TANDORI
DEZSÕ
Negyven cigarettám
„
Izgatta szívem...”
(Kosztolányi)
Az elsô öt
Mindenkit elláttam –
kéziratokkal, kajával, kinek
mi –,
baj ez? Le van szarva az egész,
vagyis: teszek az egészre,
teszek a felére, a negyedére,
egyértelmû, nem, nem, akkor?
De
egy galád kis részére
mégse, egy egészen parányi,
galád kis
részére. És ebbe a
részbe
(ember, dolog, minden) mintha minden
beleférne. Ez nem minden, de
benne van ember, dolog, meg minden,
így van. Mi van akkor? És
hogy van?
Elszívom cigarettám, rájövök,
Sally Lights
ugyanolyan szar, mint a Katáng,
nekem nem jó az egész, a
negyedik-ötödik
szál után rájövök.
Olyan a szám íze.
Ezt napra nap bebizonyítom magamnak.
És mit bizonyít ez? Semmit?
Nem egészen.
A fele, a negyede satöbbi. De egy
egész
kis része miatt mégis. Nem
való?
Mindig a való az, amit nem volna
való.
Szóval, se a lovat nem tudod, se
„tudja a ló”. De hogy ez az én
szívem izgassa?
A cselekvés már hamis:
amit csinálni kell, már
anarchia. Hogy értem ezt?
Mert valami, persze, történik,
a lényege elôtt kell leállni:
„legyünk együtt, de se látok,
se hallok”, „fogadjunk, nem fogadok”,
így nézem a szerencse futamokat.
A kétszer kettô már
anarchia,
csak az egyszer egy a tiszta nihil.
Ez is egy hülye szó csak. Nem
vagyok senki ellen, felôlem
így, úgy fordulhatnak, fel,
le,
minden irányba. Amit igazán
megtisztelnék, nem tenném,
azaz ô/az tenné meg, hogy
nem hoz ilyen helyzetbe.
Ha csak visszaemlékezem is egy
jó, mély, semmitmondóan
kellemes
beszélgetésre, elborzadok:
mit kell
ilyen olcsón csalni? De mi mást
lehetne tenni? Még inkább
akkor
kommerszet a szegény közönség
szórakoztatására,
mint önkifejezést!
Ez utóbbira hogyan is vágynék,
vadbarom
volnék? Fejeztem ki magam eleget,
tessék azt olvasni, vagy nem olvasni,
nekem békén békét
hagyni, épp csak éljek meg,
ha muszáj, s amíg.
Hát mi lesz aztán? Ha ôk
maghalnak.
Tizenkilenc éve vagyunk nem is akárhog
együtt. Szól most hajnalban
a Grant Lee Buffalo
– ez egy banda, egy zenei. 1994 legjobb
népsége nekem 1996-ban. Hát
a Blondes,
kérdik, erre én, hát
hogyhogy!
Elôbb ezt a Bufit ismerjétek
meg,
és akkor költôországban
jártok
– na, nem úgy, ahogy a költészetet
képzelitek,
Cage mondta, nincs mit mondanom, ezt mondom,
és ez a költészet, jó,
Goethe meg, hogy
hogy a költôt megismerjed,
költôországba kell menned.
A költészet nem a vers, nem
a semmi,
meg minden, hanem hogy valamit megismernél,
aztán elmész érte
költôországba, már elmész,
mi egyebet csinálnál. Ez
akkor lehet
ebtartás, ország, autógumi,
ló, berek,
lehet a roscommoni kertek alján
elzörgô vasút,
a nyugati part felé, ahol a következô
falu
már a Nagy Alma. Kész. Elmentél
költôországba,
ha pont ezeknek a kerteknek akartad megismerni
az alját. Pardon, eljöttél,
hagy lásd
e kertek alját, este a madárhangokat
halld
a kerítésekrôl, a bodzabokrokból.
De a tiéid,
otthon? Ha ôk meghalnak? Csak még
most az egyszer
élve viszontlásd ôket.
A Tabánt rég ismered,
ott nyugszanak – már majd –, az
Költôország,
és hát aztán?
Szörnyû ott, de jó, hogy
hamar elmehetek. Szörnyû itt,
még
az a jó, hogy legalább elmenni
nem kell
innen. Mindent neheztelésnek érzek:
a galambok
megszokták kutyánkat, feleségem
kaját visz nekik, jönnek, erôszakoskodnak,
most, hogy én megyek kutyánkkal.
Semmi
jelentôsége, de engem lehangol.
Mi
akar tôlem bárki bármit?
Én egy hagyományos
elbeszélésen dolgozom, ott
valaki
azt írja, mondjuk, valahova, ahova
elmegy, megérkezik, azt írja:
látni
se akarlak titeket, ez meg az. Aztán
snitt, egy sörözôben látjuk
viszont
ôt, megismerkedett egy lánnyal.
Na, most
hogyan tovább? Röhögnek
a markukba
az ottaniak, már kampó neki,
vagy
nagyon is áttekinti? Miért
ment? Mit akarnak
tôle, netán megtudni tôle?
Megtudjuk? Akarjuk
egyáltalán? Jó ürügy
az alaptörténet
mindenfélét elmondani, rendszeresen,
feszültséget teremt, hogy hosszan
másról
van szó, nem az van, hogy ez a figura
és
ez a lány, vagy hogy ki és
miért van a háttérben.
Mint Longchamp egy tévéadásban:
harsogó sötét zöld
minden, ilyesmihez illik jól a nyers
narancs-szín,
olajpasztellal. A tribünrôl
látszik fél Párizs, nézd,
mondja a figura. Eldobom a csikket.
Üzleties érdekeket összevétünk
emberi szivélyességgel,
akaratosságunkat a közjóval,
persze, közben az egész csak
kényszerhelyzet. Hamar le lehet
mondani meggyôzôdésünk
érvényesítésérôl,
de nem mindegyikérôl, iszonyatos
veszteségeket el lehet viselni
(bizonyos háttérrel), de
aztán
ebbôl a romhalmazból egy
másik, szintén teljesen értéktelen,
mondhatni,
szar, romlásra, önromlásra
váró
izé fog összeállni,
szétesni,
s lehet, hogy csak saját képzeletünkben.
Evvel együtt vannak padok,
ahol leülünk fák árnyékában,
és én
képes voltam 7000 napom után
egyszerre szeszre kapcsolni megint,
liternyi töményekre, három-négy
üveg
borokra, s Londonomban mindezt. De
rájöttem:
ez nem jó a szervezetemnek, tehát
nem arról van szó, hogy másoknak
nem
hazudnék, mások tényleg
le vannak szarva,
de magamnak nem. Még magamnak is
hazudnék,
csak a szervezet becsületes, duzzad
az arc,
szúratik szakállával,
csavargóra
hasonlítasz
a flaskóval, az egész igazán
nem éri meg,
kétségbeesnél
utána, így inkább
szárazon vonszolod
magad kétségbeesett
magányban.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következõ címre:
lettre@c3.hu
C3 Alapítvány
c3.hu/scripta/