PATRICK SÜSKIND

1989. NOVEMBER 9.


1989. november 9-én, csütörtökön 19 óra 15 perckor – 8 hónapja múltam 49 éves – Párizsban a francia rádióban hallottam a rövid bejelentést, hogy a kelet-berlini kormány úgy döntött, éjfélkor megnyitja az NSZK-ba illetve Nyugat-Berlinbe vezetô határait.

Nagyon jó! – gondoltam. Végre történik valami. Végre ezek az emberek is megkapják a szabad költözés elemi jogát. Végre az NDK is megindul a reformok, a demokratizálás és liberalizálás Gorbacsov kijelölte útján, mint Magyarország és Lengyelország már korábban, és feltehetôleg hamarosan Csehszlovákia és Bulgária, s egy nap remélhetôleg a legvisszataszítóbb keleti potentát alatt sínylôdô Románia is.

Kikapcsoltam a rádiót, és elmentem vacsorázni. Még rend volt a világban. Még fel tudtam fogni, mi folyik a világpolitikában, még tudtam követni az európai változások gyors, de teljesen ésszerûnek és kiszámíthatónak tûnô tempóját. Még valamelyest a kor magaslatán éreztem magam.

Ennek aztán vége lett, amint néhány óra múltán visszatértem a vacsorázásból. Nem tudom, hogy éjfél elôtt vagy után volt-e, tehát még november 9-én vagy már 10-én, mindenesetre újra bekapcsoltam a rádiót, ezúttal a Deutschlandfunkot, egy helyszíni közvetítést fogok ki Berlinbôl, ahol úgy látszik, eközben valamiféle karneváli hangulat tört ki, egy interjút hallgatok Walter Momper kormányzó polgármesterrel, akinek fejtegetései a következô mondatban tetôznek: „Ma éjjel a német nép a legboldogabb nép a világon!”

Mintha villám sújtott volna. Azt hittem, nem jól hallok. Hangosan meg kellett ismételnem a mondatot, hogy felfogjam: „Ma éjjel a német nép a legboldogabb nép a világon!” – mégsem értettem. Talán nincs ki a pasasnak az összes kereke? Talán be van rúgva? Esetleg én vagyok berúgva? Mit értett azon, hogy „a német nép”? A Szövetségi Köztársaság vagy az NDK polgárait? A nyugat- vagy a kelet-berlinieket? Valamennyit együtt? Talán még minket bajorokat is beleértve? Végül talán még engem is? És hogyhogy boldog? Mióta tud egy nép – ha egyáltalán van ilyen, hogy a német nép – boldog lenni? Én talán boldog vagyok? Honnan tudja ezt Walter Momper? És eszembe jut Gustav Heinemann, a Szövetségi Köztársaság legérdesebb, legkevésbé hatásvadász, és ezért talán legtipikusabb elnöke, aki egy újságírónak, aki azt kérdezte tôle, szereti-e Németországot, azt válaszolta: „Én a feleségemet szeretem.”

Úristen, Walter Momper! – gondoltam, – hogy galoppírozhattad így el magad! Ezt a mondatodat holnap az orrodra húzzák a kommentárok. Életed végéig nem mosod le magadról. Egy életre nevetségessé tetted magad ezzel az egyetlen meggondolatlanul odavetett mondattal! Amint azonban másnap nézem az újságokat (német újság már nem volt, azokat úgy tépték ki az árusok kezébôl), hallgatom buzgón a rádiót – Walter Momper lett a nap hôse. Nemcsak, hogy nem húzza senki az orrára azt a mondatot, ellenkezôleg, a „legboldogabb néprôl” szóló mondat bejárja a világot, ez lesz ennek az órának a jelmondata, majd („a hónap góljához” hasonlóan) „a hónap mondásává” választják, sôt „az 1989-es év mondásává”.

Alig tértem magamhoz ebbôl a sokkból, néhány nap múlva azt tudom meg az újságból, hogy Willy Brandt, ifjúkorom bálványa, szociáldemokrata, akárcsak Momper, kiadta a jelszót: „Most összenô az, ami összetartozik”, amivel, semmi kétség, csak az NDK-ra és a Szövetségi Köztársaságra gondolhatott, beleértve egész Berlint.

Szenilitás, gondolom. Az Alzheimer-kór világos esete, vagy valamilyen más, a korral járó megzavarodása a gondolkodó és ítélôképességnek. Mert mi az, ami itt összetartozik, tessék mondani? Semmi! Ellenkezôleg: Elgondolni sem lehetne valami kevésbé összetartozót, mint az NDK és az NSZK! Eltérô társadalmak, eltérô kormányok, eltérô gazdasági rendszerek, eltérô nevelési szisztémák, eltérô életszínvonal, eltérô blokkokhoz való tartozás, eltérô történelem, eltérô ezrelékhatár – egyáltalán nem nô itt össze semmi, mert egyáltalán nem tartozik össze semmi. Kár Willy Brandtért, aki becsületben megôszülve vonulhatott volna vissza! Miért kell exponálnia magát, és ilyen badarságokat beszélni, s ezzel kockára tenni a jó hírnevét?

És már megint melléfogtam. Akárcsak az elôbb Momper mondása, most Brandt kijelentése válik a nap jelmondatává, lelkesen megtapsolják a keleti és nyugati tömegdemonstrációkon, felkapják mint vezérformulát, nemcsak a saját pártjában, hanem még a kormánypártokban, sôt a zöldeknél is.

És végül a harmadik és utolsó csapás történelmi-politikai identitásomra és öntudatomra, valamivel késôbb ugyan, de azonos kontextusban: 1990 februárjában látok egy tévébeszámolót arról, hogy Kohl kancellár visszaérkezett Moszkvából, ahol megkapta a szovjetek elvi hozzájárulását a német egységhez – vagy megkapni vélte, ez most mindegy. Kohl kancellár ott áll a repülôgép folyosóján, láthatólag a legjobb hangulatban, pezsgôspohárral a kezében, amelyben, ahogy a kommentátortól megtudjuk, krími pezsgô pezseg, és azt ordítja a hátul ülô újságíróknak és a delegáció tagjainak: „Mindenkinek van mit innia ott hátul?” Aha, gondolom, a pasasnak születésnapja van, és fizetni akar egy rundot, ez rendes dolog tôle. Szó sincs róla! Kohl kancellárnak, ahogy késôbb a lexikonból megtudom, csak április 3-án van születésnapja, és nem februárban. És egyáltalán nem azért akar fizetni egy rundot, mert jó hangulatban van, hanem miután az általános egyetértô mormogás jelzi, hogy mindenkinek van innivalója, felemeli a poharát, és így kiált: „Hát akkor: Németországra!” És a mögötte álló, négyötödrészben általa eltakart külügyminiszter kissé félrehajol, hogy jobban láthassák, ô is emeli poharát, egy kissé talán bátortalanabbul, és iszik: „Németországra!”

Nem tudtam se köpni, se nyelni. Eddig soha nem láttam embert Németországra inni. Én a feleségemet szeretem

El kell ismernem, hogy tósztokkal önmagukban sem sokat tudok kezdeni. Az ünnepélyes tósztmondást, majd a poharak többnyire ezt követô egymáshoz koccintgatását mindig fölöslegesnek, kínosnak és nem éppen higiénikusnak tartottam. Legfeljebb egy egyszerû „Egészségünkre!” és éppen csak jelzésszerû poháremelés az, amire képes vagyok. Ha muszáj volna, ha egy elháríthatatlan ünnepi alkalom szükségessé tenné, alkalmasint hajlandó lennék inni valakire, egy személyre, egy ünnepeltre, egy díjnyertesre, akár még olyan ködös dolgokra is, mint „a boldog jövô”, vagy hogy „minden jól sikerüljön” vagy hasonlókra – de egy országra soha. És a világ minden országa közül a legkevésbé Németországra, amelynek nevéhez – még csak 50 éve múlt! – visszavonhatatlanul kapcsolódik a világháború és Auschwitz.

Tudom, tudom, nem így gondolta a kancellár, amikor „Németországra!” ivott. Nem a régi, agresszív Németországra gondolt, hanem a mai és az eljövendô, egy békés, civilizált és Európába beilleszkedett Németországra. A jövôre irányult a tekintete, nem a múltba, ezt elhiszem neki...

Lehet, hogy ebben a vonatkozásban múltba fordulóbb vagy érzékenyebb vagyok, mint ô, vagy egyszerûen másfajta neveltetésben volt részem, ami bizonyos szavak és nyelvi fordulatok használatát, helyesen vagy helytelenül, de megtiltja, lehetetlenné teszi a számomra. Még az is meglehet, hogy úgy áll a dolog, ahogy az újabban Kohl kvázi újságíróadjutánsaként fellépô Rudolf Augstein egy SPIEGEL-kommentárban megállapította: „A darwinista beállítottságú történelem” – így Augstein – „láthatólag nem hagy elég idôt a visszatekintésre, az emberek javára váló ‘gyászfeldolgozásra’ ”. Lehet, hogy így van. Én a magam részérôl persze egyáltalán nem vagyok darwinista beállítottságú, én szívesen adok magamnak idôt arra, hogy visszatekintsek, vagy elôre, vagy fölfelé, és ha egy olyan tósztot hallok, mint a Kohl kancelláré, akkor úgy érzem magam, mintha a darwinista beállítottságú történelem hirtelen egy hatalmas lépéssel átgázolt volna rajtam. Akkor kiesem az idôbôl.

Nagyjából ugyanabban az idôben, amikor Kohl kancellár a felhôk fölött szárnyalva elmondta tósztját, riválisa a kancellári posztra, Oskar Lafontaine, beszédet tartott egy SPD-rendezvényen, amelyben azt mondta, hogy a német egység kérdése számára tökéletesen másodlagos, sokkal fontosabbnak tartja, hogy azzal törôdjünk, hogy az embereknek Lipcsében, Drezdában és Kelet-Berlinben ugyanolyan jó dolguk legyen, mint azoknak, akik Bécsben, Frankfurtban, Párizsban vagy Madridban élnek. Hegyeztem a fülemet. Végre, annyi érthetetlen kijelentés után, egy olyan mondat, amit megértettem. Függetlenül attól, hogy a benne kifejtett tétel igaz-e vagy hamis, hogy harmonikusan egybecseng-e a darwinista beállítottságú történelemmel vagy sem (esetleg még nem) – ez legalább olyan beszéd volt, amit értettem, olyan politikai terminológia, amelyhez tudtam kapcsolni valamit. A kijelentést udvariasan megtapsolták ugyan a jelenlevô elvtársak, de egyáltalán nem lett belôle a nap jelmondata. Teljesen alámerült a tósztok, izgatott kommentárok és újabban az utcákon skandált „Deutsch-land-ei-nig-Va-ter-land”-kiáltások özönében. És aki ezt a kijelentést tette, röviddel ezután egy kést kapott a nyakába valami ôrülttôl. Ettôl kezdve nem értettem a világot. Egy meghiúsult cikksorozat

Hogy megvilágítsam szellemi zavarodottságba zuhanásom mértékét, szeretnék elmesélni egy epizódot 1988 tavaszáról, amikor a világ még rendben volt, és én még a kor magaslatán éreztem magam.

A ZEIT tárcarovatának egyik szerkesztôjétôl kaptam egy felkérést, hogy vegyek részt „A német egység jövôje” témájában tervezett cikksorozatban. Postafordultával és teljes magabiztossággal visszaírtam, hogy kíméljen meg az ilyen badarságoktól. A német kérdésrôl 20 évvel azelôtt elmélkedtem utoljára egy egyetemi szemináriumon, akkoriban napokon, de fôként éjszakákon át vitatkoztunk a barátaimmal errôl a kimeríthetetlen akadémikus témáról, mindig ugyanazzal az eredménnyel, hogy a német kérdésre nincs megoldás, és nem is kell hogy legyen, mivel egy távoli napon magától feloldódik majd egy akármilyen európai levesben – remélhetôleg. Addig azonban kár volna ezen gondolkodnom, Németországról már semmi nem jut eszembe, valóban nem is tudnék még egy témát elképzelni, amelyik ennyire a könyökömön jönne ki, mint a német, és ô, a szerkesztô lenne szíves valami más témát keresni, hiszen isten tudja, vannak korunkban fontosabb, sürgetôbb és mindenekelôtt aktuálisabb problémák napirenden a politikában, mint a német egység teljesen elavult kérdése.

A szerkesztô köszönte szépen a lemondólevelet, és hozzátette, hogy hasonlókat kapott mintegy 20 vagy 30 másik kiszemelt szerzôtôl, ennélfogva úgy határozott, hogy ejti „A német egység jövôjérôl” szóló cikksorozat tervét. Ez – ismétlem – 1988 elején történt.

Alig 18 hónappal késôbb benne voltunk a szószban. „Not with a bang but with a whimper” (nem robajjal, inkább nyöszörögve) összeomlott Kelet-Berlinben az elaggott rendszer, a mindeddig mindenható Erich Honecker, aki épp csak hogy meghirdette károgó hangon, hogy a fal még 100 évig állni fog, egyik napról a másikra valamennyi hivatalától, lakásától, kontójától és pornófüzetkéjétôl megfosztva egy protestáns lelkész kertjében találta magát, egy Krenz névre hallgató flott ember lépett a színre, néhány napig NDK-államfôként vicsorított ránk az újságoldalakról, amíg, mint egy fejbekólintott vásári bábfigura, hirtelen el nem tûnt a süllyesztôben, s fel nem váltotta Modrow csôdtömeggondnok. Egy bizonyos Schalck-Golodkowski is játszott egy rövid és áttekinthetetlen szerepet, majd sápadt hölgyek és elcsigázott urak léptek fel és tûntek le sûrû egymásutánban – képtelenség minden nevet fejben tartani – karnagyok, írók, ügyvédek, és újra meg újra lelkészek, a lipcsei gyertyás tüntetéseknél a „Wir sind das Volk!” helyett egyszerre csak a már említett, különösen hülyén hangzó „Deutsch-land-ei-nig-Vat-ter-land”-ot kezdték kántálni. Választásokat írtak ki, hoztak elôre, tartottak meg, néhány nap leforgása alatt koalíciót és demokratikus kormányt alakítottak, néhány hét alatt államszerzôdést tárgyaltak meg és írtak alá a Szövetségi Köztársasággal, bevezették a német márkát, és most, amikor ezt írom, az a német egység, amelynek puszta taglalása két évvel ezelôtt még a legporosabb és legfölöslegesebb politikai spekulációnak tûnt, lényegében elintézett dolog. Nincs ember – sem bel-, sem külföldön – aki még kétségbe vonná, és egy következô éven, ha nem már néhány hónapon belül, realitássá válik. Az események fejlôdése... nem, erre már egyáltalán nem a fejlôdés a helyes kifejezés... az események száguldása valóban szédítô volt.

Majdnem úgy éreztem magam, mint az elaggott rendszer egyik képviselôje, az NDK népi kamarájának azóta elhalálozott elnöke, Horst Sindermann, aki 1989 novemberében az azóta szállóigévé vált szavakat mondta: „Olyan volt, mintha 40 év szocializmus hirtelen kicsúszott volna a lábunk alól.”

Hasonló dolog történt velem és – gondolom – nem kevés kortársammal is. Ha nem is 40 év szocializmus, de 40 év szilárd, látszólag rendíthetetlen, szolid háború utáni európai rend csúszott és csúszik ki hirtelen a lábunk alól. Ebben a rendben nôttünk fel. Másmilyent nem ismertünk. A mi államunk az NSZK

Nem mintha különösebben sokra becsültük volna, fôleg ami a külsô vonatkozásait illette: Európa felosztását keletre és nyugatra, Berlin felosztását, a világ felosztását két egymással ellenséges, felfegyverzett katonai blokkra – ezt perverznek és veszélyesnek tartottuk – de a hitleri Németország kiváltotta világháború következményét láttuk benne, amit tudomásul kell vennünk, s amit csak szekuláris folyamatokban lehet lépésrôl lépésre leküzdeni. Hogy a számlát a háborúért fôként a vasfüggönyön túl élô embereknek kellett megfizetni, ez sajnálatos volt, de nem lehetett rajta változtatni, legfeljebb egy újabb, még pusztítóbb háború árán.

Az iskolában persze azt tanították nekünk, hogy Németország kettéosztása nem lehet tartós, hogy az alaptörvény preambuluma minden német szövetségi politikust arra kötelez, hogy a megszüntetésére törekedjen, hogy a Szövetségi Köztársaság és fôvárosa, Bonn csupán provizórium. De ezt már akkoriban sem hittük el, és az évek során egyre kevésbé. Az ember nem él évtizedeken át provizóriumban – fôként nem egy ilyen pompásan gyarapodóban, fiatal emberként meg különösen nem –, és amikor a vasárnapi szentbeszédekben „a zónabeli fivéreinkrôl és nôvéreinkrôl” volt szó, vagy amikor a berlini fal megépítése után arra szólítottak fel minket, hogy a nemzeti szolidaritás jeléül tegyünk mécsest az ablakokba, ez éppolyan nevetségesnek és hazugnak tûnt számunkra, mintha azt kívánták volna tôlünk, már majdnem felnôttektôl, hogy tegyük ki a csizmánkat az ablakba, hadd dobjon bele csokit a Mikulás. Nem, a nemzet egysége, és a nemzet általában nem volt a mi ügyünk. Teljesen elavult és a történelem által megcáfolt 19. századi eszmének tartottuk, amelyrôl nyugodtan lemondhatunk. Hogy a németek két, három, négy vagy akár egy tucat államban élnek, az nekünk édesmindegy volt. Június 17-én vitorlázni mentünk. Viszonyunk az államhoz, amelyben éltünk – nevezetesen a Szövetségi Köztársasághoz – eleinte tartózkodóan szkeptikus volt, késôbb lázadozó, majd pragmatikus, és végül talán még némi távolságtartó szimpátia is jellemezte. Ez az állam teljesen nem-provizórikusan jónak bizonyult, szabad volt, demokratikus, jogszerû, praktikus – és éppolyan öreg vagy fiatal, mint mi, és ennélfogva bizonyos értelemben a mi államunk.

Egyébként inkább nyugat felé vagy dél felé tekintgettünk. Ausztria, Svájc, Velence, Toszkána, Elzász, Provence, még Kréta, Andalúzia vagy akár a távoli Hebridák is – hogy csak Európáról beszéljünk – összehasonlíthatatlanul közelebb voltak hozzánk, mint olyan kétes területek, amilyen Szászország, Thüringia, Anhalt, Mecklen- vagy Brandenburg, amelyeken legfeljebb végszükségben hatoltunk át, hogy a tranzitszakaszon át mielôbb Nyugat-Berlinbe érjünk. Mit jelentett számunkra Lipcse, Drezda vagy Halle? Semmit. Annál többet jelentett Firenze, Párizs vagy London. Olyan városokat, mint Cottbus, Stralsund vagy Zwickau, még névrôl is alig ismertünk – ebben a sorsban persze azok esetében, akik közülünk a Majna vonalától délre születtek, osztoztak olyan egzotikus szövetségi köztársaságbeli városokkal, mint Gütersloh, Wilhelmshaven vagy Flensburg.

Ez volt a mi tudatos vagy öntudatlan viszonyunk a nemzet helyzetéhez, ez volt az a látszólag biztos talaj, ami november 9-én kicsúszott a lábunk alól. Egy földrengés, tudja isten. Európa súlypontja egycsapásra eltolódni látszott néhány száz kilométerrel keletre. Ahol azelôtt egy puszta fal állt, amelynek lehetôség szerint hátat fordítottunk, most hirtelen egy szokatlan, lendületes perspektíva tárult fel, és mi bámulunk, mint borjú a hosszú idô múltán kinyitott kapura, csak állunk, nézünk az új irányba, és nem merünk nekiindulni. Izgatott fiatalok, heves öregek

Más a helyzet a fiatalokkal, a 20-25 évesekkel, akiknek csak most kezd kialakulni a történelmi-politikai koordinátarendszerük. Az ô tudatos életükben az elsô fontos politikai események a hidegháború vége, a kelet-európai változások és a német egyesülés, amelyeket ha nem is lelkesedéssel, mégis izgatott érdeklôdéssel követnek. Azokban a hektikus novemberi napokban találkoztam Párizsban egy lánnyal, aki nemrég jött Berlinbôl, hogy néhány hónapig Franciaországban dolgozzon, és tanulja a nyelvet. Idegességében pillanatonként körbecsúszkált a székén, egyik cigarettát szívta a másik után – de nem azért, mert elôször volt egyedül külföldön, és mert Párizst olyan érdekesnek és izgalmasnak találta, mint én 20 évvel ezelôtt. Szó sincs róla. Inkább „totál hülyeségnek” tartotta, hogy kénytelen itt gubbasztani Párizsban, „miközben Berlinben megy az ‘akció’ ”. Három nappal késôbb nem bírta tovább, és visszautazott, gondolom, hogy a barátaival kôdarabokat kalapáljon le a falról, hogy át- meg átmászkáljon, hogy felmásszon a Brandenburgi kapura vagy Trabant-gôzt szívjon, és mindent tök jónak találjon. Engem ez 1968 nyarára emlékeztetett, amikor lógtunk az iskolából, hogy elmenjünk a Springer-ellenes tüntetésre, és ronggyá áztassuk magunkat a rendôrségi vízágyúkkal. „Ott lenni, ahol az ‘akció’ megy.” Tök jó!

Ugyanígy az idôsebbeknél, az ötven-hatvan éveseknél, akiknek az emlékezete még visszanyúlik a Szövetségi Köztársaság elôtti idôkig, és akik most a hatalom emeltyûinél ülnek. ‘k gyönyörûnek találják, hogy megint „mozgásba jött az európai politika”, ragyognak a magabiztosságtól és az elégedettségtôl, hogy megadatott nekik, hogy végre elôpattanjanak a mindennapi német politika árnyékából, nyakon ragadják a történelmet, hogy végbevigyék az egyesítés nagy mûvét.

Hát még az öregek! A háborús és háború elôtti generáció politikai és kultúraggjai Stefan Heymtôl Willy Brandton át az ifjú agg Augsteinig! Mintha egy doppinginjekciót kaptak volna, olyan fürgén vetik bele magukat a történésekbe, mintha a német ôsz volna az utolsó tavaszuk, olyan hevesen vesznek részt, tartanak beszédeket, kavarják a dolgokat, meghatottan, dühödten, vágyaik netovábbjánál találják magukat, vagy a legszebb remények kezdetén, kötekedô kommentárokat írnak, és mindent egybevetve egyáltalán nem aggokhoz méltóan viselkednek.

A valódi aggastyánok mi vagyunk, mi, a Szövetségi Köztársaság 40 éves gyermekei. Minket a földrengés jól elkapott. Velejéig megrázott valamennyiünket. Nemcsak történelmileg kialakult érzékenységünknél fogva, tehát amiatt, hogy soha nem ismertünk a fennállón kívül más rendet. Midlife-krízis

Ehhez még hozzájön a következô: A megrázkódtatások minket az elképzelhetô legrosszabb pillanatban érnek, mert egy olyan életszakaszban vagyunk, amikor az ember hajlamos egy kis szünetet tartani, befelé figyelni, visszatekinteni, egyenleget készíteni, és fokozatosan átállni az élet második felére. Fokozatosan, mondom, a legnagyobb nyugalomban, kimondott lassúsággal. Egy ilyen szakaszban mi sem terhesebb az ember számára, mint a lárma, a hangoskodás, és az események olyan szédítô felgyorsulása, mint amit mostanában élünk meg: pontosabban ahogy mindez mostanában átviharzik a fejünk fölött. Hiszen azt hittük, hogy a viharok mögöttünk vannak. Hiszen éppen csak hogy elrendeztük magunknak az élet dolgait mind politikailag, mind privátim.

Éppen csak hogy sikerült, sok tévút és botlás után, egy valamelyest stabil világképet berendezni magunknak, mint egy kis komódot sok-sok fiókkal, amelybe berakhattuk és elzárhattuk létezésünk ezernyi buktatóját és építôkockáját: ide a morális-etikai, oda a politikai, amoda a metafizikai dolgokat, emide a félelmeket és neurózisokat, amoda a szexet, családot, hivatást, pénzügyeket stb. – mindent szépen elcsomagolva, végre rendet csináltunk a gyerekszobában. (Igen, elismerem, hagytunk magunknak némi idôt a felnôtté válásra, hagyhattunk rá idôt, hosszabbat, mint az elôttünk járó és mint az utánunk jövô nemzedék, de végül nekünk is sikerült.)

És amikor végre azt hittük, hogy kézben tartjuk az életünket, és értjük a világot, és legalábbis nagyjából tudjuk, hogy hogyan és merre szalad a nyulacska... – akkor egyszer csak ránk jön a midlife-krízis a német egység formájában! Potenciazavarokra fel voltunk készülve, prosztatára, mûfogsorra, menopauzára, egy második Csernobilra, rákra, halálra, ördögre – csak a „Deutsch-land-ei-nig-Va-ter-land”-ra nem! Erre a politikai bóvlira! Erre a vénséges csotrogányra, amelyet rég bevágtunk a legalsó fiók leghátsó sarkába! Zsupsz! – itt fekszik a mi kis komódunk, és köröskörül, szanaszét szórva hever a sok buktató.

„Egy pillanat!” mondjuk, „Álljunk meg egy percre!”, és elképedten pislogunk, „Mi történt itt tulajdonképpen? És hogy lesz tovább? Német egység? Hogyhogy? Minek? Kell ez nekünk egyáltalán?” De még mielôtt igazán feltettük volna ezeket a kérdéseket, már halljuk is mindenfelôl – balról és jobbról, fiataltól és öregtôl – a választ: „Ez a vonat már elment!” „Aha”, mondjuk, vonatozásra egyáltalán nem készülve, „de nem lehetne ezt a vonatot még feltartóztatni... vagy mindenesetre valamilyen irányba vezetni... vagy legalább egy kicsit lefékezni, hogy ne rohanjon annyira?”

„Lehetetlen”, mondják, akik csinálják a dolgokat, és akik a kor magaslatán állnak, „a dolog most már megy a maga útján. Az eseményeket most már nem a politikusok irányítják, azok már alakulnak maguktól. Egy, kettô, három, rohamléptekkel masíroz a darwinista beállítottságú történelem: valutaunió július 1-re – az NDK-államok belépése az alkotmány 23. cikkelye szerint ôsszel – össznémet választások decemberben – Berlin fôváros – és kész, basta!"

Berlin fôváros, még ez is! Nem úszunk meg semmit. Hogy ennek aztán tényleg feltétlenül így kell lennie?, vetjük ellen bátortalanul: Berlin fôváros? De hát Bonn is elég tetszetôs volt... „A fellegekben jársz, tata. Már ez a vonat is elment.”

Félek? Nem, nem a félelem a helyes kifejezés. Akit sokkhatás ért, az nem fél. El vagyok képedve, még mindig. Kissé melegnek érzem a helyzetet, mint az olyan ember, aki száguldó vonatban ül, amelyik bizonytalan síneken halad olyan vidéken át, amelyet nem ismer. Homályos félelmeim vannak. Nem a régiek, hogy Németország esetleg visszaeshetne a harmincas és negyvenes évek barbárságába és nagyzási ôrületébe. Hanem a félelem attól, hogy sok súlyos társadalmi feszültség, irigység és huzavona támadhat idebent, és nem nálunk, hanem tôlünk távolabb, kelet felé, ahol a szovjet impérium szétesik, újabb háborúk és polgárháborúk.

Igen, és egy kissé szomorú vagyok, ha eszembe jut, hogy a kis egyhangú, nemszeretem, praktikus állam, a Német Szövetségi Köztársaság, amelyikben felnôttem, ezentúl nem lesz többé.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/