KERESD A B.-NÉL

A városi gimnáziumba kezdtem járni, s egészen karácsonyig csak úgy találtam el a tantermekig, hogy a modern épület zegzugos káoszában az osztálytársaim mögött lépkedtem, egészen a célpontig. Mindent érthetetlennek találtam, a bordásfalaktól a kémcsövekig, és halálosan szerencsétlennek éreztem magam – magam voltam a kitaszított ember iskolapéldája: természetét tekintve narcisztikus, félénkségébôl kifolyólag nagyképû, kétes olvasmányaim pedig aligha készítettek fel a valóságos világra. Legalább negyedik osztályos koromig az iskolát tökéletesen megvetendô intézménynek tekintettem, ahol érzelmi zavarokkal küszködô felnôttek szabadon gyötörhetik a gyerekeket (az ezzel ellentétes tartalmú interpretáció fel sem merült bennem), s tizenhat éves koromig makacsul kutattam, az érettségit kikerülendô, egyéb megoldások után. De minden módszer csôdöt mondott, a tettetett stupiditástól kezdve a hónapokig húzódó nyirokmirigy-gyulladásig: bármilyen ködös tóba vetettem is magam, végül mindig kamaszkorom anti-Narniájában kötöttem ki. Akkoriban, azt hiszem, néha valóban szívesebben lettem volna a varázsló unokaöccse, mint a lelkész fiacskája. A teológus sajnos nem volt varázsló, én meg nem voltam az unokaöccse – ha bárkinek az unokaöccse vagyok, hát inkább Claudiusé. Abban az átkozott gimnáziumban minden holland nyelv- és irodalomtanár az apámról kezdett értekezni, felolvasta a verseit, elemeztette ôket az osztálytársaimmal meg velem. Az óra közepe táján a tanár minden alkalommal felém fordult, s nekem lángba borult fôvel meg kellett adnom a megváltó exegézist. Patakokban folyt rólam a veríték a szégyentôl, a büszkeség és az undor valami izzó szubsztanciává elegyedett bennem, lomhán kígyózott végig az agyvelômben, és minden gondolkodást lehetetlenné tett. Ezek az érzelmek késôbb arrogancia- és gyûlöletpáncéllá keményedtek a tanárok és osztálytársak ellen, de a szeretetnek és a tehetetlenségnek az a keveréke, amit apám jelenlétében éreztem, továbbra is szelíd természetû maradt, s így alkalmatlan arra, hogy felvértezzen ellene.

l

Keresztény vall., régi iskolásfüzet. Mindig rábukkanok, ha valami egészen mást keresek, levelet, könyvet, számlát. Hogy létezik az, hogy ez az ostoba füzet mindenhová velem vándorolt, megmenekült minden egyes költözés szemeteszsákjától, egyik lakcímtôl a másikig? Valahol a papírhalmaz mélyén bukkanok rá, de valami más lett belôle, levél, melyet egy múltbéli hittanórámról küldtem önmagamnak. Az elsô oldalon N.N. lelkész úr látható, a margón keresztre feszítve örökítettem meg, a rajz alá pedig ezt írtam: agyalágyult hülye; egy perikópát is kijelöltem az ábrázolathoz, Luk. 15:11-13. A füzet a továbbiakban üres. N.N. lelkész, a jólelkû, hófehér hajú férfiú, puffadt pálinkafejével meg a fülében szanaszét növekvô szôrcsomókkal: hogy akkor én nem tudom-e a választ, ôt nagyon is megdöbbentené, ha én nem... Jót akart, én pedig undorodtam tôle. Néha a lógásba menekültem elôle; néhány utcával odébb beültem egy kávéra valami bevásárlóközpontba, újságot olvastam, s ezt az ötven percig tartó pózolást ateizmusnak neveztem. Ugyanezekben a pillanatokban anyám is kávét töltött magának, s elolvasta a híreket, amelyeken elôzô este csak átfutott a szeme. N.N. lelkész sohasem írta be hiányzásomat az osztálykönyvbe. l

Kinyitom a Tartományok Bibliáját, apám szüleitôl örököltem, de Lukács evangéliuma helyett a címoldalát olvasom. Nászajándékba kapott bibliájuk volt ez, adományoztatott Hendrik Barnardnak és Cornelia Jannetje Zuurnek, Rotterdamban, 1905. november 29-én: Japán legyôzte Oroszországot, de kétlem, hogy nagyszüleim tudtak róla. 1953-ban meghalt a nagyapám, s úgy egy éven át nemzetségünknek nem volt hímnemû örököse, amikor aztán megszülettem én. Fogantatásom elméletileg 1954. február 21-én következett be, a szüleim ekkor még Nijmegenben laktak, de néhány hónap múlva összecsomagolták a kofferjaikat, hogy Amszterdamba menjenek: így már költözködtem, mielôtt még megszülettem volna. Apám, fia nemzôjének szerepében, harminchárom éves volt, élete delén járó férfi. (Hogy pontosak legyünk: harmincnegyedik életévébôl hat hónap és hat nap telt el; valamiféle számmánia arra kényszerített, hogy amikor magam is elértem ezt az életkort, megjelöljem a dátumot a határidônaplómban: 1988. május 27, egy egyéves Egyesült Államok-beli tartózkodás utolsó napja. Ezt a kabbalisztikus tényt egy Greyhound busz hátsó ülésén ünnepeltem meg, Texasból Mexikóba menet, izzadó útitársam és egy korpulens néger asszonyság közé szorítva – az adott körülmények között persze nem is lett volna tanácsos fiút nemzeni. Ennek ellenére egész nap másképp éreztem magam, mintha ennek az utazásnak a kezdete egybeesett volna életem könnyedebb, latinos korszakával.)

l

Nagyapám újra megjelenik, a halottak türelmével várt mostanáig. Már régóta izgat a személyisége, noha csak fényképekrôl ismerem, vagy talán éppen azért: némi kis retusálással az ô hasonmása is vagyok. Magam elé képzelem, ahogy 1950 táján fejcsóválva nézte végig, hogyan támad fel a rotterdami romhalmaz alól egy felismerhetetlenül új város; a világháború ott tombolt az ajtaja elôtt, ô meg elvesztette az utat saját lakóhelyén, ahol újra meg kellett tanulnia a tájékozódást a romok, állványok, betonkeverôk naponta változó világában – a végeredményként felépült legó-tájat szerencsére sosem láthatta meg. Álmában halt meg. Jó lenne tudni, mirôl álmodott azon az utolsó éjszakán. l

Néhány nappal nagyapám halála után írta apám a Temetô címû verset:

Szótár a kapu felett
A B-nél keresem,
ujjam a neveken,
a szó alá ások

tapintható nevét kutatom,
hét, nyolc betûbôl épült,
élet-birodalom
míg az éber éj pontot tett végül.

Mi lesz hát zsákmányom?
Csak egy falat por.
A föld szavában ôt már nem találom
hitem meg sehol

mely feltámasztaná
ez az idôk jele
nem törôdve vele
ha mégis az égbe vágyna tán

ahol az ô neve, úgy mondják,
a csillagokba van felírva.
Becsapódik a teremtés könyve,
arc az arcra,
vers a versre.
Megyek tovább, üres az utca.

l

Mindig szépnek találtam ezt a verset, a benne szereplô hét betûvel együtt, melyek a vezetéknevemet teszik ki, meg a nyolcadikkal, mely pontosan a H. és W. Barnard közti különbséggel azonos. Az én elsô keresztnevem is Hendrik, a nagyapám után kaptam a nevem, s ha aláírom, mindig H. Barnardot írok. Túlfejlett genealógiai tudatomról tanúskodik ez? Nem hiszem, mert ezt a macskakaparást már kamaszkoromban ilyennek terveztem, beleértve a kígyóként kacskaringózó H-t is. De az is lehet, hogy azzal a régimódian megrajzolt kezdôbetûvel egy kicsit ismeretlen nagyapámmal próbáltam magam azonosítani, aki borbély volt egy kisemberek lakta negyedben. Valószínûleg mindenütt és mindenben az apám elôl akartam menekülni, még az aláírásomban is.

A Temetôt egy feldúlt fiú írta, egy héttel a tapintható név temetése után, a vers tehát egyáltalán nem egy domináns apa mûve – akkor még csak nem is volt az apám. Szép vers. Szeretem tulajdonképpen a költészetét? Azt hiszem, úgy szeretem a költészetét, ahogyan ôt magát szeretem.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu