A DOLOG B.-VEL

A dolgot B.-vel nem tudom ízig elmesélni, mert nem voltam végig jelen. A dolgot B.-vel hiányosan tudom elmesélni. Igen, ha van egy olyan megfigyelô, aki egész idô alatt ott van, ez a megfigyelô, ha él még történetesen, ha akarja, ha tudja, ô elmesélhetné hiánytalanul a dolgot B.-vel. Végsô soron B. létezett. Megfigyelte-e saját magát, nem tudom; nem kérdeztem. Ha megkérdeztem volna, és ha azt mondja, „Igen”, tehát: „Igen, megfigyeltem magam”, nem tudnám, tényleg megfigyelte-e magát. Ha tudnám, nem tudnám, vajon a dolgot B.-vel, tehát a dolgot saját magával, el akarja-e mesélni. El tudja-e. Talán akarja, de nem tudja. Talán tudja, de nem akarja.

Én el akarom. Talán el is tudom, de csak hiányosan.

Már csak azért se voltam ott végig, mert fiatalabb vagyok. Tátong egy négyéves hézag, kezdjük ott máris.

Azért se voltam ott egész idô alatt, mert olykor másutt voltam. Sôt, évekig, ha összeszámláljuk.

B. négy évvel elôttem került az iskolába, vagyis oda, amire azt mondják, iskola. B. iskolapadban ült már, amikor én még a gatyámba szartam. Szokatlan ügy, nem vitás, hogy valaki kétévesen még a gatyájába szarik, még ha csak néha is, de én tettem.

Kérdés, betartandó-e mindig az események idôrendje. Nem hiszem. Eleve senki meg nem mondhatja, milyen sorrendben kell az évszakokat elôszámlálni.

Egyszer télen ez volt: „Ma csinálunk egy hóembert”. B. és én, mi voltunk ezek az „-unk”. 4-5 éves lehettem. Hóembert sose gyúrtam még, „-unk” alapon se. Nem kell elmondanom, hogyan készül egy hóember. B. mutatta meg nekem. Mikor B. a hóember fejét a hóember törzsére helyezte, azt mondta B.: „Menj be a házba, hozzál két szenet és egy sárgarépát”. B. a sárgarépát a hóemberfej közepébe dugta. Most tudtam, hogy egy sárgarépa az egy orr. B. az orrtól balra feljebb benyomott egy szemet, az orrtól jobbra feljebb egy másik szemet, bele a hóemberarcba. Most tudtam: a szenek a szemek.

Egy ôsszel az volt: „Ma sárkányt eresztünk”. B. és én, mi voltunk az „-ünk”. 3-4 éves lehettem. Sárkányt nem eregettem még soha, „-ünk” részeként sem. Nem tudtam, mi egy sárkány. Nem kell elmondanom, mi egy sárkány, amit eregetni lehet, és hogyan eresztik. De a sárkány nem emelkedett. Most megtudtam, a sárkány fôleg papírból áll, de semmi sem segít, ha nem fúj erôs szél.

Kérdezem magam, helyesebb, vagyis pontosabb lenne-e „B.” helyett azt mondani: „a B.”. Csak ez az „a B.” úgy hangzik, mintha rendôrségi jegyzôkönyv lenne egy férfiszemélyrôl. Hagyom hát inkább.

Minden évszakban ott ültem, amióta csak ülni tudtam, B.-vel ugyanannál az étkezôasztalnál, így egy nyáron is, mikor evés után az volt: „Ma úszni megyünk”. B. és én, mi voltunk az „-ünk”. 5-6 éves voltam. Még sose voltam úszni. Mindig csak fürödni voltam. Nem kell elmondanom, hogyan megy az ember úszni. Az ember megy, aztán meg úszik. B. beugrott az úszómedencébe, és úszott. Álltam az úszómedence szélén, és nem tudtam, hogyan úszik az ember. B. azt kiáltotta: „Gyere a vízbe!”. De én nem mentem. Akkor B. kijött az úszómedencébôl, s engem belökött. Ha jól emlékszem, üvöltöttem. Üvöltöttem, ha jól emlékszem, ezt: „Te piszok!”. A levegô maradéka lélegzéshez kellett. B. azt kiáltotta: „Ússz!”. Rúgkapáltam, vizet nyeltem, körülbelül úgy mozogtam, ahogy B. az úszómedencében, és nem fulladtam bele. Most körülbelül tudtam, hogyan úszik az ember.

Egy tavaszon, mely még hátra van, azt mondtam B.-nek: „Ma megtanulok számolni”. 6-7 éves lehettem. Bár annak elôtte is tanultam már számolni, de hiába. B. azt mondta: „Talán hülye vagy hozzá. Segítsek?” Mondtam: „Hû, jó lesz. 6 osztva 2-vel”. B. azt mondta: „Oszd el kettônk közt a hat szál gyufát.” Adtam neki egy szál gyufát, adtam magamnak egyet, adtam neki egy szál gyufát, adtam magamnak egyet, adtam neki egy szál gyufát, adtam magamnak egyet. B. azt mondta: „Az eredmény?”. Mondtam: „3”. Most tudtam már egy kicsit számolni.

Még nem késô, megkérdezni engem s másokat, megéri-e hiányosan elmondani a dolgot B.-vel. Csak magamat kérdezem. Mások esetleg azt mondanák: „Nem”, és az lenne akkor így a vég. Nem lenne szöveg. Ha mások megkérdeznek, miután magamat megkérdeztem, azt mondom: „Nem tudom, megéri-e. Kinek.”. Mert el akarom mesélni a dolgot B.-vel, talán mégis tudom, megéri-e. Talán nekem éri meg. Mások azt mondhatják most: „Hallgassunk egy elbeszélést, csupán azért, mert annak, aki elbeszéli, megéri? Mi van nekünk abból, hiszen esetleg azt mondjuk: ‘Nem, ez nem éri meg!’?”

Ugyanazt az asszonyt, akit B. anyának nevezett, neveztem anyának én is. Ugyanazt a férfit, akit B. apának nevezett, neveztem apának én is. B. a férfit, akit B. és én apának neveztünk, nagyon szerette. B. az asszonyt, akit B. és én anyának neveztünk, nem nagyon szerette. Szerettem-e nagyon a férfit, akit B. és én apának neveztünk, nagyon fontos. Nem nagyon szerettem-e az asszonyt, akit B. és én anyának neveztünk, nagyon fontos.

Ilyen kacabajkák nélkül nem lenne meg ez a hiányos elbeszélés. Világosan kell állnia, hogy B. azt a férfit, akit apának neveztünk, sokkal jobban szerette, mint én. És az is világos volt, hogy az a férfi, akit apának neveztünk, B.-t sokkal jobban szerette, mint engem. Világosan kell állnia, hogy azt a nôt, akit anyának neveztünk, B. sokkal kevésbé szerette, mint én. Az is világos volt, hogy az a nô, akit anyának neveztünk, B.-t sokkal jobban szerette, mint engem. Minek kell még világosan állnia? Hogy a nô és a férfi, akit B. és én anyának és apának neveztünk, B.-t úgy nevezték, hogy a nagy, engem meg, hogy a kicsi.

Amíg nem volt semmi gond, B.-tôl megtanultam, hogy vannak hóból emberek, mibôl áll egy sárkány, hogyan nem fulladunk a medencébe, és miként kell a 6-ot 2-vel osztani.

Mit tanultam B.-tôl még? Nem tanultam meg B.-tôl, hogyan táncol az ember egy lánnyal. Csak azt tanultam meg, milyen egy lány, akivel B. táncol. Megpróbáltam táncolni egy lánnyal. B. az asztalomhoz jött, és azt mondta: „Meg akarod nézni akkor?” Mondtam: „De mennyire”. B. a lányt, akivel táncolni próbáltam, táncba vitte, táncolt vele, odakiáltotta nekem: „most jól nézd meg”. A lány a vállára hajtotta a fejét, és szépen táncolt.

Nem tudtam követni B.-t, és ezzel minden világos lett.

Mert B. több centiméterrel nagyobb, mint én, ô volt a nagy és én a kicsi. Én, mert kicsi voltam, ôszintén megvallva, örültem, hogy B. nagy. Mert B. több centiméterrel nagyobb, mint én, messzebb látott, és megmondta nekem, mit lát. Sokkal messzebb látott, mint én, és sok mindent mondott nekem. ‘szintén megvallva, örültem, hogy sok mindent mond nekem. Bár nem láttam olyan messzire, mint ô, mégis megtudtam egyet s mást, és így olyan volt, mintha én is messze látnék. A tágasság érzésérôl volt szó.

B. mozgékonyabb volt, mint én, itt is ô volt a nagy, én voltam a kicsi. Én, mert kevésbé voltam mozgékony, ôszintén megvallva örültem, hogy ô olyan mozgékony. Mert B. mozgékonyabb, mint én, többfelé megfordult, és elmondta nekem, mi hogy van így. Sokfelé megfordult, nem úgy, mint én, és azt mondta: „Örökké csak itt kuporogsz-toporogsz”. ‘szintén megvallva, örültem, hogy ezt mondja nekem. Bár nem fordultam meg annyifelé, mint ô, megtudtam, hogy el kell mozdulnom helybôl, és olyan lett, mintha elmozdulnék. Itt, mondjuk így, a szabadság érzésérôl volt szó.

Azt, amit iskolának neveznek, befejeztem, és B. eljött a záróünnepélyre, mert az a férfi, akinek a záróünnepélyre el kellett volna jönnie, nem volt már. B. jött, és én ugyanúgy örültem, mintha az a férfi jött volna, aki már nem volt. Rendes zakó nélkül nem mehettem el a záróünnepélyre. A záróünnepélyre senki se ment ingujjban vagy pulóverben. B. tudta, nincs rendes zakóm, ajándékozott hát nekem egy rendes zakót a zakói közül. Mert B. több centiméterrel nagyobb, mint én, B. zakójában még kisebbnek látszottam, mint máskülönben, de legalább nagyon takaros volt a külsôm a záróünnepélyen. B. büszkén pillantott rám, és én büszkén pillantottam vissza B.-re. Mert az események idôrendjét nem mindig tartom be, most nyugodtan elmesélhetem, hogy B. egyszer azt mondta nekem, az ô élete tulajdonképpen véget ért, hogy nem volt többé az az ember, akit B. és én apámnak neveztünk.

Az iskolazáró ünnepély után olyat csináltam, amit így neveznek: „egyetemre menni”. (Miért mondják ezt így, nem tudtam kideríteni.) Az egyetem abban a városban volt, amelyikben B. lakott. Mert nem sikerült szobát kivennem, B. azt mondta: „Költözz hozzám”. Ezt mondta, holott csak két szobát lakott, a konyhán és a fürdôszobán meg osztoznia kellett két emberrel, akiktôl a két szobát kivette. Most csak egy szobát lakott hát, és a fürdôszobán meg a konyhán négy embernek kellett osztoznia.

Itt most rátérek valamire, bár nem tudom, miért. Elôfordult, hogy kedvezô körülmény folytán valahol, mit tudom én, a tengernél, kifogtam egy szobát, vagy, mit tudom én, a hegyek közt, hogy afféle szabadságot töltsek. A szoba amolyan kis bodega volt. Véletlenül vagy sem, B. ugyanott, ugyanabban az idôben töltött szintén valami szabadságfélét. Meglátogatott, és azt mondta: „Látogass meg a szobámban. A tengerre néz az ablaka”. Vagy azt mondta: „Ablakom a hegyekre néz”. Meglátogattam ôt, és láttam, szobája háromszor akkora, mint az én szobám. Azt mondta, és nevetett: „Állandó meghívásom van”.

Elôfordult, hogy valamely kedvezô körülmény folytán utaztam valahova, hogy egy nagy városban elvégezzek valami munkát. A szálloda, melyet fizettek nekem, városszéli szálloda volt. Véletlenül vagy sem, B. ugyanabban a városban szintén valami munkát végzett el. Meséltem B.-nek az utazásról és a munkáról és a szállodáról. B. azt mondta: „Én ott mindig a város központjában lakom”.

Most hangnemet váltok, azt mondom: Történt pedig abban az idôben, hogy én... De ez a hangnem nevetséges. Tehát: körülbelül akkor szerettem bele az írásba. Egészen eltöltött. „Eltöltött”: a megfelelô szó ez? „Írni”: megfelelô szó? Tény, hogy különféle emberek érdekeltek emez esedékességhez. Otthoniak gyakran bizalmatlankodva érdeklôdtek. Külhoniak gyakran érdeklôdtek szívbôl. Most megkérdezhetik némelyek: „Mi az, hogy ‘otthoniak’, mi az, hogy ‘külhoniak’? Ilyen rejtelmes kacabajkákkal vacakoljunk itten?”

Abban az idôben innen tekintve a határ mögött kuporogtam. Onnét nézve is a határ mögött kuporogtam. A határ mögött kuporogtunk: én és az itthoniak. A külhoniak, onnét nézve, a határ elôtt kuporogtak. Innét nézve is a határ elôtt kuporogtak a külhoniak. A külhoniak átjöttek a határon, az itthoniak nem mentek át a határon. A külhoniak átjöttek hozzám a határon, az itthoniak odajöttek hozzám a határ mögött.

Voltak itthoniak is, akik szívbôl érdeklôdtek. Voltak külhoniak is, akik gyanakvón érdeklôdtek.

B. szívbôl és gyanakvón érdeklôdött. Szívbôl, talán mert ô volt nekem B. Gyanakvón, talán, mert eladdig minden tiszta ügy volt.

Talán ide illik: B. az állami párthoz tartozott. Ez esetleg nem hangzik jól, mert kertelés nélkül van kifejezve.

Egy nap és egy másik nap és egy harmadik nap és így további napokon szívbéli külhoniak és szívbéli itthoniak jöttek össze például nálam. A külhoniak és az itthoniak idegenek voltak egymásnak, és kíváncsiak voltak egymásra, és írással foglalkozók voltak. „Most írás-munkákat olvasunk fel egymásnak”, mondta egy külhoni. „Akkor hibáinkat vetjük egymás szemére”, mondta egy külhoni, „és dicsérjük egymást”. Most az itthoniak és a külhoniak írás-munkákat olvastak fel, a magukéit. Akkor az itthoniak dicsérték a külhoniakat és a külhoniak az itthoniakat. Akkor a külhoniak az itthoniaknak felrótták hibáikat, és az itthoniak a külhoniaknak felrótták hibáikat. Vedeltünk különféle borokat, és szívtunk különféle cigarettákat. Akkor levest ettünk. Akkor külhoniak dicsértek és szidalmaztak külhoniakat. Akkor itthoniak szidalmaztak és dicsértek itthoniakat. Akkor kenyeret ettünk. Akkor jött a paláver külhoniak és külhoniak közt és itthoniak és itthoniak közt és külhoniak és itthoniak közt és itthoniak és külhoniak közt levesrôl, kenyérrôl, cigarettáról, borról, a határról onnét nézve, a határról innét nézve, az állami pártról, távollévô külhoniakról és távollévô itthoniakról a távollévô itthoniak és a távollévô külhoniak feleségeirôl és férjeirôl, és – hát igen, most is köntörfalazás nélkül – az állami titkosrendôrségrôl. „Láttad, hogy egy autó követett minket a határon túlról idáig a ház eléig?” „Látod – na, nézd csak! –, hogy a szemközti házban nyolc órája áll valaki a függöny mögött?” „Na, nézd csak –látod az autót, mely követett minket? Két házzal arrébb parkol a lámpa tövében a kis kapu elôtt. Ketten ülnek az autóban, nyolc órája ülnek már ott.”

Most itthoni pálinkákat ittunk jócskán, és külhoni szivarokat szívtunk. Akkor külhoniak itthoniaknak írás-munkákat nyomtak oda. Akkor itthoniak külhoniaknak írás-munkákat nyomtak oda. Akkor külhoniak a harisnyájukba, az ingük alá, a zsebükbe gyömöszölték az írás-munkákat.

Most külhoni pálinkákat ittunk, és itthoni szivarokat szívtunk. Akkor egyik-másik itthoni vagy külhoni vicceket mesélt. Akkor némelyek nevettek.

Olykor elmeséltem B.-nek vicceket, melyeket egyik vagy másik mesélt, miért ne. Olykor elmeséltem B.-nek, ki mesélte a vicceket. Olykor elmeséltem B.-nek vicceket, melyeket én meséltem. Így B. tudta, kik azok az itthoniak és külhoniak, akik dohányoztak, ittak, írás-munkákat olvastak fel, ettek, szidalmaztak és dicsértek.

Olykor megjelentek külhoni folyóiratokban itthoni szövegek, amelyeket külhoniak gyömöszöltek a zsebükbe, az ingük alá, a harisnyájukba. Olykor megjelent egy külhoni folyóiratban valami írásom, amit egy külhoni a cipôjébe gyömöszölt.

Olykor megjelent nálam B. és elmesélte, az állami pártja elégedetlen vele. Miért? Mert néha megjelenik nálam. Mert néha a határ elôttrôl külhoniak jelennek meg nálam. Mert a külhoniak semmi jót nem forralnak. Mert én semmi jót nem forralok. Ezt az állami párt azokból a külhoni újságokból látja, ahol az én itthoni szövegeim megjelennek.

Olykor megjelent nálam B., és azt mondta, hogy állami pártja úgy kívánja, ne jelenjék meg többé nálam. ‘ azonban állami pártjának ezt a kívánságát nagyon erôteljesen elutasította.

Olykor megjelent nálam B. és azt mondta, állami pártja megfenyegette, kihajítja ôt állami pártjából, ha nem szakad el tôlem. Állami pártjának fenyegetését komolyan vette, és azt felelte: „Felôlem akkor dobjatok ki”.

Végre megjelent nálam B., és azt mondta, állami pártja kihajította ôt állami pártjából. Most azonban ez nagy megkönnyebbülés neki – most minden további nélkül megjelenhet nálam.

Most megint minden tiszta és világos volt.

Hamarosan jött minden, ahogy ez-az igen hamar jön. Az állami párt, mely engem nem kedvelt, megüzente nekem, hogy semmi jóra ne számítsak.

Odaadtam egy külhoninak az írás-munkáimat, és a külhoni az írás-munkáimat a határon át kivitte a határ elé. Írás-munkáim a határ elôtt megtöltöttek egy könyvet, és én a határ mögött kuksoltam.

Valaki, akire az állami párt a szót bízta, mindenki jelenlétében elmondta, semmi jóra nem számíthatok. Viszont megeshet velem ez vagy az.

Abban az idôben... jaj, ugyan már; épp akkor következett elsôdleg az eltûnés.

Valaki, akire az állami párt az akarást bízta, azt akarta, hogy rács mögé kerüljek.

De pénzzel minden jobban megy. Pénzzel, külhonival, ment. Mentem, mert menni kellett akarnom, át a határon. Most külhoni itthoni voltam.

Hogyan következik most minden, elhagyom. Csak egy dolgot: ültem a határ elôtt, és B. ott ült a határ mögött, és az itthoniak nem hagyták... vagyis kertelés nélkül: az itthoni állami párt és az itthoni titkosrendôrség... az itthoniak tehát nem hagytak engem B.-hez és B.-t nem hagyták hozzám jönni.

Szerettem volna egy idô után megint látni B.-t. B. szeretett volna engem ugyanígy egy bizonyos idô után megint látni. Nem is voltunk távol egymástól. B. a határ mögött ült, pár percre a határtól, én pár percnyire ültem a határtól a határ elôtt.

A határ mögötti vidéken és a határ elôtti vidéken volt még egy messzi vidék a határon túl, amely mögött B. ült. Oda elmehetett B., és én is oda mehettem. Oda utaztam, oda utazott B. is, és ott örömmel láttuk egymást ötször-hatszor. Szép volt.

Nem lenne rossz arról beszélni, hogy egy kis elbeszélésben idôadatok szükségesek-e. Bár a dolgot B.-vel csak hiányosan tudom elbeszélni, sajnos nem vagyok meg idôadatok megadása nélkül, az idôhézagok okán. Szövegem nagyon erôsen kötôdik a valóságos valósághoz, ez az. Másképp jobb szeretném.

Tizenkét évvel az eltûnésem után egyszerre feltûntem megint a hajdani itthon-világban, mert a határ egyszerre nem volt. ”, ez volt ám a „Jó napot. Hogy vagy?”!

Külhoni voltam ugyan, de ahogy B.-vel találkoztam, csaknem otthonosnak éreztem magam.

Valamivel elôtte B. belépett egy új pártba, vagy valamivel utána B. egy új pártba lépett be. Igaz, ô itthoni volt, de valahányszor velem találkozott, olyan külhoniasnak érezhette magát.

Jó két évvel a „Jó napot! Jól vagyok” után – igen, mi volt. Állami párt nem volt többé, és titkos államrendôrség se volt. De azért valami volt még. Azt szerettem volna látni azért egyszer. Odamentem, megnéztem: egyszer, tízszer.

Örök idôknek elôtte, a határ mögött, mikor B. megjelent nálam, és azt mondotta, hogy az ô állami pártja megfenyegette ôt, hogy kidobja az ô állami pártjából, ha nem szakad el tôlem – akkor B. elment az ô titkos államrendôrségéhez, és azt mondta: „Most már örök idôk óta dolgozom nektek, és akkor a párt így felbosszant. Nem az lenne a legjobb, ha azt mondanám a pártnak: ‘Felôlem ki is hajíthattok’?”

Az állami titkosrendôrség azt mondotta B.-nek: „Nana. Végsô soron ez a mi pártunk, mi ennek a rendôrsége vagyunk.” De a végén a titkos államrendôrség azt mondta B.-nek: „O.K. Hagyd kidobatni magad a pártból. Végsô soron a mi pártunk, és mi csak a rendôrsége vagyunk.”

Most, tehát akkor, B.-t kidobták az állami pártból, de most akkor nagyon megkönnyebbült, továbbra is megjelenhetett nálam.

Most, egy örökkévalósággal késôbb, kelletlenül láttam, hogy B. nem is csak azokat a titkokat mondta el az állami titkosrendôrségének, amelyeken velem osztozott B.

Odaát, a határ túlján azon a messzibb vidéken, ahová utazhattam, és ahová B. is utazhatott, és ahol szívesen láttuk viszont egymást, szintén történt ez és az.

Nem lenne rossz arról mesélni, hogyan éreztem magam, mikor azt láttam. Bár kelletlenségemet maradéktalanul elbeszélhetném, rövidítések nélkül nem boldogulok. Szövegem erôteljesen tapad a valós nem-valósághoz.

Valami azonban volt itt még. Ezt szívesen láttam volna egyszer.

B. mintha rosszul lett volna, azt mondta: „Igen, ez igaz. Most mit tegyek. Nem te voltál az egyetlen, akirôl beszéltem. Még csak a legfontosabb se voltál.”

Mondtam: „Elhiszem. Láttam. Menj a többiekhez, mondd nekik: ‘Igen, ez igaz’ ”.

B. elment valaki máshoz, és megmondta neki.

Nekem azt mondta: „Most mit tegyek?”

Mondtam: „Nem tudom”.

A dolgot B.-vel csak hiányosan tudom elbeszélni. Befejezése sincs az elbeszélésnek.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu