NÉMETORSZÁG ÉS KÖZÉP-EURÓPA

Természetesen nem „Közép-Európa” földrajzi fogalmára gondolok. Földrajzilag biztosan van ilyen. De „földrajztudományilag” sem tudjuk teljes pontossággal meghatározni, hol is vannak a határai. Gyerekkoromban azt tanultam az iskolában, hogy Svájctól Romániáig minden Közép-Európa. Nyugat-Németország viszont furcsa módon nem tartozott oda. Közép-Európa így egy masszív tömböt alkotott, melynek nyugat felé nyúlványa volt: Ausztria és Svájc. Politikailag naiv voltam, s így nem érzékeltem, hogy ami az idô tájt a „fiatal magyar népi demokráciában” Közép-Európának számított, az egyrészt maguk a „népi demokráciák” voltak (magyarán a Szovjetunió által megszállt, formálisan azonban általa be nem kebelezett európai államok), ezenkívül meg csupán két ország, amely területileg ezekkel összefüggött, s ugyanakkor nem volt tagja a nyugati szövetségnek. Jugoszlávia természetesen már dél-európai államnak számított (1948 után csak nem tartozhatott már Közép-Európához!); így azután két kicsi államnak (Bulgáriának és Albániának), összesen alig valamivel több mint tízmillió lakossal, jóllehet „népi demokráciák” voltak, mégis Dél-Európához kellett tartozniok: ki ne látsszék a lóláb.

Az említett nyúlvány (vagy talán éppen lóláb?), Ausztria és Svájc valahogy azért furcsának tûnhetett a számomra, különben már régen nem emlékeznék az egész dologra. Az a gondolat azonban, hogy a földrajzkönyvnek ez a Közép-Európája politikai, nem pedig földrajzi fogalomalkotás terméke, akkoriban még nem fordult meg a fejemben. Ma, éppen ellenkezôleg, azt kérdezném: Van-e egyáltalában értelme Közép-Európa földrajzi fogalmáról beszélni? Muszáj, hogy legyen Európának középsô része is? Földrajzi közepe természetesen van neki. Csakhogy az éppenséggel egy pont csupán. S az ország, melynek ez a pont a térképén fekszik, valamint a körülötte fekvô országok is, pontosan ugyanúgy besorolhatók Nyugat-, Kelet-, Észak- vagy Dél-Európába, ahogy felfoghatók közép-európainak is. Földrajzkönyvem bizonyára az 1948-49 körüli évekbôl származott, ezekben az években hozták nagy igyekezettel tetô alá az elsô szocialista tankönyveket. Azt sajnos nem tudom, hogyan nézett ki Közép-Európa a késôbbi földrajzkönyvekben: Megeshet – tehetetlenségbôl –, ugyanúgy, ahogy az enyémben. A fogalom azonban eltûnt a politikailag meghatározott nyilvánosság körébôl. És, vegyük észre, nemcsak Kelet-, hanem Nyugat-Európában is. 1956 után alapjában véve már csak két Európa létezett: épp az utóbb említettek. Nyugati szemmel nézve volt a szabad Nyugat-Európa, a vasfüggöny mögött meg a nem-szabad Kelet-Európa, keleti szemszögbôl meg létezett a „haladó” szocialista Kelet-Európa és a rothadó kapitalista Nyugat-Európa. Nyugodtan állíthatjuk, ha szabad fogalmakról egyáltalában ilyesmit mondani: Földrajzi fogalmaink (hiszen Nyugat és Kelet, akárhogy is, de csak földrajzilag meghatározottak) ôszintébbek lettek, amennyiben egyértelmûen politikai fogalmakká váltak. Finnország, egy Európa északkeleti részében fekvô ország ugyanolyan egyértelmûen Nyugat-Európához tartozott, akárcsak a délkeleten fekvô Görögország.

És nem volt ez másként a hetvenes évek végéig, a nyolcvanasok kezdetéig, mikor is a fogalom hirtelen feltámadt halottaiból. Aki politikai jóstehetséggel rendelkezett, már akkor megjósolhatta: Hamarosan eltûnik majd a vasfüggöny is, pontosabban valószínûleg pár száz kilométerrel keletebbre tolják. Ezt jelezte elôre a Közép-Európa-fogalom feltámadása. A „közép” jelentkezett, ami azt jelentette: bizonyos országok – kétségtelenül valahol a kontinensünk közepén – nem akartak többé Kelet-Európához tartozni, nem akarták már semmiképpen a „russzifikációt” elfogadni. Tipikusan fontos termékei e korszaknak a cseh emigráns Milan Kundera híres-hírhedt esszéje, továbbá Szûcs Jenô munkája Európa három különbözô régiójáról, amely eredetileg a Bibó-Emlékkönyv számára íródott; egy olyan korszakban, amikor Bibó már a magyarországi intellektuális ellenzék szimbolikus alakja volt. E tények már magukban is azt mutatják, hogy „Közép-Európa” az ellenzék ügyévé lett, egy olyan ellenzék ügyévé, melynek alapvetô törekvése alapjában véve nem politikai, hanem „kulturális” lett volna, ha céljait totális politikai átalakulás nélkül is el lehetett volna érni. Ahogyan azt Kundera olyan szépen megfogalmazta, manifesztté vált, hogy az az egész civilizációs forma, amely a kommunizmussal ránk lett kényszerítve, számunkra, közép-európaiak számára teljes egészében idegen.

Talán nem felesleges ebben az összefüggésben megemlíteni, hogy Kundera említett esszéjének német szövege, egy – a szerzô által különben nem autorizált – fordítás franciából, nagyon is kérdéses címmel jelent meg: Un Occident kidnappé oder die Tragödie Zentraleuropas. Franciában Közép-Európára (akárcsak a magyarban) egy kifejezés van: Europe centrale. Így azután nem jut az ember eszébe, hogy ezt németre elvileg kétféleképpen lehet fordítani: Zentraleuropa és Mitteleuropa. Csakhogy az elôbbi nem jelent semmit: nem tapadnak ugyanis hozzá azok a történelmi emlékek, amelyek a „Mitteleuropá”-t politikailag megterhelik. Észre kell tehát vennünk, hogy a Közép-Európa fogalom politikai történetéhez, illetve Közép-Európa politikai fogalmának történetéhez az a tény is hozzátartozik, hogy a németek manapság már félnek a fogalomtól. Joggal félnek ugyanis attól, hogy e fogalom mai partnereiket, a valahai ellenséget, Friedrich Naumann 1915-ös Mitteleuropa-tervére emlékezteti, ami még ma is a „német imperializmus” kifejezôdésének számít.

Kulturális határ vagy politikai?

Mi azonban – mindenekelôtt a lengyelek, a csehek, a szlovákok, a magyarok, s talán még az észtek, a lettek, a litvánok, ahogy a szlovének és a horvátok is – nem akartunk többé kelet-európaiak lenni. Minthogy azonban a hetvenes években még csak álmodni sem mertünk róla, hogy függetleníthetnénk magunkat az oroszoktól, nem akarhattunk csak úgy egyszerûen európaiak sem lenni. Európa Nyugat-Európát jelentette – a máig is csak az eredeti nyugati szövetséghez tartozó országokat tömörítô Közösséget egyszerûen csak Európai Közösségnek hívják –, európainak lenni máig is annyit tesz, mint nyugat-európainak lenni. Akkoriban viszont mi még egészen szerények voltunk: a „keleti blokkon” belül akartunk magunknak nagyobb mozgásteret teremteni; mindenekelôtt arra vágytunk, hogy ne kelljen hétköznapjainkat „orosz minta” szerint élni.

Az említett munkák, s még néhány másik, fontosak voltak, mert világossá tették: Nem egyszerûen a kommunizmusról van szó, nem csupán politikáról van szó. Amirôl szó van, az a közép- és a kelet-európai történelmek, kultúrák különbözôsége. Szûcs munkája mestermû, amely megmutatja, hogy Európán belül mindig is létezett két határvonal. Az egyik, a keleti, már a korai középkorban megszilárdult: nem más ez, mint a római és a bizánci kereszténység határvonala. A másik, a nyugati viszont mindig is mozgékony volt, az egész európai történelem során ide-oda mozgott, még ha talán igaz is, hogy durván azonos volt a „vasfüggöny” vonalával.

Nincsen itt lehetôségem rá, hogy a két egyértelmû komplexum, Nyugat- és Kelet-Európa eltérô alapvonásait leírjam, talán felesleges is lenne. Elég, ha annyit mondok: A politikai és az ideológiai hatalom elválasztása, pluralizmus, a különféle társadalmi csoportok szociális és politikai autonómiája, független polgárság, városiasodás, a hatalmi forma alulról való felépítettsége – Nyugaton; cezaropapizmus, monolitizmus, a nemesség teljes függése a központi hatalomtól (szolgáló nemesség), a polgárság hiánya, a hatalmi forma felülrôl való felépítettsége – Keleten. Ami pedig a Nyugat és a Kelet között terült el – Közép-Európa – az szocio-kulturálisan és ideológiailag inkább nyugati, mint keleti, politikailag viszont többnyire inkább keleti, mint nyugati jellegû volt. És a történelemnek mindazokban a pillanataiban, amelyekben ez egyáltalában lehetségesnek tûnt, ez a Közép-Európa mindig világosan kifejezésre juttatta kívánságát: Szeretne már végre igazán „európaivá” válni. Ez volt a helyzet a hetvenes évek végétôl kezdve is.

Része-e Németország Közép-Európának?

Ennek ellenére a „Közép-Európa” fogalom azért Németországban is újból feltûnt. Csak egyetlen szép könyvet, Karl Schlögel munkáját, a Die Mitte liegt ostwärts címû esszét említeném. De már ez a nosztalgikus kis könyv is – „Be szép is volt, amikor még Frankfurttól Rigáig megértettük egymást, és mindenütt otthon érezhettük magunkat!” –, melyet semmiképpen sem lehet „imperialista hátsó gondolatokkal” meggyanúsítani, felvet egy kínos, közép-európai vitáinkban világosan meg nem fogalmazott kérdést: Hozzátartozik-e Németország Közép-Európához? Szûcs Jenô történeti stúdiumai azt mutatják, hogy a Nyugat- és Közép-Európa közötti mozgékony választóvonal Németországon belül található. Kundera viszont úgy véli, hogy Közép-Európa a kis nemzetek földje Németország és Oroszország között, ami csak azért nem azonos a néhai dunai monarchia területével, mert Kundera a lengyeleket is közép-európaiaknak tekinti (kis nemzet? Tán csak nem bosszantani akarta a lengyeleket?), Schlögel szerint meg Közép-Európa az a terület, ahol a régi szép idôkben a német mint lingua franca funkcionált. Ez a Közép-Európa azonban biztosan nincsen többé.

S jó okunk van ezt tudomásul venni: Andreas Hillgruber Habermas által megtámadott munkája (Hillgruber, Andreas, Zweierlei Untergang: Die Zerschlagung des Deutschen Reiches und das Ende des europäischen Judentums, Berlin, 1986. /Kettôs hanyatlás: A Német Birodalom szétverése és az európai zsidóság vége/) megmutatja ennek legfontosabb okait: mindenekelôtt nincsenek többé a német „keleti területek’, melyek közép-európaiak voltak – és mégis egyértelmûen németek. Másrészrôl nincsen többé a közép-európai zsidóság, melynek döntô szerepe volt a Közép-Európa-tudat létezésében.

Ennek jelentôségét Kundera világította meg talán a legszebben: „Mindenütt idegenek és mindenütt otthon vannak, fölébe kerekednek a nemzeti viszálykodásoknak. A 20. században a zsidók: Közép-Európa fô kozmopolita és egységesítô elemei, intellektuális kötôanyaga, szellemiségének kondenzátuma, szellemi egységének megteremtôi.” (Habermas az ú.n. „történészvitában” náci szimpátiákkal vádolta meg Hillgrubert és még néhány más „konzervatív” történészt. Meggyôzôdésem, hogy a többieket illetôen sincsen Habermasnak igaza, de Hillgruber esetében errôl szó sem lehet.)

Mégis azt mondanám: Németországban ölthette volna és ölthetné a Közép-Európa-gondolat ezt a formát is: „Minket, németeket, nyugati szövetségeseink csak mint ‘szövetségi polgárokat’ fogadtak el problémátlanul. Amióta Németország ismét egységes ország lett, szövetségeseink ismét gyanúval kezelnek bennünket. Miért is akarunk mi tulajdonképpen feltétlenül nyugat-európaiak lenni? Nem lehetetlen, hogy a közép-európaiak örömmel fogadnának bennünket mint a közép-európai gazdasági tér megszervezôit.” És – a lengyelek és a csehek kivételével? – bizonyára ez is a helyzet. A probléma-mezô Kelet és Nyugat között

1989 után a dolog még bonyolultabbá vált. Egyrészrôl kiderült, hogy Közép-Európa kis nemzeteinek legfontosabb közös sajátossága az a tény, hogy nem szeretik egymást. Másrészrôl – részben ennek a ténynek egyszerû következményeképp – már megint nem akarnak közép-európaiak lenni; minden megszorítás nélkül Európához szeretnének tartozni, és vérig vannak sértve, ha látják, hogy az Európai Közösség (az elsô pillanatok lelkesültségét feledvén) a leghatározottabban elhatárolja magát ezektôl a kelet-közép-európai népektôl és államoktól. Ennek megvan aztán a következménye: A „fejlettebb” közép-európai államok összefognak, távol szeretnék tartani a többieket (mint „kelet-európaiakat’) a szövetségüktôl, hogy meggyôzhessék a nyugat-európaiakat, ôket a lehetô leggyorsabban be kellene venniük maguk közé; akkor aztán a többiekrôl nyugodtan megfeledkezhetnek már, hiszen, végül is, a EK-tagállamainak ez a distanciált magatartása több mint megalapozott – ha „amazokról” van szó.

Van-e tehát Közép-Európa vagy nincsen? Már csak az újból és újból felbukkanó heves viták is mutatják: vaskos realitásról van szó. Közép-Európa nem más, mint az a probléma-mezô, amely a Nyugat – a korábbi Szövetségi Köztársaság ehhez most már biztosan hozzátartozik, vagy tán csak tartozott? – és a Kelet között terül el. Közép-Európa keleti határa – mint mondottam – meglehetôsen szilárdnak mutatkozik, lévén hogy kulturális határ. Az ortodox kereszténység – nem kell tagadni – más kultúrát alapított. A nyugati határ azonban az európai politikai helyzet függvényében mindig is változik. Éppen mert nem kulturális, hanem politikai.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu