ESZKATOPOLISZ TÖMÖR LEÍRÁSA

Eszkatopoliszban oly sok mindent meg tudtak állapítani a génekbôl, hogy végül már az ember halálának napját is elôre meg tudták mondani. Persze csak, ha minden a terv szerint alakult: az igazi balesetek, csakúgy mint a háborúk és az öngyilkosságok, nem voltak megjósolhatók.

A tizennyolcadik születésnapján mindenki „megszámláltathatta a napjait”. A halál idôpontját egy számítógéptôl lehetett megtudni, plusz-mínusz egy-két hónap eltéréssel, Az idôpont közeliségével arányosan nôtt a behatárolás pontossága.

Így Eszkatopolisz minden lakója egy titok birtokában lépte át a felnôttkor küszöbét. A legtöbb lakos csak a hozzá legközelebb állóknak árulta el halálának idôpontját. Hacsak nem egy távoli idôpontról volt szó. Mert akinek több mint hetven évet jósoltak, az nyugodtan elmondhatta a környezetének anélkül, hogy bárkinek terhére lett volna. A „késôn halók” egyébként az idô múlásával egyre hallgatagabbakká váltak. Szánalmas látvány volt, ahogy sokan ötven éves koruk után megpróbáltak új baráti körre szert tenni, remélve, hogy olyanokkal barátkozhatnak, akik „még nem tudják”. Siralmas barátságoknak tûntek ezek, hiszen kölcsönösen tudták, hogy valamit elhallgatnak.

Akik számára azonban belátható idôn belül esedékes volt a halál, néha rendkívül beszédessé váltak. Különleges értékük lett a piacon. Fiatalságuk és közeli haláluk kívánatossá tette ôket a házasságot nem igénylô emberek szemében. Ezeknek a halálközelieknek az életmódja olyan izgalmas és intenzív lehetett, hogy bizonyos emberek, habár rengeteg idejük volt még hátra, szintén úgy tettek, mintha utolsó napjuk rohamosan közeledne. Klasszikussá vált a két tizennyolcévesrôl szóló film, akik szenvedélyesen bevallják egymásnak, hogy már csak hat hónapjuk van hátra, miközben mindkettô tudja magáról, hogy nyolcvannégy, nyolcvanöt évig is elél majd. Mikor a fél év már kis híján letelt, a szerelmesek megtört szívvel búcsút mondanak egymásnak, részben a másik halála felett érzett bánatukban, részben pedig a leleplezôdéstôl való félelmükben. Emigrálnak, mindketten másik földrészre. Hatvan év múltán a kis falu fôterén, a gesztenyefa alatt botlanak egymásba, ahol minden elkezdôdött – két árny, egymás Hádészébôl – és mindez éppen egy fél évvel kiszámított haláluk elôtt.

Különben az eszkatopoliszi emberek is vigaszt leltek a szimmetriában, és ez gyakorivá tette köztük az ún. ‘hasonló halók’ házasságát. Egy-egy szerelem tavaszán az elsô érintés izgalma mellett az idôpontváltás pillanata is mérföldkôvé vált. Az irodalomban és a filmmûvészetben ez a pillanat valóságos toposszá lett, jelentôsége és sokrétûsége az elsô csók jelenetével vetekedett.

– Akarod tudni, hány évig fogok élni? – ...

– Na, mit gondolsz?

– ...

– Akkor találgass, vagy nem mersz?

– ...

– Nem szeretsz?

(átölelik egymást)

– Na, találgass!

Sokszor megszólták a ‘hamarosan halandó’ férfiakkal egybekelô nôket. Azonban furcsa módon, ha egy hosszú élet elé tekintô férfi kívánt meg egy hamarosan halandó nôt, azt kevésbé tekintették elítélendônek. Ha egy kapcsolat teljességgel érthetetlennek tûnt, mert például a férfi kifejezetten visszataszító volt, akkor rögtön megindult a pusmogás: „Csak az idôpontja miatt bukik rá...” Gyakori jelenséggé váltak a kongruens párok, akik nem életkoruk, hanem fennmaradó napjaik (azonos) száma szerint választották ki egymást. Így magától értetôdôen a gyermeknemzésrôl hozott döntést is nagyban befolyásolta a tizennyolcas szám; akinek ennél kevesebb éve volt hátra, arra igencsak furcsán néztek, hogy a ‘halál küszöbén’ ilyesmire szánta el magát.

Egy generációba tellett, míg rádöbbentek az emberek, milyen fontos is a lehetô legnagyobb titokban tartani az idôpontjukat. Bizonyos emberek, akik hatalomhoz akartak jutni, ám hamarosan halandók voltak, próbálták azt a hírt kelteni magukról, hogy még hosszú élet áll elôttük. Érdekes például az egyik miniszterelnök esete, akit lemondásra kényszerítettek, miután a Ritz hotelben egy call-girl hullájára bukkantak. Az éjjeliszekrényében egy kazetta volt, melyen a miniszterelnök hangja azt suttogja, hogy már csak egy éve van hátra, eggyel kevesebb, mint amire a mandátuma szól. Bukását nem elsôsorban halála okozta, hanem a tény, hogy zsarolható volt. Még ha nem is derült volna fény a titkára, az utókor akkor is gyalázta volna az emlékét. Kevés dolgot vettek olyan rossz néven az emberek, mint elöljáróik bejelentett idôpont elôtti halálát. A call-girl affér óta szokássá vált a felelôs pozíciót betöltô emberektôl halálozási dátum-nyilatkozatot kérni – erre azonban a törvény senkit nem kötelezett.

A helyzet kétértelmû volt. A hallgatás joga Eszkatopolisz egyik legfontosabb alapelvévé lépett elô. Mégis mindenkiben ott bújkált az érzés, hogy a halál idôpontjait a génkomputerben tárolják, pedig az alkotmány kimondja, hogy az idôpontot csak egyszer lehet közölni, és akkor is kizárólag magával a halálozóval. A bizonyosság, hogy a gép már egyszer leközölte az adatot, lehetetlen helyzetet teremtett; az emberek nem tudták kiverni a fejükbôl, hogy létezik egy Agy, egy Memória, és birtokában van az adatnak, amelyet egyedül az egyes polgároknak áll jogában tudni. Azt hiszem, így van az ember tudata megszerkesztve: nem bírja elhinni, hogy egyedül ô tud valamit. Fôleg ha tényekrôl, például egy száraz számsorról van szó. A tudat mindig feltételez egy agyat, ami mindent lát. Így vált a tudás forrása, a számítógép rettegetté, éppen azért, mert biztos volt, már amennyire utána lehetett járni, hogy senkinek sincs betekintése az adatokba. Amíg az agy hallgatott, a lakók is úgy tettek, vagy legalább megkísérelték megôrizni a titkukat.

Költôk és Filozófusok világképet próbáltak felépíteni a hallgatásra, melynek lényege, hogy addig van értelme az ember életének, amíg elhallgatja a halálát. A vallatás (korábbi változatában A gyónás) címû regényt a szilencista mozgalom kezdetének tekintették. A hôst kivallatják és megkínozzák, hogy kiszedjék belôle az idôpontját. Mikor eljön a pillanat, és megtörten, megalázva, emberi mivoltából kiforgatva elárulja az idôpontot, meghal, ‘ajkán az idôponttal’.

A kimondott idôpont egy és ugyanaz, mint haláláé. Egyébként sok esszéista szerint nem is a kínzás jelenetei a legborzalmasabbak a könyvben, hanem inkább azok az oldalak, melyeken egyértelmûvé válik: a vallatónak tulajdonképp nem is olyan fontos az az idôpont. A vallatás végül is a hallgatás megtörésére irányuló vak, pusztító vágyról szól. Vagy inkább arról, hogy képtelenek vagyunk mások tudatát tiszteletben tartani. „Nincs az a kemény dió, amit ne tudnánk feltörni.”

A szilencizmussal nagyjából egy idôben tûnt fel a fiatalság Ártatlansági Jogok nevû mozgalma. Alapelvének vallotta, hogy az emberi lélek nem ‘hivatott’ ilyesfajta tudásra. Síkra szállt az Új Naivitásért. Különben nem nagyon lehetett senkirôl megállapítani, hogy tisztában van-e az idôpontjával – a Naivok húszéves vezetôjérôl sem. Valahogy olyan hihetetlennek tûnt, hogy valóban ártatlan – olyan szabadon és gátlástalanul beszélt, mint aki elôtt még sok-sok év áll. Tôle származik „a tudás egyenlô a halállal” mondás. Az ô köre fogalmazta meg, hogy annál nehezebb az élet, minél többet tudunk a végérôl. Önéletrajzi írásában elmeséli, hogyan keserítették meg szülei egymás életét a szünet nélküli fenyegetôzéssel, hogy elárulják egymás halálának idôpontját.

„Mikor nyolc éves lettem, végül csak megtörtént. Anyám a fülembe súgta apám idôpontját, aki akkor tért haza részegen. Olyan volt az, mintha anyám halottnak nyilvánította volna.”

Késôbb egyre radikálisabbá vált az ártatlansági mozgalom, a tudás másik formájának megszüntetését kezdték követelni: a halálét, mint olyat. Miért kell Eszkatopolisz lakóinak egyáltalán elmondani, hogy egyszer vége az életnek? Mi értelme az elkerülhetetlennek?

Talán éppen azért hívjuk az elkerülhetetlent elkerülhetetlennek, mert úgy tûnik, hogy semmi értelme sincs, különben más nevet adnánk neki, mondjuk az Igazságos, a Hasznos, vagy a Jó. Eszkatopolisz lakói idôvel a legharciasabb emberi lényekké nôtték ki magukat. Idôpontjuk rendíthetetlensége a ‘megszámlált napokban’ (így nevezték a haláluk elôtti idôszakot) vágyat ébresztett bennük a természetes halál után. (Az elôre kiszámított halált egyre inkább természetellenesnek tekintették.)

Ösztönösen kialakult a véletlen kultusza. Az emberek inkább a hirtelen halált választották, ha lehet, még mielôtt az utolsó elôkészületek és az idôközben szigorúan rituálissá vált búcsúülések kezdetüket vették volna. Ez még mindig elviselhetôbbnek tûnt az utolsó hónapok türelmes várakozásánál. Ugyanakkor a megszámlált napok idôszaka egyre hosszabbá vált, egyes eszkatológusok szerint öt évnél is hosszabb lett, egy szakértô szerint pedig egyenesen emberöltônyi. Egyre elôbbre esett az idôpont, mikor az embert elfogta a véletlen, kiszámíthatatlan halál utáni vágy. Egyre többen választották az elôrelátható helyett a hôsi halált, és beléptek a hadseregbe. Úgy tûnt, több értelme van fegyver által meghalni, mint várakozni. Képtelenek vagyunk várni, számolni az órákat, belátni az idô múlását, unatkozni; talán ez okozza minden nyomorúságunkat. Mindenesetre egy hatalmas légióra való katona jött össze – férfiak és nôk egyaránt – vesztenivalójuk nem volt, és legyôzhetetlennek tûntek.

Mikor az eszkatokrácia az egész világot leigázta, már csak egy államforma volt lehetséges: az önkényuralom. A társadalom berendezkedett a minden reggel megismétlôdô sorshúzásra, amit a szerencsés nyertesek azonnali kivégzése követett. Nem szabad ismernünk saját titkunkat. Instanciákra kell bíznunk.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu