HANNS-JOACHIM ORTHEIL

LIPCSE, 1993. DECEMBER


Életutakat fel lehet rajzolni mint pályagörbéket egy város, egy ország, a glóbusz térképén. Végtelen vonal, amely egy nyugati élet esetében hosszú, egyenes utakat köt össze koncentrikus körökkel: mint egy szabásminta. A nyugati életút alkothat elôször egy pályagörbe-labirintust mondjuk Düsseldorf körül, aztán kivágódhat Münchenig, cikázhat München és Düsseldorf között ide-oda, egy diák tanulmányai és az otthon töltött szabadság színhelye gyanánt, aztán jöhetnek többszöri messzire nyúló elmozdulások, teszem azt Engadinba, Dél-Franciaországba, a Baleári-szigetekre, Marokkóba, közben mindig újra a mindennapi hajsza, aztán egy lendületes útvonal, Baliba mondjuk vagy Poonába Indiában, vagy Santiago de Chilébe 1972-ben az Allende-féle puccs elôtt, Kubába vagy Nicaraguába, amíg ott még minden jól ment.

Az én életutam nem ismer ilyen messzire nyúló pályagörbéket. Nem a glóbuszt vadul átszelô kaotikus vonal. Inkább a görbék összekuszálódása Berlin körül, alkalmi kirándulásokkal jórészt keleti irányba, Prága, Moszkva, Varsó felé. A messzi földek nekünk keletre voltak, az eurázsiai sztyeppén. A Nyugat csalóka látomás volt, árnyék, mint a platóni barlanghasonlatban, amely kétdimenziósan egy képernyôre vetült. A csalóka látomással aztán az történt, mint a délibábbal a síkságon: eltûnt, amint az ember az adott helyre ért. Amikor 1989. november 9-én eljutottunk a Taunentzienstraßéra, térdig gázoltunk a sörösdobozokban, és bámultuk az újabb csábképeket a kirakatokban.

1989-ben a tévéképernyôre hatoltunk be. Számomra ez már déjà vu volt. 1956 és 1961 között én már sokszor megmerítkeztem Nyugat-Berlinben, rendszerint a Charité elôadások szüneteiben. A Kurfürstendammon, a Joachimstaler közelében volt egy kis mozi, ott az évek során mindig ugyanazt a filmet adták, amelyet egyedül és a barátaimmal végül is legalább egy tucatszor megnéztem: Jean Cocteau Orfée-ja, amelyben Jean Marais Orfeuszként átkel a másvilágba azzal, hogy ujjhegyét végighúzza egy tükör felületén, az üveg folyékonnyá válik és megnyílik elôtte. Ehhez hasonló volt a reálisan stagnáló szocializmus NDK-polgárának minden esti átkelése: alámerülés egy kétdimenziós képernyôbe...

Az életgörbék kvalitatív tulajdonságait akarom vizsgálni a matematikus Henri Poincaré nyomán, akinek szellemes levezetései éveken át foglalkoztattak szûkebb témám, az élô sejt anyagcseréjének modellezése során, amikor a Szovjetunióban éltem.

A normális NDK

Pályagörbémhez még néhány adat: Röviddel a háború elôtt születtem Göttingenben, és a háborúból minden fontosat átéltem: a lángokban álló város, a forróságtól megolvadt aszfaltba beleragadt pár cipô, bombatölcsér a telibe talált házak lépcsôházában, menekülésünk az országon keresztül, a nyílt mezôn lövetésünk egy szövetséges mélyrepülô fedélzeti géppuskájából, halott emberek az utcán, aztán éhezés, a félelem az oroszoktól (akikkel a találkozás nekem egyáltalán nem volt olyan szörnyû, mint ahogy mindenki gondolta, nekem nem. Sose fogom elfelejteni a kenyérért sorban állók pillantásait, amikor a szovjet katonai járôrök elhaladtak a pékség elôtt Halberstadtban. Egy gyerek felé tartottak, aki oldalt ült a járdaszélen, és egy mackót fogott a kezében. Odamentek hozzá, és megszólították, ahogy az oroszok egy kisfiút megszólítanak: „Na, hogy hívnak, Ványkának, Vityának?” Már maga a gesztus is oldóan hatott a golyótól és nemi erôszaktól rettegô sorra)...

Aztán jöttek az ötvenes évek. Minden normálissá vált. Az élelmiszerjegyek nekem különben is normálisnak tûntek. Az NDK is normális volt nekem mint gyereknek. Magától jött. Engem nem kérdezett senki. A szüleimet se. Belecsusszantam abba az állapotba, hogy a szülôi ház és az iskola különbözô nyelvet beszél, hogy az ember nem adott tovább mindent, amit otthon hallott, hogy „az ember legyen politikailag óvatos”, ahogy az anyánk tanította. Lassan változott meg a klíma az iskolában. Eleinte még a régi tanáraink voltak, akik nem tudták megtagadni a nemzeties hangvételt, de azt taníthatták nekünk, ami ideológiailag már meg volt tisztítva. Detlev von Liliencront például vagy a John Maynardot Theodor Fontanétól. A tanárokat csak akkor távolították el, amikorra már kiképeztek elegendô „újtanárt”.

Éles átnevelési kényszer alá, amelyre doublespeakkel kellett reagálni, csak a középiskolában kerültem, 1952-tôl. De itt is maradt még kellô régi anyag, hogy immunizáljon a dialektikus materializmussal szemben.

A dialektikus materializmus világnézete az ötvenes években olyan tanítás volt, amelyik a tudományosság igényével lépett föl, ugyanakkor azonban a tanítványoktól (tehát tôlem is) kvázi-vallásos hitet várt el. Mint minden térítés esetében, a misszionáriusok itt is arra számíthattak, hogy az elsô nemzedék csak fél szívvel csatlakozik, de a másodiktól már meggyôzôdéses híveket lehet várni.

A várakozás nem teljesedett be. Egy generáció sem hitt igazán. A szabotálás módja az évtizedek során változott. De a szakadékot az ideológia és a közfelfogás között nem sikerült áthidalni. A meggyôzôdés, a hit elutasítása volt végül is az, ami a szocializmus hanyatlását elôidézte, s ami az 1989-es évbe torkollott. A „proletárdiktatúra” átalakulása a kései szocialista stagnálásba ennek a passzív ellenállásnak a létmódja, a megvalósulási formája. Ennek az akkor elutasított hitnek a maradványai mára egy babona elemeivé váltak, amely nosztalgiaként ölt politikai alakot (lásd Litvánia, Lengyelország, Oroszország).

A reális hatalmat a tömegek mint létezôt respektálták, de nem tették a magukévé. Sajátos, nem-intellektuális szkepszis volt ez.

Nyugati látogatók már régebben is azt kérdezték, és ma is azt kérdik, hogy mennyi maradt meg ebbôl a félbemaradt indoktrinációból. Látszatra „elég sok”, úgyhogy kétkedve néztek ránk, ha azt feleltük: „semennyi”. Észrevették, hogy a fiatalok az elôírt kategóriákban gondolkodtak, még ha nem osztoztak is az elôírt szimpátiákban. Így élt együtt a nyugati popzene iránti rajongás a kapitalizmus iránti megvetéssel. A május elsejék

Kényszer, alkalmazkodás és az országgal való spontán azonosulás ambivalenciája mutatkozott meg az ifjúsági fesztiválok és a május elsejei felvonulások során. A nyolcvanas évek elejéig én is részt vettem a május elsejéken. Ebben kettôs motiváltság játszott szerepet. Egyrészt nem volt értelme egy idétlen ide-oda vonulás miatt újabb rossz pontokat szerezni az igazgatóságnál és a személyzeti osztályon. Másrészt május elsején mindig szép idô van, és a gyerekek élvezik a népünnepélyt. Úgyhogy magammal vittem ôket, eltrappoltam a tribün elôtt, aztán a metróállomáshoz és haza, ahol már várt az ebéd a családi asztalnál. Eva ugyanis elvbôl otthon maradt. A gyerekeknek mindig volt mesélnivalójuk, és mi mulattunk naiv történeteiken, és vicceket gyártottunk a proletariátus rozsdás gárdájáról.

A májusi felvonulásokon jól megfigyeltem „a nép” viselkedését, amint elvonul uralkodója elôtt. Bizonyos értelemben a színpadról a megfigyelôpáholyba katapultáltam. A tömeg pillantása nem volt haragos, csak kíváncsi. A dühös pillantást senki sem engedhette meg magának, már csak a gorillák miatt se, akik minden rezzenésre figyeltek. Az elsô évek meggyôzôdésesei, becsületesei, fanatikusai, hívôi helyébe cinikusok, karrieristák, pragmatisták, és minden áron való tervteljesítôk léptek. Az uralmi rendszer agyagkolosszussá merevedett.

A szocializmusnak nem sikerült, ahogy ezt Wolfgang Engler megmutatta, koherens társadalmi struktúrát kialakítania. Felállította a nómenklatúrát mint uralkodó réteget, amelyik védôpajzsként vette körül magát a rendôrséggel, a hadsereggel és az állambiztonsággal, pártapparátusként és állami bürokráciaként mûködött, de nem volt képes kialakítani az uralmi struktúrát leképezô és igazoló kultúrát, udvari kultúrát, városi kultúrát, falusi kultúrát. Minden erre irányuló kísérlet megmaradt a nyugati kispolgári életmód másolásánál, és ezt még titkolni is kellett, ezért nem tudott kulturális strukturálódásként hatékonnyá válni.

Nem annyira a fogyasztási javak kínálata hiányzott a homogenizáló nyugati értelemben, hanem a példaadó életminták. És éppen ez hiányzik ma is minden posztszocialista társadalomban, a keletnémetet is beleértve. Nem látom a feltétlenül szükséges kulturális önszervezôdést, és ez jobban nyugtalanít, mint az egy fôre jutó dollárbevétel terén való elmaradás.

A társadalom kinematikája

Az én teoretikus nézôpontom, amely a poszt-keletiblokk-társadalmak és Németország kényes belsô egységének hosszútávú vezérlô paramétereként a kultúrára és a mentalitásra összpontosít, nem képvisel elméletet a szó matematikai és fizikai értelmében. Inkább kinematika, mint dinamika. A klasszikus mechanikában megkülönböztették a mozgáselméletet, amely jelenségeket írt le, attól az elmélettôl, amelyik a mögöttük ható erôket írta le. Le lehet írni pályagörbéket, nyugvópontokat, lengéseket, fordulatokat, spirálmozgásokat, kaotikus mozgásokat tér-idôbeli változásokként és a híres transzformációkkal, mint a Galilei- és a Lorentz-féle transzformáció, áttekinthetôvé lehet tenni, mint egy kaleidoszkópban a mintát: de föl lehet állítani az erôk egymásra hatására vonatkozó mozgáshasonlatokat is. Minden mechanikának az a célja, hogy minden kinematikát a dinamikából magyarázzon meg. Az olyan elméletek, mint a marxizmus-leninizmus, dinamikusak. Ismerni vélik a mozgástörvényeket, termelôerôkrôl és termelôeszközökrôl beszélnek, és ezekbôl vezetik le a társadalmi kinematikát egészen a tudati változásokig. Az olyan elméletépítmények, mint Arnold Toynbee vagy Oswald Spengler organikus történelemfelfogása, a nagy társadalmi események fenomenológiáját úgy elemzik, mint az anatómusok az ember fejlôdését a petesejttôl az embrión, a gyereken át a felnôtt és végül öregedô organizmusig: az életutat írják le, anélkül hogy közben tekintetbe vennék a mögöttük álló paramétereket, mondjuk a géneket, vagy a hatóanyagokat, a hormonokat, a vezérlés biokémiáját.

Az én látásmódom erre a másik fajta optikára törekszik, de kisebb célpontokra irányul. Az NDK talán túl efemer jelenség ahhoz, hogy egy Toynbee-igényû koncepcióban több lehessen egy történelmi lábjegyzetnél, aminek Stefan Heym is nevezte. Mégis ez az életem, az én tapasztalati világom, és mint ilyen sokkal jelentôsebb, mint az inka kultúra vagy az egyiptomi nagybirodalmak. És ami számomra a történelemben megismétlôdik, az ezek mellett a mindig újra keletkezô és elmúló organizmusok mellett, pontosabban ezeken a kultúrákon belül és az én tapasztalataim felôl nézve egyúttal azokon túl is, a konstellációk állandó egymásutánja és visszatérése. A történelem társadalmi konstellációkban ismétlôdik, és ezeknek a mozgásformáiból tanulni is lehet.

Túl sokat eljátszottunk könnyelmûen abból az érzelmi tôkébôl, ami ebben az országban és külföldön is felhalmozódott 1989-90-ben. Dologhoz kell látnunk. Annak a Németországnak, amelyhez az NDK-n keresztül megtett nagy menetelés után eljutni szeretnék, nincsenek elôdei a történelemben. A jövôben keresendô, nem a múltban, és nem is a Szövetségi Köztársaságban.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/