása az emberi nem szaporodásának biztosítása; ehhez semmi köze a túlnépesedési statisztikák földhözragadt számsorainak, amelyek szerint az isteni törvény betartása a nôk millióit valóságos rabszolgasorsra kárhoztatja, és a földet éhezô, beteg gyermekekkel népesíti be, akikre csak a nyomor és az éhhalál vár, a fejlôdésben levô országok pedig egyre szegényebbek, egyre elmaradottabbak lesznek ...

A Vatikán és a szegények tömegeit sújtó apokalipszis

Ki is merne vitába szállni a Mindenhatónak az idôk kezdetén kimondott törvényével, még ha a tudományos kutatások bebizonyították is, hogy ha a lehetô legrövidebb idôn belül nem sikerül hathatós születésszabályozási módszereket bevezetni, a jelenlegi 5,6 milliárd lakost is nehezen eltartó Földön a 21. század közepére 12 milliárd ember fog élni? Akkorra mai életünk szenvedései, társadalmi tragédiái is megsokszorozódnak, és elkerülhetetlenül apokaliptikus, az egyre nagyobb többségben lévô szegényeket sújtó holocaustok következnek be.

De amikor az egyház a világi tudományok, a szociopolitika érveihez folyamodik, hogy bebizonyítsa, a szerelem egyetlen célja a szaporodás, és a nôi test tulajdonképpen nem egyéb, mint az e cél szolgálatába állított eszköz, a kérdés még bonyolultabbá válik. A Vatikán egyre szívesebben hangoztatja, hogy a születésszabályozás (a gazdag népek imperialista, neokolonista burkolt céljainak megfelelôen) tulajdonképpen a harmadik világban élô népek jogait, emberi méltóságát sértené, mivel a fogamzásgátló tabletták és az óvszer használata ôsi kultúrák megsemmisüléséhez, a kizsákmányoltság súlyosbodásához vezet.

Ez a kitétel merô demagógia, csak a mûveletlen és hiszékeny emberek megnyerésére használt stratégia, amely a harmadik világ Nyugat-ellenességének ideológiájára épül. A helyzet már-már komikus, hiszen ebben az esetben a katolikusok éppen úgy érvelnek, mint a fanatikus iszlám-hívôk, akik körmükszakadtáig harcolnak a Korán törvényeinek betû szerinti betartásáért, és azzal vádolják az ördög zsoldjában álló nyugatiakat, hogy megrontják és kulturális örökségüktôl fosztják meg ôket, amikor fel akarják szabadítani a nôket, ezeket a másodrangú állampolgárokat, akiknek még lelkük sincsen.

A kairói konferencia résztvevôivel együtt készített ENSZ-dokumentum rendkívül óvatosan fogalmaz. Nem közli a túlnépesedési statisztikák riasztó adatait, nem beszél a harmadik világban már jelentkezô tragikus következményekrôl sem. Nem foglal egyértelmûen állást a születésszabályozás kérdésében, viszont rávilágít arra, hogy azokban a társadalmakban, ahol a nôk kizsákmányolása megszûnik, és ahol lehetôségük nyílik a tanulásra, a társadalmi felelôsségvállalásra, a népesség növekedése egyszerre kiegyensúlyozottabbá válik. Nyilvánvaló, hogy a nôk társadalmi helyzetének javulása, és a szabad döntéshozatali joguk érvényesülésének útjában álló törvényes, kulturális – vagy akár vallási – akadályok elhárítása a születésszabályozás eddig ismert legeredményesebb, leghathatósabb módja.

Nôellenes, haladásellenes összeesküvés

Az is nyilvánvaló, hogy a születésszabályozás alapja, kiindulópontja a nôk jogainak tiszteletben tartása; eleve ki kell zárni minden olyan politikai megfélemlítéssel, erôszakos sterilizálással járó módszert, mint amilyenek az Indira Ghandi Indiájában, a jelenlegi Kínában (ahol megvonásokkal sújtják az egynél több gyermekes házaspárokat) és más ázsiai államokban is gyakoriak. A kormányoknak arra kellene törekedniük, hogy minden állampolgár számára törvényes keretek között biztosítsák a szükséges információs és szolgáltatási rendszerek használatát, így téve lehetôvé a társadalmi és egyéni érdekeket is figyelembe vevô családtervezés elterjedését. Egyetlen államnak sincsen joga arra kötelezni állampolgárait, hogy több vagy kevesebb gyermeket neveljenek, mint ahányat szabad akaratukból vállalni akarnak. Természetesen ez a józan ész diktálta egyszerû, magától értetôdô elv csupán jámbor óhaj marad, megvalósíthatatlan, utópista álom mindazokban a – világ lakosainak túlnyomó többségét jelentô – társadalmakban, ahol még nem érvényesült a demokratikus civilizáció. Ezért aztán félô, hogy a félhold és a kereszt követôinek nôellenes, haladásellenes összeesküvése meg nem érdemelt sikerrel járhat.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu