RÉSZLETEK SOFIA ROSENBERGBÕL

Két évvel azelôtt egy szál rózsát vittem neki a mosodába. Könnyû, rózsaszínû ruhát viselt, és ketten törtünk utat magunknak a forgalomban és a benzingôzben, mosott ruhával teli zsákokkal megrakodva. Azt hittem, hogy egy hozzám való, magkapó szemû lányt ismertem meg. De csakhamar észrevettem, hogy csapott az álla. Két perccel késôbb meghallottam, hogy pösze. És félóra múlva felfedeztem egy harmadik fogyatékosságát is: májusban van a születésnapja. A májusi emberek ritkán döntôképesek.

Sofia Rozenberg egy széles folyó mentén fekvô városban született, egy nagy, körúti házban. Az apja húskereskedô volt, az anyja hetente néhány órát dolgozott, hullamosóként. Sofia csak kóser ételeket volt hajlandó fogyasztani. Olyan állatok húsát ette, amelyek úgy haltak meg, hogy a nyakukat egyetlenegy csapással vágták el: rituálisan levágott, teljesen kivérzett állatokét.

Elfogadta a rózsát, a szárítóra tette, és elfeledkezett róla. Utáltam a nyarat meg a várost, úgy éreztem magam, mintha puskaporral lennék tele.

Sofia Rozenberg ajtaja egy klubokkal, kávézókkal és vendéglôkkel teli utcára nyílott. A szobája koszos volt és rendetlen. Az alacsony plafon miatt nem volt benne elég levegô. A második együtt töltött éjszaka után elmesélt egy történetet. A hátamon feküdtem, sírni kezdtem. Látta, hogy sírok, és tudtam, hogy jót tesz neki, ha szomorúnak lát. Ezért aztán még hevesebben sírtam.

A találkozásunkat követô harmadik napon beköltöztem Sofiához. Adott egy kulcsot a bejárati ajtóhoz. Azt hittem, hogy életem hátralevô részét Sofiával akarom tölteni. De néhány nap múlva átfogtam a nyakát és fojtogatni kezdtem. Elég erô volt a kezemben ahhoz, hogy kifacsarjam az életet Sofia Rozenbergbôl.

Így kezdtem el évekkel ezelôtt egy történetet egy lányról, akit nem Sofia Rozenbergnek hívtak. Sok év után, néhány hónappal ezelôtt, fölkeresett. Csöngettek, kinyitottam az ablakot, és lenéztem az utcára. Megláttam, és olyan volt az egész, mint régen, amikor néha elfelejtette magával vinni a kulcsot. Felnézett és rámnevetett. Lehet, hogy azonnal beleszerettem. Nem, gondoltam késôbb, egyáltalán nem csapott az álla. Akkor meg minek írtam azt? Sofia Rozenberg rövidlátó volt. Szép volt a szeme, de szemüveg nélkül alig látott. Ha feltûzte a haját, úgy nézett ki, mint egy elefántbébi egy rajzfilmsorozatból. Lúdtalpa volt, kissé kacsázott.

Az elsô közös esti sétán arról beszéltem Sofiának, mennyire utálom a tejfehér eget. Dr. Bekkeringrôl meséltem neki:

Gazdag, hatalmas, vastag bôrû gyártulajdonos volt, amolyan self-made man, apám rajongott érte. Az apám tudós volt, és pénzre volt szüksége, ezért keresett valakit, aki fizet az elképzeléseiért, és úgy tûnt neki, hogy Dr. Bekkering sok pénzt adna néhány eredeti ötletért. „A gondolatok mulandóak és elvontak, úgy értem, láthatatlanok, de mégis léteznek. Gondolatokkal keresem a kenyerem. A taníttatásodat, a kosztodat és a ruházkodásodat gondolatokból fizetem”, mondta apám egyszer. És hozzátette: „Tanulj meg te is gondolkodni.”

Egy napon felkerestük apámmal Dr. Bekkeringet. Tejfehér volt az ég. Dr. Bekkering nevetett: „Kommt, meine Herren. Wir gehen etwas essen”. Sápadt, szürke, vörös szemû óriás volt. A gyár kantinjában kék ruhás munkások és öltönyös, nyakkendôs férfiak kanalaztak a gôzölgô tányér fölé hajolva. „Kartoffelsuppe”, mondta Dr. Bekkering, és kissé túl erôsen veregette meg a vállamat.

Az ég fehér volt. Egy nagy ablaknál ültünk, hordókkal, tartályokkal, szükségraktárakkal, szerelvényekkel, teherautókkal teli gyártelepre nézett. Dr. Bekkering nevetett és elvörösödött: „Ja, das gehört alles mir”, dünnyögte maga elé, és apámra kacsintott. Apám gyomorbajos volt, és az ebéddel szemmel láthatóan kínlódott. Úgy tizenegy éves lehettem. Hogyan is tudhattam volna, hogy megbetegszem?

Az ég metszô volt és valószínûtlen. Apám egy csirkecombot toszogatott a tányérján ide-oda, és Dr. Bekkering, aki tulajdonképpen egyáltalán nem volt doktor, csak az általános iskolát végezte el, rágyújtott egy cigarettára. „Komm, ich will dir und deinem Sohn etwas zeigen”, mondta. A levegô most meg olyan fehér volt, hogy alig tudtam nyitva tartani a szememet. Fájt a hasam, keserû volt a szám íze. Átmentünk a gyárudvaron, minden olyan értelmetlennek tûnt. A lábam mozgott az aszfalt fölött, apám még fiatal volt és ambiciózus, és Dr. Bekkering csak a férfiakat szerette. Az ég összepréselte a fejemet, s a fejemmel együtt az egész életemet. Nedves volt a levegô. Bementünk egy másik épületbe, lifttel leereszkedtünk, és egy olyan helyre értünk, ahova csak különleges vendégeknek volt szabad belépniük. Kinyílt a liftajtó, és egy garázsban álltunk. Dr. Bekkering most vállon veregette apámat: „Heute mittag sollen wir zur Sache kommen, aber jetzt etwas ganz anderes”.

A garázsban harmincöt Mercedes sportautó állt, mind ugyanaz a modell, de más-más színûek. Úgy tûnt, Dr. Bekkering egyetlen célja az, hogy a Mercedes sportautót minden elképzelhetô színben birtokolja.

„Alle Farben”, mondta Dr. Bekkering, „aber autofahren kann ich gar nicht. Ich habe Angst auf dem Autobahn”. Az a sok egyforma dolog hatott apámra, vagy legalábbis úgy tett, mintha nagy hatást tett volna rá. De nem érdekelt, mit gondol az apám, hidegen hagytak az autók, számomra mindegyik ugyanolyan színû volt. Ott álltam, és hirtelen nagy vágyakozás öntött el. Anyámnál szerettem volna lenni, otthon, a szürkületben. De a nyakam körül tejfehér levegôt viseltem.

Dr. Bekkering nekidôlt a falnak. Egy kis zsebkendôvel letörölte az izzadságot a homlokáról. „Es ist heiss”, mondta, és bennem tudatosult, hogy a levegô fehérsége valósággá lesz, azokhoz a színekhez fog tartozni, amelyek a hangulataimra hatnak.

Apám is nekidôlt a falnak. És miközben szorosan összezártam a szemem, Dr. Bekkering és apám a dologra tértek, én meg életemben elôször éreztem meg, milyen az, ha az ember depressziós.

Sofia és én soha nem szeretkeztünk bonyolult módon: ô a hátán feküdt, én rajta, ennyi volt az egész. Csókolózni csókolóztunk, de sohasem hosszasan. És mégis sok volt bennünk a szenvedély. Anyagi mivoltunk, testünk megtapasztalta az egyesülés szenvedélyét, és ez néhány pillanatra megszüntette a magányunkat. Mert mindketten magányosak voltunk. Sofiának már csak az anyja élt, külföldön, én pedig gyakran voltam búskomor, ennek oka valószínûleg az agyam kémiai összetételében volt. De ezt akkor még nem tudtam. „Nem léteznek ferde gondolatok ferde molekulák nélkül”, mondta nekem késôbb egy idegsebész. Azonnal elhittem neki.

Tizenöt éves korom után kezdett tisztán kirajzolódni az egyéniségem. Lusta, elkényelmesedett, egocentrikus fiatalember voltam, a hátgerincem mûanyag szalvétagyûrûkbôl állt. Egyetlen mentségem a gyakori, hosszas levertségi rohamok voltak. De tudtam nagyon vidám is lenni.

Manapság azt gyanítják, hogy a betegségem agyam felborult kémiai egyensúlyának a következménye. Az újságok tele vannak ilyesmivel: neurotranszmitterek, szerotonin, ingerátadás, lassan mindenki megtanulja ezeket a kifejezéseket. De amikor tizenöt éves voltam, még hittek a régi elméletben a test és a lélek kettéválásáról, pedig Sigmund Freud felhívta a figyelmet arra, hogy ez a felfogás téves, és megjósolta, hogy a kémia gyôzedelmeskedni fog a pszichiátria fölött.

Amikor megismert, Sofia semmit sem tudott lelki beállítottságomról. Nem tudta, hogy ha a hátgerincvelômben egy bizonyos kémiai kötést megvizsgálnának, azt a következtetést vonnák le, hogy az agyamban túl alacsony a szerotonin-szint. Azt sem tudta, hogy a gyilkosok, a bûnözôk és az öngyilkosok agyában szokott a szerotonin-szint túl alacsony lenni.

Sofia apja az élete vége felé nagyon búskomorrá vált. Egész nap a díványon feküdt, és nem akart felöltözni. Sofia tizenhét éves volt akkor, az apja hatvan. Sokáig el tudta magában nyomni a háború emlékét, de amikor nyugdíjba ment, megrohanták az emlékek. Csak ô tudta, mi jár a fejében.

A pszichiáternél, akit felesége unszolására néha felkeresett, kizárólag a börzérôl, az árfolyamokról és a Wall Street-rôl beszélt. A kóserhús-kereskedésbôl milliomos lett, de amióta depressziós volt, folyton attól félt, hogy nem keresett elég pénzt, és el fog mindent veszíteni a téves spekulációkban.

Az én apám apja mániás-depressziós volt. Abban a hiszemben nôttem fel, hogy különleges nagyapám van, és vonzottak a búskomor emberek. Azt hittem, hogy szelídek, talán azért éreztem rokonszenvet Sofia elhunyt apja iránt.

Amikor nagyapám nagyon lehangolt volt, magához szólította apámat, és odasúgta:

– Valamit el kell neked mondanom.

– Mit akarsz elmondani? – kérdezte ilyenkor apám.

– Az a második világháború, emlékszel?

– Igen.

– Az a második világháború az én hibám volt.

Azt hittem, hogy a depressziós embereknek közük van egymáshoz, de ez csak amolyan romantikus és gyerekes képzelôdés volt. Mert a depressziósok is, mint ég és föld, annyira különbözôek lehetnek.

Péntek lett. Soha sem ültem meg a sabbatot, mert a szüleim asszimiláns zsidók voltak, és zsidóságukat nem kívánták szertartásokkal ápolgatni. Szüleim a külvilág elôtt még tagadták is, hogy zsidók. De Sofia betartotta a sabbatot, és életemben elôször vettem részt az este ôsrégi szertartásán, amely felkavart, és ekkor még nem bosszantott.

Sofia hosszú, fehér ruhát visel. Meggyújtja a gyertyákat, elmondja az imákat, megissza a bort, megszeli a kenyeret, én pedig kapedlivel a fejemen ülök le enni. A meleg, a fehér ruha, a csirke, a kenyér, a bor, a gyertyák: olyan varázslatos ez.

Kislánykorában Sofiát elvitte az apja a zsinagógába. A zsinagóga egy domb lábánál volt, a dombon lôtték le Sofia apjának a bátyját a háború idején. A domb zöld volt, új futballstadion állt rajta. Sofiának már kiskorában olvasnia kellett a Tórát, és az elsô együtt töltött péntek estén is felolvasott ezekbôl a szent könyvekbôl. Én nem tudtam héberül, nem tudtam vele mondani a példabeszédeket és az imákat, Isten mégis velem volt hirtelen, éreztem a közelségét. De ez is csak romantika volt, abból a vágyamból fakadt, hogy Sofiával élhessek.

Azon az éjszakán szeretkezni akartam vele, de elhárított. Azt mondta, nem helyes sábeszkor a szex. Respektáltam kívánságát, mert úgy gondoltam, tiszta az álláspontja.

Sofia arra kényszerített, hogy csak kósert egyek; meleg volt, a levegô fehér. A történetünk sokkal régebben kezdôdött, valahol egy sivatagban, ahol vér és sperma folyt, ahol tíz parancsolatra volt szükség, hogy féken tartsa az embereket. Sofia és én egy forró, puszta homoktenger robbanékony embereitôl születtünk.

A lány, aki becsöngetett hozzám, hasonlított Sofia Rozenberghez. Bejött a szobámba, kezet nyújtott, és megkérdezte, leülhet-e. Azt mondta:

– Itt vagyok. Azért jöttem, hogy elolvassam a történetet, amit rólunk írtál.

A hôség és a levegô borzalmas volt ebben az országban, amit aztán Disneylandnek neveztem el. Sofia apjára gondoltam.

1. Egyszer tizenöt, teljesen egyforma öltönyt vásárolt, tizennégyet beakasztott a szekrénybe, és egy teljes éven át hordott egyetlen öltönyt. Egy év után az öltöny elfeslett. Kivette a tizennegyedik öltönyt a szekrénybôl, benne hagyott tizenhármat, és ezt a tizennegyedik öltönyt egy évig hordta. Amíg el nem feslett, satöbbi.

2. Egyike volt az elsô embereknek, akiknek mosógép volt a birtokukban.

3. Egyszer háromezer pár lengyel cipôt vett. Senki sem tudja, mit csinált a cipôkkel.

4. Nagyon kék, átható, ragyogó szeme volt.

5. Erôs volt, és mindig az is maradt.

6. Elvett egy tizennyolc évvel fiatalabb nôt, aki Sophia Lorenre hasonlított.

Sofia apja olyan ember volt, aki szorgosan dolgozott Disneyland felépítésén. Az effajta emberek olyan Paradicsomot teremtettek, ahol semmiféle következménye nem lett annak, ha a Tudás Fájának gyümölcsébôl evett valaki; az, aki ebben a Paradicsomban mindig mindent jobban tudott, az nem ûzetett ki, maradhatott. És Sofia meg én mindig mindent jobban tudtunk. Mindketten ettünk a Tudás Fájáról: ô az ortodox zsidóságban hitt, én nem hittem semmiben. És eközben nem csináltunk semmi mást, csak szeretkeztünk, sabbatot ünnepeltünk és sétáltunk. De nem építettünk fel semmit, sem magunknak, sem másoknak. Mi egy új generációhoz tartoztunk.

– Honnan tudod, hogy írtam magunkról? – kérdeztem a lánytól.

– Csak úgy, tudom – válaszolta –, tudtam, hogy elôbb-utóbb írni fogsz rólunk. Elolvashatom?

Teát fôztem, és elôvettem a szekrénybôl a történetet.

Életünk épp annyira volt erôszakos, mint amennyire mesés. Alkalmazkodtam a Sofia szabályaihoz, ô meg alkalmazkodott az enyéimhez. Az ô szabályainak vallási hátterük volt. Az én szabályaim levertségemen, lustaságomon és egocentrizmusomon alapultak.

Szerettem Sofiát, de simogatásom gyötréssé tudott változni: gyötörtem, s ô is meggyötört, ha más nôkre néztem. A melegben kimentünk a piacra: az a sok gyümölcs, színek százai, és mi, kéz a kézben, egymásba fonódva, ugyanaz a fajta. Egymáshoz tartoztunk, és noha Sofia már rég elment, nem lazult ez a kötelék. Nem tudom, mi van vele, nem hívjuk egymást, nem írunk egymásnak, de Sofia kétségtelenül ugyanaz maradt.

Éjszakánként közös matracon aludtunk. Gyakran hordtuk egymás ruháit, annyira hasonlítottunk egymáshoz, hogy akár testvérek is lehettünk volna. Így éltünk, amíg Sofia terhes nem lett, és így éltünk, miután a gyermeket elveszítettük.

Gyermeket nemzettem neki, noha tudtam, hogy nem tudunk majd gondoskodni róla. Mert végül is gyûlöltem Sofia vallását, és nem akartam az Ígéret Földjén élni. Mindig is Disneylandben éltem, ott voltam otthon. Sofiának sem voltak ideáljai, éppúgy, ahogy nekem sem. Csak hitte, hogy vannak ideáljai. De Sofia gyáva volt, ha errôl esett szó. Nem az az ember volt ô, aki egy hadsereg elsô soraiban harcolna. Az az ember volt, aki felvette a fizetését, aztán a pénzt drága, rágós, vértelenített kóser húsra költötte.

– Ez nem igaz – mondta a lány. – Nem vagyok gyáva, soha nem voltam gyáva. Mindig csak a rosszat veszed észre, hamisítasz. De hát miért haragszol rám annyira? Ráadásul az ismeretségünk elsô napjától fogva tudtad, hogy Izraelben akarok élni.

Igaza volt. Azon az estén megígértem neki, hogy nem fogom kiadatni a történetemet. Nem szegtem meg az ígéretemet. Sok mindent kihagytam, ami az apjáról szólt. Azokról a csöndes estékrôl írtam, amelyeket soha sem fogok elfelejteni, a sétáinkról, Sofia Rozenberg illatáról. Az áldozatokról, amelyeket értem hozott.

Sofia, éppúgy, mint én, nyugalomban, jómódban töltötte gyermekkorát, volt nagy, saját szobája és süteménye a teához. Soha nem kellett rendet raknia, mosogatnia, semmit sem kellett tisztán tartania, gimnáziumba járt és kitûnt latinból.

Amikor tízéves volt, az édesanyja ikreket szült, a gyermekek röviddel a születésük után meghaltak. A két kisfiú túl beteg volt ahhoz, hogy életben maradjon. Sofia csak sok évvel késôbb tudta meg, hogy valaha, nagyon rövid ideig, volt két kisöccse.

– Ez sem igaz – mondta a lány. – Egyszerûen kitaláltad. Azt akarom, hogy hagyd ki. Megtennéd a kedvemért?

Sofia anyja több mint száz rokonát veszítette el a háborúban. Nagybácsik és nagynénik, unokanôvérek és unokafivérek, mind elvitték és elgázosították ôket. Aztán elvesztette az ikertestvérét és a férjét is.

Mindezek után az Ígéret Földjére költözött, az a föld legalább jó idôt ígért.

Sofia zuhanyozni megy. Azt játsszuk, hogy tengerész vagyok, és találkozni fogunk. Az utcán állok, Sofia kivilágított ablaka alatt, és valóban tengerésznek érzem magam. Kijön, tudom, hogy harisnyatartót és fekete harisnyát visel.

Egy kávézóban találkozunk, elémegyek, bemutatkozom. Még mindig azt játsszuk, hogy nem ismerjük egymást. Felmegyek vele a szobájába, csókolózunk, Sofia rendkívül felizgult. Felhúzza a szoknyáját.

Teáztunk. A lány mellettem ült a díványon, megérintettem a felsôkarját. Megkérdeztem:

– Meddig maradsz?

– Három nap múlva visszamegyek – mondta. Épp hogy megérkezett, évekig éltem nélküle, de éreztem, azt akarom, hogy maradjon, ne hagyjon el.

Sofia munkát kapott egy ortodox zsidó kisgyerekek és csecsemôk számára nyílt bölcsôdében. A gyermekek nem hordtak kapedlit, mert még túl kevés hajuk volt ahhoz, hogy hajcsattal hozzá lehessen fogni.

Egész nap nem csináltam semmit, csak Sofiára vártam, és kémkedtem utána.

1. Néha, anélkül hogy akartam volna, borzalmas gondolataim és érzéseim támadtak Sofiáról.

2. Azt hittem, hogy gondolataim és érzéseim befolyásolni fogják a valóságot.

3. Azt hittem, hogy Sofia megérzi és meghallja gondolataimat és érzéseimet, és akkor elhagy.

Búskomor, vad férfi voltam, túl sok energiával. Petyhüdt polgár voltam: elláttak, etettek, munkanélküli Donaldkacsa voltam, kémiai káosz, féltem, hogy elhagynak, féltem a levertségtôl, féltem a saját dühömtôl, féltem egyedül lenni. Azt hittem, nem tudnék Sofia nélkül élni.

Azon a napon, amikor Sofia terhes lett, hideg szél fújt, egy matracon feküdtünk, rózsaszín függönyös szobában. Ruganyos és vidám voltam. Jövendôbeli apának képzeltem magam egy zsidó háztartásban.

Sofia néhány hete volt terhes, amikor meghívtak bennünket egy zsidó esküvôre. Fekete öltönyt viseltem, Sofián bézs ruha volt. Sofia az esküvôi terem jobb oldalán állt, az asszonyok között, én a férfiak közt voltam, balra. Sofiát néztem, nem is sejtettem, hogy egy óra múlva vérzés kapja el, és elveszíti a magzatot a vécében. Szép dolgokra gondoltam.

Annak az estének a kezdetén Sofia elveszítette a gyermeket, és azután mégis ünnepelni akart. Nem értettem ôt, meg akartam ütni, egyedül akartam lenni vele, de ô enni és inni akart.

– Egyáltalán nem akartam ünnepelni – mondta a lány. – Büszke voltam, hogy terhes vagyok tôled, de arra is gondoltam, hogy nem ismerlek elég régen, és hogy sok bajunk van egymással. Azért akartam az ünnepségen maradni, mert nem mehettünk el csak úgy. Nem akartam a menyasszonyt és a vôlegényt megbántani. Mit gondolsz, hogy éreztem magam egy olyan vérzés után? Fáradt voltam és szédültem. A legkevésbé sem volt kedvem ünnepelni.

Könnyû azt gondolni, hogy valaki az emberhez tartozik, az érzés kötöttséget, nyugalmat és romantikát teremt. Amikor Sofia elvesztette a gyermeket, ismét teljesen önmagam lettem, és távolodni kezdtem tôle.

Hónapokkal késôbb dombos vidéken sétáltunk. Sofia kék-fehér pettyes ruhát viselt, a fû nagyon zöld volt, és még mindig nagy gyöngédséget éreztem iránta. De ez az érzés már nem vegyült el a jövôre vonatkozó gondolatokkal. Sütött a nap, a dombok fényben fürödtek, és én megsimogattam Sofia hátát. Tudtam, hogy két külön ember vagyunk.

– Nem tudtál te semmit – mondta a lány. – Mindig is két külön ember voltunk. És ha mégis tudtál valamit, meg kellett volna mondanod. Már nem szerettél?

Nem tudtam erre a kérdésre válaszolni. Tudtam, hogy olyan dolgok történtek közöttünk, amelyekrôl nem volna jó beszélni. A lány, hosszú, sötét hajával, szemben ült velem, éppen úgy, mint régen. A homlokára tettem a kezem.

– Ne csináld ezt – mondta. Azt mondtam, hogy nem számít, hogy nem változott meg semmi. Idôsebbek és nyugodtabbak lettünk. Azt akartam mondani, hogy még egyszer meg kellene próbálnunk, de vártam, amíg éjjel nem lett, és meg nem ígértem neki, hogy a történetembôl kihagyok majd részeket, hogy mindent megteszek, hogy egy igazi szerelmes történetet írjak. Végül megígértem, hogy papíron hallgatok magunkról. Három napot akartam a lánnyal tölteni, és ezért hajlandó lettem volna eladni a mûvészetemet. Nem szerelem ez?

Sokszor lett sabbat. Azt akartam csinálni szombatonként, amit más emberek: biciklizni, hamburgert enni, televíziót nézni, de a sabbat pihenônap volt, amit tiszteletben kellett tartani. Elfáradtam, dühöngtem, és még az addiginál is jobban idegenkedtem a szertartástól és a vallástól.

Amikor átfogtam Sofia nyakát, az anyjára gondoltam, akinek mély ráncai voltak, és simább bôrre vágyott. Eljött Disneylandbe, hogy kémiai bôrradírozásnak vesse alá magát. De az orvos valamit elrontott, túl sok bôrt hántott le, és megsérült az arca. Hetekig lábadozott, az arcát gézbe burkolták. Úgy nézett ki, mint egy múmia, és égett az arcbôre.

Sok hét elteltével gyógyult fel Sofia anyja. Minden nap látogattuk a kórházban. Busszal, villamossal utazgattunk a városon keresztül. A beteg, gézbe tekert, arc nélküli anya félelemmel töltött el bennünket, és ütni kezdtük egymást.

– Igen, megütöttelek – mondta a lány. – Lehet, hogy ôrültek voltunk. De te, te folytattad, folytattad a kínzást.

Megpróbáltam megcsókolni, de ellökött magától:

– Most más életem van – mondta.

Még mindig mindenhova követtem Sofiát, és egyik este, egy dührohamomban, kiharaptam egy falatot az arcából. Meg voltam gyôzôdve arról, hogy fel akarom falni, szét akarom szaggatni. Körülöttünk égett arcok, emberhúsfalatok voltak, rugdosódás és verekedés, halott gyermekek, halott rokonok, nyár volt, meleg, közös volt a matracunk és a szobánk; nem tudtam Sofia nélkül élni. De én tej voltam, ô meg hús, vagy fordítva, és a zsidóságban a tejet el kell a hústól választani.

Az apja az asztalnál ül. Felöltözött, a felesége nincs otthon. Sofia ránéz. Az apjának nagyon kék, átható szeme van, felcsillan. Sofia azt mondja: „Papa, milyen szép a szemed.” Az apja azt válaszolja: „Das war einmal.” Feláll, kisétál, bemegy a szomszédos házba, ami szintén az övé, kiadta. Felmegy a lépcsôn, senki sincs otthon, belép egy szobába, leül az asztalhoz.

Sofia soha többé nem látta az apját.

Sofia fehér hálóingben bolyong a házban az éjszaka közepén. Nem tudja felfogni, hogy az apja a földben fekszik. Tél van, havazik. Kimegy a kertbe. Nem érzi a hideget.

Sofia bemegy a szomszéd házba, felmegy a lépcsôn, kinyit egy ajtót, és hirtelen egy arab fiúval találja magát szemben. Eddig soha nem látta. Másnap a fiú elmegy, tengerész volt, matróz. ‘ mentette meg, mesélte nekem Sofia késôbb, olyan dolgokat mondott, amelyek segítettek rajta.

Egy idôben féltékeny voltam erre a fiúra, de Sofia megpróbált meggyôzni arról, hogy semmi értelme a féltékenységemnek. Kedvelte azt a fiút, de nem úgy, ahogy engem. Azt mondta, Isten küldte. De nem ô volt Sofia másik fele. Csak hálás volt neki. Én voltam a másik fele.

Továbbra is féltékeny maradtam, és tudni akartam, vajon a fiú mondott-e Sofiának valamit az apja haláláról. Sofia soha nem volt hajlandó errôl mesélni, talán ezért kezdtem megcsalni. A velünk egykorúak házat, autót vettek, gyermekeket szültek, akiket fel tudtak nevelni, dolgoztak. De Sofia és én egymáshoz simulva feküdtünk, és a sötét, esti eget néztük.

Decemberben Sofia és én szakítottunk. Chanuka utolsó napja volt, mindketten elfáradtunk. Nem tudtam elviselni a zsidó ünnepeket, és Sofia az Ígéret Földjére vágyott. Nem tartottam be többé a szabályokat: disznóhúst ettem házon kívül, nem mentem többé sabbatkor a zsinagógába. Zsinagóga: órákig egy fapadon ülni, a Tórában lapozgatni, nem érteni a héber szöveget; éhes vagyok, izzadságszagom van, fából van a fenekem. Nem meggyôzôdésbôl tettem, hanem azért, hogy alkalmazkodjam, és mert lassan nem is tudtam, mit kezdjek a szombatjaimmal.

Elhagyott, és én tanácstalan voltam. Beváltotta az ígéretét, hogy elhagy, és hanyatt-homlok, kimerülten, megverve, szerelmi bánattal és utánam való vágyakozással telten a saját útján indult el. Kimerítettem az üldözésemmel és azzal, hogy képtelen voltam alkalmazkodni hozzá. Sofia lesoványodott és hullani kezdett a haja. Ha egyik oldalbordámból teremtették, illetve az oldalamból, ahogy a zsidók mondják, nos, akkor sovány, beteges borda volt. Kivittem a repülôtérre. És amikor már a levegôben volt, a föld fölött, akkor jött a fájdalom. Napokig ágyban feküdtem. Nem akartam enni. Annyira hiányzott, hogy mozdulni is alig bírtam. Csak négy nap múlva mentem ki az utcára, s ettem egy kis pizzát egy vendéglôben.

És akkor az Ígéret Földjén megnôtt a háborús veszély. Sofia gyakran mondta nekem, hogy kész meghalni a földjéért, ha kell. Rádiót hallgattam és tévét néztem. ”ráról órára követtem a híreket.

És új orvosságot kaptam a búskomorságom ellen, zöld-fehér kapszulát, Disneylendben találták fel és gyártották. Az agyamban a szerotonin-koncentráció növekedett és stabilizálódott. A kapszula segített, de az Ígéret Földjén kitört a háború.

Még megvoltak a kulcsaim Sofia szobájához, és egy délután felmentem, mert nagyon vágytam a szobájában lenni.

Kinyitottam a bejárati ajtót, és Sofia hangját hallottam fentrôl. Lekiáltott:

– Ki az?

Visszakiáltottam:

– Te vagy az?

– Igen.

– Miért jöttél vissza?

– Háború van.

– De hát azt mondtad, hogy kész vagy harcolni is. – Aztán hozzátettem: – Új orvosságom van. Használ.

Megláttuk egymást, és nem kellett semmit sem megbeszélnünk. Olyan volt, mintha el sem ment volna.

Sofia és én a zöld domboldalon sétáltunk. Az Ígéret Földjén megvívták a háborút: a gyáva nyuszi ismét itthon volt, Donaldkacsa fogta a kezét.

Elhatároztunk, hogy szüleim hazájába utazunk. A szüleim a keleti tömb egyik nagyvárosában születtek.

Nem akartam az Ígéret Földjére menni, de azt mondtam Sofiának, hogy abban a városban, ahol a szüleim éltek, van egy ortodox zsidó negyed, amely az Ígéret Földjére hasonlít.

Abban a negyedben zsinagógák vannak, vendéglô, ahol kósert lehet enni, van zsidó menza, öreg fák, meg egy emlékmû, amelyet Tony Curtis finanszíroz; sokezer kis ezüst falevélbôl áll, és minden levélre egy-egy meggyilkolt zsidó férfi vagy nô neve van vésve.

Sofia már nem volt annyira sovány, és le volt barnulva. De ô is szenvedett a szakításunk miatt. ‘ is napokig ágyban feküdt, mozdulatlanul, pedig a háborús veszélyben elég sok minden elterelhette volna a figyelmét.

Egy este indultunk útnak, hosszú, zöld vonaton, a szüleim hazája felé. Sofia kóser étellel teli hûtôtáskát hozott magával. Nálam néhány hónapra elegendô kapszula volt.

– Együtt kell maradnunk – mondtam.

– Nem tudom, közös-e a jövônk – válaszolta Sofia.

Öreg, rázós buszokon és villamosokon utaztunk, templomokat és palotákat láttunk, dohányboltokat, zöldségest, múzeumokat, metrót, szállodákat, nyár volt, mindenütt por. Néha veszekedtünk, együtt aludtunk, belsô udvarokon teáztunk, pénzt váltottunk, a lepedôkön izzadva szeretkeztünk. Esténként zsidó vendéglôkben ettünk. Pénteken és szombaton zsinagógába mentünk, és nem voltunk boldogtalanok. Ez nem Disneyland volt, hanem egy másik Paradicsom. Talán itt sikerülne. Sofia termékeny volt, én is termékeny voltam, az ég halványkék, volt egy kis zsidó negyed öreg házakkal, körülötte nem-zsidó negyedek, ahova mindig mehetek, ha akarok.

Néhány nap alatt megnyugodtunk. Megpróbáltam semmire sem emlékezni az életünkbôl.

A tizenötödik napon láttunk egy nôstény kutyát a kölykeivel. Hét kölyke volt, és egyiknek olyan volt a szeme, mint a Sofia apjáé. Ezt mondta Sofia, amikor a kiskutyát felvette a földrôl. Rögtön tudtam, hogy meg akarja tartani. A kutyamama a kölykeivel a szállodánk konyhájának kertjében lakott. A kutyamama fáradt és beteg volt. A szálloda tulajdonosa meg akart szabadulni a kölyköktôl: túl sokat ettek, és túl sok baj volt velük. Sofia magával vitte a kiskutyát a szobánkba. Elaludtunk. De reggel a kutya felébresztett a nyüszítésével. Sofia felegyenesedett az ágyban, és azt mondta:

– Nézd, ki akar menni. Azt akarja, hogy kivigyük.

Aztán azt mondta:

– Kiviszed? Olyan fáradt vagyok.

Dühöngve mentem ki a kutyával, amelynek olyan szeme volt, mint a Sofia apjának. Sofia az ágyban maradt, és várt, amíg hazajöttem. Azt mondtam:

– Neked kell a kutyádról gondoskodnod.

Azt válaszolta:

– Hát nem hagyhatom nálad, ha visszamegyek az Ígéret Földjére?

Fellángolt bennem a gyûlölet. Veszekedtünk. Sofia kirohant az utcára. Utánarohantam. Kiabáltam:

– Egy nagy semmi vagy.

Olyan volt, mintha saját magamnak ordítoznék.

Sofia átrohant az úton, megcsúszott és szétnyílt a térde. Lihegve rángattam fel. Sikítani kezdett.

Ugyanazon a reggelen láttuk, amint egy utcasarkon egy férfi egy nôt megver, kutyaszíjjal.

A következô napon felültünk a hazafele menô vonatra.

Sofia egy hónappal késôbb elutazott. Kirámolta a szobáját, becsomagolta a ruháit és a könyveit, és elbúcsúzott attól a néhány ismerôsétôl, akije volt. Segítettem neki csomagolni, és azt mondtam, hogy majd utánautazom az Ígéret Földjére. Gyanítottam, hogy soha sem megyek utána, fáradt voltam és túl lusta és búskomor ahhoz, hogy ott bármit is fel tudjak építeni.

Egy hang suttogni kezdett a fejemben: „Öld meg ôt, azután magadat, akkor együtt maradtok”. De meg voltam gyôzôdve arról, hogy a halál végleg elválaszt bennünket. És ha van élet a halál után, akkor Sofia és én ott gyilkolnánk meg egymást, s azután válnánk el.

A szobája most üres volt. Egy könyvben lapozgattam. Taxira vártunk. A következô passzusra bukkantam: „Népünnepély-hangulat volt. Estefelé leültek enni, férfiak és asszonyok külön. A menyasszony barátnôi körülvették a menyasszonyt, fehérben voltak, kezükben égô lámpás. A menyasszony énekelt: ‘Csókoljon meg engem az ô szájának csókjaival’, amire a vôlegény így válaszolt: ‘Kelj fel én mátkám, én szépem, és jöjj hozzám! Én galambom, a kôsziklának hasadékaiban, a magas kôszálnak rejtekében.’ A menyasszony haja fekete volt, mint a kecskéknek nyája, melyek Gileádról szállanak alá, a fogai a juhok nyájához voltak hasonlók, melyek feljônek a fürdôbôl, ajkai, mint a karmazsin cérna, és orcája rózsaszín, mint a gránátalma húsa. A baldachin alatt kötöttek házasságot. A sokaság evett és ivott. Tizennégy napig tartott a mulatozás. Nászút nem volt, az ifjú pár részt vett az éneklésben és a táncban a csillagos ég alatt.”

Sofia kedd délelôtt háromnegyed tizenegykor ment el. A gépe csillogott a napfényben, végigdübörgött a kifutópályán, és felemelkedett a földrôl. Mindketten karmolással és kék folttal voltunk tele. Soha többé nem fogok kósert enni, és azóta nem viselem a kapedlimet.

De tudtam, ahogy ott álltam a repülôtéren, hogy Sofia és én viszontlátjuk majd egymást Disneylandben, mert túl gyengék vagyunk ahhoz, hogy máshol kezdjük újra és máshol fejezzük be. Egyszerûen: nem abból a fából faragtak. Viszontlátom majd Sofiát, amikor már öreg lesz, ôsz és gyermektelen, és az ágyéka kiszáradt már. Az én magom pedig túl gyenge lesz.

Lehet, hogy akkor megint megpróbáljuk. És egyvalamiben jobbak leszünk, mint az elsô emberpár a földön: sohasem fogunk szaporodni.

A lány és én elmentünk sétálni. Elismertem, hogy tévedtem: hamarabb találkoztunk, még mindketten fiatalok és termékenyek voltunk. Én valamit formába öntöttem, kezdete volt és vége, de nem helyeztem el jól, nem olyan lett, mint amilyen valójában volt. A lány és az én életem sokkal, de sokkal összetettebb volt, szebb és mélyebb.

A kezemet a vállára tettem. Szállodába mentünk, zuhanyoztunk és beszélgettünk. A történetrôl beszéltünk. Végül azt mondtam, hogy egyáltalán nem fogom kiadatni. Nem szegtem meg az ígéretem: megôriztem részleteket valakibôl, akit ismertem, de aki soha nem úgy létezett, mint ahogy megírtam.

A lánynak természetesen azt javasoltam, hogy házasodjunk össze. Még mindig azt ígértem, hogy elmegyek az Ígéret Földjére. Terveket szôttünk, amelyeket valószínûleg soha nem fogunk megvalósítani, három éjjel aludtunk közös ágyban, az esôt hallgattuk és csókolóztunk.

Péntek este megnyitotta a sabbatot. Délután bevásároltunk: kóser húst vettünk, krumplit, zöldséget, kenyeret és szôlôt. Egyedül kezdte meg a sabbatot, és azt az estét nem töltöttem vele. Másnap egyedül ment a zsinagógába.

Szerettem ôt, de amikor néhány nap múlva elment, nem éreztem fájdalmat. Lenyeltem a kapszulát, amely arra szolgált, hogy ne legyek túl lehangolt, és vártam, amíg el nem tûnt a szemem elôl a repülôtéren. Öregedô apámra gondoltam hirtelen, és furcsamód Dr. Bekkering is eszembe jutott, a német óriás, aki évekkel ezelôtt szívinfarktusban halt meg, apám soha nem kötött vele semmiféle üzletet. Ott, az Ígéret Földjén, a lány majd néhány részletet fog olvasni, amit már ismer. Lehet, hogy úgy gondolja majd, hogy mégis megszegtem az ígéretemet. De ezzel szembe tudok állítani egy olyan szerelmi történetet, amelyik jól végzôdik: szeretjük egymást, Sofia Rozenberg és én.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu