KONZUM-JOYCE

Írásom tárgya Joyce jelenlegi funkciója mint Írország kulturális fôvárosának kulturális tôkéje – más szóval az a tekintély, amelyet Joyce dublini íróként élvez, valamint a kérdés, hogy ez a fajta presztízs mennyiben szolgálja Írország érdekeit most, az 1990-es években. Nézetem szerint az a szerep, amelyet Joyce ma az ír kultúrában betölt, illetve annak egy bizonyos aspektusa, kerékkötôje lehet Írország felkészülésének az Egyesült Európához való csatlakozásra. Az a Joyce, aki ma a múlt rendíthetetlen emlékmûveként trónol Dublinban, útjában állhat annak a törekvésnek, hogy Írországot a jövôben olyan pluralisztikus nemzetként definiálják, amely képes beilleszkedni a pluralisztikus Európába. Úgy vélem, Joyce betölthetne más, progresszívabb funkciót is, amely jobban igazodna korunk követelményeihez. Az irodalom természetesen a jövôben is fontos eleme lesz Írország önmeghatározásának – nem csupán azért, mert az irodalmat itt változatlanul nagy megbecsülés és figyelem övezi, hanem azért is, mert az ír irodalom jelentôs exportértékkel bír. Joyce két alapvetôen különbözô szerepben lehet Írország kulturális szimbóluma: lehet „dublini Joyce” vagy lehet az ezerarcú Írország Joyce-a.

Aki ellátogat az Ír Idegenforgalmi Hivatal irodájába a Madison Avenue-ra, azt fogja tapasztalni, hogy az ott bemutatott Írország – legalábbis amerikai szemszögbôl nézve – bámulatosan irodalmi. Jóformán mindegyik prospektus írók és költôk impozáns listáját tartalmazza. Aki erre az irodalmi Írországra kíváncsi, annak a brosúrák Dublint ajánlják úti célul – nemcsak mint az ország kulturális fôvárosát, hanem mint azt a települést, melyet az EGK Európa kulturális fôvárosának nevezett ki. Ez a titulus szerepel az Idegenforgalmi Hivatal 1990-es nagy útikalauzában, s a kitüntetô cím alatt – mintegy igazolásképpen – zöld mezôben ott a dicsôségtábla: Sheridan, Shaw, Wilde, Synge, Yeats és O'Casey – „dubliniak, akik mûveikkel alakították a világirodalmat.” Az efféle lajstromoknak se szeri, se száma. A reklámszövegek tanúsága szerint „az ír irodalom nagyjai” egyszersmind Dublin „fiai”.

Az ír törvények azonban nem ismerik el Dublin monopolhelyzetét, s így az csupán az amerikai turisták érdeklôdésére terjed ki. A Dublinba tartó repülôjáratoknak le kell szállniuk az ország nyugati felében elhelyezkedô Shannonban is. Itt, ha tetszik, ha nem, szembesülnünk kell nem irodalmi problémákkal – kénytelenek vagyunk betérni, ha máshová nem is, a helyi duty free shopba, ahol whiskyt, gyapjúholmikat, zenét és üvegárut szerezhetünk be elfogadható áron. Hovatovább el is határozhatjuk, hogy itt helyben megkezdjük írországi barangolásunkat – Shannon ugyanis közelebb fekszik a természeti szépség és bevásárlás szempontjából izgalmas régiókhoz, mint Dublin. A turisztikai információs anyagok hangsúlyozzák is, hogy látnivalókat és érdekes boltokat az egész országban találni, kiindulópontnak tehát akár a nyugati országrész is megfelel.

Ha azonban Írország irodalmi kincseirôl van szó, az útikalauzok – a rájuk jellemzô konok következetességgel – csak és kizárólag Dublint említik, és vice versa azt sugallják, hogy a Dublinban tett látogatás elsôrendû célja csakis az irodalmi örökség megismerése lehet. Ha az ember csupán három napot szándékozik Írországban tölteni, teszem azt, az Aer Lingus szervezte, Skócia meglátogatását is magában foglaló hat napos bevásárlókörút keretében, nos, akkor is felhívják rá a figyelmét, hogy „Dublin olyan író- és költôóriások szülôvárosa, mint Yeats, Shaw, Wilde, Behan és Joyce”. Az irodalomjegyzék meglehetôsen zsúfoltnak tûnik, fôleg ha tekintetbe vesszük, hogy arra a napra az úti program a következô három megállót írja elô: 1. „Bunratty Cottage – divatáru üzletek”; 2. „Dublin”; és 3. „Blarney – gyapjúüzem”. Az irodalomtörténetbôl ismert neveket nyilván azért kell megemlíteni, mert érdekesebbé teszik a shoppingolást. A bevásárlókörút prospektusa a Kinloch Anderson méltatásaként arra hívja fel a figyelmet, hogy a skót szövet- és ruhakereskedô cég „a királynônek, Edinburgh duke-jának és a walesi hercegnek a hivatalos szállítója”. Ezzel párhuzamosan az írországi bevásárlás presztízsét a prospektus úgy kívánja emelni, hogy Dublin címszó alatt listába szed egy sor híres szerzôt. Ezáltal azt implikálja, hogy az írországi magaskultúra teljes egészében Dublinban székel, mégpedig nem a jelen, hanem a múlt részeként.

Írországban hosszú idô óta kísért a tendencia, hogy a heterogenitás és a modernség rovására nemzeti alapeszménnyé emeljék a helyi kulturális tradíciót. Hasonlóan erôs a kísértés arra, hogy az ír kultúrát azonosítsák Dublinnak, a Köztársaság egyetlen teljes értékû urbánus centrumának kultúrájával. Ha Írország nem áll ellent e kísértéseknek, akkor jelentôs hátránnyal fog indulni az Egyesült Európában. A nagy múltú kulturális „energiaközpontok”, úgymint Párizs, Frankfurt, Róma, sôt Tokió és New York, óhatatlanul háttérbe szorítják majd relatíve jelentéktelen ír riválisukat. Írország számára egy olyan, decentralizált identitás a járható út, amely lehetôvé teszi, hogy az ír városok interaktív kapcsolatrendszert építsenek ki Európa és a nagyvilág erre alkalmas településeivel. Az Egyesült Európával ismerkedô Írországnak vállalnia és védenie kell a települési és regionális közösségek szintjén létezô sokszínûséget. Ha az ír kulturális identitás bármelyik összetevôjét is Dublin – mi több, egy a múltra kacsintó Dublin – fogja uralni, akkor azt a kulturális faktort mai szemmel ingatagnak, sôt bénító hatásúnak kell tekintenünk – olyan tényezônek, amely inkább teher, semmint érték vagy erôforrás. Bloom's Hotel

Dublinban manapság megmenthet egy épületet a lebontástól, ha Joyce megemlítette valamelyik mûvében. Mi több, vannak olyan vállalkozások, melyeknek Joyce még a létezésérôl sem tudott, s amelyeket mégis az ô nevével reklámoznak. Jó példa erre a dublini Bloom's Hotel. A belvárosi szálloda prospektusa a New York-i idegenforgalmi irodában került a kezembe. A borítólap belsô oldalán egy Joyce-rajzot találunk, mellette pedig a következô, elsôrendû fontosságúnak ítélt információkat: „A Bloom's Hotel névadója Leopold Bloom, James Joyce Ulysses címû regényének hôse, a modern próza legemberibb és leguniverzálisabb figurája. A szálloda a város egy olyan részében helyezkedik el, ahol az ifjú James Joyce is gyakran megfordult: nem messze a Trinity College-tól és a történelmi nevezetességû Dublin Castle-tól, az üzletsorok, a színházak és az éttermi negyed közelében, egyúttal mégis az üzleti városrész szívében. A városközpont szolgál háttérül Joyce minden mûvéhez; írásaiban a településnek olyan szeretetteljes, részletgazdag leírásait nyújtja, amelyekhez foghatót csak elvétve találunk mások mûveiben. És most, ha velünk tart, végigkalauzoljuk Önt szállodánkon...” – amely, ezt tanúsíthatom, valóban jól fest a következô oldalak színes képein, habár azok nemigen illusztrálják a „legemberibb” és „leguniverzálisabb” jelzôket – zöld ágytakarókat és ír stílusú reggelihez megterített kis asztalokat mutatnak, valamint a „Trinity Koktélbár”-t. Mindazonáltal ha a „humánum-többlet” keresése során bedôltünk Bahtyinnak, és arra a téves következtetésre jutottunk, hogy esetleg el kellene olvasnunk egy regényt, a prospektus Joyce-ra vonatkozó utalásai rövid úton meggyôznek minket, hogy erre semmi szükség, hisz a Bloom’s Hotelben is megtaláljuk, amit keresünk.

A szabad választás lehetôsége Dublin egyéb részein nem áll fenn. Akár olvastuk Joyce mûveit, akár nem, lépten-nyomon belebotlunk valamibe, ami az íróra utal. Ha nem belebotlunk, akkor rálépünk – mint például azokra a városszerte feltûnô helyeken a járdába süllyesztett emléktáblákra, melyek az Ulyssesben említett helyeket jelölik. Aki tekintetét az aszfaltra szegezve mentében fürkészi ezeket a táblákat, az könnyen beleütközhet egy Joyce-szoborba, rosszabb esetben pedig az Anna Livia Plurabel szökôkút vizében találhatja magát. Arról már régen nincs szó, hogy a turistának kutatnia kellene Joyce után, épp ellenkezôleg: ahhoz kell ügyesség, hogy lerázzuk ôt.

Ma már az sem biztos, hogy egyáltalán lehetséges-e Joyce-ot lerázni. Az idei St.Patrick-hét alkalmával Joyce még a helyi mûsorkalauz, az In Dublin ünnepi különszámában is a díszhelyre került. A vezércikk funkcióját betöltô szöveg a magazin egyik állandó munkatársának, John McKennának Az álmok városa címû írása volt. A cikk a következô kérdést járja körül: „Mi teszi Dublint csodálatos várossá?” McKenna a dublini polgár nézôpontjának bemutatásával kezdi válaszát; a helybéliek véleményével, akik azt is látják, amirôl a prospektusok nem beszélnek – például hogy a várost elárasztják „az angol üzletláncok”, és „az olyan egyetemisták, akik másra sem vágynak, mint jelzálogkölcsönre és mobiltelefonra”. „De [a dublini polgár] arra is emlékszik, milyen romantikus hely volt Dublin, mielôtt [– most figyeljenek! –] Joyce, Behan, Shaw városa lett. Meg a pubok városa. A város, ahol senki nem idegen. Ez az egész [– véli McKenna –] James Joyce mûve.”

A szerzô a továbbiakban lerója a kötelezô tiszteletet Joyce emléke elôtt, mondván: „a Ulysses fényét soha senki nem homályosíthatja el”, és „az sem lenne gond, ha a város egyik napról a másikra eltûnne a helyérôl, hiszen Stephen és Leopold jóvoltából könnyûszerrel elkészíthetnénk az újra-felépítési terveket”. Mindazonáltal McKenna véleménye szerint éppenséggel Joyce „a probléma”. Bár a látogatóknak tulajdonképpen „meg kellene döbbenniük attól, amit látnak” – mármint Dublin jelenlegi degradálódásától, McKenna szerint „természetesen nem döbbennek meg, mert nem látnak belôle semmit. A [Ulysses-beli] képek olyan erôteljesek, hogy kiszorítják helyébôl a valóságot. A Dublinba érkezô látogató” – még ha nem olvasott is semmit Joyce-tól – McKenna szerint „nem egy jelenkori, hanem egy múltbéli városba lép be: Joyce városába. A látogató úgy éli meg Dublint, mintha mindenre kétszer pillantana rá: elôször a mítoszt látja meg, s csak másodszorra észleli a tényeket."

McKenna cikkének egyik olvasata az lehetne, hogy a szerzô koncot dob az ácsingózó turistáknak, és különbékét köt a St. Patrick-napra érkezô látogatókkal, akik a mitikus környezettel akarnak legitimálni egy hétvégén keresztül tartó dorbézolást. Évente egyszer esedékes barátságos gesztus az évente egyszer érkezô idegenek felé. Ez az értelmezés azonban csak akkor volna lehetséges, ha az In Dublin cikke nem törekedne nyíltan arra, hogy egybeszerkessze a dubliniak véleményét a látogatók tapasztalataival. „Dublin csodálatos élmény – helybéliek és látogatók számára egyaránt” – harsogja a szlogen. McKenna a cikk elején többes szám elsô személyben beszél, szembeállítva a „mi”-t, vagyis a helybélieket, az „ôk”-kel, azaz a látogatókkal. Az utolsó bekezdés azonban már általános alanyban egyesíti a két csoportot: „Dublin szinte pillanatok alatt átveszi az irányítást az ember viselkedése fölött”, írja McKenna, majd így folytatja: „Nincs még egy város, amely ennyire elnyomná az egyéniséget – ezért is nem bírták ki itt a nagy írók és mûvészek. A mítosz beépül az emberbe, tudatosan vagy sem, de mindenképp lényének részévé válik.” Így hát mikor a cikk legvégén ismét a többes szám elsô személyt használja, már a helybéliek mint turisták nevében beszél: „Mindannyian egy Joyce-történet szereplôi vagyunk. Életünket az Ulysses irányítja, cselekedeteinket a Dublini emberek szabja meg. Alkotói vagyunk a jelenkor történeteinek, és mi alkotjuk városunk történetét.”

A slusszpoén, amelyben a szójáték az „alkotni” igével a képzeletet puszta asszimilációvá fokozza le, tartalmának megfelelôen maga is tehetetlen: kontemplatív, de képtelen módon csörgeti a „mi” narratív láncainkat. McKenna felfogása szerint Joyce kellemes csapdát állított fel nekünk: a Dublinban tartózkodó „külföldi látogató vagy író” általában „hosszasan dagonyázik a város mítoszában”. A „dagonyázni” ige a joyce-i Dublinban való elmélyedést egyfajta élveteg hedonizmussal, az irodalmi indíttatású csodálatot pedig a pénzszóró shoppingolás egy enyhített változatával azonosítja.

McKenna párhuzamba állítja Dublint Karthágóval, Trójával és Konstantinápollyal, mint más olyan városokkal, amelyek esetében „a valóság másodlagos, elsôsorban az a kép számít, ami az emberek fejében él”. Ennek kapcsán körüljárja az ország idegenforgalmi piacképességével kapcsolatos legfôbb problémát, nevezetesen azt a tényt, hogy az eladni kívánt régi dolgokhoz Dublin nem tud olyan fényûzô keretet biztosítani, mint London, illetve a kontinens gazdagabb fôvárosai. A Bloom’s Hotel kategóriájába tartozó kicsiny, de tûrhetô színvonalú helyek esetében a turisták becsalogatásának legelterjedtebb módszere az, hogy a szállodát „otthonos hangulatú”-nak titulálják – hasonlóan ahhoz a megoldáshoz, amikor egy kissé hibás jellemû figurát az „emberi” jelzô segítségével méltatunk. Következésképpen ha a Bloom's Hotel „a legemberibb” figuráról kapta a nevét, akkor ott a turista minden bizonnyal veszettül otthonosan érzi magát: Joyce szelleme bôven kárpótolja a gyenge minôségû szállásért. Írország lakói nemritkán keserû iróniával reagálnak, ha azt a dicséretet hallják, hogy az ír nemzet rendkívül „vendégszeretô”. Hasonló irónia cseng a hangjukban, mikor tökéletes színpadi ír nyelven köszöntik a gyönyörtôl olvadozó turistákat. A gyarmati örökség részeként rájuk maradt szavakkal fogadják az el nem apadó turistaáradatot – amelyre az ír gazdaság jelenleg nagy mértékben rá van utalva. A színpadi ír lehetôvé teszi a beszélônek, hogy „eldagonyázzon” egy nyelvben, amely éppoly béna, közhelyes és halott, mint az, amit Hugh Kenner a joyce-i Dublin jellegzetességeként ír le. McKenna így fogalmazott: „Rövid itt-tartózkodás után minden idegen, jöttment, kulturista és látogató viselkedése hozzáidomul a város rituáléjához. Dublin szinte pillanatok alatt átveszi az irányítást az ember viselkedése fölött. Nincs még egy város, amely ennyire elnyomná az egyéniséget – ezért is nem bírták ki itt a nagy írók és mûvészek.” McKenna okfejtésében Joyce nem azokat példázza, akik elhagyták a várost, hanem éppen hogy fô okát képezi a dagonyázási és menekülési kényszernek. Mrs. Joyce és Galway, „a nyugati világ fôvárosa”

Joyce-kutatóként sokkal könnyebb dagonyázni a városban, mint elhagyni azt. Ahogy a turistatérképek csak Dublinba és egyik külvárosába kalauzolják el a látogatót, úgy a joyce-i életmû kritikai tanulmányozásához rendelkezésre álló apparátus sem igen foglalkozik a délen fekvô Howth elôvároson, illetve a Phoenix park nyugati végén túli területekkel. Joyce mûveinek olvasója elôtt kirajzolódhat ugyan Dublin térképe, Írország összes többi része azonban homályban marad. A szürke fátylat csupán Mullingar és Ennis futó említése lebbenti fel néha. Tény, hogy Joyce mûveiben Írország egésze – a kontinens felé forduló fôvárossal ellentétben – többnyire mindent egybemosó hófüggöny mögé rejtôzô, homogén masszaként rémlik fel, mint a Holtak végén. A joyce-i útvonalak közül talán Gabriel Conroy nyugati kirándulásához kell a legkevésbé térkép; nem azért, mert az egész képzeletben zajlik – hisz ez a Dublin környéki zegzugos barangolások többségére is áll –, hanem mert itt a célnak látszólag az is megfelel, ha az egész régiót, mi több, az egész nemzetet egy vihar vagy egy magányos sírgödör képe jelöli.

Gabriel utazásának életrajzi alapja természetesen a Joyce-ot a Dublinon kívüli Írországhoz legközvetlenebbül kötô szál: a felesége. Azon a héten, mikor McKenna engem és a többi turistát köszöntô cikke megjelent, elutaztam a nyugati országrészbe, és megkerestem Nora Barnacle galwayi házát. Bejutnom azonban már nem sikerült. Az ajtó zárva volt, és senki nem tudta megmondani annak a két öregasszonynak a nevét vagy telefonszámát, akik a helybéliek egybehangzó véleménye szerint a gondnoki teendôket látják el. A galwayi idegenforgalmi hivatalban beszerezhetô információs anyag egyetlen mondat erejéig említi Nora Barnacle-t és házát, s csupán annyit állapít meg, hogy Nora csinált „tisztességes embert” James Joyce-ból. A New Yorkban kapható útikalauz kissé erôltetetten Synge-gel hozza kapcsolatba Galwayt mint „a nyugati világ fôvárosá”-t, és egynapos városlátogatást javasol, de Joyce-ról vagy Noráról említést sem tesz.

Jómagam egy galwayi költônô, Rita Ann Higgins jóvoltából tudtam meg, hogy Nora Barnacle háza még ma is áll. Az ír viszonylatban rendhagyó pályarajzú Higgins elsôrangú poéta, s ma már a város ünnepelt személyiségei közé tartozik: boltavatások és egyéb közéleti események díszvendége, és kulcsfigura abban a most zajló folyamatban, amelyet egyes galwayi polgárok kissé szégyellôsen, de teljes komolysággal a kultúra helyi „reneszánszaként” emlegetnek. Meggyôzôdésem, hogy Joyce és Higgins között kimutatható egy bizonyos kapcsolat, amelyben Nora központi szerepet játszik, s amely az ír kultúrán belül egy korszerûbb, földrajzilag kiterjedtebb, ugyanakkor a jelenleginél semmivel sem szerényebb szerepkört definiál Joyce számára.

Higgins tizenöt éves korában ment hozzá jelenlegi férjéhez, aki legutóbbi munkahelyén egy szénszállító teherautó sofôrje volt. A férfit néhány hónappal ezelôtt tréfás kedvû kollégái elküldték, hogy hagyjon ott egy adag szenet az emlékháznál „Nora Barnacle számára”. A férj bedôlt az ugratásnak, s késôbb szégyenszemre vissza kellett lapátolnia a szenet a kocsira – legutóbb viszont már azt hallottam, hogy ô és felesége együtt olvassák Brenda Maddox biográfiáját Noráról. Annak is megvan a maga története, hogy miért épp Nora Barnacle került Rita Ann Higgins érdeklôdésének középpontjába. A költônô saját bevallása szerint néhány évvel ezelôtt, tuberkulózisból való lábadozása idején kezdett el szépirodalmat olvasni. Az elsô két könyv, az Állatfarm és az Üvöltô szelek után maga is kedvet kapott az íráshoz. Lendülete azonban megtört, amikor elsô olvasói felhívták a figyelmét a sok nyelvhelyességi és központozási hibára, melyeket iskolázatlansága okán vétett. Higgins ennek nyomán döntött úgy, hogy a líra felé fordul, abból indulván ki, hogy a költészetben nem követelmény a korrekt nyelvhasználat és a helyes központozás.

A történet, amelyet Higgins ügyesen felépítve ad elô a vele interjút készítô rádióriportereknek – akik alig várják, hogy nevetségessé tehessék ôt mint a nemzet újonnan felfedezett munkás-költônôjét –, nos, ez a történet jelentôsen befolyásolta Higgins költészetének fogadtatását. Maddox Noráról szóló könyvének országos népszerûsége egyfelôl felkészítette az ír rádióhallgatókat Higgins történetére, másfelôl valószínûleg Higginst is felvértezte a gúnyolódók támadásai ellen. A költônô verseinek többsége a galwayi munkások életérôl szól: a díjbeszedôk elôli bujkálásról, a sorban állásról a szociális osztályon. A versek követelik, hogy az olvasó ismerje el, milyen nehéz a munkások élete, ugyanakkor azt állítják, hogy a kívülálló ezeket a dolgokat nem értheti meg egykönnyen. „Vannak, akik...” címû versében Higgins például így ír:

„Vannak, akik tudják, milyen...
órákig várni egy füstös elôtérben a szociális
                              osztályon
két évig várni, míg végre megnézik a fogad
még két évig várni, míg végre kihúzzák a
                              fogad (ugyanazt)...
tágult visszerektôl fulladozni, mikor száz-
kilencvenheten vannak még elôtted...
valaki levetett ruháját felvenni
valakinél kevesebbet érni
valaki helyett senkinek lenni...
és vannak, akik nem tudják.”

E megkülönböztetô jegyek szardonikus végérvényessége esetleg Molly Bloomra emlékeztethet minket; általánosabb értelemben vett elôdnek pedig természetesen Joyce-ot tarthatjuk, ha tekintetbe vesszük Higginsnek a magaskultúra elvárásaival való eltökélt szembeszegülését. Egyébként a galwayi „reneszánsz”, amelynek Higgins az egyik legfontosabb alakja, az ír konvencionális magaskultúrának nem csak azokat az elvárásait veszi semmibe, amelyekkel Joyce is szembeszállt, hanem azokat is, amelyeket ma maga Joyce szimbolizál.

Galwayi reneszánsz

Hogy ez a kulturális fellendülés épp Galwayben jelentkezett, nem pedig a hagyományos ír kulturális „energiaközpontok” valamelyikében, az már önmagában véve is újszerû, ha nem épp egyedülálló esemény; de még ennél is fontosabb, hogy a galwayi „reneszánsz” sok, sôt talán legtöbb fôszereplôje nôi szerzô; hogy meghökkentôen nagy számban vesznek részt benne Írországban élô külföldiek, és hogy megszólalók és megszólítottak egyaránt az ír munkásosztálynak azt a rétegét képviselik, amely se nem dublini, se nem falusi. Figyelemreméltó, hogy az utóbbi idôben Galwayben született mûvészeti produktumok mennyire harmonizálnak az 1992-es kulturális újradefiniálás elveivel. A Két nô, két part. Medbh McGuckian és Nuala Archer versei címû, Galwayben kiadott kötet például költôi dialógus egy belfasti lakos és egy, a Köztársaságból érkezett emigráns között. A mûben implikált ír identitás félúton helyezkedik el egy Észak-Írországgal ötvözôdô Írország és egy Írországgal ötvözôdô Amerika között. Más szóval ez egy nemzetközi identitás. Galway nem dagonyázik mítoszokban.

Semmi nem utal arra, hogy a Nora alakját övezô, a Maddox-féle életrajzának köszönhetô fokozott figyelem James Joyce jelentôsebb mértékû demitologizálásához vezethetne; csupán annyit tehet, hogy segít eloszlatni azt a nézetet, mely szerint Joyce zsenijének kizárólagos forrása és fókusza Dublin. Egy végletesen leegyszerûsített forgatókönyvet követve a Joyce-kutató nyugati irányba indulna el, Galway felé, ahol a mindeddig csak Dublinban elképzelhetônek tartott jelenségek tanulmányozása során figyelme Joyce legújabb irodalmi leszármazottaira, Higginsre és társaira terelôdne. Egy ennél jobb és valószínûbb forgatókönyv, mely Joyce mûvészetének forrásai felé irányítaná a kutatókat, elvezetne Írország több más területére is, mind a dublini kultúrától való különbözôségük, mind az ahhoz fûzôdô kapcsolatuk okán. A jelek szerint a Joyce-kutatás egyebek között eszközöket biztosít Írországnak az exportálandó Joyce-kép kialakításához, s ezáltal az ország Joyce-ra épülô kulturális tekintélyének megalapozásához. Egy olyan kutatási irányzat, amely az író mûveinek a Dublinon kívüli, lokális kultúrához fûzô szálait vizsgálná, nem csak a regionális történelem és idiomatizmus szintjén tárhatna fel kapcsolatokat, hanem minden bizonnyal azt is kimutatná, hogy a joyce-i életmû szellemének sokkal inkább megfelel Írország pluralisztikus jövôje, mint Dublin-centrikus múltja.

Azok között a turisták között, akik írországi látogatásukat Shannonban kezdik, mindig akadnak néhányan, akik a csodálatos moheri sziklák megtekintése után Galwayben töltenek egy éjszakát. Azonban a Shannont Moherrel összekötô út, mielôtt elérné Galwayt, érinti Ennist is. Ennisben pedig van egy szálloda, melynek a Ulysseshez fûzôdô kapcsolata sokkal kevésbé mondvacsinált, mint a dublini Bloom's Hotelé. A regényben az áll, hogy Leopold Bloom apja a tulajdonát képezô ennisi Queen's Hotelben követett el öngyilkosságot. Ez persze nem túl jó reklám egy szállodának, a Queen's prospektusa mindazonáltal megjegyzi: „Irodalom és történelem elevenedik meg a szálloda falai között. Joyce is említést tesz a Queen's-rôl remekmûvében, az Ulyssesben”. És a folytatás: „...töltsön hát el egy napot egy olyan hotelben, amelyet Joyce a Ulyssesben „elbûvölô”-ként értékel; a minden igényt kielégítô kiszolgálás önt is meggyôzi majd, hogy szállodánk méltó a kitüntetô jelzôre”. Mondani sem kell, hogy ezek a sorok inkább a kiszolgáltatottak szolgalelkûségét, semmint az írek kulturális nagyságát tükrözik. Az is világos, hogy Joyce-ot egy bizonyos helyhez kötni csak túlzott leegyszerûsítés árán lehet; de a turistáknak beadott Joyce-képpel nem is az a legnagyobb baj, hogy leszûkíti Joyce-ot, hanem hogy leszûkíti az egész ír kultúrát. Éppen Joyce volt az, „aki a kultúrát 'a sokszínûség nemzôje'-ként definiálta” (Kearney). Véleményem szerint a Joyce-kutatás nagy feladata az 1990-es években az volna, hogy kimutassa: a nagy író munkássága nem csupán transznacionális, de transzregionális érvényû is.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu