AZ ELEFÁNT ÉS A ZSIDÓKÉRDÉS

Azt hiszem, Ischa Meijestôl hallottam:

– Ha egy francia könyvet ír az elefántokról, milyen címet ad neki?

– Fogalmam sincs.

– L'Éléphant et sa culture d'amour. És egy német?

– Mondd!

– Die Elephanten von der Praehistorischen bis zum Gegenwart. És egy zsidó? Na?

– Nos?

– Az elefánt és a zsidókérdés.

Ez a vicc dióhéjban elmondja, sok zsidó hol látja helyét az univerzumban: a központban.

Még egy veréb sem eshet le a tetôrôl anélkül, hogy a zsidók ebben ne Isten kezét lássák, vagy ne egy antiszemita ostoba tetteként értékeljék. Hozzáteszem, valóban nehéz nyugodtnak maradni abban a tudatban, hogy az ember ôsei között próféták vannak, akiket a Tórában olyan líraian énekelnek meg. Néhány ezer év történelem még a legszürkébb zsidónak is némi ragyogást és színt kölcsönöz. Bibliai dicsôséggel és etnikai egyedülállósággal ékesítheti föl magát az ember, anélkül hogy akár csak történelmi kisujját is mozdította volna érte, ráadásul egy olyan korban, amikor a „másság” és a „multikulturalitás” kellemesen viselhetô, politikailag korrekt divatszavak.

A vicc nemcsak a „zsidó identitás” egocentrikus voltát leplezi le (idézôjelben, mert erre késôbb még visszatérünk), hanem a feszültséget is zsidó és a „kérdés” között: mi is ez a kérdés valójában?

Még nagyon fiatal lehettem, mikor elôször szembesültem a problémával, minthogy elsô valódi érzéseim egyike, melyek korai létemben szerepet játszottak, a szégyen volt. Szégyelltem magam mindenki elôtt, aki kevésbé volt kívülálló, mint én. Én egy megbüntetett, megalázott, és – szüleimet, egy unokatestvéremet és egy nagynénémet kivéve – kiirtott családból származom. Rokonaim, akik apám vagy anyám nevét viselték, az x-dik fokig mind agyonüttettek, agyonlövettek, elgázosíttattak, éhenhaltak vagy valami betegségbe pusztultak bele, és szüleim, akiknek nem volt erejük a nácizmus rettenetét megtörni, a vak szerencsének köszönhetôen duplapadlók alatt, szekrények mögött, szénapadlásokon bujkálva – olyan helyeken, ahol a férgek tanyáznak – élték túl a katasztrófát.

Ha a „vallásról” kérdeztek, azt kellett válaszolnom, hogy nem vagyunk vallásosak – így hangzott anyám nyomatékos tanácsa, ami szemenszedett hazugság volt. Mert igenis vallásosak voltunk, voltak szertartásaink és volt Istenünk, és szombatonként nem kellett az iskolában ülnöm, mert olyankor zsinagógába mentünk. Hazudnom kellett akkor is, ha apám foglalkozását kérdezték, habár Den Boschban mindenki ismerte apámat. A de Winter név szinonimája volt a régi papírnak, a rongynak és az ócskavasnak. De Winter, a zsidó, hangzott apám címe.

Túlkompenzálás

A szót, hogy zsidó, sokáig nem tudtam elviselni. Számomra azok a jelentések hallatszottak ki belôle, amiket a holland értelmezô szótár, a Van Dale hoz, és ezeket attól a pillanattól fogva ismertem, hogy megtanultam olvasni: különbözô jelzôkkel a szó elôtt: átokként vagy káromkodásként, összefüggésben bizonyos tulajdonságokkal, amiket zsidóknak szokás tulajdonítani (egyformán majdnem minden európai nyelvben): csaló vagy uzsorás, túl ügyes üzletember, ügynök: „kérj a zsidótól”, kifejezésben: „eladták a zsidónak”: részvéttelen, kegyetlen ember kezeibe került.

Kevesen voltak, akikre Van Dale értelmezését – láthatólag több évszázados tapasztalat velejét – érvényesebbnek éreztem volna, mint Mozes de Winterre, egy rongykereskedô fiára, szintén rongy- és fémkereskedôre. Akinek Ford Mercuryja van, egyike a legnagyobb és legfeltûnôbb személyautóknak, és ingatlan vagyona is; ebbôl vontam le a következtetést, hogy ô a túlságosan is ügyes üzletember a Van Daléból.

Anyám Moosnak hívta. Max Tailleur mesélt vicceket Sam & Moosról, sablonos zsidóvicceket, amelyek ezeket a kliséket megerôsítették. E viccek igazolták azt az érzésemet, hogy én a legzsidóbb családban születtem, ami valaha is létezett: egy múlt, teli meggyilkolt lelkekkel; egy atya, aki aranyat csinál a használtpapír-bálákból, és szertartások, melyek a külvilág – osztálytársaim és barátaim – számára különösnek tûntek.

Mi másfélék voltunk, mint bárki más, és ezt a másféleséget nem tudtam elrejteni: az otthoni hangulat, ahogy a konyhában éltünk, s a nagy ház többi részét, melyet apám épített, fûtetlen hagytuk: mindez összehasonlíthatatlan volt azzal, amivel a barátaimnál találkoztam; nyugodt áttekinthetôség, kiabálás és féltô szeretet nélkül: számomra ez volt a goj-magatartás egyik jele, és választásom, mely akaratom szerint rájuk esett volna magunkkal szemben, hozta az ötletet, hogy, mint Münchhausen báró, a saját hajamnál fogva húzzam ki magam a mormoló zsidók mocsarából.

Barátaimnál, orvosok és ügyvédek gyerekeinél (foglalkozások, melyek szüleim szemében a legmagasabb elérhetô társadalmi osztályt jelentették) kitûnô hollandot beszéltem, szüleim jiddis és brabanti beszédfordulatai nélkül, mintha haarlemi elôkelôségek leszármazottja lettem volna. Finoman bántam az evôeszközökkel, mint egy nemesi özvegy. S mindez csak azért, mert ellenemre volt az, hogy egy olyan zsidó kereskedô fia legyek, aki csak elemi iskolába járt, vicceket mesélt, evés közben cuppogott, sírt, ha olasz operát hallgatott, s nem volt ereje, hogy kimentse szüleit a náci gyilkosok kezébôl.

Szégyelltem magamat a szüleim miatt, de mikor együtt ültünk a konyhaasztalnál, s átölelt az ô sûrû, meleg személyiségük, szégyelltem magam amiatt a szégyen miatt, amit az otthonomon kívül szabadjára engedtem.

Késôbb fogom csak fölfedezni, hogy szüleim tipikus képviselôi voltak azon zsidóság nagy részének, mely a katasztrófa elôtt létezett Európában. Közvetlen ôseim azok a keményen dolgozó, gürcölô kiskereskedôk és házalók, akik évszázadokon át a polgári és keresztény társadalom mezsgyéjén vándoroltak. Apám azt a foglalkozást ûzte, amelyet tradicionálisan zsidók ûztek; nem azért, mert ez az ô leghôbb vágyuk és választásuk volt, hanem mert a keresztény többség nem hagyott nekik más lehetôséget.

Az európai antiszemitizmus a korai középkorban vált virulenssé, abban a korban, amikor a kereszténység végre megszorongathatta a pogányokat. A keresztény vallásos ellenszenv még egy jó adag babonával is nyakon öntetett. A zsidó, amellett, hogy olyan teremtmény, aki meggyilkolta Isten fiát, nem volt hajlandó felismerni benne a Messiást, ellenszegült az új Izráelnek (azaz a kereszténységnek), birtokában volt mágikus erôknek is, a maceszhez keresztények vérét használta fel, világuralomra tört, nyerészkedett, rituális gyilkosságokat követett el, összeesküvést szôtt, s persze, ne felejtsük el: mindig is élvhajhász volt.

Ezen képzetek foszlányai, melyek barátaimtól, s nem az én ártatlan szememnek való könyvekbôl származtak, már korán ott kavarogtak lelkemben. Halálosan féltem, hogy mindebbôl igaz lehet valami. Bizonyítékaim voltak: amikor anyám bevásárolt a piacon, úgy hazudott, mintha könyvbôl olvasta volna, aztán addig alkudozott az árussal a krumpli áráról, hogy a férfi, puhára fôzve, engedett, ezután anyám kinyitotta a pénztárcáját, s észrevette, hogy kevesebb pénze van, mint a kialkudott ár, nézze csak! Ez olyan kétségbeesésbe sodorta a kofát, hogy anyám nevetséges összegért kapta meg a krumplit. Amint kiértünk az árus látómezejébôl, anyám bizalmasan közölte, hogy a pénzét már jó elôre a kabátzsebébe dugta. Büszke volt. Én nem. Becstelen módon intézte a dolgokat. És Krisztusról, osztálytársaim Istenérôl vicceket gyártott. Jeizelének nevezte a goj megváltót, ami Jesszuskát jelentett.

A félelem érzete és az alacsony származás tudata néha átcsapott a sötét vágyba, hogy a zsidók megszerezhessék a világuralmat, méghozzá olyan misztikus összeesküvésekkel, amelyekben apám és a nálunk megforduló zsidó kereskedôk vennének részt: a Maxék és a Sammenék és a Simonék, hétköznap jutakereskedôk, bôrkereskedôk vagy ócskavas-kereskedôk, de titokban Sion Bölcsei.

Az elsô két eset, amikor lebüdöszsidóztak, szörnyû volt: elôször egy indonéz fiú tette, csak úgy, minden elôzmény nélkül. Hétéves voltam. Mikor másnap, anélkül hogy elôtte anyámnak elmeséltem volna, illedelmesen panaszt tettem a tanítónál, a fiú azzal vádolt, hogy elôtte ôt én földimogyorónak neveztem, ami természetesen hazugság volt. Sírásban törtem ki, megzavarodva a Wahrheit und Dichtung eme leckéjétôl, s ráadásul a tanító büntetésbôl még haza is küldött.

Másodszor elôreláthatatlan erôvel vágtam orrba a két fiút, akik ebédszünetben rohadt zsidónak neveztek, könnyezve rúgtam ôket, ruhájukat szaggattam. Aztán magamon kívül hazarohantam.

A délutáni órára anyám kísért vissza, kezét fogva léptem be az osztályba. Nagy hangon mutatott rá a tanítónak ama kötelességére, hogy meg kell óvnia az ô fiát az antiszemitizmustól; rikácsolt és átkozódott, mint egy piaci kofa. Félt, ugyanúgy, mint én, és dühe éppoly kolosszális volt, mint mellbôsége, zsidó anyaságának legfeltûnôbb szimbóluma.

Egy ideig kerültek, mint a pestisest, de ez elmúlt, mert továbbra is jól tanultam, még több odaadással, mint addig: a legelôkelôbb osztálytársaim hagyták félbe házi feladatukat demonstratívan, s vettek fel körükbe újra, mert rólam akartak puskázni. A legelôkelôbb egy világhíres orvoscsalád fia volt. Már nevének említése is megszédítette szüleimet.

– És téged hívott meg vacsorára?

Büszkén bólintottam.

– Hallod ezt, Moos?

– Mióta vagyok én süket?

– A fiad X-ékhez megy vacsorázni! ”, micsoda megtiszteltetés. Ugye, tudsz késsel-villával enni?

– Igen, mama, van már benne némi tapasztalatom.

– Csak azért mondom...

Büszkén és félelemmel telve léptem be a patríciusházba az elôkelô Vught-negyedben. A fiatal X volt a legrosszabb az osztályban, fárasztó fickó, aki már akkor tudta, hogy jövôje gazdag semmittevésben fog eltelni. De én ott akartam állni az árnyékában, abban a reményben, hogy civilizált génjei közül néhány majd átugrál rám, mint a bolhák. Szülei üdvözöltek, gratuláltak eredményeimhez, és ama reményüknek adtak kifejezést, hogy fiacskájuk ugyanolyan jegyeket fog kapni, mint én, professor-in-spe. Apám üzletember, feleltem a kérdésre, nem vagyunk vallásosak.

Izgatottan és éberen csúsztam a székre az ebédlôben. Már akkor vizelnem kellett, mikor becsöngettem, és a pillanat, amikor kisurranhattam volna a vécére, még nem érkezett el. Úgy gondoltam, nem illendô megkérdezni, merre van a mosdó, s megpróbáltam uralkodni feszülô húgyhólyagomon, mivel mindig ragaszkodtam a magam által felállított viselkedési normákhoz, mint egy ájtatos ortodox.

A kemény, félig nyers krumpli óvatos bánásmódot igényelt. Egy tökéletesen gömb alakú példány láncreakciót indított el a tányéromon: egy óvatlan pillanatban az említett darab kiugrott a villám fogai alól, összeütközött három másikkal, melyek kirepültek a tányéromból, s az ölemben landoltak, pont azon az apróságon, ami legszívesebben egy vécécsésze fölött lógott volna, hogy megszabaduljon a tizenöt hektoliter létôl, ami fölötte tolult. Az elôkelô gojok az asztalnál semmit sem látszottak észrevenni. Egyórányi égetô, elviselhetetlen vizelési inger kezdôdött. Végül sikerült a krumplidarabokat rövidnadrágom zsebébe transzportálni. A fájdalomba belesárgulva vártam a vacsora végét. Sokáig tartott, minden másodperc szenvedés volt. Végül kint, egy bokor mögött, sikerült pisilnem.

Kafkaeszkek

Az általános iskolai korszakot nem tudom másként leírni, csupán a túlkompenzálás terminusaival. Hat év után már sehova sem tartoztam: többet ismertem a világból, mint a szüleim, de a szociális kisebbségi komplexus, amitôl szenvedtem, kívül tartott azokon az elit körökön, ahová én, bölcs színészkedésemmel belépni szerettem volna.

Feltehetôleg a novellaírás, amit tizenkét évesen kezdtem, védelmezett meg a komolyabb ôrültségektôl. Ezen elbeszélések világa volt az egyetlen, ahol otthon éreztem magam, ahol a paradoxonok által szétszabdalt valóságot saját ízlésem szerint összerakhattam. Késôbb, a középiskolában egy tanár hívta fel a figyelmemet egy Kafka nevû író létezésére. Novelláim erre a prágai zsidóra emlékeztették. Mûvészet. Elsô könyvem ezen „kafkaeszkek” néhány válogatott darabjából állt: már rég kafkaeszket írtam, mielôtt a szót magát hallottam volna. Szüleim világáról és az ifjúságomról nem tudtam közvetlenül írni, s így magányos képzeletemet házalók és beszélô kutyák segítségével fejeztem ki. Számtalan érzelem fojtogatott, melyeket így visszatekintve egy okkal magyarázhatok: mint iskolázatlan szülôk gyermeke, attól a pillanattól fogva, hogy megtanultam olvasni, egyet akartam csupán: fejlôdni és bizonyítani. Ez a hetvenes évek végén – amikor elsô könyveim megjelentek – ama vágyban nyilvánult meg, hogy teljes értékû tagja lehessek az értelmiségnek, s ebben a környezetben kritikusan és elkötelezetten reagáltam az akkori társadalmi kérdésekre. Ez nem divatpóz volt, elsô könyveim egy elkeseredett huszonéves könyvei voltak. Mindazonáltal megmaradt az az érzésem, hogy írólétem forrását még nem találtam meg, mivel az a személy, aki akkor voltam, reakció volt arra, aki nem akartam lenni – ezt akkor még magam sem tudtam. Az elsô olyan regényem, amely kifejezetten a zsidók történetével foglalkozott, La Place de la Bastille (1981) volt. A könyv azon szigorú formában íródott, amelyben én akkor gondolkodtam és dolgoztam, azzal együtt, hogy a téma érzelmileg sokkal közelebbrôl érintett, mint a két megelôzô regény témája. Akkor huszonhét éves voltam. A történet eredete személyes volt: unokafivérem, Herman a háború idején született egy búvóhelyen, s azonnal egy biztonságos, nem-zsidó családhoz került. Szüleit – az én nagybátyámat és nagynénémet – nem sokkal késôbb feljelentették és meggyilkolták. A háború után Herman a mi családunkban nôtt föl. Regényemben Hermanból Paul de Wit lett, történelemtanár. Az a fajta zsidó személyiség, aki kevés kellemetlenséget okoz: megfontoltan viselkedik, mint egy entellektüel, megpróbál elvonatkoztatni a helyzettôl, amelybe került – a háború idején született, felnôtt férfi egyszer csak felfedezi, hogy valószínûleg volt egy ikertestvére. Ezzel ez a zsidó történet megnyílt az ideák világa felé. Paul de Wit története a véletlen által meggyötört ember története lett, az emberé, aki szabad akaratának határait keresi.

Ez a könyv adott nekem bátorságot továbbhaladni, valószínûleg öntudatlanul, közelebb jutni gyökereimhez. A Kaplanban (1986) elszakadtam a szigorú irodalmi formáktól. Az indíttatás itt is tisztán személyes természetû volt: apám meghalt, mikor én tizenegy éves voltam, pedig én vele akartam felnôni, vele veszekedni, és kamaszként, ifjúként, felnôttként szidni és megölelni. A könyvbéli események teljesen fiktívek, de az alaphelyzet a valóság nyomán formálódik: Kaplan papa ócskás Den Boschban. Amitôl elsô könyveimben szökni akartam, az alacsony társadalmi státus, a zsidó periféria, a szenvedés és üldöztetés történelme, azt önkezemmel vittem bele mûveimbe. Ettôl a pillanattól fogva egyre inkább „zsidó író” vagyok. A regény szereplôi zsidók, a nyelv is zsidóbb lett, a világ egy zsidó vagy jiddis tradíció perspektívájából íratott le.

A SuperTexben (1991) egy zsidó származású figurát írok meg, Max Breslauert, sikeres üzletembert, aki kétsoros öltönyben és Porschéval jár. A SuperTex fôszereplôje kapcsán néhány kritikusban az ügyes zsidó üzletemberrel kapcsolatos klisék elevenedtek fel, holott a regény a zsidó tradícióból származó terheket és örömöket tárgyalja. A környezet, amelybe ezt a szereplôt helyeztem, olyan világ, melyrôl még sohasem olvastam: az amszterdami zsidó textilipar, tele pénzcsinálókkal és túlélôkkel. Ugyanúgy, mint Feuchtwanger Jud Süssében (a háború idején antiszemita nácifilmmé nyomorították), az olvasó a SuperTexben is olyan személyiséget láthat, aki kitûnôen megfelel világképének és esetleges elôítéleteinek, és ez egy kripto-antiszemita esetében a ravasz zsidó kliséje.

Másként, mint Paul de Wit a Bastille-ban, de nem absztrahál Max Breslauer sem. A történet megmarad zsidó keretek között. Tudni akarja, mit is jelent egy fényûzô, soá utáni korban zsidónak lenni, nem pedig egy, a véletlen által megnyomorított átlagos nyugati individuumnak. Megpróbáltam a közhelyeken keresztül-kasul járva egy nem-értelmiségi zsidófigurát festeni. Nem Gazdag Zsidót, Fassbinder figurájához hasonlóan (a zsidó nem is kap nevet abban a kérdéses darabban), hanem egy hús-vér embert, paradoxot és egyértelmût egyszerre, aki élvezi a jómódot, amelyben él, ugyanakkor teli van kételyekkel, hogy formálhat-e jogot családja hagyományaira. A krízis, amelyben Max van, ezzel a vicces kérdéssel érzékeltethetô leginkább: Egy zsidó Porschéban, lehetséges ez?!

Max Breslauer nem egy bölcs, filozofikus érdeklôdésû figura, hanem a tipikus jiddis nagykereskedô egy fajtája, származásának, környezetének és korának terméke. A Max Breslauer-féle emberek, akik valóban az Amszterdami Konfekcióközpontban dolgoznak, ragaszkodnak saját szokásaikhoz, saját zsargonjukhoz és gesztusaikhoz, és semmiben sem hasonlítanak a zsidó kultúrfilozófusokhoz, mint mondjuk a pontos George Steiner vagy a gondos-ironikus Konrád György.

Isaac Singer folklorisztikus figuráinak, akik távoli országokból és régi idôkbôl tûnnek elô, valamint Chaim Potok kifinomult és olvasott lelkeinek társaságába került az én túlkompenzáló üzletemberem. Az ô félelmüket és bizonytalanságukat rejti Max Breslauer a féktelen teljesítményhajhászásba, amivel jólétet és sebezhetetlenséget szeretne kivívni magának. Max óhatatlanul egy olyan ember fia, aki túlélte a tábort: harcossá nevelték, urává a zsidó tradíció legfontosabb mûfajának, a túlélésnek. Éppoly kevéssé vált szentté Max, mint apja, és félek, hogy ez néhány nem-zsidó olvasónak sok kényelmetlenséget okozott: kiderült, a soá nemcsak a kifinomult, filozofikus zsidó elfogadott típusához vezetett, s ez a nem-zsidók számára meglehetôsen kellemetlen jelenségnek tûnik.

Max Breslauer lármás, háború elôtti amszterdami zsidók leszármazottja, mozgékony, nyughatatlan, szavakkal és tettekkel teli embereké, akiket a háborúban vonattal hurcoltak el tömegesen, míg a holland nép csendesen figyelt vagy kollaborált. Ahogy Paul de Wit, Max Breslauer sem helyezi magasabb szintre a zsidók szenvedését, s ezzel nem is bocsátja meg a világnak azt, amit a családjukkal tett. Ellenáll a szimbolizálásnak és az interpretációnak. ‘ az a zsidó, akit az antiszemitizmus, mint azt az antiszemita Jud Süss is megmutatta egy fél évszázaddal ezelôtt, a gazdag zsidó kliséjévé démonizált.

Zsidó identitás

Adonaj! Gyakran felteszik nekem a kérdést felolvasásokon is: „Tudna valamit mondani zsidó identitásáról?”

Mindazok után, amit errôl olvastam vagy hallottam, még mindig fogalmam sincs róla, mi is ez tulajdonképpen. Mint sokan a katasztrófát túlélôk leszármazottai közül, mindenekelôtt erôtlenséget érzek, és a megvigasztalódásra való képtelenséget. Szüleim szomorúsága halottaik miatt – akiktôl el sem tudtak búcsúzni, hangsúlyozta anyám újra és újra – olyan hatalmas volt, hogy nem tudtam, mit is kezdjek tehetetlenségemmel. Túl korán tudatosodott bennem a fájdalmuk, s ezzel a kamaszkor és ifjúkor felé tartó többé-kevésbé normális fejlôdés alapvetôen összezavarodott.

Késôbb jött a felfedezés, hogy a mi kultúránknak a zsidóság adta etikai alapját. A Tízparancsolat sarkköve a nyugati gondolkodásnak, és a tudat, hogy közvetlen örököse vagyok egy több ezer éves hagyománynak, némileg büszkévé tett. Hogy min alapult ez a büszkeség? Délibáb volt persze, mint minden, ami elôttem történt, és amit magamhoz kötöttem projekció és identifikáció segítségével.

Alain Finkielkraut írta le kritikusan a háború utáni zsidóság kétértelmûségét a Le Juif imaginaire-ben: a zsidóság nem korlátozódik a nyomor emlékezetének kultuszára, bár szélesebb értelemben véve ez kézenfekvô volna, és lenne oka bôven egy rituálékkal túlzsúfolt életnek: minden évben van Pészach, megemlékezés az Egyiptomból való kivonulásról – tulajdonképpen a szolgaság elôli menekülésrôl –, van Purim, ami az üldöztetéshez kapcsolódik; és ha akar az ember, minden nap összeomolhat a soáról való megemlékezéskor, mely az abszolút mélypont volt a félelem és menekülés hagyományában. Ám a múlt szentté avatása mellett a zsidóság a fegyelem és a tudás kultusza is, amint azt az ortodox zsidóság mutatja. A talmudi zsidóság a Jeizele utáni elsô századokban kifejlesztett egy tervet a rendezett, szociális társadalomról, melyben minden egyén biztonságos helyet kaphat: az elképzeléseket a szegények ellátásáról, a börtönviszonyokról, az igazságszolgáltatásról, valójában mindenrôl, ami elôfordulhat az emberi életben, már sokkal a Magna Carta és a Bill of Rights elôtt kidolgozták azok a bölcs lelkek, akik nem ismertek tabut vagy kényes kérdést. Csakhogy: az idô múltával a vita és az elmélkedés túlságosan önálló lett, öncéllá vált. Az ortodox zsidóknál nincs nagyobb tudós, mint a Talmud kutatója, s ez lelki tartalmat jelent, ugyanakkor a mindennapi valóság lekicsinylését is. A zsidó közösségnek talmudi eszmékkel való gondozása helyett az eszmék teljes odaadással való tanulmányozására rendezôdött be az élet. Természetesen ridegek voltak a körülmények: a zsidó közösséget mindig lerohanták és megcsonkították, s ezért a szellemi világ fenntartása fontosabb volt, mint alkalmazása a dinamikus valóságban. New Yorkban, Antwerpenben és Jeruzsálemben e kényszerûen introvertált dermedtség következményeit látjuk: a szigorú ortodox közösségek a korlátoltság és az elveszett valóságérzék iskolapéldái, s egyben olyan szociális egységek, melyekben a micvét, a jó tettet valóban gyakorolják. Zárt világok ezek, és olyan eszméket alkalmaznak, amelyek elvontságukban nagy humanizmusról tanúskodnak, ugyanakkor megvalósulásukban túlságosan is gyakran hatalmas kôfalak közé kényszerítik a közösség tagjait.

Az ortodox zsidó az ô zsidó voltát teljesen másként éli meg, mint én az enyémet. Az ô napja, az ô élete szigorúan szabályozott: majdhogynem óráról órára tudja, mit kell tennie és mit kell elhagynia, mely szavakat kell használnia, mely szertartásokat kell véghez vinnie. Egy mágikus kozmosz központja ô, amit szóban és tettben istenítenie kell. Mindennek ellenére a Talmud tanulmányozása olyan irodalom kialakulásához vezetett, amelyet nem kellett betû szerint venni. Az ország, ahol sok, ha nem az összes gondolat alkalmazható volt, az ország, ahol az életet valóban élni kellett volna, észrevétlenül a szétszóratás és a diaszpóra története mögé került. Az ország egyre inkább szimbólummá vált, és az élet egyre inkább a túlélésre irányult.

Jeruzsálem, korona az Atyák Országán, teljesen absztrakttá lett eme túlélési kultúrában, mert a valóság elérhetetlenné tette. A világban való szétszóratás, a szenvedés azon országokban, ahol a zsidók menedéket kerestek, és az elveszett jeruzsálemi dicsfény visszaszerzésének lehetetlensége a visszatérés utáni vágyakozás betûszerûségének feloldását eredményezte, s így a visszatérés mindinkább jelkép lett, mindinkább irodalom.

A tizenkilencedik században, amikor felmerült a gondolat, hogy a népek szuverének és saját országra is jogot formálhatnak – téves elképzelés tragikus következményekkel –, a zsidók számára egy saját, biztonságos ország ötlete egyáltalán nem volt magától értetôdô. Az ortodox zsidók ellenezték, mert csak a Masiach eljövetele után képzelhetô el ilyesmi. Az asszimilálódottak ellenezték, mert ôk már mégiscsak elsôrangú németek, franciák vagy hollandok voltak. Az európai zsidók kis része kivándorolt, nagyobb részüket meggyilkolták. Ami a katasztrófa után maradt, az egy maroknyi elbizonytalanodott ember volt, akik kételkedtek saját zsidóságról alkotott véleményükben: vallás? a cionizmus szinonimája? vagy kulturális tradíció?

Ennyi a summája mindennek, s még valami: szememben az üldözött zsidóság örökségének különlegessége az absztrakciók, az argumentációk, képek és szimbólumok gazdag birodalma, melyek elszakadtak eredeti, konkrét vidékükrôl. A zsidók országa a lélek országa lett, s ezzel a földi élet értéke nem csökkent, inkább megnôtt. A háború elôtti túlélési kultúrában minden egyéni élet számított. Az emberélet feláldozása elképzelhetetlen volt, tekintve, hogy egyetlenegy cél sem volt fontosabb, mint az adott emberi élet: életet adni valami másért, mint a jogért, hogy zsidóként létezhessen az ember, valami olyasmiért, mint a haza, abszurditásnak tûnt. Izraelben a jobboldali ortodoxok azzal kísérleteznek, hogy szimbólumaikat elterjesszék az ország minden táján, ám ennek eredménye szegényes és reakciós. Ahelyett, hogy védelmezték volna, megerôszakolták kétezer év zsidó történelmének örökségét.

Az antiszemiták kezében az emberi élet primátusa, mellyel a zsidók, amennyire lehetett, megvédték magukat az erôszaktól, gyávasággá vagy jellemtelenséggé olvadt. Az izraeliek jócskán bebizonyították, hogy a hôsiesség nemcsak a büszke árja nép tagjainak sajátja, épp ellenkezôleg – ôk is úgy viselkednek, mint minden más nép, mely lakóterületét csak a magáénak akarja tudni.

Én nem akarom csak a magaménak tudni a lakóterületemet. Én paradox módon azt a helyzetet akarom fenntartani, melyben ôseim szenvedtek. Tudatosan szeretném választani azt a pozíciót, amit ôk akaratuk ellenére kaptak: az érzelmileg államtalanok pozícióját, az individuumét, aki identitását nem attól a földdarabtól kapja, ahol él, azét a figuráét, akit a nácik kozmopolita zsidónak neveztek.

A zsidó tradíció túlélési stratégiája nyughatatlan egyéniségeket hozott létre, keresôket és kételkedôket, embereket, akik a horizont végét keresték, „bolygó zsidókat”. Viselkedésük kényelmetlenséget, irigységet, gyûlöletet szült, és a megsemmisítés vágyát. Amit felróttak nekik, azt irigyelték is tôlük: az absztrakció, a szó, a könyv iránti egyszerû bizalmukat. Sokan a zsidók közül az Egyesült Államokba távoztak, ahol tagjai lehettek a kívülállók és idegenek nemzetének; ahol szülôföldjéhez mindenki ugyanazzal az eltépett szállal kötôdik, s ami összefogja ôket, az az „American Dream”, egy mítosz ország nélkül.

A zsidó, aki családja múltjának fájdalma és szomorúsága mögé is tud tekinteni, fejlôdést lát a középkori hászid betûhûségtôl való szabadulás felé, ami az absztrakció gyôzelmét jelenti. Vajon most már tudom, mit jelent a „zsidó identitás”? Nem. De ez azt jelenti, hogy szüleimnek, az ô szüleiknek és ôseiknek tapasztalatait minden egyes nap össze kell vetnem a valósággal, hogy lemérhessem, vajon tetteim vagy a politikusok tettei az individuális élet tiszteletébôl fakadnak-e vagy arra irányulnak-e. Mert ez a zsidóság legalapvetôbb törvénye: amit nem kívánsz ma 

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu