JOHAN HUIZINGA

UTAM A HISTÓRIÁHOZ


Hiába is faggatom az emlékezetemet, nem tudom, mikor fészkelte belém magát a gondolat, hogy a történelmi tapasztalat leginkább mint meglátás, jobban mondva mint képek felidézése juthat kifejezésre, egyelôre teljesen nyitva hagyva a kérdést, ehelyütt mit is értsünk képek alatt. Azt viszont tudom, hogy az írásba foglalás vagy kidolgozás szándéka nélkül már évek óta magamban hordoztam egy ilyesfajta elképzelést. Szellemem alapjában véve nem vonzódott az elméleti jellegû problémák iránt. Elég volt nekem, ha bármilyen úton-módon közvetlenül érintkezésbe tudtam kerülni a múlt ezernyi pompázatos, tarka részletével. Csak amikor egyik pillanatról a másikra az a megtiszteltetés ért, hogy össze kellett állítanom egy akadémiai székfoglalót, tértem vissza a történelmi ismeret mint kép témájára. A holland történész-gyakorlat mindaddig nemigen foglalkozott teoretikus és metodológiai kérdésekkel. A hosszan elnyúló pennaháború, melynek során Windelband, Rickert, Simmel, Eduard Meyer és mások elutasították Karl Lamprecht üres sematizmusát és törékeny szerkezeteit, a mi tájékunkon szinte észrevétlen maradt. Mégis, ez a harc nem kevesebbet jelentett, mint hogy a szellem- vagy mûvelôdéstörténet visszafordíthatatlanul újjáéledt az önhitt természettudományos evolucionizmus átka alól, a görög és latin hagyomány visszakapta az ôt megilletô önállóságot és egyenrangúvá vált, s egyszersmind a naiv történelmi realizmus is véglegesen elutasíttatott. Heymans tanácsainak és útmutatásainak köszönhetôen hamar beledolgoztam magam a témába, lenyûgözve az elôttem feltáruló teljesen új felismerésektôl. A beszéd, amellyel 1905. november 4-én elfogadtam a Groningenben felkínált tisztséget, nagyon terjengôsnek és nehézkesnek bizonyult, s hallgatóságom legnagyobb részét igencsak untatta.

Sem akkor, sem soha késôbb nem állt szándékomban elmenni az episztemológia irányába. A késôbbiekben, ha visszatértem az effajta alapkérdésekre, azt mindig többé-kevésbé érintôleges jelleggel tettem.

A történelem elméleti kérdései iránt többnyire erôteljes érdeklôdést mutató diákjaimnak azt szoktam mondani: ismerjétek meg valamelyest, de ne adjátok rá a fejeteket, mert eltérítene benneteket a történész tulajdonképpeni feladatától.

Betekintés a múltba

A groningeni években, 1905 és 1915 között, idômet mindenekelôtt az órákra való készülés töltötte ki, s csak keveset publikáltam. Elôdöm, Bussemaker részben még hû maradt ahhoz a rendszerhez, melyet Bloktól ismertem, aki a történelem nagy fejezeteit néhány egymást követô évben tárgyalta ki. Magam azonnal szakítottam ezzel a gyakorlattal, tudatosan egy jó tanácsot ültetve át a gyakorlatba, amelyet egyik nyilvános órámon még abban az idôben csíptem el a pedagógus, Dr J. H. Gunning szájából, amikor Amszterdamban voltam magántanár: „az oktatásnak, hogy akadémikus legyen, némiképp körülményesnek kell lennie”. A futólagosság valóban halálos a valamelyest is érett szellem számára. Ezért mindig is éltem azzal az irigylésre méltó szabadsággal, amellyel a holland gyakorlat és alapelv az egyetemi oktatót a téma megválasztásában és tárgyalásában felruházza. Minden egyes akadémiai évre új, nem túl átfogó témát választottam, tulajdonképp mindig többé-kevésbé egy capita selectát, mellyel mindazonáltal sohasem „végeztem”; egyébként is, „véget ér”-e valami a történelem világában? Arra is gondosan ügyeltem, hogy hat-hét évnél elôbb ne térjek vissza ugyanarra a témára. Ami a publikációkat illeti, a groningeni miliô mindenekelôtt az északi tartományok helytörténetével foglalkozó rövid tanulmányok írására ösztönzött.

Sosem vált belôlem vérbeli történész. Nem jegyzek jelentékeny, kritikai anyaggal bôségesen ellátott forráskiadásokat, hiszen a Haarlem jogi forrásai nem illethetô e névvel. Ezt a vállalkozást Telting halála után Mr Samuel Muller Fz. kívánságára, nem minden ellenérzés nélkül vettem át, mert tudtam, hogy semmi újat vagy eleddig ismeretlent sem fogok találni; a városi kiváltságokat tartalmazó könyvek túlnyomórészt nem maradtak fenn. Mégis nagy élvezettel dolgoztam ezen a feladaton. Azon ritka esetek egyike volt, amikor kutatásaim levéltári anyaghoz vezettek el, a kéziratos anyaggal való foglalkozásnak pedig mindig van valamilyen varázsa, amely az avatatlan számára szinte megfoghatatlan módon, a téma tulajdonképpeni jelentôségétôl teljesen függetlenül megszállottsággá válik. Éppen eme látszólag józan és száraz levéltári kutatás során, amikor elhatalmasodik rajtad a tudásvágy, hogyan festhetett egy mára már rég eltûnt épület, vagy hogy feltárd egy rejtett összefüggés természetét, fog el oly gyakran a múlt egy darabjával való közvetlen kapcsolat érzése: az, amit korábban rögeszmének neveztem, a régvolt dolgokra való rálátás vágya.

Az általam írott mûvek közül kettôt tudtam teljes egészében kéziratos és ismeretlen forrásokra építeni, s jóllehet mindkettô a legkevésbé ismert írásaim közé tartozik, abból, amit alkottam, mind a kettôt a legjobbak közé sorolom. Az egyik „A groningeni egyetem története fennállásának harmadik századában, 1814-tôl 1914-ig”, az Academia Groningana MDCXIV-MCMXIV emlékkönyvében jelent meg, annak a centenáriumi ünnepségnek az alkalmából, amely a háború kitörése elôtt egy hónappal minden bizonnyal az utolsó, valóban nemzetközi összejövetel volt. A téma kidolgozására történészi minôségemben kértek fel. Minden kedv nélkül fogadtam el a feladatot, amely azonban rövid idô alatt teljesen magával ragadott. A Groningana különlegesség számba menô gyûjteményén kívül, amelyet az Egyetemi Könyvtár kínált a számomra, fô forrásom a kurátorok archívuma volt. J.A. Feith barátom, az állami levéltáros hozzájárulásával a szabályos rendbe szedett köteteket magában az állami levéltár olvasótermében forgathattam szabadon, olyan kiváltságban részesülve ezzel, amely csak ritkán adatik meg egy kutatónak. Végezetül élô forrásokból is merítettem, vagyis az akkor, 1912-ben már nyugdíjas öregdiákok egy részétôl, akiknek voltak olyan élményeik, melyeket érdemesnek tartottak megosztani velem. A legidôsebbek közülük 1845-ben érkeztek Groningenbe. Közéjük tartozott A.F. de Savornin Lohman, Prof. J. Oppenheim, Tonckens helytartó, és még sokan mások. Itt azon elevenjében kutathattam a múltat. Mire azonban a könyv megjelent, magam már az ünnepi események mindegyikétôl távolmaradásra voltam kárhoztatva: ezek voltak annak a pusztító betegségnek az utolsó hetei, amely, még a hónap vége elôtt, ifjú feleségemet élete virágjában elragadt tôlem.

A másik munkám, amelyet magából az élô anyagból merítettem, a Jan Veth élete és mûve volt. Veth-hez több mint huszonöt éven át szoros barátság fûzött. Bussumi háza szinte második otthonom volt, jóllehet Gooi labirintusában sohasem sikerült elsôre ráakadnom a Parklaan 33 felé vezetô útra. Érdeklôdési körünkben különös módon számos érintkezési pont volt, s a beszélgetések során feltárult elôttem lenyûgözô tudása. Amikor meghalt, 1925 júliusában, szükségesnek tartottam, hogy nagyobb szabású módon is megemlékezzem róla, mint azt a Királyi Tudományos Akadémiának írott pályakép keretei lehetôvé tették a számomra; az akadémiai tagság a Veth-nek szolgáltatott egyik utolsó elégtétel volt. Éppen az ragadott meg, hogy azokban a még mindig némiképp a Nyolcvanasok igézetében élô körökben, akik számunkra az esztétika hangadói voltak, Veth-et a maga szembeötlô hiányosságaival feltûnése óta tulajdonképpen sohasem fogadták be igazán. Veth felesége rendelkezésemre bocsátotta Veth teljes levelezését, amelyet maga Veth ôrzött meg és rendezett akkurátusan idôrendbe. Moes-Veth asszony fáradhatatlanul megadott nekem minden lehetséges támogatást. Ritkán dolgoztam ilyen keményen, mint 1926-27 telén. 1927 júliusában André Jolles-nak kéziratból felolvastam az elkészült mûvet, aki nagyon dicsérte. Miután megjelent, még mások is dícsérték, az olvasóközönség azonban nem kért belôle. A középkor alkonya

Nem áll szándékomban áttérni az önéletrajz vagy a visszaemlékezések mûfajára. A lehetô legkevésbé szeretnék eltávolodni a tárgytól, amelyet e bevezetés címében megjelöltem: Utam a Históriához. Esetleg még ide számíthatom annak fogantatását és elsô elômunkálatait, amit kétségkívül mindig is életmûvem legkiválóbbjaként tartanak majd számon: A középkor alkonyáét (Herfsttij der Middeleeuwen). A fogantatás pillanatának a kezdet kezdetétôl teljesen tudatában voltam, és, ha nem is egy részletes emlékkép formájában, tudatában is maradtam. A lelki folyamat (melyet leginkább még egy szikra átpattanásához tudnék hasonlítani) idôpontját azonban különös módon képtelen lennék pontosan behatárolni. Valamikor 1906 és 1909 között történhetett, valószínûleg 1907-ben. A késô délutáni órákban, amikor feleségemet teljesen lekötötte a kicsik ellátása, gyakorta sétáltam egyet magamban a városon kívül, ahonnan akkor még bármelyik irányból egyenesen a tágas, merev groningeni tájba jutott az ember. Egy ilyen séta alkalmával, a Damsterdiep mentén vagy annak közelében, ha emlékezetem nem csal, egy vasárnapi napon ötlött fel bennem a felismerés: a késô középkor, nem az eljövendô hírnökeként, hanem amint a letûnô elsorvad. Ez a gondolat, már ha gondolatnak nevezhetjük egyáltalán, ezenfelül a Van Eyck testvérek és kortársaik mûvészete körül bóklászott, amely az idô tájt rendkívüli módon foglalkoztatott. Éppen ezekben az években vált általánossá a régi korok németalföldi mûvészetét, Courajod nyomdokában, Fierens-Gevaerttal s Karl Voll-lal a beköszöntô ‘északi reneszánsznak’ tekinteni. Az én elképzelésem szöges ellentétben állt ezzel. Beletelt néhány év, míg hozzáláttam a kidolgozásához. 1909 ôszén, amikor az egyetemi tanári pályafutásának huszonötéves évfordulója alkalmából tartott megemlékezésen Martinnal Bloknál vendégeskedtünk Noordwijkben, nagyon érintôlegesen és homályosan szót válthattam a tervemrôl Blokkal, s ô biztatott, végre-valahára publikáljak valami jelentôset is. Ebben az akadémiai évben tartottam egy olyan órát, amelynek a ‘Burgundi kultúra’ címet adtam. Miközben nézetem arról, amit írni akartam, folyton módosult, 1910-ben elhatároztam, hogy lehetôleg minden fellelhetôt elolvasok a korabeli burgundi és francia történetíróktól, mindenekelôtt Chastellaint. 1911 hosszú, forró nyarán a huszonöt kötetes Froissart-ral, a Kervijn de Lettenhove- és a Luce és Reynaud-féle kiadással a toornvlieti padlástér kicsiny dolgozószobájában ültem. Ezt követôen a groningeni egyetem története miatt pihentetnem kellett a munkát, s 1915-ig váratott magára, míg Leidenben, immár teljesen megváltozott körülmények között komolyan tovább dolgozhattam rajta. Ami a többit illeti, beszéljen magáért a könyv.

Mióta csak a történelem mûvelésében találtam meg a hivatásomat, minden múzsák legszigorúbbikához fûzôdô viszonyomban mindig volt valami vagabundos, ellentétben személyes, testi alkatommal, amelyet sokkal inkább megállapodottnak neveznék. Mint már mondottam, tulajdonképpen sohasem váltam valódi történelemtudóssá. Sosem választottam magamnak speciális kutatási területet, lett légyen az egy korszak, egy régió vagy egy meghatározott téma. Innen ered, hogy sohasem volt egy sor késôbb kidolgozandó téma a tarsolyomban, sem a tanítványaim, sem a magam számára. Egyik témától a másikig tántorogtam, vezérfonál, elôzetes terv nélkül. Bármilyen, disszertáció-témára irányuló kérdés mindig óriási zavarba hozott, s groningeni kollégám, Wildeboer mondását juttatta eszembe, aki saját bevallása szerint az effajta kérdésekre mindig azt válaszolta: éppígy kérhetnéd, keressek nôt neked. Végülis, találtam témákat, s ezekkel olykor lekandidáltak, olykor pedig nem. A nálam doktoráltak meglehetôsen szerény száma egyébként nem csak a fentiekben vallott kudarcommal magyarázható: a holland viszonyok nem könnyítik meg a bölcsész jelölt számára, hogy idejében elnyerje a doktori fokozatot.

Összegyûjtött bibliográfiám terjedelme senkiben sem ébreszt tiszteletet majd. Sohasem voltam a tudomány oszlopa, éppoly kevéssé a heroikus munkások egyike, akikre a tudománynak szüksége van. Munkával mindig csak rövid idôt töltöttem; szinte kizárólag a reggeli órákban, akkor azonban gyorsan és rendszeresen dolgoztam. Az éppen aktuális munkán kívül keveset olvastam, már régóta mondogatom: túl keveset, ha visszapillantok az általános mûveltségemben tátongó szégyenletes hézagokra. Irigylésreméltó szabadságot élvezve mindig én magam rendelkeztem az idômmel. A körülmények összjátéka megkímélt az államvizsga-bizottságokban való kényszerû részvételtôl, s mindig óva ügyeltem arra, hogy egyetlen bizottságban se legyek titkár, a pénztárosi feladatról nem is beszélve. Ha már mindenképp valamilyen érdemet kellene tulajdonítom magamnak, amely segíthet megmagyarázni munkásságom sikerét, akkor a szerencsés ötlet és egyfajta meglátás adományát mondanám. Nem hiszem, hogy álszerény volnék, amikor ezt így fogalmazom meg a magam számára: már gyermekkoromtól fogva korán kelô hírében állottam – korábban, mintsem hogy tulajdonképp valaha is lábra kaptam volna. Erasmus és a Homo Ludens

Egy-egy új írás elkészítéséhez ösztönzést nemegyszer az a téma adott, amelyrôl elôadást tartottam. Így volt ez az én Erasmusommal is. Alakja 1920-ig teljesen idegen maradt a számomra. Egy a reneszánszról tartott félév és „A reneszánsz problémája” címû cikkem kapcsán érdekelni kezdett Erasmus, s kedvet kaptam hozzá, hogy írjak róla. Éppen ekkor kért fel Edward Bok, hogy ôt tárgyaljam Great Hollanders címû sorozata számára, amely Barnouw kiváló „Vondel”-e után megakadt. Azt a gyorsaságot, amellyel J. Clericus tíz kötetébôl lerohantam, lefegyvereztem és ízekre szedtem a rotterdamit, egyetlen történésznek vagy filológusnak se ajánlanám módszer gyanánt. A legjobb, amit az ezzel való foglalkozásnak köszönhetek, a P.S. és H.M. Allennel kötött szoros barátság volt.

Az Erasmus-biográfiával kapcsolatban jónéhányan azt gondolták: ebben aztán igazán magát adta a szerzô. Én magam mindig is elutasítottam ezt mint teljességgel téves nézetet. Amilyen nagy csodálattal adózom Erasmusnak, oly kevés rokonszenvet érzek iránta. Ahogy befejeztem a vele való foglalkozást, szántszándékkal számûztem ôt gondolataimból. Emlékszem egy német kollégával való beszélgetésre 1932 januárjából, aki úgy vélte, Erasmus sokkal inkább feküdt nekem, mint A középkor alkonya. „Mit diesem Stoff” – mondta az utóbbiról – „haben Sie wohl gerungen”. (Ezzel az anyaggal bizonyára nehéz volt megküzdenie.) Egy pillanatig elgondolkoztam, majd tagadólag elmosolyodtam.

Tudományos és irodalmi ténykedésem saját meglátásom szerint sohasem viselte magán az anyaggal való gyürkôzés jegyeit. A dolgok, melyeken dolgoztam, vagy amelyekrôl írtam, soha nem problémaként jelentkeztek a számomra, amelyen úrrá kellett volna lennem. Az ellenállás eleme, amit le kell gyûrni, szellemi foglatosságomtól éppoly idegen maradt, mint a vetélkedésé, amelyben vetélytárs lettem volna; azé a vetélkedésé, melynek fontosságát a civilizációra nézve éppen én nem gyôztem eléggé hangsúlyozni Homo Ludens címû könyvemben.

A mû, melyet hátrahagytam, s amely, akárhogy is, hamar érvényét veszti majd, ahogy én éreztem, sosem volt egyéb a szellem kertjei feletti lebegésnél, tovaszálltamban éppen csak megérintettem egy-egy virágot. Az intenzív szellemi erôfeszítést alig ismertem. Korábban már szóltam arról a teljes érzéketlenségrôl, sôt, jó adag közönyrôl, amellyel a természettudományok, a matézis, a technológia, de a bölcselet iránt is viseltettem. Alkatom ezen féloldalasságával kétségkívül szorosan összefüggnek történetírói munkásságom hiányosságai is. A filológusok és történelemtudósok szigorúan zárt céhében, ahol mindenhatóak a rendelkezések, és be kell tartani az elôírásokat, sohasem éreztem otthon magam. Régi, windesheimi testvéreink szavajárásával: csak egy kicsiny szikrát kaptam, de az néha izzani akart.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/