ÜRES ÜVEG BELSEJE

Még hallom, ahogy az üvegek megcsörrennek odakint. Törékeny nyugalom. Tiszta a levegô. Kilépek a verandára, és az üveg alól kiveszem a cetlit.

A konyhaasztalra teszem. A Csoki Kroki meg a Kroki Csoki közé. Várok. A félelem attól, hogy magamra maradok, kíváncsiságomnál is nagyobb. Azonkívül a konyha még mindig nem épült fel a reggeli rohanás és elfuserált beszélgetési kísérleteink romjaiból.

Az ilyen pillanatok megérdemlik, hogy ízlelgessék ôket. Kell nekik egy kis dédelgetés. Hagyni az elmét, hadd játszadozzon a lehetôségekkel. A férjem nem értene egyet. Sosem volt az a dédelgetôs fajta. Az ô életén mindig a pillanatnyiság uralkodott. Számára az idô nem az elmúlás. Csak eltöltendô vagy elfogyasztandó egység. A szex ugyanilyen. Egy gyors magömléssel közli, kösz szépen, megvagyok. Elôjátékra soha nem kerül sor. Szerinte az elôjáték olyan, mintha egy futbalista kétszer csapná be ugyanazt a védôt, ahelyett, hogy bevágja a labdát a hálóba. Idejét se tudom, mikor ért hozzám utoljára úgy, hogy ne várt volna cserébe valamit.

Míg kicsit összeszedem magam, elolvasom a zabpelyhes dobozon a szöveget. Egy játék részletei, amellyel nyaralást lehet nyerni Eurodisney-be. Imádom a játékokat. Nagyobb lelkesedéssel várja az ember a postást. Száz Goofy-s pólót kapnak a második helyezettek. Az nyer, aki a legtöbb szót rakja ki abból, hogy Eurodisney. Rodney, Doris és Sidney, több nem jut az eszembe. Nem hinném, hogy nyerek. Még pólót sem.

Behunyom a szemem, és próbálok magam elé képzelni egy tavaszi estét Párizsban. Nem nagyon utaztam még. Legalábbis nem messzire. A férjem hamar leég. Amikor a gyerekek még kicsik voltak, eljártunk Wexfordba kempingezni. Húspástétomkonzerv tükörtojással. Erre emlékszem leginkább. Teli a ház fényképalbumokkal. Megannyi szürke égbolt és csapkodó sátorlap kollázsa. És én, amint éppen konzervet bontok ki és tojást ütök egy régi kopott palacsintasütôbe.

Félrelököm a zabpelyhes dobozt, és közelebb húzom az összehajtogatott papírcetlit. Kezeim közt súlytalannak érzem a lapot. Vajon a szavak súlya jelezheti könnyûségüket? Kétlem. Emlékszem, egyszer gyerekkoromban vártam egy levelet, ami aztán sohasem érkezett meg. Meg voltam gyôzôdve, hogy kilyukadt a postás táskája. Titkos leveleim szétszóródtak a városban, és bárki elolvashatta ôket.

Óvatosan széthajtom a tejesember levelét. Írása egyszerû, szinte gyermeki. A szavak rövidek és tökéletesre formázottak. Újra meg újra elsuttogom ôket magamban. Ha netán eltûnnének.

„Szökjön el velem holnap reggel. A tejesember.”

Olyan ártatlanul kezdôdött. Sosem állt szándékomban egy kis plusz tejnél többet kihozni a dologból. Mégis, az üzenetek írogatása megmozdított bennem valamit. Sose írtam lelki levelesládákba és rádióba sem telefonáltam, hogy az életemrôl ömlengjek. Az ilyenek egyetlen célja az, hogy eladják a lapot és a hirdetési helyeket, és nem az, hogy igazán beszélgessenek az emberrel. Egyszerre megnyílt elôttem a lehetôség, hogy egy tejesüveg alól, egy tejesüveg belsejébôl beszélgessek egy idegennel.

Eleinte szégyelltem magam. Feszélyezett, hogy mit gondolhat rólam. Elrejtôztem a szobámban, míg kocsijával ki nem kanyarodott az útra.

Üzeneteim egyre tömörebbek lettek.

„A gyerekeim baltás gyilkosokat néznek videón. Aggódom.”

„Ma ok nélkül sírtam. Az életemet rádióhullámok és csésze teák töltik ki”

„A tej jót tesz a csontjaimnak. Csontritkulásra, meg ilyesmik. Ébren tart éjszaka. (Az aggódás – nem a tej.)”

„Szeretek csokoládét enni és snookert nézni a TV-ben.”

Válaszai éppolyan tömörek voltak, mint az enyémek. Sohasem leereszkedôek. Mindig megnyugtatóak.

„Minden gyermek potenciális baltás gyilkos. Legtöbbjükkel nem lesz gond.”

„Egy orvosnak is szállítok. Majd írok neki a csontjairól.”

„A snooker már nem olyan népszerû, mint régen volt. A csokoládét még mindig szereti mindenki.”

A szökés gondolata felizgat. Még sosem beszéltünk. Mikor a számla esedékes, akkor is csak kint hagyom a pénzt egy levéllel. Nem akarom, hogy a szomszédok kibeszéljenek. A környékünkön mindenki kedveli.

Kíváncsi vagyok, hova akar vinni. Talán ismer egy elhagyott tejüzemet valahol messze. Lehet, hogy Eurodisneybe visz. Inkognitóban, mint Rodney és Doris! Vagy talán egy fehérre meszelt régi házikóba a nyugati parton.

A férjem aligha veszi észre, hogy elmentem. Hamar talál majd egy fiatalabb modellt. Aki tud tojásrántottát csinálni és orgazmust színlelni. Tudom, hogy a gyerekek egyszer még meg fognak érteni. Éppúgy, ahogyan megtudják majd az igazat a baltás gyilkosokról és az Ecstasy-ról is.

Eltelt a nap. Az ágyban felülve iszom egy pohár tejet és Párizsra gondolok. A férjem horkol. Volt idô, amikor kedvesnek találtam a horkolását. Egykor szerettem, és ez szomorú, azt hiszem. Szerelemtôl a közönyig. Tulajdonképpen nem is olyan nagy út. Föléhajolva közelrôl vizsgálom viaszos arcbôrét. Különös, hogy sosem vettem észre azokat az erôs szôrszálakat, amelyek az orrából állnak ki. Ki lehetne tömni velük egy matracot.

A reggelinél ülök, figyelek és várok. Várom, hogy elsimuljanak a viták. Csaták a fürdôvízért és a pattanásra való kenôcsért. De legfôképp a füttyszót várom. Mikor minden letisztult. A férjem a fogából piszkálja a zabpelyhet. Esetlen idôjárás-jóslatai tovaszállnak fejem felett, mint egy viharfelhô. Az sem érdekel, ha egész nap esik. Az esernyôm itt marad.

Nyoma sincs már a fejvesztett rohanásnak a buszhoz. A ház üres. Egy kicsit úgy, mint az üvegek, azt hiszem. A bôröndöt telipakoltam meleg pulóverekkel és gyapjúharisnyával. Hosszú séták kettesben a szeles nyugati parton.

Emlékszem egy szökésemre gyerekkoromból. Anyám kényszeríteni akart, hogy megegyem a meleg tejpudingot. Csak egy csomag medvecukrot meg egy tubus fogkrémet vittem magammal. És emlékszem, ahogy elindultam a hosszú úton, könnyeim végigperegtek az arcomon. Éreztem, ahogy a jeges szél marja meztelen lábamat és karomat. Amikor megálltam, egyetlen dolog járt az eszemben: egy tányér meleg tejpuding.

Hallom a csörömpölést és a füttyszót. Más a dallam. „Három garas a forrásban”. Vicces: sose fütyüli kétszer ugyanazt. Legalábbis az én házam elôtt nem.

A füttyszó abbamarad, odamegyek az ajtóhoz. Úgy áll elôtte, mint egy idegen. Nem a fehér kabátját viseli, hanem egy három részes ruhát. Fején tengerészkék Trilby kalap van könnyedén félrecsapva. És egy tábla csokoládé kandikál ki a felsô zsebébôl.

Keresgélem a szavakat.

– Jó napot, Mrs. C.! – szólal meg.

Hangja nyers, mégis lágy, mint a méz. Pont olyan hang, amilyet elképzeltem. A hang a füttyszó mögül. Oda akarok nyúlni és megérinteni a kezet, mely az üvegeket tartja. Megfogni hosszú ujjait. Az ujjakat, melyek mélyen az üres üvegek belsejébe hatolnak. Megcsókolni fütyülô ajkát.

– Ööö a 'Három garas a forrásban', ugye? – szakad ki végül is belôlem, mert nem jut más az eszembe. Ujjaim idegesen babrálnak a kapucsengô rézfoglalatán. Alsó ajkamat harapdálom. Nevet. Tiszta, tejfehér fogak persze.

– Akkor, ha készen van? – kérdezi, és a kezemben lévô kis barna bôrönd után nyúl.

Éppen indulnék, amikor eszembe jut valami. Egy üzenet. Beletúrok a táskámba, és papírt meg tollat veszek elô. Rövid üzenet lesz és lényegretörô. Ahogy a férjem szereti. Semmi bonyodalom.

„Megszöktem a tejesemberrel. Ne felejtsd el kitenni az üres üvegeket! Mrs. C.”

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu