ÖSSZNÉMET NYOMORÚSÁG

1990. október 3-a nagy napja volt az újkori német történelemnek. Ekkor forrt egybe, a nyugatnémet márka sugárzó napja alatt, a brutális nyomorúság a jólfésült nyomorúsággal. A közös alap: a magát állambölcseletté stilizáló precíz, bürokratikus gyakorlatiasság megkönnyítette ezt az egyesülést.

Ez a gyakorlatiasság keleten a nyílt államdiktatúrára és a mindent behálózó spiclirendszerre épült, nyugaton pedig a pénz demokratikus formák közt érvényesülô uralmára, mely – Heine kifejezésével élve – a „fizetésképes erkölcs” megnyugtató auráját árasztotta. Keleten a bürokrácia világmegváltó ideológiára hivatkozott, melyet ô maga vett a legkevésbé komolyan, de állampolgáraitól megkövetelt, nem mint meggyôzôdést, hanem mint szellemi hûségadót. Nyugaton a pluralizmus dívott, mely szabadságot biztosított az értelmiségnek, és egyben leszoktatta arról, hogy túlmerészkedjen a felkínált lehetôségek körén. Így jöttek létre a fizetésképes erkölcs keresztény, szociáldemokrata és liberális változatai. „Nur fünf Minuten Andacht!” – álmélkodva csodáltam ezt a csalogató feliratot egy kölni templom falán. Ez ám az üzlet: öt percért az örök életet kaphatjuk cserébe, ha minden jól megy! A nagy világnézetek körül szervezôdô politikai pártok éppúgy alibinek használták filozófiai alapjaikat, mint a keletnémetek a marxizmus-leninizmust. Kohl és Krisztus között tátongott olyan mély szakadék, mint Honecker és Marx között. A szociáldemokraták nyíltan polgári párttá váltak, rózsaszínûvé halványult piros fügefalevelük, a liberálisok pedig – nos, hát a liberálisok lehettek bármilyenek, csak a mérleg nyelvének ideológiailag semmire se kötelezô, gyakorlatilag igen hálás szerepéhez és néhány miniszteri tárcához ragaszkodtak. Akit pedig ez a három lehetôség nem elégített ki, az megindulhatott a Zöldek felé. A Zöldek ugyanis fellázadtak a fizetésképes erkölcsre épülô bürokratikus államrend ellen, de mûködôképes alternatívával éppen úgy nem szolgálhattak, mint a létezô szocializmusoknak azok az ellenfelei, akiket a kapitalizmus sem bûvölt el. (Erre szerényen csak egy példát hozok fel: magamat.)

A két egykori Németország ilyetén összehasonlításával semmiképp sem szeretném azt a benyomást kelteni, hogy egyforma megítélést érdemelnek. A rendôrterrorral és spiclirendszerrel mûködtetett pártállami diktatúra az alattvalók teljes életének ellenôrzésére igényt formált; a másik oldalon nagy szabadság virult a fizetésképes erkölcs által megrajzolt tág körön belül. Az egyesülés pillanatában mégis létrejött az össznémet nyomorúság, mégpedig nem a szó anyagi értelmében.

Mivel az egyesülés igazából annektálás volt, az ország mindkét felének közvéleményformáló értelmisége és politikus-gárdája hazug szituációkba került. A nyugatiak egykettôre felmásztak az erkölcsbíró magas székébe. Mindazok a politikusok, szociológusok, történészek, újságírók, akik legkésôbb a 68-as remények tovatûnte után beilleszkedtek a nyugatnémet társadalom gépezetébe, egyszer csak feljogosítva érezték magukat arra, hogy számonkérjék keletnémet kartársaiktól: ôk miért nem tanúsítottak ellenállást. Azokban az enyhén baloldali, liberális újságokban, amelyek hajdan elhallgatták, fumigálták vagy forrófejûséggel, politikai analfabétizmussal vádolták Honecker (vagy Kádár, Husak, Gierek, Jaruzelski) ellenzékét, és amelyek taktikai sugallatokra jó szavakat is bôven találtak a kelet-európai országok vezetôire (Honeckerre is), 1990 után nem gyôzik elítélni az együttmûködô, gerinctelen keletnémet értelmiséget. Csak az elit néhány tagja ússza meg úgy-ahogy, nem mindig a legszeplôtlenebbek, mert ezek már 1990 elôtt összefonódtak a nyugati elittel, mely ily módon most a saját presztízsét védi. A többiek azonban nem válaszolhatnak vissza, az ország nyugati fele nemcsak anyagilag, hanem erkölcsileg is elônyösebb helyzetben van. Még azt is megengedi magának, hogy kriminalizálja az általa korábban elismert, sôt nagy pénzekkel támogatott keletnémet állam bizonyos funkcióit. A keletnémet kémelhárítás egykori vezetôje pusztán e beosztása miatt bûnözô, hajdankori nyugatnémet kollégája viszont jelenleg a közös állam külügyminisztere.

A keletnémet értelmiség ily módon en bloc védekezésre kényszerül, vagyis arra, hogy tagadja meg a múltját. Ilyen tendencia a létezett szocializmus többi országában is tapasztalható; aki békében akar élni magával, és ráadásul érvényesülni szeretne, az lehazudja, elfojtja vagy átstilizálja múltjának kényelmetlenné vált epizódjait. De csak Kelet-Németországra jellemzô, hogy állampolgárai kívülrôl is ilyen nyomásnak vannak kitéve. Ennek következményei tragikusak. Ha nemzedékeket kényszerítenek arra, hogy bûnösnek tekintsék utolsó évtizedeiket, akkor légüres térbe kerülnek, ahonnan csak elôre menekülhetnek, spiclijeik hátrahagyásával és rossz lelkiismerettel. Ezzel lemondanak a saját organikus fejlôdésükrôl. Mivel azonban mégsem hihetik, hogy hiába éltek fél évszázadon át, zûrzavart visznek magukkal, poggyászukban összeegyeztethetetlen gondolatok, érzelmek, morális reakciók. Ez ismét érvényes az egész geopolitikai zónára, de a keletnémetek ezen belül különlegesen nehéz helyzetben vannak, mert a fizetésképes erkölcs világa, amely felé menekülnek, nem rajtuk kívül esik, hanem saját újdonsült államiságukban ölt testet, és ez elôször ellenük fordul, megajándékozza ôket a munkanélküliség, az emelkedô lakbér és a gyengébb versenypozícióból fakadó hátrányok áldásaival.

Németország helyzete Európa közepén azért olyan paradigmatikus, mert egyesíti magában Nyugat és Kelet intellektuális csôdjét. A nyugati demokráciák a liberalizmus és a szocializmus eszmerendszerének megteremtése óta nem kínáltak fel újabb, átfogó, humanista ihletésû ideálokat, a felkínált eszméket pedig a fizetésképes erkölcs követelményeihez igazították. A diktatúrák Kelet-Európában visszájukra fordították és meggyalázták a szabadság-filozófiákat. Ez a kétfajta tapasztalat csak Németországban egyesült, vagyis abban az országban, mely a nácizmus által hátrahagyott romhalmazból indult meg két irányban. Ez a feldolgozhatatlan közös háttér viszolyogtató mellékízeket kevert a szokványos antikapitalista és antikommunista szószokba, melyeket persze másutt is felszolgáltak a hidegháború folyamán. A távolabbi és közelebbi múltnak ezek az egybeterelt élményei itt az elvek szintjén és a gyakorlati politikában egyaránt felerôsítették azt a világtendenciát, mely a pragmatikus „megcsinálhatóságot” tekinti az egyetlen használható vezérfonalnak. Az elvek és eszmék gyertyák a születésnapi tortán: fogyasztás elôtt eloltandók és eltávolítandók. Jó példa erre Németország jelenlegi bevándorlás- és menedékjog-politikája. Annak a nyugat-európai stratégiának megfelelôen, mely Európát – elsôsorban a harmadik világból várható invázióval szemben – erôdnek fogja fel, visszavonták az NSZK-ban is a korábbi, nagyvonalúan demokratikus menedékjogot, azt sugallva felülrôl, hogy ez veszélyezteti a németek munkahelyét, nehezíti lakásviszonyait, fenyegeti a németség kultúráját, sôt identitását is. Ez az összes nagy párt közremûködésével gerjesztett nacionalizmus a rasszista és neonáci áramlatok vitorlájából akarta állítólag kifogni a szelet, de a dolog természetébôl kifolyólag még bátorította és igazolta is ezeket az áramlatokat. A német bürokrata eközben nyugat-európai kollégáihoz viszonyítva különleges helyzetbe kerül. Miközben egyenként és tömegesen küldözgeti vissza a menekülteket háborútól sújtott területekre, sôt olyan országokba is, ahol börtön, kínzás, esetleg halál várja ôket, miközben családokat tép szét, gyerekeket tesz tönkre, egyre nehezebb megkülönböztetni mondjuk egy Stasi-tisztviselôtôl. ‘ is, mint hajdan amaz, embereket szolgáltat ki, törvényes formák betartásával, embertelen hatalmaknak. De mivel most Lipcsében is, Hamburgban is össznémet minôségében jár el, a közvéleményt formáló értelmiség nem üvölt fel, legfeljebb hümmög, jóváhagyón vagy neheztelôn odafent a bírói székben, ahová 1990-ben feltornázta magát. (1994)

Utószó

Elolvastam újból ezt a kétesztendôs eszmefuttatást, és bánatosan jelentem, hogy semmit sem kell visszavonnom belôle. A német alkotmánybíróság idôközben szentesítette azt a bírói gyakorlatot, mely évek óta nyirbálja a politikai üldözöttek menedékjogát. Az alkotmányból szemérembôl nem törölte ezt a hajdan oly nagyvonalúan értelmezett jogot, továbbra is minden politikai üldözött otthonra találhat Németországban, kivéve azokat, akik valamely más országból jöttek. Ha ugyanis valamely szomszédos demokrácián keresztül érkeznek, akkor visszatoloncolják ôket ide, és innen még tovább, újabb demokráciákba, míg végül nagyon könnyen gyötrelmes szülôföldjükön találhatják magukat. Ha repülôn jönnek, de szabálytalan vízummal, mert szabályosat a politikai üldözöttek nem szerezhetnek, akkor sem fogadják be, és gyakran rögvest vissza is röptetik ôket. Ezt az elmés megoldást álszent leleménnyel menedékjogi kompromisszumnak becézik.

Mivel már nincs NDK, sem Szovjetunió, és nem kell tartani az amúgy is régóta bájtalan szocializmus vonzerejétôl, Európa-szerte megkezdôdhet a jóléti állam tapintatos leépítése. Amikor nálunk került sor radikális restrikciós politikára, azt mondogattuk magunknak, hogy fizessenek a szegények, mert ha a zsenge tôkét elijesztjük, akkor még magasabbra szökik a munkanélküliség és az infláció. Most azonban tanúi lehettünk annak, hogy Franciaország után Németországban is a szociális háló szemeit vagdalják át, itt is a szegényebbek terhére spórolnak, pedig itt egyáltalán nem zsenge a tôke.

Olyannyira nem az, hogy rendben zajlik minden egyéb. A keletnémet autópályák villámgyorsan újulnak fel, jónéhány keletnémet város megrázta magát, lehullott rút leple, és régi-új díszben lép elénk. Berlinben akkora építkezések indultak meg, hogy költségükbôl jó néhányszor meg lehetne fizetni a magyar államadósságokat. A wessik és az ossik közt nem szûnt meg a gyanakvás, sôt a gyûlölködés sem, de az értelmiség fiatalabb generációi – az egyetemisták, a fiatalabb mûvészek – már kevésbé különböztetik meg magukat egymástól. Ez az egyetlen igazán örvendetes társadalomlélektani folyamat, amelyrôl az utolsó két év tapasztalatai alapján hírt adhatok. Hírt is adok róla, hogy rosszkedvû beszámolóm végén felderenghessen némi bizalom.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu