ROGI WIEG


Kevéssel többet kérnek tôle, épp
mikor amúgyis túl sokat tesz,
s a tálalón a liszt mindent belep,
a tészta poshadt és dagadt lesz

s ô nem fejez be semmit. Nem sokat
szólok véle s úgy otthon hagyom,
mint egy háziállatot, szemem
sarkából nézem: fogvájót kutat.

Kezem mögött ásítok, jól esik,
mert közelrôl e létezés olyan,
akár egy paktum, mely sokféleség
és vad egyedüllét közt létre jön.
Oxigénben fô szobánk. ’ felhúzza
lábát többé nem kitörölhetôn.

Életem nagy regényén
dolgoztam épp, mikor
több tucat szonettet
írtam váratlanul. Kezem

ki hinné. lassú volt,
lomhán alkottam életmûvemet,
oly hosszan, míg egy bogár fölébredt,
páncélját megkefélte, elrepült,

vagy nem is repült és nem bogár. A nap
végén egy rakás papír hevert ott,
hüvelyknyi vastagon, az én hüvelykem
a hosszú írástól remegve állt,

mint ki a görnyedést megúnta, mint
egy ember, ki földjét kutatta át,
és most, ha megérzi az étel szagát,
csinos, értelmes fejjel föltekint.

Nyomasztó meleg volt egész nap és vihar
jön, érzem, ahogy fekszem az ágyon,
gyülekeznek a felhôk , felelôs
vagyok az asszonyért, aki
éppen ír fönt.

Minden kezdeten kereszülhatol az, ami
elôbb volt, megelôzte: soha egy elsô, egész
sor, soha elsô száj. Minden állításban ott
az elôzô: létezem, szabadjon ebben
kételkednem. Kétségbeejt
egy légy halála, az asszony, én magam,
a semmiért aggódom, így megy ez
bizonyos életkorban.

A tekintet nehéz, személyes, ahogy a szelet
követem, elseper, megül, de gyakran
megtörtént, hogy valaki csak hevert
viharra várva, hogy semmi sem jött, hogy
éjfél fele mégis, hogy nagy kunszt volt védekezés
nélkül elaludni, éntelenül.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/