BERLIN, 1995. FEBRUÁR

Anna és Wilhelm nyugaton jártak, látogatóban a lányuknál, most elôször, de nem szívesen beszélnek errôl a találkozásról. De, nagyon is tetszett nekik, és a lányuk nagyon igyekezett, úgyhogy egy hét alatt sokat láttak az országból. Igazából nem azért utaztak, hogy végre újra együtt legyenek a lányukkal, vagy vessenek egy pillantást a Nyugatra, hanem hogy megnézzék, lehet-e Nyugaton élni.

Így megy ez lassan egy éve. Wilhelm egyre nyugtalanabb, Anna hosszan telefonálgat a lányával. Végül bevallották maguknak, hogy elmennének innen. El, jó messzire, legszívesebben Nyugatra, a lányuk közelébe egy kis kétszobás lakásba, nem drágába, talán vidéken.

A nyugtalanság, ami Wilhelmet elfogta, az új Berlin miatt van. Már nem érzi jól magát ebben a városban. Még soha nem látott ennyi idegent. Embereket, akik itt akarnak eltûnni, akik egy kis pénzért bármilyen munkát hajlandók elvégezni. Az S-Bahn környékén már fényes nappal is kirabolnak embereket. A tetteseket állítólag mindig gyorsan elkapják, orosz dezertôrök vannak köztük meg kubai menekültek.

De Wilhelm nem hiszi el, hogy minden bûntettet földerítenek. Zavart tekintete most mindenben a bûn melegágyát látja. Legszívesebben betiltana minden illegális üzletelést, amit csak észrevesz. Az ilyen ügyletekhez csak úgy tapad a bûn, vonzzák magukhoz, jobb az ilyesmit még csírájában elfojtani.

Így beszél Wilhelm, de nem gondol arra, hogy a rendôrségre menjen, és följelentse az „Itt a piros, hol a piros”-t játszó lengyelt vagy a vietnami cigarettaárust. Mindennap máshol látja ôket, ismeri az arcukat és az útvonalat, amelyet bejárnak, majdnem ijesztô pontossággal elraktározza mindezt a fejébe. De aztán nem tudja, mihez kezdjen ezekkel az adatokkal. Összegyûjti ôket, ijesztônek találja, de nem tudja, hogyan adjon túl rajtuk.

Wilhelm néha elmegy a Brandenburgi-kapuhoz, csak úgy, mintha meg akarná nézni, hová tûnt a fal. Sétálgat ott egy kicsit, a Reichstagig és még egy kicsit tovább, azon a környéken, ahol majd az új kormánynegyed lesz állítólag. Ez az építkezés is megrémíti. Ha látja az építészek terveit, a hivalkodó épületek egész füzérét – csupa agyszülemény – már nincs is kedve hazamenni a Prenzlauer Bergre.

Azt gyanítja, hogy az ilyen negyedeket majd hagyják lepusztulni. Egy kis hamisítatlan nyomor, mondja Wilhelm, minden városhoz hozzátartozik, amelyik világváros akar lenni. Odaviszik a turistákat klimatizált buszokon, hogy csinálhassanak öt fényképet. Egy ilyen jól lefényképezhetô egérlyuk lesz egyszer a Prenzlauer Berg, sok nyomorúság, néhány színes utca olyan névvel, amelyet nemsokára mindenki ismerni fog, néhány mûvész a tipikus berlini hátsó udvarokban, csekély szenátusi támogatással.

És mindezek köré, mondja Wilhelm, odateszik a nagy tengelyek harapófogóit és a világvárosi épületeket: a kormánynegyedet, az új házakat a Pariser Platzra, a toronyházakat az Alexanderplatzra, a Daimler és Sony képviseleteket a Potsdamer Platzra. És ezek az épületek mind azt mondják nekünk: tûnjetek el, lehetôleg ne legyetek itt szem elôtt, ti vagytok az NDK-miszlik a sas csôrében.

NDK-miszlik a sas csôrében – Wilhelm az idôk múltán egyre élesebben és kifejezôbben fogalmaz. Szereti az ilyen drámai fordulatokat, amelyeket fölszedett valahol, egy kis Heiner Müller, egy kis Volksbühne-miliô. Az ilyesmi láthatólag jól illik a hangulatához. Súlyos, jól besatírozott, erôteljes képek. Ez megnyugtatja, ugyanakkor takarékra állítva ôrzi a belsô lángot. Másfelôl elhasználódik az ilyesmi, és egy idô múlva már csak sovány vigaszt nyújt.

Mivel tehát Wilhelm mielôbb el akar innen menni, Anna megkereste a lányukat. Amúgy se volt normális, hogy már nem beszéltek egymással, Anna nem akar ennél pontosabban fogalmazni. Mindenesetre a lányuk törôdne mindennel, szerezne lakást, segítene az elsô lépéseknél.

Wilhelm most mégis tétovázik. Nem tud a Nyugattal igazán megbarátkozni. Olyan, mintha nyaralni volna az ember, vagy egy utazási iroda prospektusában élne. Minden olyan tiszta, olyan színes, az ember minden reggel megfésülködik, mint akit mindjárt lefényképeznek. Az ételnek is más az íze, tartalmasabb, szaftosabb, mégis olyan, mintha az egészet lefújták volna valami szprével, vagy bevonták volna valami láthatatlan mázzal, amitôl nem lehet hozzáférni.

Nyugaton, mondja Wilhelm, csak ülök, mint aki várja, hogy szólítsák, csak ott jut az embernek olyasmi az eszébe, hogy már életében kiválassza a megfelelô koporsót. A Nyugat egy totálisan bebiztosított ország, ahol minden jól ki van kalkulálva, ahol már egy nátha is üzemzavarnak számít.

Anna megérti ôt, de benne volna egy költözködésben, fôleg a lányuk miatt. Nincs hozzászokva a hosszú telefonálgatáshoz, azelôtt, mondja Anna, ilyen készülékre egyáltalán nem volt szükségük. Anna inkább úgy gondolja, hogy Nyugaton jó hosszú öregkora lenne. Sok séta, semmi gond. Nem hiszi, hogy majd hiányozni fog neki valami. A Prenzlauer Berget már rég leírta.

Anna és Wilhelm, ahogy mondják, „gyökértelenné” váltak. Egy részük Nyugaton él a lányuk alakjában, míg ôk maguk már csak árnyakként járják a Keletet. Akkor hát hova?

Tudod mit, mondja Wilhelm, a legszívesebben élnék egy kicsit Nyugaton próbaképpen. Addig itt lakhatnál a lakásunkban. Tartod a helyet, és ha nem bírjuk, egyszerûen újra visszajövünk ide!

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu