JÓB

Nem tudom, hogy más ötletét lopom-e el, vagy a magamét, amikor Jóbot az ”szövetség Lear királyának nevezem. Nem mintha a különbség kettôjük sorsa közt nem volna épp olyan meghatározó, mint a megegyezések. Lear a saját ostobaságának köszönhette tragédiáját, Jób az isteni nagyvonalúságnak. Lear a létezés poklába lökve az emberi gonoszságot fedezte fel, a természeti kötelékeket sem tisztelô gyilkos ösztönöket, a vagyon és hatalom vágyának siralmas folyományait, és csalódásába nem vonta be istent, talán mert hiányzott belôle az érdeklôdés a transzcendencia iránt. A gennyedzô Jób a hamuban szintén ráébredt az emberi lét nyomorúságára, de ez nem az emberek, hanem a világrend miatt gyötörte ôt, pontosabban isten miatt, akitôl – ha félelmei beigazolódnak – el kell vitatnia a mindenhatóság vagy az igazságosság attribútumát. Sorsuk közös jellegzetességei szembeszökôek. Mindketten nagyon magasról nagyon mélyre zuhantak, és a mélységben találtak rá erkölcsi érzékükre és eszükre. De ha rájuk találtak, akkor eddig is idôztek valahol. Vajon hol idôztek?

Lear, aki beleôrült abba, hogy két gonosz lánya megcsúfolta, kisemmizte, és kilökte védtelenül a viharba, mely természeti mása csupán a bensejében tombolónak, tébolya csúcsán általánosított formában fogalmazta meg a társadalom mûködéstörvényeit. A koldus elfut a farmer kutyája elôl. „Ez a tekintély valódi képe. A kutyának is engedelmeskednek, ha hivatalban van.” És tovább, Vörösmarty szavaival így:

„Gaz hajdu, vond el véres jobbodat!/Mért vesszôzöd a ringyót? Saját/Hátadra verj. Leghôbb vágyad, vele/Azt tenni, amiért most megvered./Uzsorás csenészt akasztat. Rongyokon/Keresztüllátszik a kis vétek is,/Prémes bekecs s palást mindent befed./Borítsd arannyal a bûnt, és a törvény/Lándzsája rajta kártétlen törik meg;/Göngyöld rongyokba s a törpe szalmaszál/Keresztül szúrja.”

Ez csupa olyan általánosított tapasztalat, amelyre a király lányai udvarában és a viharban sem tehetett szert. Akkor tehát Shakespeare egyszerûen az ô szájába adta a saját felismeréseit, bízva abban, hogy amit lázongó szájnak színpadon nem tanácsos kimondani, azt eltûrik vagy akár el is fogadják egy ôrült királytól? Ebben lehet némi igazság, de lappang itt még más magyarázat is, amely nélkül Shakespeare nem Shakespeare volna, hanem találékony tendencia-költô. Szerencsére Lear, még a viharban, kezünkbe adta a rejtély kulcsát:

„, ti meztelenek,/Szegény nyomorfiak, bármerre vagytok,/Az irgalmatlan vész dühében élve,/Mi védi meg födetlen fejetek/S a kiaszott testet szellôs rongyotokban/Ily évszak ellen, mint ez? ”, kevés/Gondom volt eddig erre.”

„Oh I have ta’en too little care of this”: tudta tehát jó dolgában is, csak nem törôdött vele. Zavarta volna az uralkodásban. Gátolta volna monomániáinak a végsô összeomlás pillanatáig oly boldogító burjánzását. Ennek a tenyészetnek – láthattuk ezt néhányszor századunkban is – mindennél inkább kedvez a korlátlan hatalom klímája. A hatalom és a gazdagság nemcsak a mennyországba vezetô úton emel nehezen eltávolítható torlaszokat, hanem ezen a világon is megnehezíti, hogy birtokosa kiismerje magát benne, és hogy rendeltetésszerûen használja eszét. Learnek tehát kevés gondja volt a nyomorra, de azért nem felejtette el. Csak tokba zárta. A viharban egy különlegesen vakító villám kettéhasította a tokot. Ebbe bele kellett ôrülnie, mert nem titkolhatta maga elôtt tovább, hogy a világ igazságtalanságra, az ô élete pedig hazugságra épült fel.

Jób egyebek között abban különbözött Lear királytól, hogy nagyon hasonló helyzetében mindvégig óvta magát ez utóbbi felismeréstôl. „Amíg meg nem halok, nem engedek feddhetetlenségembôl” – mondta. „A vaknak szeme voltam, és lába a sántának. Atyja voltam a szegényeknek, és az ismeretlen ügyét is jól megvizsgáltam. Összetörtem az álnok állkapcsát, és fogai közül kihúztam a zsákmányt.” Lelkiismerete tehát makulátlan. Makulátlanul bûntelen embert büntetett meg az isten. Annyira megbüntette, hogy gyermekeiben még csalódni sem bírt, hiszen meghaltak mind, sôt mi több: haláluk a büntetés része volt. Vándorolni sem bírt a viharban, mert még a talpán is fekélyek virultak, csak ülni tudott, és ülepének fekélyeibe beleragadt a hamu meg a homok. De ha nem mozdult el innen, akkor új tapasztalatokra sem tehetett szert. Mindazt, amit e pokolból gennyedzô torokkal világgá üvöltött, tudta már egészségesen is, amikor Úz földjének legnagyobb potentátja volt. Tudta, hogy a gazdag gonoszak sokáig élnek, és elégedetten halnak meg, a jók pedig korán és kínban pusztulnak el, tudta, hogy „az árvák szamarát elhajtják, az özvegyek ökrét zálogul elveszik”, és hogy Jahve – ezt nem lehet elégszer elismételni – ártatlant és gonoszt egyformán emészt el, és „gúnyolja az ártatlanok csüggedését”. De ha mindezt tudta, míg fényben élt, akkor hogyan ôrizhette meg tükörsima lelkiismeretét? Alamizsnálkodó jósága, amelyre hencegve hivatkozott, az egyenlôtlenséget úgy csökkenti, hogy egyben fenn is tartja – amikor az alamizsna-osztó jónak érzi magát, akkor a világot is jónak érzi, mely ôt adakozóvá, a nyomorultat pedig elfogadóvá tette. Ráadásul a vérlázítóan igazságtalan evilági rendet mint az isteni elrendelés vagy az isteni közöny folyományát fogadta el – hogyan egyeztette össze folttalan lelkiismeretével, hogy Jahve eminense volt egy ilyen világban? Csak arra gondolhatok, hogy a fényben élve Learhez hasonlóan elfojtotta tudását, mint tábortûz parazsát a sivatag porával, és aztán a szél, mely elfújta mindenét, elröptette a port a parázsról. De akkor miért nem mondta ô is: „”, kevés gondom volt eddig erre”? Talán azért nem nyílt fel a szeme, mert – Learrel ellentétben – az sújtott le rá, akit feltétel nélkül, vagyis Jahve erkölcsi rendjének szemszögébôl bûntelenül szolgált. Ez gátolta meg abban, hogy magára vállaljon legalább egy akkora erkölcsi deficit-porciót, amekkora arányosan szétosztogatva kijár neki.

Jób és az elfojtás csodái

Mindazonáltal feltételezem, hogy a tagolatlan idôben, és a roppant magányban, melybe vigasztalóinak részvétlensége zárta, az álom és az ébrenlét cikcakkos partvidékén rátámadtak korábbi életének képei, olyanok is, amelyeknek korábban nem tulajdonított jelentôséget. Fülledt éjszakákon felriasztotta a vigasztalók hortyogása – különösképpen a vörösképû, kövér, asztmára hajló Bildádé, aki légszomjjal is küzdött –, de egészen felébredni nem bírt, annyira kimerítette a nappali hôség. Ilyenkor régen elfelejtett események elevenedtek fel benne, és olyan figurák látogatták, akikrôl éber pillanataiban sem bírta eldönteni, hogy emlékképek-e vagy az álom mûvei.

Egyik visszatérô látomása volt, hogy felkel fiatalon felesége mellôl, kimegy a verandára, leül a padra. Csillagos ég, telihold, szellôtlen melegség. Testén még a szerelem izzadsága, szimatolja a mósusz-szagot. Nem hallja, de érzi az asszony lélegzését, elképzeli, hogyan emelkedik és süllyed a melle a könnyû takaró alatt. Behunyja szemét, élvezi tagjaiban a tökéletes békét, mely kiáramlik a mindenségbe. Zavaros, boldog hangulatában nem akarja, vagy nem tudja megkülönböztetni önmagát a világtól. „Minden jó – gondolja –, és áll az idô.” Egyszer csak horkantást hall, hörgést, csoszogást. Kinyitja szemét, és egy ötven év körüli, vézna emberke áll elôtte rongyokba burkolódzva. Gyér, vörhenyes szakálla nem fedi el pörkös arcát, melybôl kivilágít halványkék, vaksi szeme. Jób felismeri: néhány évvel korábban rendszeresen – havonta, kéthavonta – megjelent a házánál, és valamelyik gennyedzô sebére mutatott, vagy a torkára, miközben tébolyítóan rekedt hangon boldogságot kívánt a ház urának, vagy rothadó ujjait nyújtotta elé. Ilyenkor négy sékelt nyomott a kezébe, majd a szolgák szállására küldte, ahol némi kis konyhai munka fejében enni adtak neki. Egy ízben csak két sékel volt nála, és amikor átadta, az emberke szemét lesütve ezt mondta: „Négy sékelt szokott adni, uram”. ‘ elnevette magát, és bement a házba a hiányzó pénzdarabokért.

Ezúttal azonban éjszaka jön. Nem is jön: egyszer csak ott van. Jóbot szorongás fogja el. Feláll, és megnyugodva konstatálja, hogy egy fejjel magasabb a koldusnál, vállasabb és erôsebb. Megkérdezi tôle, hogy hol bujkált az utóbbi években. „Már azt hittem, meghaltál” – mondja. – „Uram” – válaszolja a kis ember, és szokása ellenére elvigyorodik. Foghíjas szájából bûz árad. Elé nyújtja a jobb kezét, ujjain nincsenek körmök. „Miért jössz?” – A kis ember válasz helyett vinnyogni kezd. – „Menj el, és gyere vissza holnap. Szolgáim alszanak már, és a feleségem is.” Ekkor a koldus néhány szót suttog neki, a médek nyelvén vagy valami perzsa dialektusban. „Nem értlek – mondja Jób –, beszélj hangosabban és érthetô nyelven.” A koldus válasz helyett obszcén mozdulattal megkerüli Jóbot, és be akar menni a hálószobába. Jób visszarántja, mire a koldus szemen köpi, majd eltûnik, olyan váratlanul, ahogyan jött.

Jób a hamurakáson megpróbálta felidézni, hogy mi történt ezután. Miért nem eredt az arcátlan csavargó nyomába? Miért nem uszította rá a szolgáit? Csak nem szégyellte magát? Hiszen nem volt rá oka. Ennek ellenére még feleségének sem mesélte el ezt a történetet. Már-már el is feledkezett róla, amikor a koldus ismét beállított, normális idôben. Széthúzta sebes száját, és ujját végighúzta immár teljesen fogatlan, gyulladt ínyén. Megkapta négy sékeljét, aztán tisztára pucolt egy kondért a konyhában, majd a szakács tejbe áztatott lepényt lökött elébe. Jób odalépett hozzá, egészen közelrôl bámulta, a vörhenyes szakállú azonban nem nézett vissza rá, csak tömte két kézzel szájába a lepényt. „Ha arra volt pofája, hogy újra megjelenjen nálam – gondolta Jób, – akkor talán csak álmodtam azt az éjszakai jelenetet.” A legkülönösebb azonban az volt, hogy ez a lehetôség sem csillapította le. „Nem mindegy?” – kérdezte vakaródzva és végképp éberen.

Másik visszatérô álma vagy emléke még nyugtalanítóbb volt. Házasságának harmadik hónapjában szamárháton útnak indul feleségével, hogy meglátogassa egyik sógorát, aki Jerikó környékén lakott. Szolgák kísérik ôket, málhás állatokkal, melyek élelmet és ajándékokat visznek. Gyaloghintó is van velük, hogy áldott állapotban lévô asszonya beleülhessen, ha elfárad. Vándorlásuk ötödik éjszakáján magas hegyek karéjában, illatos mezôn verik fel sátraikat. A fiatalok patakcsobogás zenéjére, egymás karjában alszanak el, így is ébrednek reggel, és elhatározzák, hogy pihenônapot tartanak a tündéri tájon. Elmondhatatlan fájdalom fogta el Jóbot, míg képzeletében felidézte az ébredés reggelét. Együtt esznek a szolgákkal illatos kecskesajtot, mézes kenyeret, szôlôt, a felesége tejet iszik hozzá, a férfiak gránátalmamustot, fûszeres borokat. Reggeli után sétára indulnak a patak mellett, mely kivezeti ôket a völgybôl egy szûkebb szurdokba. Jób átöleli felesége derekát, így segíti, támogatja, mert az ösvény egyre meredekebben kapaszkodik fölfelé. Egyszer csak egy magasabban fekvô réten találják magukat, ismét elfogja ôket a tágasság öröme, körben feltûnnek, most már szinte elérhetô közelségben, a csúcsok. Lefekszenek a magas fûbe. el is szunyókálnak. Ágak reccsenésére, sziszegô, motoszkáló hangokra ébrednek, és ahogy kinyitják szemüket, rongyos, piszkos, ótvaros gyerekek tolongnak körülöttük, lehetnek harmincan, ötvenen is. A legidôsebb talán tíz éves, a legfiatalabb három, ricsajosan tartják feléjük tenyerüket. Jób megérzi, hogy pillanatokon belül rájuk vetik magukat, bemásszák, belepik ôket, mint a hangyák, lemarják róluk a húst. Látja felesége üveges szemét, tátott száját, amelybôl nem tudnak elôtörni a hangok. Felugrik, felrántja az asszonyt, futni kezdenek visszafelé az ösvényen, mögöttük az üvöltô porontyok hada. Jób felkap egy követ, feléjük dobja, egy kislány némán felbukfencezik. A gyerekek megtorpannak, Jób farkasszemet néz velük, és hátuk mögött a tisztás szögletében nyomorúságos putrikat pillant meg. A girhes csöppségek ismét közelednek, könyörgôn elôre nyújtott kézzel, csak a kislány marad ott a fûben mozdulatlanul. Földbe gyökeredzik a lába, de az asszony rángatni kezdi, majd sikoltozva ismét futásnak ered, ô utána, most már senki sem követi ôket, mégis rohannak tovább pánikosan, lefelé a lejtôn, míg el nem érik táborhelyüket. Jób parancsot ad a táborbontásra, egy óra múlva folytatják útjukat. Az asszony most elôször gyaloghintóba ül, mert szúró fájdalmat érez a hasában.

Ahányszor Jób újraálmodta ezt a rémületes kalandot, elámult azon, hogy nem emlékszik a kirándulás további eseményeire. Hány nap múlva érkeztek meg a sógorához? Mit csináltak nála? Meddig maradtak? Milyen útvonalon mentek haza, Úzba? Vagy talán baljós elôjelnek fogta fel a gyerekinváziót, és azonnal visszafordult? Mindez lehetséges – és lehetetlen is. Azt azonban biztosan tudta, hogy feleségével és gyerekeivel sem beszélt soha errôl. A nyomoronc gyerekcsapat csak a hamurakásban jelent meg újra lelki szemei elôtt, elôször akkor, amikor Elifáznak arra a kérdésére válaszolt, hogy elpusztult-e bármikor bárki ezen a világon ártatlanul. Elkeseredett, szép beszéde során Jób ráébredt arra, hogy okosabban teszi, ha Elifáz helyett egyenesen Ahhoz intézi szavait, akitôl sorsa függ. Nyomorúságának és kétségbeesésének képeit zúdította rá, ôszintén és magával ragadón, és már azt remélte, hogy meghallgatásra talál. Lehetetlen, hogy Jahve ne érezze át igazát, ha viszont átérzi, akkor szánalomból megöli vagy más módon menti meg ôt. De amikor ezt kérdezte tôle: „Miért nem veszed le rólam a szemed? Nyálamat sem engeded lenyelni? Ha vétkeztem, mit követtem el ellened, emberek ôrzôje?”, akkor váratlanul megpillantotta magát és feleségét a fûben, és köröttük, fölöttük a kis nyomoroncok csapatát, aztán a némán összeesô kislányt, és olyan szorongás fogta el, hogy szinte a mondat közepén elhallgatott.

Oidipusz

A Jób szerzôjétôl minden valószínûség szerint idôben, de térben sem túl távol Szophoklész, úgyszintén ôsrégi – írott és íratlan – hagyományokra támaszkodva, olyan tragikus hôst teremtett, akit egyetlen perdöntô vonatkozásban Jób diametrális ellentétének tekinthetünk. Nem arra utalok, hogy Jóbbal ellentétben Oidipusz kétségkívül szörnyû bûnöket követett el. Azért tártam fel néhány ismeretlen epizódot Jób elôéletébôl, hogy jelezzem: fér némi kétség az ô makulátlanságához is, amelyhez azért ragaszkodott a hamuban kuporogva, hogy vádként fordíthassa a könyörtelen Jahve ellen. Oidipusz elsôsorban abban különbözik Jóbtól, hogy bûnösségét magától értetôdô gesztussal fogadja el, mint isteni elrendelést, a büntetésrôl viszont ô maga gondoskodik. Pedig Szophoklész a Jób könyvének szerzôjénél sokkal gondosabban bizonyította, sôt ábrázolta, hogy az ô hôse kivételesen jó ember volt, és nagy uralkodó. Amikor a pap a tragédia kezdetekor a gyászoló küldöttség szószólójaként arra kérlelte, hogy mentse meg a népet a döghaláltól, ezt válaszolta:

„Jól látom, hogyan/szenvedtek mind; de bár szenvedtek, senki sincs/köztetek, aki úgy szenvedne, ahogy én./Mert mindenik gyötrelme csak egyé, csak az/övé magáé. senki másé; de az én/szívem egyként nyög rajtam, rajtad s a hazán.”

Ezt a vallomást tündérmesének vélhetjük modern korunkban, amikor uralkodóink zseniális vagy ördögi balfácánok, mint a Versailles-i, trianoni és jaltai békeszerzôdések kiagyalói, betörôk, mint Nixon volt, fegyvercsempészek à la Reagan, tömeggyilkosok, mint Kádár, Szaddam vagy Li Peng, megszállott terroristák, mint Khomeini, cinikus terroristák, mint számos arab és izraeli vezetô, népirtók cinkosai, mint az iparilag fejlett államok választott fôhivatalnokainak többsége. Egyszerûen elképzelni sem tudunk ma olyan vezetôt, akinek elhinnénk az idézett sorokat. Szophoklész azonban még el bírt képzelni egy ilyen embert, és azt akarta, hogy a közönség is képzelje el, és higgyen benne; ezért – még mindig a darab elején – megismételtette vele vallomását. Amikor a delphoi-i jósda baljós üzenetével hazatérô Kreón megkérdezte tôle, hogy a nép elôtt kívánja-e meghallgatni, vagy a palotában, ezt felelte neki:

„Mindannyiunk elôtt szólj! E népért nagyobb/Gond üli vállam, mint a saját lelkemért.”

Ezt a mondatot nem valamiféle hangulat vagy felbuzdulás diktálta, hiszen a benne kifejezôdô odaadás határozza meg a tragédia egész szerkezetét. Oidipusz a saját életbe vágó érdekeinek fittyet hányva a véres végig lefolytatta a nyomozást, még akkor sem hagyott fel vele, amikor a bizonyítékok vádló ujjai mind ôrá mutattak. Amikor bebizonyosodott, hogy utolérte sorsa, melytôl menekülni akart, és csakugyan megölte apját, és anyjával nemzette gyermekeit, kiszúrta mindkét szemét, amiért nem látták a bûnt, amelyben élt, és hogy

„Ne lássátok most, kiket oly jó látnotok,/S kiket legjobb lett volna sohse látnotok!”

Nem mentegetôdzött azzal, hogy az istenek játékszere volt csupán, és hogy szándéktalanul töltötte be végzetét. „Mai mélyebb tudatunk joga abban állna – fejtegette Hegel esztétikai elôadásaiban –, hogy ezeket a bûnöket ne ismerjük el mint saját valójának tetteit, mert hiszen nem gyökereztek sem saját tudásában, sem saját akarásában; a plasztikus görög ember azonban helytáll azért, amit mint egyén cselekedett, s nem választja szét magát az öntudat formális szubjektivitására és arra, ami az objektív dolog.”1 Vagy Oidipusz szavával: „Jöjjön, aminek jönnie kell!”

És: „Az én anyám a Sors volt, és testvéreim / A hónapok, akikkel nôttem s fogytam én. / Az vagyok, aki vagyok. Úgyse lehetek, Más: mért féljek hát fölfedezni, ki vagyok?”

„Az éppen a nagy jellem ereje – folytatta Hegel –, hogy nem választ, hanem természeténél fogva teljességgel az, amit akar és végrehajt. Az, ami, s örökké az, s ez a nagysága.” „...az a dicsôségük, hogy valóban megtették, amit tettek. Az ilyen héroszról nem lehetne rosszabbat mondani, mint azt, hogy ártatlanul cselekedett. A nagy jellemek becsülete az, hogy bûnösök.”

Amikor Oidipusz megvakíttatta magát, akkor a „Jöjjön, aminek jönni kell!” és az „Az vagyok, aki vagyok” szellemében nemcsak elismerte bûnösségét, hanem ki is állt mellette. Még a számkivetettségérôl és haláláról szóló kolónoszi tragédiában is ragaszkodott hozzá: „Mily jogon kívánhatom, / Hogy érints engem, kibôl semmi förtelem / Szennyfoltja nem hiányzik?” – kérdezte Thészeusztól. Ilyen vallomás már csak azért sem késztette erkölcsi erôfeszítésre, mert bûne összhangban állt az istenek akaratával. Ha bármi gonoszt elkövetett, azt az istenek követtették el vele, tettét megtagadva megtagadná az isteneket is. „A görög hôs megnyugszik saját sorsában, sorsa megváltoztathatatlan, errôl nincs mit beszélni tovább” – így Kierkegaard.2 Megnyugszik annak ellenére, hogy ô is különbséget tud tenni valamely esemény szubjektív és objektív vonatkozásai között. „Én szabadon / tettem a bûnt. / Tudja az ég azt! / De mégse magam akartam.” – vallotta Oidipusz. Aztán közölte, hogy megölte ugyan az apját, de „Önvédelembôl tettem, akaratlan”. És végül felülmúlhatatlan költôi erôvel összegezte a tényállást a szubjektivitás álláspontjáról:

„Fölhányod, hogyan öltem és nôsültem, és / Mily átok ûz – amirôl én nem tehetek, / Az isteneknek tetszett rámidézni ezt, / Kik talán régtôl fogva gyûlölik fajom. / Mert énbennem magamban nem lelsz semmi oly / Bûnfoltot, amely ezt a szörnyû büntetést / Vonhatta volna családomra és reám.”

Az Oidipusz királyban lezajlott a folyamat, vagyis a bûnösnek benyújtották a roppant számlát, amelyet habozás nélkül kiegyenlített. A szubjektív szempont egy célzás erejéig sem juthatott szóhoz itt, mert csak elmosta volna a tragédia kontúrjait. Az Oidipusz Kolónoszban a következmények színjátéka. Halála elôtt Oidipusz még egyszer megmutatta, hogy „az, ami, s örökké az, s ez a nagysága”. Ezt a nagyságot terebélyesítette ki Szophoklész oly módon, hogy a végponton, amikor munkáját már bevégezte a sors, a hôs megvédte magát a szubjektivitás álláspontjáról, de anélkül, hogy elhárította volna magától a bûnt, vagyis azt, hogy objektíve azonos a tetteivel. ‘benne magában nincs bûnfolt, mégis szabadon, isteni akaratból bûnözött, és ezért kiérdemelte sorsát.

Ádám és Prométheusz

A szegény Jób a hamurakáson kedvezôtlenebb helyzetben volt. Nem állíthatta, hogy isteni akaratból bûnözött, mert az isten az igévé vált erény. A görög politeizmus kedvezôbb feltételeket teremtett a dráma számára, mert az egymásra is fenekedô istenek, erkölcsi, hatalmi és köznapi érdekei állandó konfliktushelyzeteket alakítottak ki, és az embereknek e konfliktusok változó erôterében kellett megôrizniük önmagukat. A zsidó monoteizmus ezzel szemben csak az isten és az ördög elvont-általános ellentétével szolgálhatott, ezzel is takarékosan, mert az ördögrôl nem ismerhette el, hogy isten akaratából gonosz, de azt sem, hogy akaratát legyôzve az. Ezért ellentétük túl vérszegény volt ahhoz, hogy drámai konfliktus épülhessen rá. Jehova csupán a jóság, az örökkévalóság, a mindenhatóság változatlan attribútumait vonultatta fel – már csak azért sem volt szabad faragott képet csinálni róla, mert a végletes absztrakció megformálhatatlan. Ha ábrázolnák, akkor valamiféle alakzatot kellene öltenie, s ily módon lerángatódna a földi lét változékony formái közé. Az abszolútummal szemközt Jóbnak el kellett volna fogadnia, hogy bûnei miatt bûnhôdik – ez lett volna távolabbi erkölcsi érdeke is, hiszen így változatlanul érvényben maradna az a világkép, amely életének értelmet adott. Másrészt viszont közvetlen erkölcsi érdeke arra ösztönözte, hogy igaznak lássa addigi életét. Ezért aztán hol azt kívánta, hogy Jahve bizonyítsa rá bûnét, hol pedig azt, hogy magyarázza meg: milyen magasabb szempont készteti arra, hogy bûntelent büntessen. Egymással összeegyeztethetetlen vágyak és érdekek közt hánykolódott, egyszerre gyötörték a „mért nincs bûnöm, ha van” és a „mért van bûnöm, ha nincs” dilemmái, ezért nem lehetett tragédia hôse, és ezért lett tragikus lírai személyiség.

Az ”testamentumban – az epikai és lírai néphagyománynak ebben a felülmúlhatatlan antológiájában – csak egyetlen olyan szituációt ismerek, amely jelentôs írói hozzájárulás nélkül, objektíve majdnem alkalmas drámai feldolgozásra. Az ember az Édenkertben fellázadt az isteni parancs ellen, és evett a jó és a rossz tudásának fájáról. Ez emancipációs cselekedet, maga az Úristen értékelte így, amikor azt mondta a tett után, hogy „Íme az ember olyanná lett, mint miközülünk egy: tudja, mi a jó és mi a rossz.” Ezt az emancipációs tettet nevezik bûnbeesésnek, eredendô bûnnek. Isten megtorolta, hogy tilalma ellenére Ádám és Éva a szellemi lények körébe emelkedett, és ezért kiûzte ôket a Paradicsomból. Ez a büntetés olyan vérlázító, hogy – mint erre utaltam már – a gnosztikusok nem az igazi, szellemi istennek, hanem egy gonosz, szûkhomlokú demiurgosz alantas bosszújának tulajdonították a büntetést, és – megfordítva az erkölcsi hierarchiát – a kísértô kígyót egy magasabbrendû szellemi szféra követének tekintették.

A monoteista zsidó vallás nincs abban a helyzetben, hogy a bûnnek és elkövetôjének megadja azt a méltóságot, amely erkölcsi auraként körülveszi a görög mondák legfennköltebb hôseit. Éva nem nyíltan vállalta az almalopást, hanem titkon csente el, amire vágyott. Nietzsche összehasonlította az édenkerti eseménysort a Prométheusz-mondával: „A Prométheusz-monda az egész árja népközösség ôsi tulajdona, és a mélyértelmû-tragikus iránti fogékonyságuk bizonysága, sôt, nagyon valószínû, hogy éppoly jellemzôje az árja sajátosságnak, akár a szemitának a bûnbeesési rege, s hogy e két mítosz fivéri-nôvéri testvérségben áll egymással.” 3 És csakugyan: a tûz, amelyet Prométheusznak köszönhetünk, éppúgy civilizációnk, kultúránk alapja, sine qua non-ja, mint a tudás, a Jó és a Rossz megkülönböztetésének képessége. A zsidóság, a Szellem, a Láthatatlan Ige népe morális absztrakciókat lop, hogy megkezdôdhessen az ember emberi története, a gyakorlatibb és harmonikusabb – vagyis testi és szellemi erôiket egymásra hangoló – görögök tüzet lopnak, mely világosság, tehát szellem, és egyben a civilizált étkezési szokások, mesterségek, és általában a nem pusztán természeti együttélés nélkülözhetetlen feltétele. „A neki legjobbat és legfontosabbat vétkes tettel szerzi meg az ember, és viselnie kell következményeit, a bajok és a gyötrelmek özönét, amivel a nemesen nagyratörô fajt a sértett égieknek sújtaniuk – kell” – folytatta Nietzsche, majd hozzátette: „Az árja szemléletben a cselekvô bûn egyben a prométheuszi erény is, a vétek tehát megdicsôül” 4, ellentétben a szemita bûnbeesési mítosszal, mely szerint az ember a bûnt – önmaga emberré tételét – nem lázadó öntudattal, hanem bûnösen követi el. Ezért gondolom, hogy az egyébként drámai szituáció csak majdnem alkalmas a drámai feldolgozásra – a Jahvéban koncentrálódó abszolútum minden lázadást eleve szánalmasnak és megvetendônek tüntet fel. Ebben csakugyan különbözik a görög politeizmustól – én ugyanis Nietzschétôl eltérôen a görög mitológiát állítom szembe a zsidó hitvilággal, nem pedig az árja kultúrát. Nem értek az ind, az iráni, az örmény, a kelta, a germán, az itáliai, az albán, a balti, a szláv, továbbá a hettita, a tokhár, a trák, a dák és a frig mondavilághoz, mégis kétségbe merem vonni, hogy mindezeknek a népeknek a regéi a görögökéhez hasonló méltósággal és szabadsággal ruházták fel az isteni rend ellen, az emberek érdekében lázadókat.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu