JUAN GOYTISOLO

A MAI ISZLÁM ÉS A RÉGI SPANYOLOK


A 15. század közepén, amikor a Reconquista elôrelátható kimenetele ellensúlyozni látszott Konstantinápoly elestét és az oszmánok feltartóztathatatlan elôrenyomulását, Juan de Segovia, egy spanyol püspök, aki a konstanti zsinaton a pápai csalhatatlanság dogmájának elutasításával már feltûnést keltett, a római udvarnak egy szokatlan és forradalmi javaslatot terjesztett elô a kereszténység és az iszlám kapcsolatára. Röviddel egy újabb katonai, politikai és vallási összecsapás elôtt a két fél még mindig nem ismerte egymást igazán, és a valóságot rendkívül sablonos negatív képekkel helyettesítette, ami csak erôsítette azt a meggyôzôdést, hogy a két kultúra összeütközése elkerülhetetlen. Miután Juan de Segovia megbízta egy földijét, egy mohamedán törvénytudót, hogy fordítsa le a Koránt, mert az audi alteram partem (hallgassuk meg a másik felet is) dicséretes elvét vallotta, kijelentette, hogy célszerû volna, ha a két vallás képviselôi tanácskozást tartanának egy eljövendô világbéke érdekében.

A spanyol püspök az ellenfelek közeledéséért emelt szót, aminek három egymást követô szakaszban kellett volna megvalósulnia: egy fegyverszünettel, amelynek idôtartamát elôre rögzíteni kell (és amelynek során fel kell hagyni minden fegyveres akcióval), egy köztes szakaszban, amelynek során fölvennék a diplomáciai, gazdasági és kulturális kapcsolatokat, hogy elôsegítsék egymás jobb megismerését, és miután már kialakult a megértés és bizalom légköre, akkor kellene összehívni a vezetô vallási személyiségek találkozóját, hogy felszínre hozzák a mindkét oldalon meglévô közös momentumokat anélkül, hogy az elválasztó dogmatikai ellentéteket hangsúlyoznák.

Eltérôen Lullustól és az abélard-i hagyományt követô szerzôktôl, Juan de Segovia meg volt ugyan gyôzôdve saját vallási elképzelései magasabbrendûségérôl, de nem várta el a muzulmánok megtérését. Hatni lehet rájuk a meggyôzés erejével és jó példával, de nem az – akár békés – keresztes hadjárat módszereivel. Mint ismeretes, a konzíliumra vonatkozó javaslatát elvetették, és eszmei szerzôjét egy svájci kolostorba zárták, ahol haláláig a hallgatás és a felejtés fala vette körül.

Az elmúlt 15 évben gyakran gondoltam ennek a rendkívüli spanyolnak a meghiúsult tervére, akinek történelmi látomása az évszázadokkal dacolva máig is ôrzi érvényét. Az iráni forradalom – amelyet a Nyugat nem látott elôre, és utólag sem értékelt megfelelôen –, az afgán Mudzsahedin ellenállása és radikalizálódása, a szélsôséges palesztin csoportok terrorizmusa, Kadhafi fenyegetôzései idôközben felélesztették a konfrontáció légkörét (ami, ne felejtsük el, magát az Európa-eszmét is jellemzi). Az iszlámra mint közeli és kiszámíthatatlan ellenségre vonatkozó képzet, amely az akut szovjet fenyegetés miatt egy idôre háttérbe szorult, fokozatosan visszanyerte korábbi aktualitását a kommunizmus összeomlásával és az Öböl-expedíció gigantikus vállalkozásával. A Bush meghirdette új világrendbôl hamarosan aknamezô lett, most is azon lépkedünk.

Az iszlám fundamentalizmus fokozatos erôsödésére hivatkozva Malaysiától a Maghrebig az új hidegháború prófétái, mint Samuel Huntington, azt hangoztatják, hogy a 21. századra a kultúrák elkerülhetetlen összecsapása nyomja majd rá a bélyegét: az élethalálharc a terrorizmussal, intoleranciával, az emberi jogok megsértésével és az obskurantizmus minden fajtájával azonosított iszlám fundamentalisták – és a demokratikus, békés, kapitalista és laikus nyugati világ között.

Huntington számos olyan sablont és címkét használ érvelésében, amelyekkel a szemben álló felek rendszeresen illetik egymást: a Nyugat romlásba döntô és romlott, a gyarmatosítás új formáit alkalmazza és az iszlámmal szemben keserû gyûlöletet táplál, ahogy a hatalmas kiterjedésû, komplex és ellentmondásos muzulmán világ néhány politikai és vallási vezetôje ábrázolja – az iszlám homogén, fanatikus és erôszakos, állítólagos létalapja a Nyugattal szembeni ellenségesség. A két kultúra minden ismerôje tudja, hogy az ilyen sematikus ítéletek a szélsôségeket emelik normává.

Senkinek nem jutna például eszébe, hogy az IRA terroristákat vagy Karadz´ic´ csetnikjeit a Nyugat vagy a kereszténység szószólóinak tekintse, de a – néhány intellektuel és futurológus által támogatott – európai és észak-amerikai média a részbôl vagy a töredékbôl az egészre következtet, a felfegyverzett iszlám csoportokat és a legradikálisabb teokráciákat azonosítja az egész iszlámmal. Ebbôl következôen alakult ki az ideológiai, politikai és kulturális konfrontáció légköre, amely emlékeztet más történelmi korokra, mégis alapvetôen eltérô sajátosságokat mutat. Elôször is megállapíthatjuk, hogy Huntington tézisei azt a veszélyt hordozzák, hogy segítik a nyugati és az iszlámista ultrák idegenellenes kampányait (Karadz´ic´ szerbjeit azirányú ambícióikban, hogy Európát etnikai tisztogatással óvják meg egy „iszlámista kalifátustól” a Balkánon; az erôs keresztes háborús szellemtôl áthatott ortodox egyházat; az iszlám fundamentalistákat, akik meg akarják semmisíteni Egyiptom ôsrégi kopt egyházát; a külföldiek és a „hitetlenek” elleni fatwák szellemi szerzôit és végrehajtóit a véráztatta, válságok sújtotta Algériában.).

Ha egy ilyen logikát teszünk a magunkévá, megint bevezethetjük az ötödik hadoszlop fogalmát. Ily módon mind az Európában élô tizenkét millió muzulmán, mind az évezredes múltra visszatekintô közel-keleti keresztény kisebbségek túszaivá és bûnbakjaivá válnának egy globális konfrontációnak, amely felélesztené az elûzések, tömegmészárlások és menekültkaravánok kísértetét. Nem használják-e a szerb szélsôségesek máris a mi spanyol ôskeresztényeink nyelvét, amikor a bosnyák „új mórokat” megvetôen „török”-nek nevezik?

Nem tartom haszontalannak, hogy Huntington és követôi látásmódjával Juan de Segoviáét állítsam szembe. A spanyol és a muzulmán kultúra sorsának bizonyos párhuzamai adnak erre alapot. Az iszlám fundamentalizmus, az iszlámizmus, amely manapság egyre több követôre talál az iszlám világ egész területén, megérdemli, hogy más nézôpontból is megvizsgálják, mint azok, akiket joggal vagy jogtalanul, nyugtalansággal tölt el ez a változás. Intellektuelek lévén az a feladatunk, hogy igyekezzünk a dolgokat megérthetôvé – tehát nem feltétlenül elfogadhatóvá – tenni.

Dogma és modernitás között

Az új mozzanat ebben a Nyugat és az iszlám közti viszonyokra nézve döntô mai korszakban abban található, hogy muzulmán oldalról is vannak, akik azt állítják, hogy a konfliktus az iszlám fundamentalistákkal elkerülhetetlen, és a nyugati világ eszméinek és értékeinek védelmében lépnek föl. Mint másfél évtizeddel ezelôtt Iránban, ma Algériában, Egyiptomban és az indiai szubkontinensen e konfrontáció elôharcosai közt vannak értelmiségiek, pártok és laikus egyesületek, politikai mozgalmak és feminista csoportok. A nacionalista és szocialista – valójában katonai jellegû – rezsimek bukása, amelyek képtelenek voltak megoldani társadalmuk problémáit, és amelyek önkénnyel és korrupcióval járatták le magukat népeik elôtt, megkönnyítette az iszlám fundamentalizmus széles körû elterjedésével párhuzamosan az elnyugatiasodott elitek létrejöttét, amelyek azelôtt többé-kevésbé együttmûködtek a korábbi rezsimekkel, és most abban a helyzetben találják magukat, hogy vagy védelmére kelnek a bukott rendszereknek, vagy el kell fogadniuk egy olyan társadalmi modellt, amely határozottan szemben áll a Nyugattól átvett kulturális és politikai értékeikkel.

Ahogy ez a konfliktus napjainkban megfigyelhetô, úgy látszik, hogy az összecsapásra nem a Nyugat és az iszlám között kerül majd sor, hanem sokkal inkább fundamentalisták és nem fundamentalisták, hagyományôrzôk és reformerek, hívôk és laikusok között az iszlámon belül. (Még akkor is, ha egyes kormányok és fegyveres fundamentalista-iszlámista mozgalmak „démonizálják” a domináns és elbizakodott, gyakran csak a saját neokolonialista érdekeivel törôdô Nyugatot.) Ez az összeütközés különbözô formákban megy végbe, amint ezt Irán, Algéria, Szudán vagy Szaud-Arábia nagyon eltérô esetei mutatják.

A felvilágosodás és a francia forradalom eszméinek az iszlám világra való – többnyire csak felszínes – hatása (Törökország kivételes eset) európaizált, ezeket az eszméket támogató kisebbségek kialakulásához vezetett, amelyek ma ki vannak téve egy Európában obskurantistának és fanatikusnak tartott tömegmozgalom támadásainak.

Tehát nem a két blokk közötti régi politikai és katonai konfliktusról van szó – mint ahogy a 8-17. században – hanem, Európa világméretû gyôzelme folytán, és a muzulmán népek felett gyakorolt egykori gyarmatosító hatalma miatt, bizonyos nyugati értékek és életformák körüli vitáról, melyeket egyesek kívánatosnak és érvényesnek, mások ártalmasnak és romlottnak tartanak. Vagyis ezeknek az eszméknek és modelleknek az európai eredete senki elôtt nem kétséges, és a körülöttük folyó küzdelem mindenekelôtt magukat a muzulmánokat érinti, bár kihatásai lehetnek a Nyugatra is (terrorizmus, idegengyûlölet, az új országukban kevéssé integrálódott bevándorlók üldözése, s az ô ebbôl fakadó radikalizálódásuk stb).

Úgy látom, hogy bizonyos párhuzam található az arab kultúra 14. században megkezdôdött hanyatlása és a spanyol kultúra három évszázaddal késôbbi hanyatlása között. Évszázadokig tartó virágkor után, amelyben mindkét kultúra fénnyel és ragyogással töltötte meg az akkor ismert világot – és mohón vetette rá magát Napkelet és Napnyugat, India és a Mediterráneum elsajátítható tudására –, meddôvé váltak, és végeérhetetlen téli álomba szenderültek. Az iszlám nagy tudományos gondolkodóit, költôit és misztikusait ellenségnek kezdték tekinteni, kézirataikat máglyára ítélték vagy por lepte be ôket. Az arab kultúra elvesztette erejét és termékenységét. Ibn Khaldúnnak az iszlám társadalom hanyatlása feletti melankóliája a Cervantesét elôlegezi meg a spanyol hanyatlás láttán.

Amikor a katolikus királyok és követôik véget vetettek a három óspanyol kaszt (keresztények, zsidók, muzulmánok) termékeny középkori együttélésének, hogy tökéletesen homogén társadalmat hozzanak létre, ebben a fojtó légkörben a spanyol kultúra fokozatos hanyatlásnak indult. A II. Fülöp által a birodalmára kényszerített cordon sanitaire megvalósította elôdei purifikátori törekvéseit, és mindannak a kiirtásához vezetett, ami idegen: Egy „energikus nemzeti reakció” (ahogy Menendez Felayo nevezi) néhány évtized alatt megsemmisítette Erasmus követôit, a lutheránusokat és a misztikusokat. A mórokat kényszerítették, hogy megtérjenek, majd az inkvizíció módszeresen üldözte a kitért zsidók leszármazottait egészen addig, amíg Joseph Bonaparte fel nem számolta a Szent Hivatalt. Ez az autista bezárkózás és az állítólagos „fertôzésgócok” állandó megfigyelés alatt tartása olyan általános helyzetet teremtett, amely rendkívül hasonlatos a 20. század totalitárius rendszereihez: nemzeti és ideologikus ortodoxia, autarkia, az idegenek elutasítása, ellenségesség minden újítással szemben, visszatérés a megkövesedett értékekhez, kényszeres félelem az „ellenség” fertôzésétôl.

Az arab világ és a spanyol kultúra hanyatlása eltérô globális feltételek között zajlott, de mindkét esetben belsô okokra volt visszavezethetô. A külsô események befolyása – Timur kán tatárjárása, a kimerítô katonai és gazdasági erôfeszítések a protestáns reformáció elleni küzdelemben – persze szintén szerepet játszott. De mindkét esetben hasonló eredményekhez vezetett: mind Spanyolország, mind az arab világ lemaradt a haladás és a modernitás vonatáról.

Meglepô egyébként a 16. századi Spanyolország és a mai szaúdi királyság vagy a kuvaiti emirátus között fellelhetô párhuzam is. A történészek részletesen leírták a Habsburg Spanyolország társadalmi struktúráját, egy olyan államét, amelyben a kasztok középkori rendszere rejtetten tovább fennmaradt a zsidók kiûzésérôl és a mudijaros (a keresztény uralom alatt élô mohamedánok) státusának megszüntetésérôl szóló dekrétum kihirdetése után. A hierarchia csúcsán álltak az ókasztíliaiak, akik továbbra is büszkék voltak hidalgó voltukra, hogy „minden rossz keveredéstôl mentes, makulátlan vér” csörgedezik az ereikben, lenézték a kézmûvességet és a zsidónak tartott tudományokat, csak a katonai és a papi pályát, a hadsereget és az egyházat tekintették rangjukhoz méltónak; középen helyezkedtek el az áttértek, a konvertiták, akik az elôdeiktôl örökölt szellemi, gazdasági és mûszaki tevékenységeket folytatták (gondoljunk csak Cervantesre, aki lepantói sebesülése és algíri fogsága után nem vándorolhatott ki Amerikába – ez az ôskeresztények privilégiuma volt – és szolgálatai fejében egy szerény és lenézett adószedôi posztot kapott); legvégül jöttek a mórok, akik a legalacsonyabbrendû foglalkozások ûzésére voltak ítélve, és a nemesség nagy latifundiumain kellett az olcsó munkaerôt szolgáltatniuk. Sir Richard Burtonnek a hadzsról, a mekkai zarándoklatról szóló mûvében található egy megjegyzés arról, hogy a beduinok, akik már akkor is részben a wahhabita tanok követôi voltak, kasztgôgjükkel, a manuális tevékenységek és általában minden munka iránti ellenérzésükkel az ôskasztíliaiak habitusára emlékeztették. Ez a beállítottság és az ebbôl adódó munkamegosztás jellemzi ma is a szaúdi társadalmat. A nemesi törzsek klienseikkel és szövetségeseikkel képezik a felsô kasztot, amely abszolutista és teokratikus uralmat gyakorol; a szellemi, gazdasági és technikai teendôket jórészt külföldiek – palesztinok, egyiptomiak és libanoniak – látják el, bár a Nyugaton tanult szaúdiak igyekeznek kiszorítani ôket a pénzügyi és bankterületekrôl; a mórok alacsony pozíciójának pedig az iszlám országokból származó bevándorlók helyzete felel meg. A pakisztániak, bengálok, malájok, Fülöp-szigetiek a mezôgazdasági segéderôk, az olajföldek munkásai, útépítôk, szolgák, házicselédek a fejedelmeknél és arisztokratáknál, akik a fekete arannyal mesés gazdagsághoz jutottak. Mint a 16. századi kasztíliaiak, a szaúdiak és kuvaitiak sem vetik meg a luxusjavakat és a modern technika külföldi vívmányait: élvezik elônyeit, kényelmét, de óvakodnak a szabad légkörtôl, amelyben ezek a technikai újítások létrejöhettek, mert szemben áll vallási normáikkal és életelveikkel. A mai Kuvaitban és Szaúd-Arábiában – melyeket elárasztott a nyugati és a japán technológia – a luxusautók, a klímaberendezések, a mobiltelefonok és mindenfajta komputerek hozzátartoznak a mindennapokhoz, de az alattvalók nem juthatnak hozzá az ártalmasnak ítélt nyugati könyvekhez, és ami még rosszabb, a nagyszerû – racionalista, költôi, történelmi vagy misztikus – arab kultúrához sem.

Ugyanúgy, ahogy a nemzeti-vallási dogmáikhoz konokul ragaszkodó, és mûveletlenségükre büszke spanyolok paloták és templomok építésére használták az amerikai aranyból nyert gazdagságot, ahelyett hogy az árutermelésbe és a kereskedelem kiszélesítésébe fektették volna – amivel ahhoz járultak hozzá, hogy a pénz az antwerpeni és amszterdami bankárok ládikáiba kerüljön –, az arab sivatagban talált fekete aranyból befolyó óriási bevételek is – miután kielégítették a fejedelmek és arisztokraták roppant igényeit és a többiek sokkal szerényebb szükségleteit – London és New York bankjaiba és pénzügyi cápáihoz vándorolnak, ahol ez a pénz a Nyugat szédítô gazdasági körforgásába kerül újra vissza. Amikor Kuvaitot elfoglalta Szaddam Husszein, a nemzeti bank vagyonának csak 10%-a volt az emirátusban.

Ahogy Spanyolország példája mutatja, a hirtelen és nem saját erôfeszítéssel szerzett gazdagság egyáltalán nem változtatja meg haszonélvezôinek gondolkodásmódját. A spanyol nemesek és hidalgók nem kértek a természet- és szellemtudományokból, csak az egyházi dogmák követésére szorítkoztak, ezek pedig szemben álltak az újításokkal, amelyeket a reformáció ösztönzött, és amelyek néhány száz év múlva a kapitalizmushoz, az Enciklopédiához, a francia forradalomhoz és az iparosításhoz vezettek: az ökonómia – Américo Castro szerint – mindenekelôtt „annak a magatartásnak a következménye, amelyet az emberek önmagukkal, a külvilággal és az életüket hatalmukban tartó isteni erôkkel szemben alakítanak ki”. Unamuno híres mondása – „Találjanak fel mások!” – kései visszhangja annak az attitûdnek, amely ellen társadalmunk aktív tagjai már akkor felvették a küzdelmet, amely azonban a kôolajból profitáló arab félszigetbeli monarchiákban még mindig érvényben van. Vajon az arany kiméráját, amely hozzájárult Spanyolország gazdasági bukásához, követik-e majd egyszer a fekete arany végnapjai is, felmérhetetlen kihatásokkal a zárt, de labilis szaúdi társadalomra? A kôolaj – a Spanyolországban történtektôl eltérôen – megemelte és átalakította a szaúdi királyság lakosságának életszínvonalát, de vajon fenn tudnak-e maradni a mai tiszta struktúrák a modernitással való roppant összecsapás és az iszlámon belül csendben végbemenô radikalizálódás közepette?

Izolálódás és újjászületés

A kulcsszó, amelyet fôként az Öböl-háború után használtak az arab elittel kapcsolatban – a megaláztatás. Megalázó a Nyugat túlereje és kétkulacsos politikája Kuvaittal és Palesztinával szemben, megalázó a gyarmati múlt és a függetlenné válás utáni kormányok korrupt despotizmusa, megalázóak a testvérháborúk és belsô rivalizálások, amelyek egyenes ellentétei az Umma, a nagy muzulmán közösség eszméjének, megalázó a Nyugat nyomasztó katonai, gazdasági, technikai, politikai és kulturális fölénye, olyan érzés, amelynek nyilvánosan és privát szinten is a fájdalom és a tehetetlenség elegyével adnak kifejezést, és amely egy nehezen leküzdhetô elmaradottság és a szóban forgó eliteket egyre jobban fenyegetô veszély tudatából adódik. Ez a veszély az embertömegek felôl fenyeget, akik kimennek az utcára, hogy az iszlám vallási alapelvek nevében tiltakozzanak társadalmi kirekesztésük ellen. A bonyolult helyzetben, amelyben sok Európában élô vagy európai képzésben részesült író és intellektuel találja magát, hajlanak arra, hogy az egész arab hagyományt ballasztként elhajítsák, gazdag és fényes múltja ellenére, és nem veszik észre benne a modernitás csíráit, ami évszázadokon át megôrizte életerejét.

Mi, spanyolok, nagyon pontosan ismerjük az ilyen felfokozott érzéseket és reakciókat, mert magunk is megéltük ezeket. A Pireneusi-félszigeten a 16. század közepén egy szellemi és gazdasági kultúra lehetôségét számolták fel. Az a tétel, hogy a katolikus királyok egyesítette Spanyolország Európa többi nemzetéhez hasonló nemzet lett volna, jámbor önáltatás a sokszor megsértett önérzet megnyugtatására. Az ókeresztények viszonyulása a kereskedelemhez, iparhoz, munkához és gazdasághoz teljesen eltávolította a homo hispanicust a homo oeconomicustól. V. Károly kormányzása idején Spanyolország Csipkerózsika-álmát aludta, úgy hatott, mint egy elvarázsolt ország, távol a történelmi fejlôdésfolyamattól. A 18. század közepén – a felvilágosodás idején – az egyetemeken Aquinói Szent Tamás skolasztikáját tanították, azon vitatkoztak, hogy egy angyal eljuthat-e egyetlen repüléssel Lisszabontól Madridig, és Arisztotelész fizikáját nyilvánították „ôskeresztény”-nek, szemben az „ôszsidó” Galileiével. Ennek az lett a következménye, hogy Spanyolország a 19. század közepén „tudománytól megfosztott emberi közösség volt, amely a legcsekélyebb problémáknál is külföldi segítségre szorult”, ahogy Américo Castro írta. A Pireneusi-félszigetrôl szóló útleírások a 17. század második felétôl kezdve egy olyan világot írnak le, amelynek ideáljai, hitelvei, életszínvonala és erkölcsi szokásai mérföldekre esnek Európáétól. Minden utazó iszonyodva számol be az inkvizíció autodaféiról, amelyeken a nagyközönség úgy vesz részt, mint egy népünnepélyen. Az a tétel, hogy Afrika a Pireneusoknál kezdôdik, megfelel a valóságnak, akár tetszik ez nekünk, akár nem. Az egzotikus vagy pittoreszk spanyol élet barátian lekezelô dicsérete mellett ott állt a fanatizmus és az elmaradottság elítélése. Egy tipikus látogató, mint a híres Casanova, lángoló szavakkal hívta fel honfitársainkat arra, hogy törjék szét láncaikat, rázzák le letargiájukat, és fogjanak bele intézményeik és egész életük totális forradalmasításába, ami egyszer s mindenkorra véget vetne téli álmuknak a történelemben. Jószándékú felszólítása megelôlegezte mindazt, amit az európai modernitás mai szószólói intéznek a vallási fanatizmusba, despotizmusba és babonába süllyedt arab országokhoz.

A spanyol felvilágosítók reagálása sokban emlékeztet az arab intellektuelek száz évvel késôbbi nahdájára, újjászületésére. A külföldiek ítéletét a Pireneusi-félszigeten úgy élték meg, mint nyomasztó tényt és elviselhetetlen szégyent: szabadulni kell a történelem nyomasztó ballasztjától, és el kell sajátítani a haladás tanait, a többiekhez hasonlóan európaivá kell válni. Franciaország volt a követendô példa, felvilágosítóink elsajátították a franciák nyelvét, szokásait, politikai és filozófiai eszméit és agnoszticizmusát. Bár III. Károly udvarában befolyásuk volt, mégiscsak elenyészô kisebbséget alkottak, és rövidesen afrancesadosnak, franciabérencnek bélyegezték ôket. Bonaparte inváziója – és a népfelkelés az elfogadhatatlan, de kívülrôl és fegyveres erôvel rájuk kényszerített reformok ellen – mély belsô konfliktusba taszította ôket. Némelyikük a megszállók pártját fogta, ezeket árulónak tekintették, és a franciákkal együtt kellett elmenekülniük. Mások a nép ügyét tették a magukévá, bár tudták, hogy alkotmányos és liberális terveik nem férnek össze a tradicionális Spanyolország hitelveivel. A többség, amelyhez patriotizmusból csatlakoztak, a megvetett múlthoz, a vallásos és monarchista abszolutizmushoz való visszatérést követelte. Az afrancesados veresége sokban emlékeztet a Hizb faransa, az Algériában az iszlám fundamentalisták által megbélyegzett „francia párt” esetére. A vereség visszafordulást jelentett a beszûkült, elszigetelôdô Spanyolországhoz, még ha az általuk megteremtett alapok és az újjászületés korszelleme kedvezett is eszméiknek: A Pireneusi-félszigeten a 19. századtól kezdve rengeteg vérontással járó polgárháborúknak állandó eleme volt az ország tradicionalistákra és liberálisokra szakadása. A katolikus-nemzeti reakció mégis majdnem mindig gyôzedelmeskedett – az 1873-as, majd az 1931-es rövid életû republikánus kísérletek és a megosztott hatalomgyakorlás hosszabb korszakai (1875-1923) után – ezt tetôzte be aztán Franco elsöprô gyôzelme.

Az elmúlt két évszázad Spanyolországa tehát számos ponton érintkezést mutat a helyreállított vagy a gyarmati uralom után alapított muzulmán országokkal (Atatürk Törökországa kivételes eset, és ilyenként kell vizsgálni): elmaradottság, önkény, despotizmus, függés az európai tudománytól és technikától, az alkotói szabadság hiánya, hiányzó vagy gyenge középréteg, a tradicionális vallás uralma. A megújulás eszméi – amelyeket évszázadokon át gyanakvással figyeltek – külföldrôl jöttek, destruktívnak és idegennek minôsültek. A „spanyolellenes erôk” konglomerátuma (liberálisok, demokraták, republikánusok, szabadkômûvesek, anarchisták, szocialisták, kommunisták) soha nem tudott megszabadulni ettôl a becsületsértô címkétôl. Blanco White elgondolkodtató feljegyzései arról, hogy annak idején a sevillai klérus hogyan próbálta elôírni a nôk öltözködését, emlékeztetnek a francia nyelvû maghrebi írók szövegeire a fátyolról. Bár Spanyolországnak nem kellett, mint majd minden muzulmán országnak, gyarmati vagy félgyarmati sorsot elszenvednie – sôt érthetetlen módon csatlakozott az európai hatalmaknak Afrika kulturális letarolására indított vállalkozásához –, az elmaradottság, amelyben élt, és elitjének európaizáló törekvései majdnem hasonló következményekhez vezettek. A Franco által megtestesített obskurantista Spanyolország elutasítása és a külföld ezt kompenzáló csodálata vezetett például engem arra, hogy a katolikus-nemzeti indoktrinációt egy ezzel ellentétes mûvelôdéssel helyettesítsem, ami kizárta a múlt teljes értékrendszerét. Egy késôbbi önképzési szakasz kellett ahhoz, hogy megszabaduljak szemellenzôimtôl, és végre fölismerjem szellemi örökségünk jelentôségét, a benne rejlô modern törekvéseket az évszázadok óta rá záporozó csapások ellenére.

Ugyanez az alapállás – a saját (arab-muzulmán örökség) lebecsülése és az idegen (nyugati kultúra és értékek) olykor szolgai utánzása – jellemzi az európaiasodott elitek szellemi életét és szokásait, megaláztatásuk és külsôleg antikolonialista retorikájuk fonákjaként. Bár a tudományos és technikai elmaradottság arra kényszerítette a spanyolokat és az arabokat, hogy a szükséges tudást Európa és Észak-Amerika tevékeny centrumaiban szerezzék be, a spanyolok többé-kevésbé sikeres alkalmazkodása a modernitáshoz és értékeihez nem küszöbölte ki teljességgel fenntartásaikat és komplexusaikat a kényelmetlen múlttal kapcsolatban.

Ha két olyan kultúra, mint a spanyol és az arab, amelyek a hanyatlás ellenére, amelyen átmentek és átmennek, olyan régi és olyan gazdag, tökéletesen kialakított és komplex, ha az identitását adó vallási magvában nincsenek átalakulást elôidézô tényezôk, hiába vár megújulási impulzusra, az nem jöhet kívülrôl. Erre Spanyolország elmúlt 30 éves fejlôdése jó példa, de az majd ezután fog kiderülni, hogy ilyen – s majd egyszer mûködésbe lépô – tényezôk és belsô mechanizmusok vannak-e az iszlámban is.

Reformáció – reiszlamizálás

A protestáns reformáció eredendôen mélyreható, egyszerre vallási és társadalmi reagálás volt a pápaság és a felsô egyházi hierarchia elrugaszkodására az evangélium keresztényi alapelveitôl. Luther megbotránkozása a római egyház erkölcstelensége felett közvetlen visszhangra talált mind az egyszerû nép, mind a kézmûvesek, a kereskedôk, az egyetemi emberek körében. Szenvedélyes beszédei az egyházi fejedelmek és szövetségeseik, az uralkodók és nemesek ellen fordultak. A protestáns tanítás, amely gyorsan elterjedt Németországban és az északi országokban, hamarosan különbözô ágakra szakadt: egyesek megegyezésre törekedtek a helyi hatalmasságokkal a helyi király, fejedelem vagy polgármester formális megtérése fejében, mások egyfajta radikális és erôszakos keresztény kommunizmust képviseltek. A vallásháborúk majdnem két évszázadon át dúltak Európában: Spanyolország, az Appenini-félsziget államai és – belsô viszályok, harcok után – Franciaország is hû maradt a pápai tekintélyhez. Hollandia, Anglia, Franciaország és Németország nagy része a reformációs mozgalom lutheránus, kálvinista, anglikán változatához csatlakozott.

Spanyolországban könyörtelenül kiirtották az új tan csíráit: üldözték, majd végképp számûzetésbe kényszerítették a nagyhatású és aktív francia protestánsokat. A reformátusok közötti doktrinális nézeteltérések áldozatok tízezreit követelték. Akár gyôztesnek, akár legyôzöttnek tekintjük az Európán végigsöprô viharos megújulási mozgalmat, mindenképpen megváltoztatta a kereszténység útirányát: A társadalomra – a politikai és vallási intézményekre – és az egyes emberek életszférájára, viselkedésére és tudatára egyaránt ható jelenség volt. A háborúk, erôszakoskodások, bûnök, amelyek vérrel mocskolták be az öreg kontinenst, a politikai együttélés új modelljeit hívták életre, és a társadalmi kereteken belüli egyéni viselkedés megváltozását idézték elô. A puritánok, akik a Mayflower fedélzetén utaztak, földi és vallási ideáljaikat akarták megvalósítani. Számos történész utalt arra, hogy a kálvinizmus teremtette meg a kapitalista fejlôdés és egy keresztény elvektôl áthatott demokrácia alapjait. Mindezek a mozgalmak a kereszténység területén belül alakultak, és csak érintôlegesen hatottak ki az iszlámhoz való viszonyra, amelynek élén akkoriban az oszmán hódító állt.

A muzulmán világ napjainkban a hadzsra századának elején tart, tehát egy évszázaddal Luther bûnbocsánati cédulák elleni tiltakozása és Melanchton augsburgi vallomása elôtt. Mint a korabeli kereszténység, hatalmas belsô megújulási áramlatot él meg, miután a külföldtôl átvett nacionalizmus (nasszerizmus, FLN, szíriai-iraki bathizmus stb.) kudarcba fulladt: egy erôteljesen individuális, erkölcsi és vallási mozgalmat, amely a társadalom teljes átalakítására törekszik. A fundamentalista-iszlámista krédó – akárcsak a protestáns – nem egységes, különbözô lényegi vonásokat és tapasztalatokat mutat. A sah rezsimjének és Szaddam Husszein agressziójának amerikai támogatása miatt radikálisan Nyugat-ellenes Iránban, erôszakos és könyörtelen Algériában, ahol a „felfegyverzett iszlám csoport” feladta a szunnita ortodoxiának a muzulmánok és „hitetlenek” megölésére vonatkozó alapelveit, hogy a gyakorlatban a charidzsiták szélsôséges tanait vegyék át, akik a 9. és 10. században uralkodtak Algériában, Jordániában és Bangladesben, valamint az ellenzék választási platformja révén közvetve Marokkóban is rugalmas, képes a parlamenti rendszerbe integrálódni. A Közel-Kelet egyes politikai csoportjai, amelyek támogatják az Izrael- és Nyugat-ellenes terrorizmust, szintén ehhez a mozgalomhoz sorolják magukat. Irak, Szíria, Tunézia és Egyiptom laikus rezsimjei ki vannak téve a támadásoknak, harcolnak ellene vagy megpróbálnak vele lepaktálni. „A fekete iszlám áradat”, ahogy a nyugati sajtó nevezi, terjed a Csendes-óceántól az Atlanti-óceánig, és hatással van nemcsak kormányokra és intézményekre, hanem több tucat millió ember lelkiismeretére és személyes sorsára is.

A modern társadalom reiszlamizálására irányuló elsô mozgalom, amelynek az volt a célja, hogy megtisztítsa ezt a társadalmat minden idegen beavatkozástól és babonás kinövéstôl, egészen a 18. századig nyúlik vissza, és a wahhabiták mûve volt. Alapítója, Mohammed Ibn Taimija közvetett tanítványa volt, egy 14. századi tudósé, aki Ibn Arabi ezoterikus tanításának kritikájával vált ismertté. Abd al-Wahhab prédikációja meghódította Hadzsa beduin törzseit, akiknek egyszerûsége és spártai életkörülményei könnyen alkalmazkodtak egy olyan szigorú vallásossághoz, amely távol állt Egyiptom, Palesztina, Szíria és Mezopotámia muzulmán társadalmainak kompromisszumaitól és engedményeitôl. A barcelonai születésû utazó, Domingo Buda, aki felvett nevén, Ali Bejként vált ismertté, elmés kommentárokkal ellátott szemléletes leírását hagyta ránk a wahhabiták elsô elôretörésének az Arab-félszigeten. Elôre látta, hogy vallási és társadalmi elképzeléseik szigorú normáik miatt ellenállásba fognak ütközni, amint gazdagabb és fejlettebb régiókban próbálnak terjeszkedni. „Ha nem vonnak vissza valamit ebbôl az elvi szigorból – írja – lehetetlennek tartom, hogy a wahhabizmus más országokban is elterjedjen a sivatagon túl”. Ali Bej jól ítélte meg a dolgot, de nem láthatta elôre az olajlelôhelyeket, amelyekre Arábiának Abd Al-Wahhab követôi általi meghódítása után bukkantak. Ha a szaúdik tanai tartalmaznak néhány közös érintkezési pontot az eredeti lutheri reformációval és azzal a szándékával, hogy újra kereszténnyé tegye a társadalmat, a szaúdik reiszlámosítási törekvéseibôl mégis hiányzik a reformáció társadalmilag forradalmasító hatású szemlélete, a szent szövegek szabad értelmezésének védelme, ami elôkészítette a talajt a lelkiismereti szabadsághoz és a modern kapitalizmus kialakulásához. A beduin törzsi hierarchia világos munkamegosztásával társadalmi mozdulatlanságba rögzíti az elsô fundamentalista iszlám államot, ami hasonló a Habsburg Spanyolország társadalmi hierarchiájának mozdulatlanságához. Hiába rendkívüli gazdasági potenciálja, amellyel számos gazdasági mozgalmat és waqfot, jámbor alapítványt finanszíroz, és az iszlám szent helyei feletti kontrollja, a wahhabizmusnak mégsem sikerült a szaúdi királyság határain túlra terjednie. A salafija-mozgalom megújulási impulzusa megfeneklett Marokkóban, és a muzulmán testvérek mozgalma, amely ellen Nasszer brutálisan fellépett, nem tudott Egyiptomban érvényre jutni.

Napjainkban egy újszerû iszlám fundamentalizmus (amelynek egyes pólusai Iránban, Szudánban és Algériában találhatók), eltérô árnyalatokkal és hangsúlyokkal kapcsolja össze a vallási szigort a társadalmi küldetéssel, amely azoknak a muzulmánoknak a hatalmas tömegeihez fordul, akiket a dekolonializáció nyomán kialakult rezsimek marginalizáltak, kirekesztettek – és még identitást adó vonatkoztatási rendszerüktôl is megfosztottak. A szaúdi teokráciának ezért nincs a legcsekélyebb vonzereje sem a mai iszlám társadalmak számára. Dicstelen szerepe az Öböl-háborúban és tökéletes függôsége az amerikaiak gyámkodásától visszavonhatatlanul ellene fordította azokat, akik Indonéziától a Maghrebig annak a feladatnak szentelik magukat, hogy egyesítsék a szociális és a vallási elemet egy olyan társadalmi programban, amely részleteiben még nincs kidolgozva, de egészében nemcsak az illegitim és despotikusnak minôsített kormányok ellen fordul, hanem „az olajgazdagságot kihasználó spekulánsok” és „az egyenlôtlen üzleteket kötôk” ellen is, akik hasznot húznak a zarándoklásból és az iszlám szent helyeibôl.

Esélyek és veszélyek

Olyan szerzôk, mint Bernard Lewis, kimutatták, milyen hosszadalmas és bonyolult módon megy végbe az iszlám világban olyan fogalmak akklimatizálódása, mint laicizmus, parlamentarizmus, köztársaság, demokrácia stb. Ha eltekintünk Törökországtól, ezeket a fogalmakat a néha védnököknek vagy megbízottaknak álcázott gyarmatosítók vezették be, propagálták, de bölcsen óvakodtak attól, hogy a gyakorlatba is áttegyék ezeket. Ez a kétes származás magyarázza a fenntartásokat, a bizalmatlanságot, amivel ezeket a fogalmakat a gyarmatosítottak tömegei fogadják. Ennek ellenére fokozatosan tért hódítottak a városi elit köreiben, és akaratlanul is elôsegítették az ázsiai és afrikai függetlenségi mozgalmak kialakulását. Az antiimperialista harc ily módon ezeket az európaiasodott nacionalistákat egységes platformhoz segítette, amellyel népeiket fel tudták sorakoztatni maguk mögé. Amint azonban elérték a függetlenséget, ami vagy békésen vagy felszabadító háború útján történt meg, a muzulmán országok új rezsimjei, amelyek többnyire katonai vezetés alatt álltak, ügyetlenül és önzô módon kezdték alkalmazni európai politikai receptjeiket, ami ahhoz az elôre látható eredményhez vezetett, hogy egyszer s mindenkorra lejáratták széles tömegeik elôtt az ilyesfajta recepteket. Mind az olyan karizmatikus vezérek nacionalista szocializmusai, mint Nasszer és Bumedien, mind az utódaik faragatlanabb pragmatizmusa a nép többségének társadalmi és kulturális kirekesztéséhez vezetett, és az olyan rezsimek csalódott elutasításához, amelyeket az iszlám tradíciótól és társadalomtól idegennek tekintettek, annak ellenére, hogy egyes politikai vezetôk megpróbálták a Koránban föllelni a marxizmus gyökereit.

A reakció az arab megaláztatásra és a nacionalista és laikus kormányzatok kudarcaira csak a vallásos táborból várható. Sem a Nyugat Khomeini általi démonizálása, sem az algériai polgárháború iszonyata nem fedhet el elôlünk egy lényeges dolgot: a kirekesztettek hatalmas tömegeinek, akik nem részesülnek a Nyugat új ökumenikus dogmája – az ultraliberalizmus, monetarizmus, korlátozatlan kereskedelem, a föld mint határtalan üzleti lehetôség – elônyeibôl, az iszlám fundamentalizmus identitásteremtô tudatot és egyéni magatartásmodellt nyújt társadalmaik keretein belül, olyan modellt, amely sok tekintetben nyilvánvalóan sokkoló hatású – például a nôk tényleges helyzetét tekintve –, mégis dinamikus és ösztönzô tényezô lehet e társadalmak átstrukturálódásában. Néhány arab nép számára egy fundamentalista-iszlámista rendszer, amelynek semmi köze nem volna a fegyveres iszlám csoportnak a kalifátusra vonatkozó agyrémeihez és más fanatizált csoportok terrorizmusához, a mai szinten elviselhetôbb lehetne, mint a most hatalmon lévô elnyomó rendszerek.

Hasszan al Turabi, a szudáni katonai junta szellemi vezére, a fundamentalista-iszlámista irányzat egyik legjelentôsebb képviselôje megfontolásra érdemes gondolatot fejtett ki egy interjújában. „Sem a nacionalizmusnak, sem a szocializmusnak nem sikerült mozgósítania társadalmainkat a fejlôdés érdekében. A vallás azonban hatalmas mozgatóerô lehet... Ezek a szavak bizonyára furcsán hangzanak egy gazdag nyugati fülében. De milyen szerepet játszott a puritanizmus Amerikában, amikor ennek a vad országnak a civilizálásáról volt szó? Milyen szerepet játszott a protestáns etika az európai gazdaság fellendülésében? A vallás fontos tényezôje a fejlôdésnek.”

A protestantizmusra és az általa eredetileg megtestesített ideálokra való konkrét hivatkozás mindenesetre megkönnyíti számunkra a vita tárgyszerûvé tételét, azt, hogy a kultúrák konfrontációjáról szóló jelenlegi elméleti modelleket, ahogy a politikusok (Charles Pacques) és az intellektuelek (Huntington) kidolgozták, szilárd és tartós realitásokkal cseréljük fel, és világos, termékeny történelmi helyzetképet adjunk.

Szó esett már Spanyolországról és az akadályokról, amelyekbe azok a reformeszmék ütköztek – a protestánsok, felvilágosítók, liberálisok, republikánusok, szocialisták eszméi –, amelyeket a nép számottevô része idegennek tekintett, és amelyek ellen a nemzeti katolicizmus egészen Franco gyôztes „keresztes hadjáratáig” elkeseredetten harcolt. Csak látszólag paradox, hogy éppen egy olyan diktatúra éveiben, mint a Franco-féle, amelyet tûzzel-vassal juttattak hatalomra, hogy megsemmisítsen egy „zsidó-szabadkômûves-ateista” köztársaságot, hogy éppen ekkor alakultak ki egy olyan átalakulás alapjai, amely lehetôvé tette Spanyolország számára, hogy leküzdje évszázados elmaradottságát, lerázza a kényszerzubbonyt, amelyet addig viselt. Ha az Opus Dei technokratáinak érdemeit el akarjuk ismerni, ennek alapja arra irányuló sikeres kísérletük, hogy a spanyol katolicizmust megszabadítsák lelkiismeret-furdalásától, amely a kamatozó pénzbefektetéshez való még mindig tisztázatlan viszonyában rejlett, azzal, hogy Spanyolországban bevezették a gazdagság istenhez vezetô útjának kálvinista etikáját. Amit a protestáns reformációk és a késôbbi évszázadok politikai és kulturális mozgalmai a világi és demokratikus európai értékek híveinek roppant erôfeszítései ellenére sem tudtak elérni, az meglepô könnyedséggel sikerült a spanyol katolicizmus legkeményebb magvából kikerülô politikai és gazdasági szakértôcsoportnak. A spanyol mentalitás nem egész tíz év alatt alapvetôen megváltozott (ehhez hozzájárult a turizmus és a spanyol vendégmunkások Nyugat-Európában), a polgárság konszolidálódott és modern megjelenési formát öltött. A gazdasági fellendülés a Franco által kialakított rendszert anakronisztikussá tette, s az a Candillo halálával kártyavárként omlott össze. Spanyolország végérvényesen modern országgá változott, és a fiatal szocialista vezérek aratták le a gyümölcseit annak, amit az Opus Dei-beli elôdeik ültettek el. Ezúttal az impulzus belülrôl jött.

Végbemehet-e egy hasonló fejlôdés az iszlám térségben? Bár ez a hipotézis pillanatnyilag nem ellenôrizhetô, mégsem lehet eleve elvetni. Nyilvánvalóan különbözik a muzulmán országok társadalmi struktúrája és kulturális klímája Spanyolországétól. Náluk még nincs középosztály, mint nálunk volt 20 évvel ezelôtt, és a világgazdaság nem fog még egyhamar olyan fellendülést átélni, mint a 60-as években. A fejlôdô országok jövôjét most az új nemzetközi rend veszélyezteti. Spanyolország összevetése a sokarcú és egyenlôtlen iszlám világgal mégis azt a lehetôséget kínálja, hogy az iszlám fundamentalizmust egy másféle, kevésbé ideiglenes és elfogult perspektívából ítéljük meg. Ha emlékeztetünk az európai vallásháborúk szörnyûségeire, szenvedéseire és tömegmészárlásaira, ezzel nem akarunk felmentést adni arra, ami jelenleg több iszlám országot sújt, de ez talán hozzájárulhat ahhoz, hogy jobban megértsük a muzulmán társadalom újraiszlámosításának tagadhatatlan tényét Tangertôl Dzsakartáig anélkül, hogy ez kizárná az olyan terrorista módszerek teljes elítélését, amilyeneket a fegyveres iszlám csoport és más extrémista csoportok használnak, akik az iszlám minden elvével és törvényével ellentétesen járnak el.

Az Egyesült Államoknak és Európának nincs jogalapja arra, hogy szembeforduljon a fundamentalista-iszlámista mozgalommal, ha az a választásokon – mint Algériában is – a lakosság többségének az akaratából jut hatalomra.

A karthágói nyilatkozat aláírói arra figyelmeztetnek, hogy „a muzulmán kultúra nagysága a pluralizmusra, fajkeveredésre, kérdezésre, kutatásra, cserére épül. Csak a visszatérés ezekhez az értékekhez hozhatja vissza ezt a nagyságot.” Tanuljuk meg tisztelni azt, ami ebben a nagy, a miénkkel szomszédos kultúrában tiszteletre méltó, és ítéljük el azokat az akciókat, amelyek megsértik a nemzetközi törvényeket és az emberi jogokat, függetlenül attól, hogy ez a muzulmán világban vagy Nyugaton, Boszniában vagy Algériában történik.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/