WOLFGANG ENGLER

KOLLABORÁNSOK ORSZÁGA?


Túlélés vagy kollaborálás? Hogy az államszocializmus olyan korszak volt, amelyben a kollaborálás minden lehetséges formája virágzott, ma már kétségtelennek látszik. Annál is inkább, mert a Keletet ismerô intellektuelek visszatekintve egyre-másra használnak olyan fordulatokat, melyek ezt a felfogást erôsítik. Eközben olykor nagyon pregnánsan sikerül ábrázolniuk az immár letûnt világot. Két ilyen gyorsportrét szeretnék fejtegetéseim elé bocsátani.

Az elsô Tony Judttól származik, és fölvázolja a korábbi viszonyok alapvonásait: „Hozzátartozott a kelet-európai kommunizmus lényegéhez, hogy az embereket a kollaborálás legszégyenletesebb és legkorruptabb formáiba kényszerítette bele, ha valamelyest elviselhetô mindennapokat akartak. A többség elôbb vagy utóbb kollaboránssá vált: intellektuelek, papok, szülôk, menedzserek, vásárlók, munkások, orvosok. Ha ma van bennük némi szégyenérzet amiatt, hogy a kommunizmus alatt éltek, ez nem valódi vagy vélt bûnök miatt van, hanem a mindennapos hazugságok és az örökös kis megalkuvások miatt.” („A múlt egy más világ”, 2000, 1993.9.)

Octavian Paler román író is valami hasonlóra emlékszik: „Néhány évvel Ceausescu bukása elôtt egy kéziraton dolgoztam, melyet Nyugatra akartam küldeni. Az foglalkoztatott, amit ‘a másik rendôrségnek’ hívtam, az a paradox jelenség, hogy a zsarnokság éppen azoknak a segítségével zsarnokoskodik, akiken zsarnokoskodik. Felidéztem magamban mindazt, amit a megszállt franciaországbeli kollaborálásról olvastam, és arról, hogyan hipnotizálta Hitler a németeket. Rosszabbá váltunk volna, mint mások? – kérdeztem magamtól. Túlélni próbáltunk, nem válni áldozattá, tehát pontosan úgy viselkedtünk, mint más népek is szerencsétlen korokban. Mégsem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy félelmünk kapóra jött megfélemlítôinknek, hogy még jobban ránk ijeszthessenek. Több mint nyilvánvaló, hogy Ceausescu és kompániája annál többet engedhetett meg magának, minél inkább kerültük mi a kockázatot. Az ô tébolyuk a mi ‘bölcsességünkbôl’ táplálkozott.”

Túlságosan megtisztelô a régi rezsimre nézve, ha a Vichy-rendszerrel való párhuzamokat nem hagyva figyelmen kívül, mégis a különbségeket és az eltérô fejlôdési irányt hangsúlyozzuk? Majd kiderül. Az elitek temetôje

Az államszocializmust illetôen továbbra is sok minden vitatható, egyet kivéve: hogy az ide tartozó társadalmak eleinte a „felemelkedés társadalmai” voltak. Ez vonatkozik az 1918 utáni Oroszországra, az 1945 utáni európai népi demokráciákra és utánzataikra a Távol-Keleten, Közép-Ázsiában és Latin-Amerikában. Különösképpen igaz ez a háború utáni Németország keleti felére, a késôbbi NDK-ra. Hogy a történelem „az elitek temetôje”, az itt nagyban megmutatkozott. Vállalkozókat és nagybirtokosokat sajátítottak ki, a magasrangú nácik a hadseregbôl, a közigazgatásból és az igazságszolgáltatásból maguktól is odébbálltak, távozott a mûvelt polgárság is nem bírván tovább a szellemi beszûkültséget, a kollektivizálás elûzte a vidékrôl is a tulajdonosi rétegek maradékát, a városi kispolgárság kisajátítása a 70-es évek elején már csak a pontot tette föl az i-re. És akit mindez nem érintett, de más okokból állt hadilábon a rendszerrel, az fogta magát, és átköltözött Nyugat-Németországba szép csöndben és titokban 1961 elôtt, életveszélyesen és látványosan 1961 után. Aki maradt, magához hasonló egyszerû emberek között maradt, olyanok között, akik vagy nem ismertek rendi öntudatot és rendi allûröket, vagy túltették magukat az ilyesmin. A polgárság utolsó képviselôi.

Az elit elûzésének közvetlen következménye: rendkívüli méretû felemelkedés, jó ideig csillapíthatatlan igény a megüresedett helyek új emberekkel való betöltésére. Ahhoz, hogy új vezetô apparátust tudjanak toborozni, az uralmon levôknek engedni kellett a követelményekbôl, a feddhetetlenséget mint kritériumot éppúgy fel kellett adni, mint a szakmai kompetenciát és a mûveltséget. Mindenki, aki hallgatólagosan elfogadta az új rendet, igyekezetet tanúsított a munka és a továbbképzés terén, szóba jöhetett vezetô posztok betöltésére a gazdaságban, az adminisztrációban, a tudományban, az oktatásban és a mûvészeti életben, nem szólva az államvédelmi apparátusról. A legfôbb politikai és állami pozíciókat leszámítva, amelyeket a „régi gárdának” tartottak fönn, beteljesült Lenin jóslata arról, hogy egyszer még szakácsnôk fogják irányítani az államügyeket. Még az állampártba, a SED-be való belépés sem képezett leküzdhetetlen akadályt: a tû foka, amelyen át messzebbre vivô pályákra lehetett jutni. Ellenkezôleg. Mivel az utánpótlás kérette magát, azzal az ajánlattal próbálták megnyerni, hogy nem a múlt számít, hanem az átnevelôdésre való hajlandóság. Ez hatott. Csaknem 400.000 ember csatlakozott már az NDK elsô évtizedében az „élcsapathoz”. A keletnémeteket körülvevô szervezett gondoskodás, a „kollektívába” való betagosításuk kezdett hatni. A felemelkedés társadalma

Kollaboránsok népe? Nem vagyok benne biztos. Ez a szó illik esetleg a hatalmi elitre, amely a Szovjetunióból hazatérve a gyôztes hatalom politikai ügyeit intézte, és rövidesen búcsút intett a szocializmushoz vezetô „német különút” jelszavának. A lakosság többségére alkalmazva ez a kifejezés elveszíti pontos értelmét. Persze, hogy nem volt hiány olyan emberekben, akik egyéni elônyök fejében kiszolgálták a megszállókat vagy hazai képviselôiket, akik másokat befeketítettek és rács mögé juttattak. A köznyelv az ilyenek számára tartotta fenn a kevéssé hízelgô „ruszkibérenc” elnevezést.

A kisemberek teljesen normális „együttmûködése” másként festett. Éltek a kínálkozó alkalmakkal, beilleszkedtek az államszocialista hatalmi rendszerbe, némelyek alsó és középsô pozíciókba, mások felsôkbe és a legfelsôbbekbe. Ami elsô nekifutásra nem sikerült, bejöhetett a másodikra: az érvényesülés, hogy valaki fiatalon a társadalmi ranglétra csúcsait ostromolja: bíró, ügyvéd, katonatiszt, vállalat- vagy színházigazgató legyen. Mégpedig annak ellenére, hogy, sôt éppen mivel alulról jött, szegény, sokszor koldusszegény volt kulturális és társadalmi tôkében, a szimbolikusról nem is szólva. Az az ideologikus állítás, hogy új társadalomban élünk, amely alapjában kiküszöbölte a kapitalizmus fogyatékosságait, és soha nem álmodott felemelkedési lehetôségeket kínált az egyszerû körülmények közül jövô embereknek – az ittmaradottak számára teljesen egybeesett személyes tapasztalataikkal. Ahhoz, hogy az ember talpon maradhasson, nem kellett másokat tönkretenni. És ha ez mégis bekövetkezett, a szorult helyzetbe kerültek elôtt mindig ott volt egy végsô, járható kiút – a határ túloldalán.

A „felemelkedés társadalmában” a rendszer még az állampolgár kegyeit keresi, a késôbbi, a „stabilizált társadalom” idején a polgárok keresik a rendszer kegyeit – ez az egész különbség. Ez az általános érvényességre számot tartó tétel, amely más társadalmakra is alkalmazható, a korai NDK-ra nézve annyit jelent, hogy a személyes elhajlások nem voltak olyan tartósak, az engedmények nem kötötték annyira az embereket, hogy a másik oldalon az uralmon levôk kényszerítô apparátusa inkább pontszerû mint lefedô, inkább hektikus mint egyenletes, inkább durva és elrettentô, semmint kapilláris és földalatti módon tevékenykedett.

A kockázat hatalmas volt, de kiszámítható. A magán- és a közélet átfolyt egymásba, a funkcionáriusoknak, de az egyszerû párttagoknak is óvakodniuk kellett a ballépésektôl. A tegnapi félrelépés könnyen szóba kerülhet egy mai gyûlésen. Éberséget kellett tanúsítani. De így volt ez mindenütt. A „polgári erkölcstelenség”, a „feketézôk”, a „kémek”, késôbb a „nyugati tévénézés” elleni izgatott kampányokat a viszonylagos nyugalom idôszakai váltották fel. Ugyanakkor az „akciók” körül csapott nagy felhajtás, hûhó, lárma közvetve megmutatta, mennyi fáradságába kerül a vezetôknek megregulázni a vezetetteket, elérni, hogy a vezetôk szándékainak megfelelôen lássák, fogják fel a dolgokat. A gyanakvás mindent átfogó hermeneutikájához, amely a legközelebb állóban is biztos bajt gyanít, s a felügyelet fantazmagóriáját éppúgy elszabadítja, mint az üldözési mániákat, szociálisan még nem volt elôkészítve a talaj. Tolongás a párt kapujában

Ami erre következett, az a szolgáltatások és kedvezmények rendszerének megfordulása volt. A felemelkedés útjai, melyeket az NDK elsô évtizedében széles körnek megnyitottak, beszûkültek, amint a gazdasági helyreállítás elôrehaladtával a kezekben és a fejekben való hiány a nagy születési arányszámnak köszönhetôen alábbhagyott, és az elvándorlási hullám a fal felállításával és egy megerôsített zöld határral ellenôrizhetôvé vált. Azokat, akik üdvözölték az „antifasiszta védôfalat” abban a reményben, hogy végre eljött a hamisítatlan szocializmus idôszaka, egy olyan szocializmusé, amelynek nem kell többé naponta aggódnia, hogy életben marad-e, hamarosan meglepetés érte. A kezdeti évek felemelkedôi új funkcionárius elitté álltak össze, akik a hatalmi elittel egyetemben vigyáztak, hogy az alulról jövôk további felemelkedése a privilégiumok megosztása szempontjából megfelelô keretek között maradjon, s az alkalmi kooptálás formáját öltse. A prágai tavasz 1968 augusztusi leverése után a „zárt társadalom” végérvényesen diadalmaskodott minden ellentétes tendencia felett. A vezetô csoportok reformszándéka megbénult. Az „új gazdasági mechanizmus” ambiciózus gazdasági, mûszaki, tudományos óriásprojektjei félbemaradtak. A belsô megbékélést célzó „egységes gazdasági és szociálpolitika”, a Honecker-éra kétes dicsôsége még azokat a mobilitási és felemelkedési lehetôségeket is elsorvasztotta, amelyek a világérintkezéstôl elzárt lakosság számára addig legalább adva voltak.

A „felemelkedés társadalmának” kimúlásával a magánemberek versengése indult meg. Aki most még gyorsan magasra akart jutni, annak erre kifejezetten ajánlkoznia kellett. Az a gyerekes hit, hogy az állampártba való belépés mintegy varázsütésre minden akadályt elhárít, szertefoszlott, mert túl sokan bíztak benne. Mert minél többen jöttek, és kértek bebocsátást, annál könnyebb volt a dolga a fent levôknek. A toborzó mechanizmus ellentétes irányzékkal dolgozott. A privilégiumok köre kezdett fogyatkozni, a privilégiumokra hajtók száma növekedett, úgyhogy az egyes emberek relatív felemelkedési esélyei tovább csökkentek, nôtt a hajlandóság a túllicitálásra, a megengedett határok átlépésére, a szégyenküszöb alább szállt stb. A felemelkedni vágyók állandóan bôvülô tartalékserege a rendszer urait a döntôbírák szerencsés helyzetébe hozta. Elháríthatták és kijátszhatták a társadalmi rivalizálást, ellenérzést és irigységet, tetszés szerint válogathattak, egyeseket kiemelve, másokat lefokozva, megint másokban reményeket ébresztve.

Akik másnap továbbállni kész vándorként érkeztek a társadalom irányító posztjaira, hamar belegabalyodtak ezekbe a gondosan elôkészített csapdákba. Felfüggesztették a másik ember iránti tisztelet humánus követelményét, és a szükségbôl erényt faragva szekuláris hivatásvallást alakítottak ki, amelyben minden leváltást próbatételnek, minden megaláztatást kitüntetésnek értelmeztek: horpadásként a magányos harcos pajzsán. Ezzel a belsô kapitulációval az „ugródeszkának” tekintett SED a szolgaság házává változott, a felemelkedni vágyók olyan fegyintézetévé, ahonnan nem volt szabadulás, és ilyenként is vonult be a történelembe. Sok kis szabadság

Egyebekben is alapvetôen megváltoztak a belsô játékszabályok. Az új uraság biztosan ült a nyeregben, minden nyílt tiltakozás értelmetlen donquijotizmusnak tûnt. Négy alkalommal: 1953-ban, 1956-ban, 1961-ben és végül 1968-ban nézte végig a Nyugat tétlenül, ahogy a keleti remények semmivé váltak. Ezen ismételt tapasztalatok után újra fejjel menni a falnak, ehhez csak kevesekben volt elég bátorság és kétségbeesés. Élhetô alternatívák híján az ember kiegyezett a makacs tényekkel. Átmenteni magát és az övéit, ettôl kezdve ez volt a többség vezérelve. Ahelyett, hogy közösen küzdöttek volna valami nyitásért a rendszeren, mindenki önmagáért küzdött, vagy néhány hasonszôrû társával, hogy valamivel jobb helyzetbe kerüljön az immár teljesen zárttá vált rendszerben. Nehezen felmérhetô következmények árán. Ezek csak fokozatosan kezdtek megmutatkozni. Amint az emberek felfogták, hogy a társadalmi légkör, amelynek elôidézésében maguk is részt vettek, mennyire meg van mérgezve, a fordulat és a hanyatlás egyszerre következett be. A fal megnyitásának napján a megfélemlített magánemberek társadalma kilehelte a lelkét. A maga mentségére a SED-et és a Stasit (az állampártot és a titkosrendôrséget) tette meg egyedüli bûnbaknak. Így persze túl könnyedre sikerült a búcsú a tegnaptól.

Nemcsak Foucault óta tudjuk, de neki köszönhetôen sokkal jobban, mint azelôtt: a mindennapok nincsenek megvédve attól, hogy a hatalom cinkosaivá váljanak. Kezdetben minden csupán külsôdleges alkalmazkodásnak látszik. Az ember csak úgy tesz, mintha elfogadná a játékot és a játékszabályokat, átváltja a nagy szabadságot sok kis szabadságra, telefonvonalra, lakótelepi lakásra, autóra, nyaralásra, útlevélre, prémiumra vagy kitüntetésre, és biztonságban érzi magát. De mi van akkor, ha ez a fenntartásos beilleszkedés az elképzelhetô legkeményebb próbára tétetik, ha az ember saját privát szférájához tartozók kérdôjelezik meg ezt az önstilizálást? Ha az ember barátai, partnerei, rokonai kezdenek hirtelen „feltûnôsködni”, „kilépni a kerékvágásból”? Aki megteszi az elsô lépést, ha titokban is, elkötelezi magát, mint bárki más, és bármelyik pillanatban szaván foghatják, bár addig úgy gondolta, hogy nem adta a szavát. Tudott-e a meg nem engedett viselkedésrôl, helyeselte-e, vagy éppen – ami még rosszabb – azért alakította-e ki saját alkalmazkodó viselkedésmódját, hogy leplezze a legszemélyesebb környezetében tenyészô ellenszegülést? A döntés kikerülhetetlenné válik. Történhet a közel állók javára, s akkor az ember kénytelen a legnagyobb nyilvánosság elôtt szakításra vinni a dolgot a hatalommal; de torkollhat magánszemélyek közötti szakításba is, ha az ember ebben a kritikus pillanatban, amikor a fikció összeomlással fenyeget, megígéri, hogy eddigi dicséretesnek látszó viselkedésformájának ezentúl igyekszik tartalmilag is megfelelni; más szóval, ha a külsôdleges alkalmazkodást belsôvé alakítja, összetûzést, összeveszést és válást is vállal, hogy ennek árán megôrizze a rendszerhez kötôdô esélyeket.

Ilyen választás elé kerülve szakítottak „kényes” beosztásokban dolgozó gyerekek a szüleikkel, akik nem voltak hajlandók elszakítani az ôket a másik, a nyugati világhoz kapcsoló személyes szálakat, és fordítva, szülôk taszították el gyerekeiket, akik reményvesztve kivándorlásra vagy szökésre szánták el magukat, idegenedtek el egymástól házastársak és barátok ugyanilyen vagy hasonló okokból. És nemcsak a kampányok idején. A legutolsó idôkig érvényt szereztek maguknak a hatalom parancsai és tilalmai a magánérintkezésben is, a társadalmon belül uralkodó hatalommegosztás gondoskodott arról, hogy a fegyelmezô állam és a privát sikerkalkulációk egyetlen végzetes szövetségre lépjenek. Ez a túlerôben lévô hatalommal kötött minden titkos alku dialektikája. Ami a „stabilizálódott társadalom” kijátszásaként indult, az nemegyszer teljes összefonódásba torkollott. Az NDK „kollaboráló társadalomként” való emlegetése, ami sosem volt egészen alaptalan, ebben a vonatkozásban is nyerhet egyfajta kellemetlen értelmet. A kultúrjavak arisztokratái

Botrányos, hogy az a társadalmi csoport is a pályára lépett, amelyik a nyilvánosság megôrzésével áll vagy bukik: az értelmiség. Amint nem töltöttek be többé társadalmilag exponált helyet, ôk is beálltak a versengôk sorába, bevetették tudásukat és ügyességüket, rábeszélômûvészetüket és azt a képességüket, hogy a más fejével is tudnak gondolkozni, abba a végsô soron antiszociális vállalkozásba, hogy bezsebeljék a különbözetet, hogy elváljanak a társadalom többi részétôl. És hogyan is történhetett volna ez hatásosabban, mint a saját társadalomra is jó fényt vetô nyugati népszerûség útján? Még ha ezt ma nem szeretik is hallani: Ebbôl a tortából megszerezni egy darabot, ez állt a 70-es és 80-as évek keletnémet értelmiségi gondolkodásának és érzésvilágának a középpontjában. Ez a cél igazolt minden erôfeszítést, minden kompromisszumot, és szívesen vett mellékhatásként kiszorította a kisemberek tömegét a versenybôl. A cinikus jelszót ehhez Fichtétôl kölcsönözték: „Kiutazni a zárt kereskedelmi államból csak a tudósnak és a kiemelkedô mûvésznek szabad: a céltalan kíváncsiságnak és rombolásvágynak nem szabad tovább megengedni, hogy minden országba széthordozzák unatkozásukat.”

A „racionális kultúrjavak” eme „testvérietlen arisztokratáinak” valódi rangsora informális volt, de egyértelmû. Legfelül voltak azok, akiknek a zsebében volt az állandó kiutazási engedély, és csak idônként néztek be, hogy körbecsodáltassák magukat: világközi vándorok. Ezek alatt húzódott egyértelmûen azoknak a csoportja, akiket egyszer-egyszer kiengedtek: felolvasásokra, konferenciákra, levéltári kutatásra. Még egy emelettel lejjebb az államilag inkrimináltak, akik nem jutottak ki, de legalább okot is adtak erre. Legalul azok az outsiderek, akik befelé nem számítottak, mert odakint senki nem ismerte ôket, különösebb intellektuális jelentôség nélküli senkik, még ha esetleg – ami persze ritkán fordult elô – igen magasan helyezkedtek is el a formális rangsorban.

A fordulat után az intellektuális felsô réteg abban tetszelgett, hogy a nyársat megfordítva a rendszeres kiutazást a sajátos morális következetesség jeleként értelmezze. Egész életrajzokat igazítottak át ellenállói históriákra. Hogy az ember ott volt, és ott élt, mármint Nyugaton, ahol mindig is szeretett volna, és egy hangot se ejtett a névtelenek sorsáról, az már nem számít. Az állam által az utazástól megfosztottak nem akartak tovább félreállni. Soha nem akarták elhagyni az országot. Az elnyomottaknak és a jogfosztottaknak hangot adni, ez volt minden törekvésük. Szégyen-gyalázat a hatalom azon segédjeire, akik akaratuk ellenére kisegítették ôket az NDK-ból, a börtönbôl, akik elvakultságukban tönkretették ígéretes rabkarrierjüket. – A legnagyobb arcátlanság az volt, amikor néhány szellemi nagyság morális felháborodásának adott hangot, és lehordta a „konzumidiótákat”, akik a falomlás után a nyugati áruházak kirakatait bámulták. Nem sokkal ezután gonosz kárörömmel nyugtázták volt honfitársaik kezdôdô csalódottságát a meg nem tartott ígéretek, a munkanélküliség és más új nehézségek fölött. Blamálónak, kínosnak, nevetségesnek találták ezt a viselkedést. Ezt sose bocsátották meg nekik. Értelmiségi elit ritkán szolgált még rá ilyen nagy igyekezettel a jelentéktelenné válásra történelmi fordulópontok idején. A Stasi

Jött még, mint tudjuk, sok bosszúság. „Az eddig a Belügyminisztériumhoz tartozó Népgazdaságvédelmi Fôigazgatóság önálló Államvédelmi Minisztériummá alakul.” Ki gondolta volna, hogy ez az 1950. február 18-án Wilhelm Pieck, az NDK akkori elnöke által aláírt törvény egy igazi horrorintézmény születési anyakönyvi kivonata lesz? Valószínûleg kevesen.

Az apparátus, munkatársai és eszközei annak idején elég szerényen kezdték. 1952-ben egy kerek 4000 fôs személyzettel számolnak. Három évvel késôbb már 9000-en voltak. Aztán hiányoznak a megbízható adatok. 1973-ra a statisztika szûken 53000 munkatársat ad meg.

A következô évtized hiánytalanul dokumentálva van:

55.718 munkatárs az 1974. évben

59.458 munkatárs az 1975. évben

62.837 munkatárs az 1976. évben

66.475 munkatárs az 1977. évben

69.558 munkatárs az 1978. évben

72.196 munkatárs az 1979. évben

75.126 munkatárs az 1980. évben

78.497 munkatárs az 1981. évben

81.467 munkatárs az 1982. évben

85.500 munkatárs az 1983. évben

A fôállású személyzet nyilvánvalóan megmaradt ezen a szinten. Az újabb feltételezések, amelyek egy végsô 99 000-es létszámról szólnak, még nincsenek megfelelôképpen megerôsítve. Ha hozzászámítjuk az inkább alábecsült 180 000 nemhivatalos munkatársat, valamint a még csak fel sem becsülhetô számú kontaktszemélyt, s hozzávesszük továbbá a horribilis tárgyi vagyont, ingót és ingatlant, valamint a fegyvereket, mûkincseket és régiségeket, ha tekintetbe vesszük azt az erôkoncentrációt, ami ahhoz kellett, hogy a kritikai beállítottságú csoportokban minden ötödik, esetleg akár minden harmadik ember „tégla” legyen – akkor tovább nem lehet kétséges: ez maga volt a „bûzlô”, „rothadó”, „halódó” szocializmus.

Az objektív ráfordításnak megfelelôen alakult a szubjektív ínség. Nem lett csekélyebb, amikor az archívumok megnyitása után a sejtések bizonyossággá váltak. Ki ne tudná így vagy úgy, „tettesként” vagy „áldozatként” eldalolni errôl a magáét.

Itt van mindjárt az én történetem: Néhány évvel ezelôtt olyan helyzetbe kerültem, amilyenben a fordulat elsô napjától kezdve már jónéhány német találta magát. „Árulóra” bukkantam a szûkebb baráti körömben. Kerülô utakon megtudtam, hogy az illetô majdnem 20 éven át mûködött nemhivatalos munkatársként. Kerestem a beszélgetést, és mint sokan mások elôttem és utánam, megkaptam a többé-kevésbé belátható „indokokat”: a szülôi ház, a korai beszervezés, a továbbcsinálás slendriánsága, aztán a kötelezettségek kései, túl kései befejezôdése 1989 ôszén. Elsô reakcióm: nem volt semmilyen. Az ilyesmi lehetséges volt, sokakkal elôfordult, miért ne eshetett volna meg velem is? Egyébként észrevehetô károkat nem szenvedett a fejlôdésem ettôl a gondoskodástól. Az utólagos reakció: hagytam elhalni ezt a kapcsolatot, nem hirtelen, de véglegesen. Valami, ami mélyebb volt, mint a belátás és a mérlegelés, elkerülhetetlenné tette a szakítást.

Hogy mi is volt ez? A válasz nem olyan kézenfekvô, mint amilyennek elsô pillantásra látszik. Amit akkor még nem tudtam, ma viszont világosan érzek, az a következô: Az ember az ilyen megnyilatkozástól maga is másmilyenné válik. És ez a megváltozás önkéntelenül is véget vet a kapcsolatnak. Az árulás rövid fenomenológiája szolgáljon annak illusztrálására, amire gondolok. Az árulás fenomenológiája

A kollaborálás témája kevésbé volna nehéz, ha csak „együttmûködésrôl” volna szó, a szónak a mindennapokból jól ismert értelmében; arról a ravaszságról, ami kedvezôtlen körülmények között mindig is biztosította az emberek számára az életet és a túlélést. Az ember meghajol a hatalom elôtt, prezentálja a megbízhatóságát tanúsító sajátosságokat, és közben megvan a véleménye. Ez nem éppen nagyszerû, de nem is különösebben elvetendô. De mondtuk már, hogy a dolog nem marad ennyiben. És bármilyen messzire ment is az ember egészen személyes kéznyújtással, bármilyen mélyen belebonyolódott is, a végsô, ultimátumszerû határ ott van mindenkinek a szeme elôtt. Ezt lépte át egyértelmûen az, aki az alkukötés alkalmi mûvészetébôl melléküzemágat virágoztatott fel felebarátai félelmeibôl, szorongásaiból és vágyaiból, az önkéntes spion szerepébe bújt, és tartóssá tette a „szolgálatot”, feloldozta magát minden különösebb önigazolási kényszer alól: bírónak tette meg jó és rossz fölött. A kritérium, amely ezt a megkülönböztetést megalapozza, nem önkényes, benne van, mindig is benne volt az embertársak iránti ki nem mondott kötelezettségek sorában: ne hozz bajt ok nélkül senkire, ne élj vissza felebarátod bizalmával, ne játssz kettôs játékot.

Nincs olyan társadalom, amelyben ezek az alapelvek ne élveznének legalább hallgatólagos elismerést. Lehet mást akarni, mást parancsolni is, de senki sem képes hatályon kívül helyezni ezt az egyetemes kánont. Miért? Mert azt érinti, ami a társadalmat egyáltalán lehetôvé teszi, azt, ami a társadalomban tényleg és igazán társadalom: a szavak és a tettek egymásba érése, egymásba kapcsolódása. Ha ez nem megy, nem megy akkor már semmi sem. Ha attól kell tartanom, hogy egy jó emberem rászed, hogy elárulnak azok, akiken csüggök, akkor minden tett és gondolat értelmét veszíti. Hiányzott belôlem a bátorság a következô mondathoz vagy a következô cselekedethez. És éppen ez: hogy folytatódik, hogy cselekedet a cselekedethez, mondat a mondathoz kapcsolódik, ez az elengedhetetlen feltétele minden emberi társadalomnak. Miért történik egyáltalán valami, miért nem történik inkább a semmi? – kérdi Leibniz. Azt mondjuk erre: nos, éppen azért, mert azt a megalapozott reményt tápláljuk, hogy tudunk valamit megtörténtté tenni, képesek vagyunk gátlásaink, tanácstalanságunk és kétségbeesésünk fölé emelkedni. Ha érzelmileg legintenzívebb kapcsolataink szétzúzták a reményeinket, megtörték a bátorságunkat, akkor éppenséggel nem történik semmi.

Ebben az államszocializmus viszonyaira átvitt értelemben a „kollaborálás” a teljes tehetetlenséget jelenti, a lepaktálást az ördöggel, a társadalom egzisztálásának megakadályozását. Ebbôl ered a „tettesek” hebegése. Amit meg kell vallaniuk, vagy amit meg akarnak vallani, az olyan képtelenség, hogy a kapcsolatot, amit rendbehozni próbál, óhatatlanul lerombolja. Minden indok, amit felsorakoztatnak a védelmükre, különös módon privát marad. A létezni akaró emberiség nem osztozik és nem osztozhat bennük. Itt nincs „jóvátétel” és nincs „megbocsátás”. Nincs „jóvátétel”, mert aki árulást követ el, felszámolja azt a társadalmat, amelyben ez a szó jelent valamit, nincs megbocsátás, mert senki nincs, akinek csak különös vonásai volnának, mindenki mindig visel kollektív vonásokat is. Ahol a megértô egyén szeretne megbocsátani, ott a megsértett társadalmi lény mondja ki az ítéletet. Ebbôl ered az „áldozatok” belsô meghasonlása. Az aktáktól való félelem

Az aktától való félelem mindkét oldalt érinti. A „tettesre” társadalmi degradálás és emberi elszigetelôdés vár, az „áldozatokra” olyan felismerés, melyet a legszívesebben elhárítanának. Valódi problémájuk nem a múlttal van, melyet újra kell értelmezni, hanem a jövôvel. Amitôl az árulás örökre megfosztotta ôket, az az elfogulatlanságuk, hogy könnyedén tudjanak barátságot kötni másokkal, és ezzel nagyobb önbecsüléshez is jussanak. Egy emberi joguktól fosztották meg ôket, hogy elfogadják és komolyan vegyék a másik embert az emberek közti érintkezésben, hogy gondtalanul kísérletezhessen az ember, tévedhessen, majd újrakezdjen, gyengének és másokra utaltnak mutatkozhassék. A „tettes” megnyugtató siránkozására: „végül is nem ártottam neked”, azt feleli a magával tisztába jött „áldozat”: „Lehetséges. De minthogy most már tudom az igazat, ártani fogsz nekem, amennyire meg tudom ítélni. Valójában nemcsak nekem ártasz, hanem mindazoknak, akiknek én tartással és biztonsággal tartozom. Még ha én megbocsátok is, ôk nem tehetik ezt meg, és én semmiképpen sem ôhelyettük.”

Látható: Nincsenek jó okok az árulásra, ezzel szemben van egy csomó rossz ok a közös elhallgatására. Hogy melyik megoldás a legkedvezôbb „áldozatok” és „tettesek” további élete és együttélése szempontjából – az archívumok megnyitása vagy a lelakatolásuk –, ennek a jövôben kell kiderülnie.

Van egy egész különleges fajta „árulás”, árulás egy harmadik fél javára, „tettesek” és „áldozatok” nélkül. Nem mondom meg neked, amit másutt rólad mondok, de éppen ez szolgálja a javadat. Ha tudnád azt, ami itt a legnagyobb titokban történik, berzenkednél, és talán elég óvatlan volnál ahhoz, hogy elronts mindent. Így viszont gondoskodom arról, hogy semmi bajod ne történjék, hogy újra dolgozhass a szakmádban, és kiutazhass az országból, úgy, ahogy szeretnéd. Titkos diplomácia régi barátságból. Nem állok elô azzal, hogy elárultalak. Aki így sározta be a kezét, mint én, az meghallgatást érdemel, sôt inkább még tiszteletet is, nem azt, hogy karanténba kerüljön. – Az ilyen untig ismert esetekben nem lehet az általános szabály szerint dönteni. Itt csak az ítélôerô segít, az egyedi eset mérlegelése. Ha tényleg az én kívánságom volt, amit segítettél megvalósítani, ha tényleg kijutottam Nyugatra, vagy bántatlan maradtam Keleten, mit vethetnék a szemedre? Ha nem, úgy istent játszottál, és légy átkozott.

Ilyesfajta mérlegelendô kérdések tisztázásához higgadtság kell mindkét oldalon: olyan gyanúsítók, akik nem vetítenek bele többet a múltba, mint amennyi valóban benne volt, és olyan gyanúsítottak, akik ma nem mondanak kevesebbet, mint amennyit annak idején mondtak; egészen normális emberek, kimûvelt „társas” érzékkel. Nem üldözési, ellenôrzési mánia

Nem kell azt hinni, hogy a kései NDK lakossága teljesen tehetetlenül állt szemben a métellyel. A társadalom fenntartására a legegyszerûbb megoldást találták. Mivel tudták, hogy a „pestis dúl az angyalok között is”, hogy végsô, minden kétséget kizáró bizonyosságot nem lehet találni, teljesen magukra vették a kockázatot.

Néhány nyilvánosan diszkreditált személyt kivéve mindenkit bevontak a saját szférájukba, amitôl valami ösztönzô cserét reméltek. Aki sikeres, emberileg is gazdagító kapcsolatokat akar kiválogatni magának egy kifelé elzárt társadalomban a tisztaság túlzott parancsai szerint, az könnyen egyedül marad. Az ember nem tudta és nem akarta megengedni magának az eckermannság luxusát, hogy csak olyanokkal érintkezzék, akik mintegy a tükörképei; inkább azt a goethei elvet választotta, hogy félretegye a habituális összeférhetetlenséget, fenntartásokat, ha a saját látóhatárának a kiszélesítésére lehetett számítani. Itt végül is határt szabtak a mindennapok abszurd túlpolitizáltságának, elvettek valamit az általános megfélemlítés rendszerének gátlástalan merészségébôl.

Hogy ezzel jobban jártak-e, mint azok, akik az óvatosságot tették meg a legfôbb polgári erénynek, félve pillantottak körül, és mindenütt a „céget” szimatolták, ez más kérdés. Mindenesetre ily módon ellenálltak a közepes tehetségû Stasi-tempónak, a hatalommal való bánás eme különösen kellemetlen változatának. Mi sem könnyebb, és mi sem kézenfekvôbb annál, mint hogy az általános elbizonytalanodást látványos áldozati ceremóniákra használjuk föl, állandóan figyeltnek, kémleltnek, üldözöttnek adjuk ki magunkat; a következô könyvre vagy a következô filmre a holtbiztos betiltást jósoljuk, és megszégyenítsük mindazokat, akik még mindig itt szaladgálnak minden eljárás és kihallgatás nélkül. Ezeknek az „érzékeny embereknek” a közönségre ható kis játékairól sem szabad ma elfeledkezni.

A Stasi-históriával szembeni széles körû önimmunizálás ellenében a felügyelô hatóság szondái a társadalom egyre finomabb pórusaiba hatoltak be. Aki minden ajtót megnyitott, a spiclit az asztalához hívta, amikor minden összejött, úgy olvashatott késôbb a saját házasságáról, mint valami „eseményrôl”. Ez az undor bénítja meg a keletnémeteket, sokukat mindmáig. Az állambiztonság nem volt az NDK, a „rendszer” nem volt az egész „társadalom”. Abba pedig meg kell bolondulni, ha azt mondjuk, hogy az emberekre nehezedô elnyomó apparátus volt az elindítója a mindennapi élet sosem látott brutalizálásának. Nem arról volt szó, hogy az erôszak, a terror itt véres orgiákat rendezett volna, nem ez adta a néhai államiság egyedülálló jellegzetességét, hanem ha valami, akkor a következô: minden életmegnyilvánulásnak egyenletes, mindent átható, semmit és senkit ki nem hagyó felügyelet alatt tartása; a vágyak és hajlamok feletti uralmi protektorátus, az abszolút kíváncsiság, amely mindig egy lépéssel elôtte akar járni a tetteknek, de még a motívumaiknak is. A visszamenôleges démonizálás ezt csak elkendôzi. 68 utáni életstratégiák

Amilyen helytelen volna misztifikálni a múltat, éppolyan méltatlan volna leegyszerûsíteni is. Százféle módon oszthatta be és alakíthatta az ember az életét. Minden tipizálás, még a leghajlékonyabb is mérföldnyi távolságra van a megélt valóság sokféleségétôl. Ez vonatkozik a most következô megkülönböztetésekre is, amelyek az NDK utolsó két évtizedére, az 1968 utáni idôkre vonatkoznak. Ha nem tévedek, a 68-as tapasztalat olyan kollektív életstílusoknak nyitott szabad teret, amelyek azelôtt nem léteztek.

Emlékezzünk csak: ez az évszám Németország keleti felében is az újrakezdés és reménykedés jegyében indult, a szocializmusnak és a demokráciának a szomszédos Csehszlovákiában reálisan kipróbált összeegyeztetésére. Elôször és utoljára találkoztak össze felülrôl és alulról jövô demokratizálási mozgalmak. Ebbôl adódott a reformfolyamat belsô dinamikája, és ebbôl adódott utána a nagy levertség, másnaposság is.

A fegyveres intervenció volt az államszocializmus kinyilatkoztatása. Komoly reformokra ezek után nem lehetett gondolni. Mit felelhettek az idôsebbek, akik eddigi elkötelezettségüket elárulva, a jövôbe vetett reményeiket megcsalatva látták, ha a fiatalabbak rákérdeztek életük értelmére, mozgatóira? Alig valamit, ami túlment volna pragmatikus alkalmazkodási szabályokon. Így hát itt is felnôtt egy nemzedék, bár más okokból, mint Nyugaton, amelyik a tekintélyek hallgatását a maga módján értelmezte: anything goes – if it works (minden elmegy, ha beválik). Némelyek tetteik banalitásának tudatában vitték végbe a tökéletes alkalmazkodást ahhoz, ami van: a felvilágosult cinikusok; mások felforgató játékba kezdtek, és a beérkezettek, az uralmon levôk és felnôttek fülébe saját korábbi eszméik melódiáját zengték: az eretnek reformerek; megint mások megcsömörlöttek ettôl a póztól is, és vagy ellenzékbe vonultak, vagy német nacionalista jelszavakkal kezdtek kacérkodni; egy további csoport szkeptikusnak, formálisan apolitikusnak mutatkozott, mint akiket csak a kísérletezés és a nyelvi játékok érdekelnek: ezek voltak a késô hetvenes és a nyolcvanas évek „posztmodernjei”; végül itt voltak azok, akik átvették az idôsebbek halk morgolódását a rezignáltságuk nélkül, és azt remélték, hogy egyszer, nem is olyan sokára, kárpótlást kapnak az elveszett évekért: a hallgatag többség.

Ilyen és hasonló viselkedésmódok kialakulása nélkül, az érvényesítésükre való törekvés nélkül, a „stabilizált társadalom” inkább szótlan, mint beszédes belülrôl kezdôdô felrobbantása nélkül csodának kellene látnunk az NDK végét.

Aki durva sztereotípiákkal ostromolja ezt az életvalóságot, és mindenütt csak a totalitárius uralmi praktikákat és kollaborálásgyanús viselkedésmódokat veszi észre, a javító célzatú és az ellenható mozgalmakat megrögzötten figyelmen kívül hagyva, az egyszer szó szerint vehetné Wittgensteint, és amirôl nem tud beszélni, arról jobban tenné, ha hallgatna. Régi és új elitek

Úgy látszik, hogy akinek a változások elôtt csôdöt mondtak a leegyszerûsítései, az most, a fordulat után, több sikerrel próbálkozik. Kétszer is megpróbálták az egyszer már jól bejáratott sematizmust újra feleleveníteni. Elôször a régi elit rovására, aztán az újéra. „Összefonódások” volt az egyik jelszó, „megpattanók” a másik. Nehéz volna megmondani, hogy a két konstrukció közül melyik tesz túl gondolatszegénységben a másikon.

Mintha a keletnémetek egy gyarmatosított országban élnének, azzal riogatják ôket, hogy régebbi elitjük néhány trónfosztottat leszámítva továbbra is odafönt van – uralmi ismereteit jó pénzre váltva –, az új urak mellett teljesít készséges és szívesen vett szolgálatokat. Senki sem állítja, hogy a kérdéses személyek körét a fordulat során teljesen megfosztották volna a hatalomtól. Közülük nem kevesen ma is tisztes pozíciókat töltenek be a felsôbb igazgatásban, a középszintû gazdasági irányításban, a tudományban, a hadseregben és a rendôrségen.

Alkalmi szövetségek könnyelmû nyugati érdeklôdôkkel, befektetések, telekvásárlások, pályázatok és állások betöltése – mindig újra gondoskodnak a feltûnésrôl. A sötétebb dolgok kétségtelenül följebb vannak. De egy dolognak határozottan híján vannak a régi kedvezményezettek: a szimbolikus tôkének, a társadalmi presztízsnek. Ebben az összefüggésben pedig errôl van szó. Nincs semmi becsületük a saját lakosságuk körében, ezért éppoly kevéssé tölthetik be az új struktúrák helytartóinak szerepét, mint a tolmácsokét, akik az idegen elitek igényeit fordítják le a bennszülöttek nyelvére. Sôt. Egyik napról a másikra elveszíthetik a funkciójukat A vitakultúra német nyomorúsága

„Helmut Kohl szövetségi kancellár (CDU), hangosan fontolgatván a Stasi-archívumok lezárását, elkeseredett vitát váltott ki a korábbi NDK polgárjogi harcosok körében. A Stasi feloszlatásával megbízott egykori NDK kormánybiztos, Werner Fischer tegnap Friedrich Schorlemmer lelkész ‘határozott kordába szorítását’ követelte, miután az a Stasi-akták megsemmisítése mellett emelt szót. Hét korábbi NDK polgárjogi aktivista és mai Bundestag képviselô a Bündnis 90/Zöldek színeiben Schorlemmert azzal vádolta, hogy föláldozza a polgárjogi mozgalom eszményeit a kollaborálás oltárán.”

Parádés példája ez a keletnémet disszidensek vitakultúrájának. Miféle polgári jogokat védtek azok, akik a szabad véleménynyilvánítás emberi jogát ilyen leplezetlenül semmibe veszik, és érvek helyett úgyszólván rendszeresen a gyanúsítás, rágalmazás és erkölcsi kiközösítés eszközéhez nyúlnak? Lehet Schorlemmer felfogását hamisnak és rosszul megalapozottnak tartani, praktikusan is károsnak, mert új igazságtalanságot hoz létre, szakadékot azok között, akik ismerik az aktájukat, és akik sosem láthatták. De aki minden érvelést félretol, hogy a személyt, aki mindezt kifejti, „kiközösítse” azzal, hogy a kancellár kiszolgálójának bélyegzi, az az emberiesség alapjait tiporja sárba.

A feldúltság éleslátóvá tesz, mélyebbre látóvá, mint ahogy szeretnénk: megláttatja velünk a német nyomorúság folytonosságát, amely nincs meg „tôrdöfési legendák” nélkül, amelynek a számára mindenki külsô vagy belsô ellenségek képviselôje, szekértolója lesz, aki nem osztja a felfogásunkat. Aki fontos dolgokban ellentmond, olyanokban, amelyek érzékenyen érintik egyének és csoportok cselekvéseinek és élményeinek lényegét, az out, ki van taszítva, többé már nem tartozik közénk, eljátszotta azt a jogát, hogy jogai legyenek. Nincs eszénél, nem tudja, mit akar, csak idegen megbízásból teheti, amit tesz – ilyen mélyen rabul ejtette a régi rendszer állítólagos ellenfeleit, hogy annak nyomorult ellenség-, helytartó- és bérenc-retorikája túléli bennük saját bukásának dátumát: ikertestvérek szellemtelen korokban. Az együttmûködés tipológiája

E szatírjátékokra tett kitekintés után térjünk vissza a kiindulópontunkhoz. Segít-e a „kollaborálás” címszava az egykori NDK feletti elmélkedésben? Szerintem igen, feltéve, ha tartózkodunk a durva, szimpla analógiáktól, és az olyasfajta semmitmondó kliséktôl, hogy „Valamennyien kollaboránsok voltunk”.

A történelem eredeti mércéjével mérve az együttmûködés következô tipológiája adódik: A hivatalos kollaborálás lehetôsége a hatalmi elit kezében volt. Ez a szovjet megszálló hatalom kívánalmainak igyekezett megfelelni, amennyiben messzemenôen átvette annak tulajdoni és uralmi viszonyait, nem tûrt ellentmondást, adott esetben „pacifikált”, és gondoskodott a jóvátételfizetés zavartalan végrehajtásáról. Alkalmanként, mint a berlini fal megépítésével, túllôtt a kívülrôl elôírt célon. Nacionalista motívumok ebben alig játszottak szerepet. Ez is eltér egyebek mellett a Vichy-rezsim uralkodási módjától, akárcsak a károk csökkentésére és a régi elitek védelmére irányuló politika hiánya.

A hatalmi elittôl eltérôen, amelyik közvetlen kapcsolatokat tartott fenn a gyôztes nagyhatalommal, a társadalom többi része közvetve „kollaborált”, részben önkéntes, részben kényszerû együttmûködésben a keletnémet helytartókkal.

Jórészt önkéntesen, nemritkán lelkesen ment végbe – legalábbis eleinte – az ideológiai „kollaborálás”. Ez vált az értelmiségiek egyik felségterületévé. A vezetô körök törekvése a tradíciókkal való radikális szakításra sokak szemében hatott hitelesen és vonzóan. A „kozmopolita és formalista elhajlók” elítélésével párhuzamosan megkezdôdött a hivatkozás a történelmi hagyományokra, kiemelve mindazokat a gondolkodás-, érzés- és viselkedésbeli tradíciókat, amelyek beleillettek a keletkezô társadalmi építménybe, hogy ez utóbbit amazok természetes folytatásaként lehessen értelmezni: ilyen tradíciók az alsóbb rétegbeli és a munkáshagyományok, az antimilitarizmus és az antifasizmus, valamint szövetségi és képviseleti szempontokból a polgári humanizmus is. A kulturális megalapozás aktusa, amely eddig marginális vagy a nemzetiszocialisták által üldözött szellemi miliôket vont az új közösség védôszárnyai alá, sikeres volt. „Tradicionális” és „organikus” értelmiségiek siettek kimunkálni a történelemnek azt az olvasatát, amely a két egymással mindig viaskodó nemzet feltételezésére épült, eközben bôven érvényesítették saját származásukat és társadalmi elhelyezkedésüket. Amint megtették kötelességüket, és renoméjukat illendô módon az új rend mérlegének serpenyôjébe dobták, utolérte ôket elôdeik sorsa. A reagálások közismertek: kivándorlás, belsô emigráció, vagy ahogy ez a legtöbb esetben történt: búcsút inteni a heroikus ifjúkori elképzeléseknek.

A technokrata kollaborálás nagyrészt megfelel az értelmiség most taglalt együttmûködésének. A különbözô szakmai csoportok, orvosok, jogászok, mérnökök stb. vezetôi egyöntetûen integráltattak az uralmi rendszerbe, ami magától gondoskodott a hatalom birtokosainak terveihez való hozzájárulásukról. Miután lecsengett a „felemelkedô társadalom” eufóriája, és az egésznek és részeinek irracionalizmusa mind nyilvánvalóbbá vált, a szakértôk morogni kezdtek, amire a „rendszer” anyagi eszközökkel próbálta megnyerni ôket. Amikor már ez sem volt elég, kivándorló alcsoportok, például az orvoslás területérôl, ürítették ki a társadalombiztosítás egész ágazatait. Ennél a passzív ellenállásnál többet nem engedett meg a külsô nyomás és a belsô konkurencia. Emberi gyengeség és elemi tisztesség

Marad még a funkcionális „kollaborálás”. Ez mindenkire kiterjed, aki megmaradt az uralkodó körülmények között, ellátta a munkáját, élt a képzési és karrierlehetôségekkel, és rendesen fizette az adóját. Leegyszerûsíthetnénk a dolgot, és azt mondhatnánk röviden és velôsen, amit már a Pétain alatti francia viszonyokról is mondtak: „Ha azt akarjuk, hogy a kollaborálás vádja jelentsen valamit, és köthetô maradjon az egyén választási szabadságához, ebben az összefüggésben nem használható”. Mert a kisembereknek tett szemrehányás csak arról az ostoba csodálkozásról árulkodik, hogy miért volt kedvesebb az életük esetleges haláluknál a fal tövében. De nem ilyen egyszerû a dolog.

Aki a mindennapi ártatlanságban mosta kezeit, könnyen elszámíthatta magát. A közélet színterén bekövetkezô hirtelen fordulatok a magánéletet is egyre-másra váratlanul a rivaldafénybe állították. Ilyenkor drága volt a jó tanács, és hiánycikk a civil kurázsi. A sokféle közösségi forma, a „kollektívák”, melyekbe majdnem mindenki beletartozott, csak annak nyújtottak biztonságot, aki nem lépett ki az árnyékukból. Amint valakit egyszer pellengérre állítottak, hamar összeomlott a kollektívák mint védô és rendezô terek kettôs funkciója.

Párttagok, munkatársak, harcostársak és szomszédok, akik az imént még készek voltak a spontán szolidaritásra, kínos hallgatásba estek. Ahogy az ember maga is hallgatott, amikor mások kerültek bajba. Ezek az elôre látható reagálási módok még külön megnehezítették a személyes kiszállást a béketûrôk szövetségébôl. Ez még nem „démonizálása” a mindennapi életnek, nem „kollaborálás-neurózis”, ha rögzítjük ezt a deprimáló tapasztalatot.

És az „árulás”, az „együttmûködés” eme létrájának tetôfoka? Nem jelent különbséget, keresztezi az egyes rubrikákat. Ezzel bizonyítja odatartozását egy olyan dimenzióhoz, amelyhez a szociológiai osztályozás egymagában nem ér el. Bármennyire vallatóra fogják is, hogy árulja el társadalmi titkát, meghatározott miliôkhöz és csoportokhoz való kötôdését, neki magának, mint „eseménynek” éppoly kevéssé fejtik meg a titkát, mint ellenpólusának, a tévedhetetlen emberségnek, amely fittyet hányva minden érvnek, csak belsô hangját, útmutatását követi. Talán majd egyszer pontosabban fogjuk ismerni a családi, szellemi és társadalmi feltételeket, amelyek mindenek fölé helyezik az emberi tisztességet, az elemi interperszonális reflexeket. Ez volna a szociológia meghaladása a saját eszközeivel.

A téma, amelynek valóban feltáró kutatása még mindig várat magára, ott rejlik azokban a sorokban, amelyekben Eugen Kogon próbálta szavakba önteni a szörnyûségrôl szerzett egészen személyes tapasztalatát. „Hogy sikerült-e a lágerélmények lelki feldolgozása, az elsôsorban nem a szociális származás és a korábbi társadalmi pozíció függvénye volt, hanem majdnem kizárólag a jellem erején múlt, és vallási, politikai, humanitárius célkitûzések meglétén vagy hiányán... Aki a koncentrációs táborba nem hozott mást, mint egy odakint elismert klikk, klán, kaszt vagy nemproletár osztálytudatot, az el volt veszve, ha másként nem, úgy, hogy kívülrôl és belülrôl is tönkrement, elzüllött. A társadalmi kosár tartórúdjait már az elsô nap radikálisan meghajlították, ha ezek szolgáltak a jellem és a gerinc pótlására, viselôjüket le lehetett írni.”


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/