HANNS-JOACHIM ORTHEIL

NÉMET HELYZETJELENTÉSEK


K., aki megint itt van látogatóban, jelenleg éppen egy újságíróiskolában tanít. Diákjai 20-25 évesek, egy „Németország 1989 óta” címû projekten dolgoznak, amelynek keretében riportokat és beszámolókat kell írni arról, hogyan élték meg az emberek az elmúlt öt évet.

K. azt meséli, hogy ez a téma nem érdekli a diákokat, szívesebben írnak akármirôl, csak Németországról nem. Már ha a szót hallják, elhúzzák a szájukat, mintha azt ajánlották volna nekik, hogy üldögéljenek el egy cellában egy nehézfiúval. A többségük azt állítja, hogy ez az egész 89-es lelkesedés-sztori elment mellettük, mintha inkább az idôsebbek ügye lett volna, akik még megélték a fal megépítését, azok nyilván lelkesek voltak a fal leomlásától, a szüleik például, ami miatt már elvbôl kell, hogy fenntartásaik legyenek. Egy másikuk a falomlás kapcsán elôször arra gondolt, hogy most majd a keleti ifjúság fele nyugatra tódul, hogy itt tanuljon, rögtön elkapta a félelem, hogy vajon az ô helye megmarad-e.

Néhányan közülük ’89 ôszén is külföldön voltak, és azt kellett tapasztalniuk, hogy a spanyolok vagy a franciák sokkal jobban lelkesedtek a falomlástól, mint ôk maguk, akik egyébként szintén tudnak mindenért lelkesedni.

A többség biztos benne, hogy ami azóta történt, egy nagy becsapás. A Nyugat becsapta a Keletet, Kohl hazudott a keleti embernek, ezt mondják, ezt az ismert, szenilis Grass-szöveget. Úgy beszélnek, mondja K., mint az idôs emberek, akik nem emlékeznek pontosan, nem figyeltek rendesen, nem akarnak határozottan gondolkodni, ehelyett a szokásos, a korral járó pesszimizmust választják, az egész világ becsapás, ôk maguk is rosszabbul jártak.

Talán, mondja K., egyszerûen csak félnek, talán az újraegyesítés, amelyik éppen az ô életüket fogja döntôen meghatározni, kiragadta ôket egy mély szendergésbôl. Különös az is, hogy mindig keresnek egy áldozatot, amelyikkel úgymond szolidárisak: most a keleti emberek, közben egyet sem ismernek, sosem jártak odaát, és nem is mennének semmi pénzért. Csak mellékesen érintik a témát, mint egy rémálmot, amit jobb elkerülni.

Hogy mit jelenthetne az újraegyesítés politikailag, nem is akarják tudni, ebben az értelemben képtelenek felfogni a „politikát”. Ha „politikát” mondanak, nem igazán mederbe terelt érzéseket értenek rajta, valami diffúz módon szociális dolgot, segítséget a harmadik világnak, vagy az esôerdôk megóvását.

Utálják az országot, amelyikben élnek, az idôsebbek öngyûlölete még ôket is elérte, és bár nekik jól megy, méghozzá nagyon is jól, úgy beszélnek, mintha „a társadalom” a peremre tolta, leszorította volna ôket, egy megközelíthetetlen zátonyra. Rémesen viselkednek, mondja K., mint gonosz, intrikus nyugdíjasok, akikbôl szikrázik a méreg. És nem tudom, mondja K., hogy honnan van ez náluk, ez az egyértelmû, jólápolt, sôt egyenesen dédelgetett elutasítás. Ha írnak, rögtön fantáziálni kezdenek, a világot hathatósan hozzáhajlítják sértettségük kis kozmoszához.

Egy hétre átküldtem ôket Keletre, mondja K., ott majd beszámolókat fognak írni a bádogviskók és az égbekiáltó nyomor országáról. 


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/