GÉRARD LAHOUATI

CASANOVA KÍSÉRTÉSEI


Azt szeretném bemutatni, hogyan szervezôdik Casanovánál az írás a normaszegés elve köré. Nem felforgatásról van szó, a kihívás vagy a sade-i provokáció értelmében, és nem is a „libertinus” felforgatásról, melynek lényege – mint Versac-nál vagy Valmont-nál –, hogy a megszokott normarendszer helyébe új, kényszerítô erejû szabályokat állít. Casanovát olvasva láthatjuk, hogy ô finoman hágja át a normákat; nála az intellektuális, érzelmi vagy társadalmi élet valamennyi szabályának módszeres, gyakran jókedvû, sohasem keserû, néha cinikus áthágásáról van szó, egyszersmind az irodalmi írásmód alapjainak megkérdôjelezésérôl.

A szabályszegés szédülete

Mindenekelôtt talán nem árt emlékeztetni két, gyakran félreértett evidenciára.

Az elsô az önéletírás nehézsége. Casanova nagyon sokáig hordozta magában a vágyat, hogy megírja az életét. 1788-ban találja meg hozzá az elbeszélô formát, a L’Histoire de ma fuite (Szökésem történeté)-ben. Ám csak hosszas tévelygések, próbálkozások, fantáziálások után – melyek az önelbeszélés másfajta formáját jelentik – kezd hozzá önéletírásának megszerkesztéséhez, valószínûleg 1790 augusztusában. A munka két teljes évre leköti, és életének utolsó hat évében állandóan javítgatja és újraírja a kéziratot, miközben egyfolytában habozik, hogy megjelentesse-e, vagy inkább elégesse. Úgy véljük tehát, téves az a megállapítás, miszerint Casanova „úgy írta az emlékiratait, ahogy mások isznak, hogy felejtsenek”.

A második evidencia: a bebörtönzés következményei. 1755. július 26-án az állami inkvizíció az ”lombörtönbe vetteti Casanovát, anélkül hogy közölné vele letartóztatásának okait vagy büntetésének idôtartamát. Casanovát ez olyan iszonyú rémületbe taszítja, hogy nem habozik akár életét is kockára tenni, hogy kiszabaduljon. Sohasem gyógyul ki ebbôl a traumából, és szökésének elbeszélése azért hozott neki oly sok sikert harminc éven át, mert mesélés közben a hallucináció erejével élte át újra meg újra megmenekülését. Tökéletesen tudatában volt annak, hogy milyen mértékben került az élmény hatása alá, és ezt többször le is írta az Histoire de ma vie (Életem történeté)-ben.

Kafka, aki olvasta a L’Histoire de ma fuite-et, egyik Milénához írt levelében a szorongás szimbólumaként idézi fel Casanova bebörtönzését. Ange Goudard, aki jól ismerte Casanovát, megerôsíti azt, amit az önéletrajz csak sejtet: egyik pamfletjében írja, hogy Casanovában oly mély nyomokat hagyott a bebörtönzése, hogy „az élmény a sírig kísérte”.

Casanova több irodalmi szövege is a bebörtönzés és a kiszabadulás leírásával kezdôdik. Az Icosameron elsô napján Casanova bemutatja Edouard-t és Elisabethet, akiket a Maelströmbe hurcoltak, és egy ólomkoporsóba zárva majdnem megfulladnak, miután hol a hôségtôl, hol a hidegtôl szenvednek, éppúgy, ahogy Casanova saját zárkájában.

Casanova írásai, akár regényrôl, akár önéletrajzról van szó, arról az ellentétrôl tanúskodnak, mely bezáratás és kiszabadulás, tiltás és ellenszegülés, provokáció és konformizmus, a hallgatás akarása és a kimondás vágya közt feszül: a szabályszegés hatalmas szédülete. Csak emlékeztetni szeretnénk rá mindazokat, akiknek nem volt részük ilyesfajta kellemetlenségben, hogy a szédület egyszerre vonzás, bûvölet és páni félelem.

Az írás

Casanovánál az írásbeli esztétikai választások mindenféle illendôség elutasításával, az irodalmi írásmód szabályainak megkérdôjelezésével és a beszélt stílushoz való ragaszkodással jellemezhetôk.

Az 1797-es elôszóban, ha túljutottunk a tipikusan casanovai módon rövidre fogott dicshimnuszon, mely a „jó ragacsos” tôkehaltól Isten létezéséig terjed, Casanova hitet tesz saját „vaskos ízlése” mellett, mely minden más ízlésnél boldogabbá teszi ôt. Az egész Histoire de ma vie ennek a „magasrendû ízlésnek” és Casanova ágytól asztalig terjedô falánkságának az illusztrációja.

A test Casanovánál minden váladékával együtt van jelen: izzadság, nyál, könnyek, sperma, ürülék, a hányadék „keserû, zöld és ragadós nyálkássága”. Ebben a testábrázolásban – mint az Icosameron-ban is – a vér a leggyakrabban megjelenô elem (orrvérzés, sebek, a szeretett lény vére, melyet megrészegülve nyelünk magunkba, véres ejakulációk, a szüzesség vérével szennyezett lepedôk, menstruációs vér, az abortuszok vére, s az abortuszok olykor „kész vágóhidak”).

Az excrementum jelenléte is erôs: így például Casanova egyik vezérmotívuma az a boldogság, mellyel a toalettben várunk a szeretett lényre; mintha úgy bánna olvasójával, ahogy a „Prince de la Catolica” bánt vele, midôn szobaklozettjén ülve fogadta ôt. Az író természetesen pontosan tudatában van annak, mit ír, s az illemszabályok elutasítását úgy magyarázza, hogy a „prágai szép hölgyeknek”, akiket némely pontos fiziológiai részletek megdöbbentettek, azért nem volt igazuk, mert „A közönség nem egy szép hölgy, s én szeretném kimûvelni a publikumot. Azonkívül itt semmiféle disznóságról sincsen szó...”

Ezzel a testfelfogással aztán Casanova azt az abszolút boldogságot is meg tudja magyarázni, melyet Henriette-tel érzett, felidézve, egyéb gyönyörök mellett, azt a tényt, hogy „A kólika soha, egy pillanatra sem zavarta meg az örömüket”. Casanovának minden helyzetben megelégedésére szolgál, ha felfedhet intim részleteket, legyenek azok a szexualitás vagy a higiénia tárgykörébôl valók. A voyeurködés és az exhibicionizmus a vesszôparipája. E tekintetben számára a határt a fékevesztett kollektív szexualitás jelenti – sohasem szervez ilyesmit. (A Nápolyban, 1761 januárjában Lismore grófja által szervezett „nagy Orgiát”, melyen huszonnégyen vettek részt, lányok, szerzetesek, kasztráltak vegyesen, „mindenféle tisztátalanságok közepette végbemenô pokoli bujálkodásnak” minôsíti, s a tanulság, melyet levon belôle, egészen filozofikus természetû: „önmagamról szerzett bôséges ismeretek” tárházaként említi.) De határt jelent számára az obszcenitás is, amit túl erôsnek ítél, mint például Nina esetében, aki „olyan élményeknek adta át magát, melyek túlságosan mocskosak és túlságosan visszataszítóak ahhoz, hogysem leírhatók volnának”.

Ha Casanova számára az emberi lényre vonatkozó egyetlen igazság fiziológiai, akkor az írás igazsága is az orvosi szférában helyezkedik el. Ez az orvosi jellegû kíváncsiság jogosítja fel arra, hogy oroszországi tartózkodása alatt aprólékos pontossággal és az adekvát kifejezésekkel írjon le egy seborvosi beavatkozást, mely „a végbélben elviselhetetlen és periodikusan visszatérô fájdalmat okozó” sipoly eltávolítását szolgálja: felszabdalt anus, a sipolynyílásból kiömlô nedvek, kesernyés vérsavó, gennyfolyás. Az olvasót, aki végigköveti az operáció minden fázisát, négy évvel késôbb, Spanyolországban az az öröm éri majd, hogy újra felleli a sipolyt, immáron csomó formájában, majd körte nagyságú daganatként, majd akkora tályogként, mint egy sárgadinnye, melyen aztán egy seborvos hathüvelykes bemetszést végez, minek következtében elképesztô nedvfolyás indul meg. Ugyanez az orvosi kíváncsiság hatalmazza fel Casanovát, hogy olyasmirôl is pontos részletekkel szolgáljon, ami számára förtelmesnek tûnik, legyen szó egy torz púpról vagy egy hipertrófiás clitorisról.

Ez a beszédmód azonban olykor még Casanova számára is tarthatatlannak bizonyul, mint például madame de la Saone „rémséges ábrázatának” klinikai leírásánál. Szerencsére egy helybéli csinos fiúcskában nincs semmiféle bosszantó érzékenykedés, és „tiszteletét teszi” a márkinônél, Casanovát is meginvitálva a látványosságra. Ez a jelenet arra a másik jelenetre emlékeztet, ahol Casanova felidézi a halálos ágyán fekvô táncosnô, Ancilla képét, akinek arcát teljesen eltorzította a rák (ezt Casanova aprólékosan leírja), ám halála elôtt negyedórával szeretôje még szeretkezik vele.

Azokat a normaszegéseket, melyeknek kíváncsi szemlélôként átadta magát, Casanova a megfigyelô hangján idézi fel: nem ítélkezik. Ám az orvosi írásmód olykor egyenesen provokatívvá válik, például akkor, mikor egy ifjú teológushölggyel, Hedvige-zsel együtt azon folyik a töprengés, vajon Jézusról „feltehetô-e, hogy erekciója volt”, majd az ifjú hölgy felszólíttatik, hogy érintse meg az érdekes jelenséget.

Casanova azzal igazolja magát, hogy egyfajta álokoskodással kijelenti: „egyedül azok a dolgok érdemlik meg a «mocskos» jelzôt, amelyek undort keltenek bennünk”; másutt azt írja, egyházjogi tanulmányai kapcsán: „Elhivatottságom szerint orvosi tanulmányokat kellett volna folytatnom, hogy aztán azt a mesterséget ûzzem, melyhez nagy hajlandóságot éreztem magamban; de nem hallgattak rám; azt akarták, hogy a jogot tanulmányozzam, ami iránt viszont legyôzhetetlen ellenszenvvel viseltettem”. Casanovát az orvoslás iránti kíváncsiság, az a fontosság, melyet a vágyaknak és a szexualitásnak tulajdonít, és a „kielégíthetetlen kíváncsiság, hogy az embereket szóra bírva megismerje ôket” juttatta el a tudatalatti egyfajta intuíciójához, melyet írásaiban „szerencsének” nevez: „Az akaratom csak eszköz volt [a szerencse] számára ahhoz, hogy azt tegye velem, amit akar”.

A vallás

Ami a vallást illeti: Casanova ugyan folyvást bizonygatja hitét és az egyház iránti alázatát, de még a legkevésbé ortodox olvasót is meglepi az a tiszteletlenség, mellyel az emlékiratíró különféle kompromittáló helyzetekbe rángatja bele Istent. Itt is arról van szó, hogy nehezen lehetne messzebbre jutni a normaszegésben, egy olyan elvvel kapcsolatban, melyet, úgy tûnik, Casanova csak azért vall magáénak, hogy csúfot ûzhessen belôle. Nem állhatja meg mosoly nélkül az ember, mikor Casanova szemrehányást tesz Voltaire-nek mindazokért az istentelenségekért, melyeket Az orléans-i szûz-ben mûvelt. A kolostorok, mint minden, ami erôs szabályokon nyugszik, erôs vonzalom–irtózás tárgyai Casanovánál, hisz folyton azon igyekszik, hogy megtörje elzárkózásukat.

Casanovából is hiányzik – mint szerinte Bernis bíborosból is – az a teológiai erény, melyet hitnek neveznek. Bár elvben elfogadja, gyakorlatilag minden tartalmától megfosztja a kinyilatkoztatás fogalmát. Isten megismerhetetlen, és a sors szerepére korlátozódik. Minden teológiai vita abszurd, a jámbor vallásosság a lélek vérbaja, mely a teljes lelki zûrzavarból következik, a miszticizmus az ôrület egyik formája, mely a szexuálisan frusztrált spanyol szüzek „méhében” leli eredetét, a csodák vigasztaló mesék, s mikor Casanova imáival Isten segítségét sürgeti, rögtön hozzá is teszi, sohasem jutna eszébe olyan butaság, hogy csodákért könyörögjön nála, csak a bizalmát szeretné visszanyerni benne. A lélek létezése? Az örök élet reménye? Semmi sem kevésbé biztos, mint ezek, mondja sajátos humorral Casanova. Csak egyetlen dolog biztos: le kell fektetni egy szabályt, ki kell mondani egy alapelvet, hogy legyen mit megszegni.

A szöveg szerkesztésének története talán megzavarta a casanovai rendszert. Bár önéletrajza elsô változatának papírra vetésekor Casanova ateista volt, arról is meg volt gyôzôdve, hogy nem jó minden igazságot kimondani. A szörnyûséges francia forradalom – ahogyan ô nevezte – megerôsítette ebben: a Trón azért omlott össze – amin Casanova nem gyôzött sajnálkozni –, mert a voltaire-iánus filozófusok hozzányúltak az Oltárhoz.

De Casanova 1797-98-as levelezése azt is sejteni engedi, hogy az idôs ember visszatért egyfajta vigasztaló hithez, ami talán hozzájárult ahhoz, hogy a lapok összezavarodjanak: a betoldások, a kései jegyzetek, melyek megkérdôjelezik a korábbi állításokat, megerôsíthették az emlékiratíró látszólagos konformizmusát, mint azt az 1797-es elôszó is tanúsítja.

Az erkölcs Ez a – Michel Delon szerint – „katolikus ateista” vallás lehetôvé tette Casanova számára, hogy megkonstruálja a normaszegés négy alapelven nyugvó, mindent igazoló erkölcsét, a belôle adódó következtetéssel együtt. Elsô alapelv: „minthogy nincs lelkifurdalásom, nem lehetek bûnös”. Második alapelv: különbséget kell tenni „polgári erkölcs” és „közéleti érintkezés” közt. Harmadik alapelv: ha én nem teszem meg, valaki más megteszi helyettem – ami a következô axiómaként írható le: inkább én, mint valaki más. Negyedik alapelv: „sokkal rosszabbat is tehettem volna” (például meg is fojthatta volna a cellatársát). Következtetés: minthogy Isten mindig megóvott engem a megbánástól és a lelkifurdalástól, „melyek forrása az elôítélet”, így nem vagyok bûnös. Minthogy a lelkifurdalás alapozza meg a bûnösséget (és nem fordítva), a szerencsés bûnözô ártatlan, Casanova pedig nyugodtan összetévesztheti a saját jóllétébôl fakadó igényeket az erkölcsi törvényekkel. Mégsem vádolhatjuk ôt cinikus következetlenséggel, abban ugyanis következetes, hogy váltig állítja: minden erkölcs haszontalan, s csak azok a leckék szolgálnak épülésünkre, melyeket „a tapasztalat merész könyve” nyújt számunkra. Ami a filozófiát illeti: az az elv, melyet Casanova látszólag felrúg – miközben a körülményektôl és hangulatától függôen váltogatja a materializmust a spiritualizmussal, a racionalizmust az okkultizmussal, a lelkiismereti szabadságot a fatalista determinizmussal –, az ellentmondásmentesség elve. Ám itt is a normaszegés válik a koherencia jegyévé. Casanova szerint a filozófia arra való, hogy boldoggá váljunk általa. A filozófiai szenzualizmus elvezethette volna ôt a materializmushoz is, ám akkor is állandóan azt hajtogatná, hogy sorsán egy különféle neveken szereplô szellemi princípium munkálkodik. Mikor szerencsétlennek érzi magát, akkor a szabadság bajnoka, ha meg sikerülnek a vállalkozásai, akkor valamiféle, saját „jó szelleme” által megjelenített gondviselésben hisz. Casanovát azonban ritkán tévesztik meg saját érvei, és megesik, hogy elárulja, saját sors-elmélete csak annak a jele, hogy képtelen törôdni a jövôvel. Így hát kialakít egyfajta improvizáció-elvet, hiszen ahhoz, hogy jól döntsünk egy ügyben, semmiképp sem szabad gondolkoznunk rajta. Identitás

Paradox módon még az Histoire de ma vie állandóan gyôzelmes szexualitásának lázában égô hôsének identitása is meg van kérdôjelezve.

Maga a név is gyakori változások tárgya, és egy német polgármester láttán, aki kevéssé hajlik rá, hogy kitalált családnevekkel tréfálkozzon, Casanova abban leli gonosz örömét, hogy olyan identitást vall magáénak, melyet a véletlenbôl és a „kombinációból” rak össze. („Az ábécé mindenkié; ez vitathatatlan. Vettem nyolc betût, és úgy kombináltam össze ôket, hogy kiadják a Seingalt nevet.”) Mint mindig, a kitalált vagy kimondott szó itt is igazzá lesz, és megszerzi magának a valóság erejét: mint Tognolo esetében, aki Fabris grófjának nevezteti magát. Mikor Casanova a vakmerôségétôl elképedt polgármesterrel még azt is közli: „Lehetséges, hogy Ön nem is annak az embernek a fia, akit apjának hisz”, arra utal, hogy ez a rendszer a családokban uralkodó zûrzavarra és a társadalmi identitás bizonytalanságaira épül, ami a kalandornak nagyon jól jön.

A kezdôbetûk mögé rejtett nevek még az Histoire de ma vie szövegében is azt az érzést keltik, hogy a diszkréció csak ürügy, és az egész tulajdonképpen az identitások bizonytalanságának a része.

Casanova számára az individuális identitás olyannyira véletlenszerû, hogy minden ruhacsere, minden jelmez megváltoztatja. Hogy egy bordélybeli kis cseléd elôkelô fiatal hölggyé váljon, elég csak megfelelôképpen felöltöztetni, és máris a legelôkelôbb társasági hangon lesz képes Casanovával értekezni... A jelmez megrészegítheti az embert, és az identitás áthágása, melyet a névtelenség garantál, ilyenkor a hedonista filozófiai elv szintjére emelkedik: „élvezni a jelent, és megvetni a jövôt”.

Látszólag még különösebb, hogy az oly biztosnak tûnô szexuális identitás maga is áthágás tárgya. Az egész Thérèse-Bellino epizód ezt illusztrálja, mindenekelôtt az a rész, ahol Casanova azt bizonygatja, mindig megrészegíti a mûpénisz jelenléte (melyet furcsa módon „maszknak” nevez). MM-ben is elsôsorban az ambivalencia vonzza: „MM nôként Henriette-re hasonlít, férfiként egy olyan Etoriere nevû testôrtisztre, akit Párizsban ismertem meg, vagy inkább arra az Antinooszra, akinek a szobrai még ma is láthatók...”.

Ami a homoszexuális tapasztalatokat illeti, Casanova diszkréten beszél róluk, ha éppen nem elhallgatja ôket. Igyekszik egyfajta huncutkodásként bemutatni ezeket, mint valami „következmény nélküli ôrült játékot”, „az alkalom és a pillanat” gyümölcsét – ahogy ifj. Crébillon mondja. Ám azokról az élményekrôl, melyekben Ismaillal volt része, mégis ezt írja: „Soha életemben nem éreztem magam ennyire ôrültnek, ennyire mámorosnak”.

Az oly nagy szenvedéllyel bemutatott, elemzett és igenelt heteroszexuális gyönyör maga is lehet, ha nem is tagadás tárgya, de alkalom rá, hogy eltüntesse a nô-férfi közti szexuális különbséget; az olvasó meglepôdve állapítja meg, hogy az MM-mel és CC-vel alkotott trióban az erotikus részegség csúcsa abban áll, hogy mindhárman „ugyanolyan nemûvé” válnak. Felmerül a kérdés, hogy a gyönyör végcélja nem annak a princípiumnak a tagadása-e, amely magát a gyönyört megalapozza.

A családi zûrzavar

Casanova íróként mindenféle kísértésnek enged saját szexuális gyakorlatában, elsôsorban is a kislányok iránti vonzalmának. (A pedofília fôként az idôs író fantáziálásának tûnik: megállapítható egyfajta következetesség abban, ahogyan partnereit fiatalítja. Írásban ez a kísértés akkor jut el a határaihoz, amikor a hároméves Baletti-kislányról Casanova feljegyzi, „bámulatosan szép”.) A szexuális tilalmak megszegése nagyfokú családi zûrzavart eredményez. Casanova világában a származás gyakran bizonytalan, nemcsak a társadalom peremén élô családoknál, hanem a magasabb körökben is. (Mint ezt azok a bûnök is bizonyítják, melyekkel egy római bábaasszonyt vádolnak: „Olyan kierôszakolt vetélésekrôl van szó – magyarázza Casanova –, melyekbe belehalnak a bûnös anyák, vagy élô csecsemôk kerülnek a halva születettek helyébe, sôt, egy kislányt is kicseréltek egy kisfiúval, mely kisfiú így, roppant igazságtalanul, az egész családi vagyon birtokába került”.) Casanovánál a genetikai apát egy sor szimbolikus vagy igazinak vélt apa helyettesíti – közülük is a legmeglepôbb a komédiás Corrini, aki Pantalon szerepét játszotta Velencében.

Incesztus

A véletlenszerûen adott család minden normaszegésnek terepe lesz, és „természetesen” az incesztus mindenféle formájának színtere is.

Tény, hogy az incesztus épp annyira kísérti az Histoire de ma vie szerzôjét, mint az Icosameronét. Az önéletrajzban az incesztusos helyzetek oly nagy számban vannak jelen, és ezek oly nagy rafinériával vannak kialakítva, hogy Leonardo Sciascia nyomán (L’utopie de Casanova) joggal gondolhatjuk, ez az Histoire de ma vie központi motívuma.

Casanova már az elsô kötetektôl kezdve a tilalom körül ólálkodik, felidézve nôvérekkel és unokanôvérekkel folytatott egyidejû szerelmeit. Ezeket a fiatal lányokat természetesen úgy szereti, „mintha apjuk” volna, és az incesztus mint játék, mint tettetés nyomban megjelenik, mihelyt az elbeszélés hôsének életkora megfelelô hozzá: például CC esetében, aki tizennégy éves, mikor Casanova huszonnyolc. E játékos megközelítéseket a mások által gyakorolt incesztus felidézése erôsíti fel, mint Sgombróé, aki „saját két fiába szerelmes”, úgyhogy „a szebbiknek már sebészorvosra van szüksége”, minek következtében aztán „a zsarnok atya” várbörtönbe zárva pusztul el.

Miután a normaszegés gyönyörei és kockázatai ilyetén formában a helyükre kerültek, a hôs immár nyugodtan közeledhet hozzájuk. Meg is teszi Sophie nevû lányával, aki akkoriban „olyan négy-ötéves lehetett”. („Csak egy könnyû szoknyácska volt rajta. Szép kis testének minden porcikáját végigcsókolgattam, elbûvölve attól a gondolattól, hogy én vagyok az, akinek ez a kis teremtmény az életét köszönheti.” „...Miután agyoncsókolgattam a lányomat, elmentem.” „...egy teljes órán át a karomban tartottam Sophie-t...”) Majd egy másik vérfertôzô atya bukkan fel: Désarmoises, aki Casanovával való elsô találkozásakor elmeséli, hogy „szerencsétlenségére saját idôsebbik lányába szerelmes”, és „a felesége az oka, hogy nem sikerül észre térítenie”. Mikor aztán Casanova találkozik a Désarmoises-lánnyal, az „szellemesen eltréfálkozik atyja ôrült szenvedélyén”... Casanova ekkor megjegyzi, hogy ha ô lenne az apa helyében, „a lány bizony nem szabadulna olyan könnyedén a kezei közül”, és hozzáteszi: „megbocsátottam neki, ha szerelmében megfeledkezett róla, hogy ez a saját lánya”.

Mindez azonban csak megelôlegezése és ellenpontja Casanova saját normaszegésének, melyet Leonildával, Donna Lucreziától való lányával követ el, akit 1761-ben, Nápolyban majdnem feleségül is vesz, nem tudván, hogy saját lányáról van szó. A szerencsésen megúszott házasság után a moralista újból igent mond a társadalmi törvény fontosságára. (Ekkor magyarázza el azt is, mit jelent számára az incesztushoz fûzôdô elôítélet: „Nincs olyan filozófia, amely ki merné jelenteni, hogy egy apának a saját lányával történô egyesülése a természet szerint valami szörnyûséges dolog volna; de az elôítélet oly erôs, hogy csak a teljesen megromlott szellem képes lábbal tiporni. Ez annak a törvénytiszteletnek a gyümölcse, melyet a jó nevelés ültet be az ártatlan lélekbe, és ebben az értelemben nem elôítélet többé, hanem kötelesség. Olyan kötelesség, mely természetesnek is tekinthetô [...] az ész förtelmesnek találja az efféle egyesülést”.) Mint mindig, ha normaszegésre készül, Casanova most is szükségét érzi, hogy emlékeztessen a norma erejére, annak a kockázataira, amit ô „minden szempontból utálatos” gyakorlatnak nevez, minthogy egy vérfertôzô egyesülés eredeténél csak „rendetlenséget és fegyelmezetlenséget” talál az ember. De hozzáteszi, hogy az incesztusban semmi elítélendô sincs akkor, ha „a két egyén szereti egymást”, majd azt írja: „A vérfertôzôk, a görög tragédiák örök alakjai, ahelyett hogy sírva fakasztanának, megnevettetnek. Ha mégis sírok Phaedra sorsán, az csak Racine mûvészetének köszönhetô.”

Casanova megkísérli tehát a tilalom áthágását. Tanúi vagyunk elsô incesztuózus próbálkozásának: egyszerre fekszik le Doña Lucréziával (az anyával), és saját lányával, Leonildával, s mint mondja, „csak a szakadék szélén” áll meg. Madame Urfé átalakulásának egész epizódja is felfogható egy szimbolikus incesztus megrendezéseként.

Majd újra Sophie-ról van szó, aki már tízéves, és Casanova azt mondja, felmerült benne a gondolat, hogy a „szépséggel, bájjal és tehetséggel oly bôségesen megáldott leányt” kiragadja „anyja kezei közül”. Mikor aztán Angliában újra találkozik vele, a lány csak Casanova társnôje, Pauline jelenlétének köszönheti megmenekülését. A Charpillon rövid idôre elfeledteti vele vérfertôzô kísértéseit, melyeket aztán, egyfajta látomásszerû hevületben, az öt hannoveri nôvérrel vezet le, akikre úgy tekint, mint „öt kitûnô, ínycsiklandó étekre, melyeket egy ínyenc okvetlenül meg akar kóstolni”. Velük kapcsolatban igazolja újfent az incesztust, mikor azt írja: „Sohasem tudtam felfogni, hogyan szeretheti gyöngéden egy apa saját bájos leányát, úgy, hogy legalább egyszer ne feküdt volna le vele”. Figyelemreméltó, hogy Casanova itt mutat rá azokra a filozófiai implikációkra, melyek a vérfertôzô vágyból, a materializmus egyértelmû bizonyítékából következnek: „Ennek az egésznek a felfoghatatlansága mindig meggyôzött engem, s ma, mikor a szellem és az anyag egyetlen szubsztanciát alkot bennem, még inkább meggyôz.” Alaposan mérlegre kell tennünk e kijelentés minden szavát, mely az incesztust a 18. század legfontosabb filozófiai vitájának középpontjába állította.

A vérfertôzô játékok Charlotte-tal kerülnek újból elô; a fiatal nôt akkor hagyja el a kalandor Crosin, mikor épp terhes lesz tôle. Spanyolországban az emlékiratíró – a „híres” Nina Bergonzival – a normaszegés súlyosságát bizonygatja. Miután megmutatta a fiatal nô romlottságát, Marseille-ben találkozik egy nôvel, akit Nina nôvérének hisz... Ám a nô bevallja neki, hogy Nina nemcsak a nôvére, hanem a lánya is, hiszen atyjától, a velencei sarlatántól foganta. Az az érzésünk támadhat, hogy az incesztus immár az írás középpontjába került, és Casanova, mikor 1770-ben újra találkozik lányával, Leonildával, aki már huszonöt éves, és egy agg márki felesége, a természet rendje szerint valóként igazolja az incesztust, és több ízben végre is hajtja. A Leonilda-epizód következménye a normaszegés miatt érzett újabb borzongás lesz, mikor hat hónappal késôbb lánya tudatja vele, az apa-szeretôvel, hogy terhes. Miután vérfertôzô apasága tekintetében kétségeket hagy az olvasóban, Casanova közli, hogy a fiúcska mintha Leonilda férjére hasonlítana. Az incesztus tehát nem járt azzal az egyetlen következménnyel, a zûrzavarral, melytôl ilyenkor tartani lehet, s Casanova, az utazó, újból útra kelhet – egy újabb vérfertôzô helyzet felé. A kis Jacomináról, Marucciával közös lányáról van szó. És bár beéri azzal, hogy az incesztusnak csak a közelébe jut el vele – miközben „gyönyörteli borzadályt” érez –, Jacomina szeme láttára lép vérfertôzô kapcsolatra Guillelmine-nel, saját unokahúgával, Jean bátyja törvénytelen lányával, akit, mint némi csodálkozással jegyzi meg, „valamiféle bosszúvágytól hajtva” csábít el.

Ezek a jelenetek, melyek az önéletrajz utolsó részére koncentrálódnak, összekapcsolva Casanova öregedésének problémájával, mintha azt mutatnák – csakúgy, mint az Icosameron esetében –, hogy az Histoire de ma vie-nek ez volt a tétje: mikor az elbeszélés itt, egy hosszú crescendo után, bevégzôdik, Casanova talán ki is merített minden okot, mely írásra késztette.

Casanova azzal, hogy összezavarja a társadalmi törvény és a fantáziakép közti játékot, talán azt a tényt fejezi ki, hogy maga a pillanat, melyben az incesztus kimondhatóvá válik – mint Restif de la Bretonne-nál vagy Sade-nál –, jelzi a társadalom felbomlását. Az „igazság” bizonytalanságban hagyása része a megkérdôjelezés folyamatának. Valójában Casanova ereje is ebbôl fakad: az ambivalenciájából.

Casanova tehát kettôs értelemben is keresi saját koherenciáját:

– azzal, hogy elutasítja a fennköltet, hogy fellelje önmagát, s az ember valódi létét; ez a valódi lét pedig nem más, mint a vágy, a gyönyör kimeríthetetlen forrása;

– azzal, hogy a múlékonyt a filozófiai hitvallás szintjére akarja emelni – az írás és a vérfertôzô normaszegések játéka révén, hisz a vérfertôzés tulajdonképpen nem más, mint az idô egyfajta tagadása.

Nem véletlen tehát, ha normaszegések, szökés, incesztus és szexuális identitás áll az Icosameron és az Histoire de ma vie középpontjában. Magában a normaszegés aktusában mutatkozik meg az identitás, s egyben ez a tagadása is, mint ama bizonyos ”lombörtönbôl való szökésnél, melyet Casanova a háztetôkön érzett pillanatnyi szédületként ír le, ám e háztetôk valójában nem volnának olyan félelmetesek, ha nem Casanova identitását erôsítenék meg.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/