MEXIKÓVÁROS

MEXIKÓVÁROS – Günther Grass Mexikóban járván feltette a szokásos turista-kérdést: „Hány lakosa van Mexikóvárosnak?” A válaszba beleszédült: „16 és 18 millió között”. Csak a különbség a két becsült szám között majd’ akkora, mint Grass városának, Berlinnek egész lakossága.

Mexikóban a statisztika olyan, mint a totó-lottó; nemcsak hogy kétmillió polgár kiesik a népszámlálásból, hanem az utcák is úgy ismételgetik a neveiket, mintha csak a hôsök glóriáját akarnák fényesíteni. Aki kinyitja a mi városi kalauzunkat, a „Guía Roji”-t, talál benne 179 Zapata, 215 Juárez, és 269 Hidalgo utcát – több hazafias nagyváros is kitelne belôlük.

Mexikóváros Borges labirintusaként nô, egyre növekszik: összezavarja az embereket. Egyvalamiben biztosak lehetünk: az egész várost senki sem ismeri. Ha az ember taxiba száll, a sofôr nem azt kérdi, hová, hanem hogy merrefelé; mi sem természetesebb, mint hogy a hivatásos sofôrök sem ismerik ki magukat ezen a területen, amelynek méretei meghaladják az ember felfogóképességét. Fôvárosunkban képtelenség eligazodni. Repülôrôl kell nézni, mert a levegôben még tudja az ember, hol jár, de a földön már nincs az az iránytû, ami eligazítana. A város befelé terjeszkedik; nem az a kérdés, hogyan jutsz be a házba, hanem hogy megtalálod-e a hálószobát.

1958-ban Carlos Fuentes még megpróbálkozhatott egy freskó-regénnyel – az Áttetszô tartományról van szó –, amely felöleli a várost és minden rétegét. Ma már ötven regényíró minden tehetsége sem volna elég ahhoz, hogy megörökítse azt a számtalan települést, amit összefoglaló néven Mexikóvárosnak hívunk.

A nemzetközi sajtó számára a város olyasféle szenzációvá lett, mint a szakállas nô a mutatványos bódéban: hibáival kápráztat el. Cikkek özöne szól errôl az irányítószámokkal ellátott pokolról. 1984-ben, három évi németországi tartózkodás után hazatértem Mexikóba. A repülôn a Time magazin egyik száma akadt a kezembe. Címlapja, mely úti célunkat ábrázolta, magáért beszélt: azték piramis, körülötte gázálarcos fejek. Volt értelme visszatérni a földgolyó legszennyezettebb városába? A kérdés természetesen szónoki: minden fôvárosi tudja, úgysem képes elvágni a köldökzsinórt, ami Mexikóhoz köti (a szó valószínû etimológiája: „a hold köldöke”). Mániákusak vagyunk, Ödipusz-komplexusban szenvedünk; akár a Sztravinszkij-opera hôse, a Rake’s Progress kéjence: beleszeretünk a szakállas nôbe.

Nem lehet tagadni a város nyomorúságait – mérgezett levegô, porfelhôbe veszô városnegyedek, hatalmas távolságok, amik miatt az egyetlen találkozóhely a telefon (már amikor mûködik). Miért ne keresne az ember egy szakálltalan nôt? A beteges élvezeten túl, amit a bajuszos csók nyújthat, a város zûrzavarával ejt rabul. Mexico City a földgolyó azon kevés városainak egyike, amelyik korszakait egybemosva dacol az idô múlásával.

Kezdjük a földtannal. Az 1985-ös földrengés zavarba ejtette a szakembereket, mert az altalaj mozgása látszólag fittyet hányt a fizika törvényeinek. Cinna Lomnitz szeizmológus hat évig tanulmányozta a jelenséget, majd a következô megállapításra jutott: 1985. szeptember 19-ének reggelén Mexikóváros tó volt; a szeizmikus rezgések hullámzásba hozták a földet, mintha hatalmas víztömeget mozdítottak volna meg.

Az aztékok hajdan egy szigeten alapították fôvárosukat, és fokozatosan hódították el a területeket a víztôl. Az Itáliát járt spanyol hódítók Tenochtitlánt Velencéhez hasonlították. A város az évszázadok során kiszáradt, a csatornák lassanként utcákká változtak. A hajdani tóból mára már csak a Xochimilcói Nemzeti Parkban maradt meg egy darabka, mely a kirándulók számára nyújt igencsak kétes élvezetet: mocsaras vízen hajókáznak, míg fülükbe harsog a mariachi. A belvárosban egyedül a gyarmati épületek emlékeztetnek a valahavolt tóra: léket kapott hajókként süllyednek. A földóra azonban másképp méri az idôt; a víz emléke tovább él. Autóinkkal rejtett tavon gurulunk; egy évtizeddel ezelôtt a földrengés hullámai úgy vonultak végig a városon, mint a felkorbácsolt víz.

Ezen a helyen, ahol a földkéreg egybemos múltat és jelent, és úgy hullámzik, mint a tó, mely egykor elborította, semmi csodálkoznivaló nincs azon, hogy a korok keresztezik egymást. A Három Kultúra tere – ideális hely, hogy pillanatfelvételt készítsünk a szinkretizmusról – a legismertebb példája az indián, a spanyol és a modern Mexikó ötvözôdésének. Itt a díszletek találkoznak: azték piramis alapjai, templom a gyarmati korszakból és egy borzalmas lakótelep háztömbjei.

A láthatatlan keveredések izgalmasabbak. Aki megáll a República del Salvador utcában, spanyol épületeket láthat, melyekben a tömeg és az üzletsorok Tajvan tiritarka világát idézik. Ez itt az elektronikai paradicsom, az a városrész, ahol a legolcsóbb a software. Elsô pillantásra a kultúrák találkozása meglehetôsen egyszerû: alkirálysági épületekben a kínai és a koreai technológia üzletei – általános jelenség. Itt a különleges az, hogy a harmadik kultúra elsüllyedt, ugyanis a República del Salvador aszfaltja alatt pihen az aztékok labdajáték-tere. A régészek tudnak róla, de azt is tudják, hogy az ilyesfajta ásatás csak újabb pincével toldaná meg a már amúgy is formátlanná duzzadt metropolist, amit a magasból nézve városias foltnak látunk.

Telefonkábelt fektetni a belvárosban felér egy kisebbfajta régészeti feltárással. Bár a munkások nem keresnek egyebet, csak egy kis vájatot digitális vezetékeik számára, mégis lépten-nyomon obszidián dárdahegyekre, koponyákra, melldíszekre, indián mozaikok múltbeli üzeneteire bukkannak.

Ám a fôvárosi indiánoknak frissebb üzenetei is vannak. Sok mexikóvárosi számára az etnikumok távoli téma: Oaxaca agyagját formázó ügyes kezek, fülessapkás chiapasiak. Az Országos Indigenista Intézet adatai szerint azonban Mexikó Szövetségi Körzetben közel kétmillió indián él, ôrizvén életmódját, szokásait (nyelvet, vallást, sportot, ételeket, világképet). Egyes hagyományaik feloldódnak a Szabadkereskedelmi Egyezmény Mexikójában, másokat viszont megerôsít az állandó kapcsolat. A mixtékek például ezeréves kultúrájukat vándorlásaik során magukkal vitték Oaxacába, Mexikóvárosba és Los Angelesbe. Kaliforniában vallási központjaik tôszomszédságában vezetik üzleteiket, a mexikóvárosi Venustiano Carranza Sportpályán az ôsi mixték pelotajátékot ûzik, míg a többi mexikói a baseball-nak és a baszk labdajátéknak hódol.

De a spanyol örökség is folyton át- meg átalakul: a gyarmati épületek kalandos sorsa a kövek révén hirdeti a kultúrák keveredését. A Bolívar és a Szeptember 16-a sarkán áll a Leányotthon, a Hódítás cinizmusának mementója. Nem minden kalandor gazdagodott meg Spanyolországban; a 17. században a nincstelen spanyolok ide adták be leánygyermekeiket. Az idôk során az épület sokféle ízlést és igényt szolgált ki: az árvaházból Német Kaszinó lett, aztán Le Havre Szálló, késôbb Kolumbusz Színház, majd Imperiál Mozi. Ma, a piacgazdaság diadalát hirdetve a Bankárklubnak ad otthont. Van-e ékesebb bizonyítéka a városi metamorfózisnak, mint ez a ház, melynek falai ôrzik a hódítók elárvult kislányainak sorsát, szállodai vendégek névtelen álmait, féktelen kabaréelôadások emlékét, a mozivászon soknégyzetméteres csókjai ébresztette szenvedélyeket és a yuppie-k üzleti vacsoráinak illatát?

Míg egyes épületek nosztalgiát ébresztenek, mások eljövendô idôket idéznek. 1989-ben a Total Recall producerei (Emlékmás, Mexikóban A jövô bosszúja címmel mutatták be) felfedezték a Tenochtitlánban rejlô posztmodern lehetôségeket: ideális díszlet futurista apokalipszisekhez. Nem sok városban találkozik ilyen szembeötlôen a modernség és a pusztulás: építkezések az atomkor fáraói számára és egy radioaktív Gangeszben fürdôzô embertömeg.

Kívülrôl nézve Mexikóváros minden rémisztô rekordot megdönt. Belülrôl a tájat másképpen látjuk: nem éljük át a katasztrófát, bár minden oldalról fenyeget. A jelenség természetesen kollektív produktum, de attól még nem kevésbé valóságos. Vannak városok – például Bagdad vagy Szamarkand – amelyek annak köszönhetik hírnevüket, hogy sivatag peremén fekszenek; az utazó, kapuikhoz érvén, oázisban találja magát: végre biztonságban van. Mexikóváros ellenkezôképpen ejt rabul: nem szabadulhatunk tôle – úgyhogy belevetjük magunkat a végzetes gyönyörbe, a szakállas nô karjaiba.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu