CASANOVA ÉS A ZSIDÓK

Nehéz eldönteni, hogy az Emlékiratok rendkívüli vonzerejének forrása a szerzô személyének varázsa és a hozzá tapadó legendák, vagy a kor, melyrôl késôbb már a francia forradalom kitörése után Talleyrand úgy vélekedett, hogy aki nem élt benne, el sem tudja képzelni, milyen édes lehet az élet. A velencei kalandornál voltak mélyebb és bonyolultabb lelkû gondolkodók a felvilágosodás századában, akadtak nála kalandosabb életû és a nôknél nagyobb sikereket arató férfiúk. Memoárjai azért felülmúlhatatlanok, mert páratlan hûséggel örökítették meg korának világát, szubjektív, egyszersmind hiteles és lebilincselôen szórakoztató képet rajzoltak a 18. századi Itália, Franciaország, de Spanyolország, Németország, Ausztria, sôt Oroszország viszonyairól, intézményeirôl és lakóinak mindennapi életérôl. 1987-ben megjelent könyvemben elsôsorban mint becses mûvelôdéstörténeti munkát elemeztem az Emlékiratokat, s vetettem össze a velencei kalandor visszaemlékezéseit a kort megörökítô és feldolgozó más történelmi és irodalmi alkotásokkal. Akkor elmulasztottam kitérni az Emlékiratok egy olyan vonatkozására, melynek fontosságára csak a könyvem megjelenése után elkezdett kutatásaim ébresztettek rá.

Casanova és Mózes népének kapcsolata feltétlenül megéri, hogy bôvebben szóljunk róla, s részletesen elemezzünk egy epizódot, mely az elsôk között örökíti meg, hogyan szembesült a felvilágosodás embere a társadalmon kívüli elzártságot lassan maga mögött hagyó, a formálódó nemzeti államokba lassan és ellentmondásosan betagozódó zsidósággal.

Casanova több mint három évtizedes utazgatásai során számos korabeli zsidó kereskedôvel és bankárral összeakadt. Emlékezetes közülük a hágai holland királyi udvar bankárja, Tobias Boas, akivel 1758-ban egy pénzügyi tranzakció kapcsán társalgott, és elárulta, hogy távolról sem tájékozatlan az izraelita vallás szokásai felôl. A velencei kalandor judaisztikai ismereteit magyarázza, hogy korán érdeklôdni kezdett a Kabbala iránt. Már fiatalemberként megpróbálkozott szellemidézéssel, és többször is mágikus mutatványokkal kápráztatta el a közönséget, így a szintén Hollandiában megismert Esztert, O. bankár leányát, akit feleségül akart venni.

A hagyományosan toleráns Hollandiában élô, az ottani üzleti világba tökéletesen beilleszkedett zsidó üzletembereknél tett látogatásai alapján Casanova magától értetôdôen azonosította a zsidóságot a kereskedelemmel, a kapitalizmus szellemével. Az a kereskedô, aki tízszer olyan drágán ad el egy árut, ahogy megvette; dicséri, hogy milyen kiváló, holott tudja, hogy nem ér semmit; úgy érzi azonban, hogy mestersége szellemében járt el, és ezért a lelkiismerete teljesen nyugodt. „A zsidók, akik meglopják a keresztényeket, ugyanúgy viselkednek, mint a kereskedôk.” Ne hibáztassuk a velencei kalandort e kissé sematikus megállapításáért: vagy nyolcvan évvel késôbb Karl Marx, a trieri rabbi unokája sem vélekedett másképp...

Casanova azonban nemcsak Hollandiában, Itáliában is találkozott zsidókkal. 1772 októberében látogatott el Anconába, ebbe a pápai államhoz tartozó adriai kikötôvárosba. Az epizód, melyrôl emlékiratai végén számol be, minden eddiginél részletesebb beszámolót nyújt a zsidók és a korabeli társadalom kapcsolatáról. E megörökített látogatás felbecsülhetetlen értéke, hogy a kalandornak ezúttal belülrôl, hosszabb idôn át volt alkalma megfigyelni egy 18. századi zsidó üzletember otthonát és családi életét, méghozzá Itáliában, melynek közállapotait Casanova mindennél jobban ismerte.

„Mindig volt bennem egy jó adag babona”

Casanova a Mardochée (Mordecháj) nevû zsidóval való megismerkedése elôtt szögezi le újra, hogy babonás, s tart a „sötétség erôitôl”. Nem férhet hozzá kétség, a kalandor ezúttal is úgy érezte, rendkívüli kockázatot vállalt, amikor – a körülmények kényszerének engedve – kiszolgáltatta magát egy zsidónak, akit egyszerre szemlélt borzongva és idegenkedve, egy, a keresztényekétôl gyökerében teljesen eltérô világ képviselôjét látta benne, s akit ugyanakkor már a felvilágosodás emberének kíváncsiságával „fedezett fel”. Az Anconától három fogatváltásra esô Signigagliában, a fogadóban kereste meg egy szolga, s kérdezte meg tôle, felvenne-e a kocsijába egy zsidót, aki ugyanoda tart, mint ô.

„Elsô felindulásomban éles hangon azt feleltem neki, hogy nincs szükségem senkire, s egy zsidóra mindenki másnál kevésbé.

A fogadós szolgája már kiment, amikor valami, egy ismeretlen hang azt mondta nekem:

– Fel kell venned ezt a szegény izraelitát – és dacára az undornak, mely a nemet mondatta velem, visszahívtam a szolgát, s közöltem vele, hogy mégiscsak elviszem.

– Ebben az esetben, signore, rá kell szánnia magát a koránkelésre, mert holnap péntek, s tudja, a zsidók csak napnyugtáig utazhatnak.”

Másnap Casanova rendes szokása szerint a kocsiban összeismerkedett útitársával, s azon nyomban feltárta neki, miért viseltetik ellenszenvvel a zsidók iránt.

„Ugyanis maguk vallási kötelességbôl minden más nép ellenségei. Különösen a keresztényeket gyûlölik, s úgy vélik, érdemdús cselekedetet hajtanak végre, ha megcsalnak bennünket. Nem úgy tekintenek ránk, mint a fivéreikre. Túlzásba viszik az uzsorát, amikor szükséget látunk, s rászorulunk arra, hogy pénzt kölcsönözzünk önöktôl. Végül pedig gyûlölnek bennünket, s ezért nem szeretem magukat.

– Uram, Ön téved. Jöjjön el velem ma este a zsinagógába, s hallani fogja, hogyan imádkozunk együtt minden keresztényért, kezdve urunkon, a pápán.”

Casanova antijudaista érvelése a 18. század második felében távolról sem számított újdonságnak. Az Endecktes Judentum címû latin nyelvû kompilációban, melyet utoljára a 19. század elején publikáltak, s amelyik késôbb a politikai antiszemitizmus számára is fontos forrásmunkaként szolgált, bôségesen illusztrálták ezeket a vádakat. A velencei kalandor annyira meg volt gyôzôdve igazáról, hogy végig polemizált útitársával, majd házigazdájával: elôbb kétségbe vonta a pápáért, az állam fejéért mondott zsidó imák ôszinteségét, majd egy héber idézetet olvasott a fejére, mely azt kívánta igazolni, hogy a zsidóknak isteni parancsra kell ártaniuk minden lehetô módon a nemzsidóknak. Bár a kalandor nem tudott héberül, s a citátumot bizonyára még papnövendékként hallotta, úgy érezte, szellemi fölénybe került, és sikerült sarokba szorítania a zsidó kereskedôt, akit étkezéskor is megleckéztetett, amiért kósert evett, vagyis csak a magával hozott élelmiszereket volt hajlandó elfogyasztani.

Mégis, ilyen elôzmények után Mardochée felajánlotta, hogy szállást ad Anconában Casanovának hat paoliért. Az ajánlat mögött a meggyôzés vágya rejlett. A zsidó kereskedô nem adott ki szobákat, s kifejezetten azért hívta meg útitársát, hogy „kijózanítsa”, megcáfolja elôítéleteit. Vagyis ez a látogatás az antijudaista eszmék és a valóság konfrontációjaként is felfogható, melynek keresztény résztvevôje egy átlagon felüli mûveltségû, nyitott, s kifejezetten toleráns szellemû, sokat tapasztalt entellektüel volt.

Casanova tehát „démona szavára hallgatva” beköltözött az anconai zsidóhoz, mégpedig éppen akkor, mikor annak családja a szombat beköszöntét ünnepelte. Örömmel fedezte fel az arcokon az ünnepi hangulatot, s a „tisztaság luxusát”, mely a korabeli Itáliában valóban ritkaságszámba ment. A kalandort testvérként fogadták, de ô ennek dacára meg volt gyôzôdve arról, hogy az „érzelem udvariassága” mögött az „érdek udvariassága” rejlik. Ez a motívum végigvonul az egész epizódon, s tipikusnak mondható, hiszen nemcsak Casanova szemléletét határozta meg: késôbb is, amikor a zsidók közeledni próbáltak a keresztényekhez, azok emögött mindenképpen hátsó szándékot, leginkább a haszonszerzés vágyát gyanították.

Casanova házigazdájával látogatást tett a zsinagógában is, s úgy találta, hogy a zsidók imádkozni járnak oda, amit szembeállított a korabeli katolikus templomok mondén légkörével, és igen dicséretesnek talált. Majd egyedül sétára indult, s eltûnôdött azon, hogy harminc évvel azelôtt járt a városban elôször. Immár betöltötte a negyvenhetedik életévét, túl van élete delén... Majd egy pillanatra felidézte a csehországi Dux kastélyát, s benne az emlékiratait író „magányos, megvetett, tehetetlen és szegény” öregember képét is.

Mardochée családja tizenegy vagy tizenkét tagból állt: köztük volt az anyja is, aki már betöltötte a kilencvenedik életévét, és a lányai is a férjeikkel. Nem meglepô, hogy a kalandor figyelmét a legkisebb lány, Lia keltette fel, akit egy pesarói zsidó jövendôbelijeként mutattak be neki.

Innen kezdve a megszokott csábítási történetet olvashatjuk, melynek ôstípusát még serdülôként plébános nevelôjének, Gozzi doktornak a tizenhárom éves húgával játszott végig. Ennek során a férfi étkezés, tisztálkodás, öltözködés kapcsán közelebbi ismeretségbe került a ház asszonyaival és leányaival. A színésznôkön kívül – akiket a kalandor még édesanyja révén közelrôl ismert – Casanova az ôt kiszolgáló nôkkel létesített a legszívesebben kapcsolatot. Ez a helyzet biztosította számára azt a fölényt, amit szalonokban, „társaságbeli” hölgyek között csak ritkán, s akkor is csak komoly erôfeszítések révén élvezhetett.

Liával már az asztalnál beszélgetést kezdeményezett arról, oda lehet-e ígérni egy leányt valakinek feleségül, akit az még soha nem látott. Ezt a kérdést is, mely a felvilágosodás szellemét tükrözi, már jó néhányszor feltette, s az anya válasza ezúttal is a hagyományok szellemében fogant: elég, ha egy leány az elsô szülés után szeret bele a férjébe.

Figyelemreméltó ugyanakkor, hogy Lia, amikor a kalandor immár négyszemközt visszatér a témára, s udvarolni kezd neki, feltûnôen magabiztosan viselkedik. Tudatában van annak, hogy vágyat ébreszt a férfiban, s minden nehézség nélkül beszéli vele az erotikus célzások kétértelmû nyelvét. A zsidó lány szerelmi tapasztalatokról árulkodó viselkedése felidézi Casanovában egy régebbi torinói kalandját. Mivel már a nôi fôszereplôk névazonossága miatt is okkal feltételezhetô, hogy a két nô bizonyos mértékig összeolvadt a kalandor emlékezetében, és mindkét esetet még a fantáziájával is kiszínezte, érdemes kitérni a torinói epizódra.

A másik Lia

Elio Zorzi szerint, aki az 1958-as Pléiade kiadáshoz a jegyzeteket készítette, Casanova 1761 tavaszán érkezett Torinóba, a Szard-Piemonti királyság fôvárosába, ahol akkor a zsidók még gettóban éltek, és – legalábbis elméletben – megkülönböztetô sárga szalagot voltak kötelesek viselni. A kalandor külön megemlékezik arról, hogy húsvét elôtt a keresztények igencsak ellenséges hangulatot tápláltak a zsidók iránt, ezért, hogy elkerüljék a csôcselék provokációját, a vérvádas kilengéseket, a zsidóknak három napig tilos volt utcára lépni.

Casanova figyelmét Torinóban nyomban felkeltette egy feltûnôen szép, huszonkét év körüli nô. „Ez a híres Lia, a meghódíthatatlan zsidó nô, aki ellenállt a leghíresebb torinói gavallérok ostromának is. Apja neves lókereskedô; könnyû elmenni hozzá, de ennél tovább nem lehet jutni.”

A kalandor, akit a meghódíthatatlannak mondott leányok és asszonyok élete során mindig kísértésbe hoztak, azon nyomban elment a kereskedôhöz, és lovat vett tôle, negyven piemonti aranyért. Eközben udvarolni kezdett Liának, akivel a kapcsolata mindvégig a megvásárolt állathoz (illetve késôbb egy fogathoz) kötôdött. Valójában a férfi a lovat is azért vette meg, hogy nyomban Liának ajándékozza, ami az apjának, Moise-nek (Mózesnak) tett ajánlatként is felfogható. Az elsô „roham” azonban sikertelennek bizonyult: Lia csak apja beleegyezésével volt hajlandó elfogadni az ajándékot, a lókereskedô pedig, aki „kapzsi, mint minden hitsorsosa”, még egy könnyû kocsit és két újabb lovat is el kívánt adni a bôkezû kalandornak.

Casanova azonban a fogattal már nyíltan meg akarta vásárolni Lia bájait. „Mindez, kedvesem, mondtam, mikor a szobában magunkra maradtunk, megér négyszáz zecchinót, amit holnap örömmel kifizetek, ugyanolyan feltételekkel, mint a lovat, de még egy pótlólagos feltétellel is: amennyiben megajándékoz azokkal a kegyekkel, melyeket csak a gyöngéd és kölcsönös szeretet adhat.”

Liát azonban ez az ajánlat sem hozta zavarba. „Világosan beszélt, ugyanúgy kell felelnem. Becsületes lány vagyok, nem adom el magam.”

De ez a visszautasítás sem vette el Casanova kedvét attól, hogy amikor lehetôséget kapott a fogat kipróbálására, megkérje Liát, kísérje el egy próbaútra. A lány apja egyetértésével beszállt a kocsiba, ahol a férfi elemében érezte magát, és újra, ismét eredmény nélkül, felújította az ostromot.

„Nyilvánvaló volt, hogy Lia tékozló gavallérnak tekintett, aki méltó arra, hogy kihasználja: ugyanúgy meg akarta kapni a fogatot, mint a hátaslovat; de ami engem illet, én sem voltam már kezdô.” Casanova szerelmi haditervét Torinóban egyértelmûen a „zsidó kapzsiságra” építette: abban bízott, hogy a lókereskedô apa végül ráveszi a lányát a férfi „megpuhítására”. Végül Casanova meglehetôsen bonyolult pénzügyi mûveletet hajtott végre, csak hogy Liával dûlôre jusson: egy Zapata nevû bankár nevére kiállított – feltehetôen hamis – váltóval megvette a fogatot, s türelmetlenül követelni kezdte „szexuális jutalékát”.

De még e bonyolult tranzakció is legföljebb fél sikerrel járt: ha igaz, megleshette a meztelen Liát, de nem sokáig, mert „az átkozott Mózes belépett”. Mire Casanova elköszönt, és dühöngve távozott.

Casanova torinói kalandja Liával valószínûleg nem jutott el a beteljesedéshez. Az elsô Lia meghódításának története egy gyûrûvásárlás kapcsán inkább az öregedô férfi szexuális vágyainak szülötte. „Amikor elment az apja, hatalmamba kerítettem a lányát. Egész nap szelíd és szerelmes volt. Anyaszült meztelenre vetkôztettem, s bár a teste olyan tökéletes volt, amilyet csak képzelni lehet, éltem és visszaéltem vele minden módon.”

Casanova valójában alulmaradt az elsô Liával folytatott szerelmi párviadalban, mely számára kedvezôtlen terepen játszódott le: a lókereskedô és leánya elôtt mindvégig szexuálisan túlfûtött, balek vevônek bizonyult, aki legföljebb a pénzével tudott imponálni, de férfiúi vonzerejének és intellektusának nem sok hasznát vette. Csak alkalmi vendégként fordulhatott meg a házukban, és csak addig maradhatott, ameddig a fogat vásárlásáról folyt a szó. Ezt a hátrányt a legrutinosabb csábító sem egyenlíthette ki. Nem csoda, hogy Casanova inkább gyûlölettel, mint szerelemmel emlékezett a torinói Liára, s negatív szexuális élményei csak megerôsítették a zsidókkal kapcsolatos negatív elôítéleteit.

„Õrjöngô prostituált” vagy erényes szûz?

Tizenegy évvel késôbb Anconában sokkal kedvezôbb volt a kalandor helyzete, mint Torinóban. Mardochée, a házigazdája elsôsorban vendégnek tekintette, s a lányához, Liához fûzôdô kapcsolatában sem játszottak szerepet az anyagiak. A kalandor eljátszhatta a nagylelkû, gazdag világfi szerepét, és szokása szerint ciprusi borral és cinikus érvekkel próbálta felmorzsolni a fiatal lány ellenállását. De az anconai Lia, a torinóihoz hasonlóan, keményebb diónak bizonyult a vártnál. Pedig Casanova már „birtokon belül érezte magát”, amikor sikerült rávennie a lányt, egyen vele kagylót, aminek fogyasztását a zsidó vallás tiltja. Lia pompásnak találta, és élvezettel fogyasztotta az elôször ízlelt tengeri csemegét.

„Ez a lány, mondtam magamban, aki saját törvényeit olyan könnyedén hágja át, aki olyan lelkesen szereti a gyönyört, hogy még nem is titkolja a kéjt, hanem habzsolja; ez a lány kívánja elhitetni velem, hogy érzéketlen a szerelemre, s képes semmibe venni a gyönyöreit! Ez lehetetlen. Nem szeret, vagy nem szeret annyira, hogy feloldódjon benne, és az én szerelmemet is felszítsa. Lehet valamilyen fortélya, mellyel csillapítja természeti hajlamait, melyet én nagyon is érzékinek találtam.”

A felvilágosodás filozófusai, s közülük is talán leginkább Diderot, élénken érdeklôdtek a nôi érzékiség, ezen újonnan – vagy inkább: újra – felfedezett kontinens iránt. Casanova Liával egyenesen kísérletezésre szánta el magát. Erotikus metszeteket mutatott neki, elôször egy olyan képet, melyen egy meztelen nô önmagát elégíti ki. Lia reakciója ezúttal is feltûnôen józan volt. Megállapította, hogy férjhezmenetel elôtt a lányok, ahogy ô is, megteszik az ilyesmit elalvás elôtt, ha ehhez van kedvük. Ugyanakkor elzárkózott attól, hogy ezt a férfi jelenlétében megtegye. Megkérte Casanovát, mutasson más képet is neki. Aretino figuráit nézegetve Lia mellesleg azt is pontosan érzékelte, milyen kockázattal járhat, ha túlságosan elmerül a szexuális örömszerzés mûvészetének szemléletében. „Egy becsületes lánynak nem szabad elidôzni az ilyen képek nézegetésével, mert ahogy ön is tudja, ezek a kéjes jelenetek élénk érzelmeket válthatnak ki belôle.”

Végül a kalandor – akire ez az erotikus helyzet nem kevésbé hatott, mint Liára – „úgy nyugtatja meg magát, mint egy szegény kisiskolás”, míg a lány hátat fordít neki, s elmerül a képek szemléletében. Mi több: ebéd után még ô kér magyarázatot számos képhez, ugyanakkor következetesen elzárkózik a férfi minden demonstrációs kísérlete elôl. A kétórás szexológiai elôadás alatt „százszor is elátkoztam Aretinót, meg azt az ôrült gondolatot, hogy megpróbálom felkelteni iránta az érdeklôdését; mert a könyörtelen nôstény minden pillanatban, amikor kísérteni próbáltam, nyomban azzal fenyegetett, hogy kimegy. És mindaz, amit ez a lány a nemérôl mondott, amirôl úgy tettem, mintha nem ismerném, iszonyúan megkínzott. A legkéjesebb igazságokat mondta nekem, s olyan élénken magyarázta érzékeinek megnyilvánulásait, melyet a szeme elé táruló közösülések ébresztettek benne, hogy úgy tûnt, ki van zárva, hogy csak az elméleti okoskodás ébresztette rá erre a tudásra. S ami végképp elcsábított, az az volt, hogy a szemérem legkisebb nyoma sem érzôdött fennkölt eszmefuttatásain.”

Lia és Casanova elméleti és gyakorlati vitája az érzelmekrôl és az érzékekrôl illusztrálja a felvilágosodás gondolkodóinak dilemmáját a zsidókkal kapcsolatban. A „választott nép” sajátos, semmilyen analógiával nem magyarázható fejlôdése ugyanúgy zavarba hozta a filozófusokat, mint Lia Casanovát, aki olyannyira alulmaradt a lánnyal szemben, hogy arra kényszerült, hogy kuplerájt keressen Anconában, ahol könnyíthet magán. Kiderült ugyanis, hogy a „filozófiai demonstráció” visszafelé sült el, s hogy Lia többet tud a saját testérôl és a szexrôl, mint a kalandor, illetve a korabeli erotikus írók túlnyomó többsége. Ennek alapján vonta le Casanova azt a következtetést, melyet akár a torinói Liával kapcsolatban is leírhatott volna: „úgy tûnt, Lia az összes lány közül a legerkölcsösebb, mert jóllehet szenvedélyei hevesek, a szükségszerûség és a két nem kapcsolatára vonatkozó, érett szellemet tükrözô megfontolás uralkodik az érzékei felett, s ezen az alapon utasítja vissza, hogy kiegészítse ismereteit. Az erkölcs modelljének láttam, definícióját belôle állítottam fel.”

Persze, mint az várható volt, Lia nem volt Julie, vagy az új Héloïse – igaz, Rousseau hôsnôje is elôbb elbukott, s csak ezután és akkor is csak az élete árán volt képes arra, hogy erkölcsi ideállá váljon. Casanovának a világ körüli úton résztvevô Saint-Preux-nél rövidebb idô is elegendô volt ahhoz, hogy megváltoztassa véleményét a „kegyetlen zsidólányról”.

Egyheti vendégeskedés után egy éjjel a velencei kalandor, aki már otthonosan mozgott az anconai házban, észrevétlenül kiment latrinára, hogy könnyítsen magán. A mellékhelyiség a földszinten volt, s innen visszatérve egy kis, addig üresnek hitt szobában világosságot észlelt. Az éj leple alatt Casanova megleste Liát meztelen, egy hasonlóképpen pucér keresztény fiatalember társaságában. Éppen Aretino pozitúráit gyakorolták, ami a kezdeti csodálkozás után dühre gerjesztette a férfit. Visszaemlékezései szerint éppen az orális szexben merültek el, s a látvány gyökeresen megváltoztatta a véleményét a lányról. „Lia már nem tûnt erényesnek a számomra: csak egy engem gyûlölô ôrjöngô prostituáltat láttam benne.” A férfi elsô dühe elpárologván reggel már azzal fenyegette Liát, hogy elárulja az apjának, ha nem részesíti ugyanazokban az örömökben, mint szerencsés vetélytársát. (Ez a fajta szerelmi zsarolás megint csak Casanova elsô kalandját, Bettinát idézi – ebbôl is kitûnik, Giacomo milyen keveset változott az idôk során.)

Lia azonban ettôl sem jött zavarba, elzárkózott a párhuzamos kapcsolat elôl, és a férfi lovagiasságára hivatkozott. Ezt az érvelést Casanova elfogadta, majd másnap búcsút vett a háziaktól, és elindult Fiumébe. Hajóra szállása elôtt volt még egy összecsapása a lánnyal, akinek ezúttal is sikerült ôt zavarba hozni. A férfinak Lia szemtelen válaszát hallva egyenesen ahhoz támadt kedve, hogy „széttörje a fején az elôtte álló vizesüveget”, majd pedig, mikor a lány felajánlja, hogy segít neki a csomagolásban, kiutasítja a szobából. Az átkelés azonban a vihar miatt meghiúsul. Casanova néhány óra múlva újra Anconában találja magát, Mardochée házában. Az Adriai-tengeren átélt megpróbáltatásoktól nemcsak Casanova betegszik meg, hanem Lia is, akin heves fejfájás vesz erôt. Amikor újra viszontlátják egymást, kapcsolatuk hirtelen megváltozik, bensôségesebbé válik. Lia keresi az alkalmat a találkozásra, s mint ez várható volt, Casanova bocsánatáért esedezik, és elmondja a történetét.

„Esküszöm, hogy szeretem, mondta, s ennek már kétségbevonhatatlan jelét adtam volna, ha balszerencsémre nem szerettem volna bele abba a keresztény fiatalemberbe, akit látott velem, aki azonban csak egy kéjenc koldus, s csak azért szeret, mert megfizetem. De dacára a szerelmemnek és izzó szenvedélyemnek, soha nem részesítettem azokban a kegyekben, amelyeket egy lány csak egyszer adhat oda. Hat hónapja már, hogy nem láttam, s ön az oka annak, hogy azon az éjszakán idehívattam, annyira lángra lobbantotta a testemet metszeteivel és édes boraival.”

Ettôl kezdve a szereposztás megváltozik. Immár Lia csábítja a férfit, s erôfeszítéseit végül siker koronázza. Amikor meztelenül is felkínálkozik, Casanova végre „feloldozza”, hajlandó szeretkezni vele. S mint számos esetben, a kalandor ezúttal is „váratlan kincsre bukkan a szerelem szentélyében”. „Legnagyobb meglepetésemre érintetlennek találtam, s meggyôzôdtem róla, hogy csak erôszak révén voltam képes beléhatolni.”

A szüzesség elvesztése a 18. századi irodalmi klisék szerint a feloldódás és a megbocsátás csúcspontja. Casanova visszaemlékezéseiben e fennkölt pillanatban még a nôi orgazmus kétségbevonhatatlan jeleit is fel véli fedezni. Ezután még néhány éjszakát tölt Liával, „közte azokat is, melyeken Mózes kiközösít minden nôt, aki a szerelemnek szenteli magát”, azaz sikerül rávennie zsidó szeretôjét, hogy a rituális tisztátalanságra való tekintet nélkül is szeretkezzen vele.

Végül Casanova hajóra száll, elhagyja Anconát és az ott megismert zsidókat. Figyelemreméltó végsô következtetése, amit szerelmi kalandja leírásának végén von le: „Mindig úgy véltem, talán tévesen, hogy a zsidó – ti. Mardochée – tudta, hogy a leánya megajándékozott a kegyeivel. Ezen a téren a zsidók általában nem sokat akadékoskodnak, mert tudván, hogy a nász esetleges gyümölcse zsidó lesz, úgy gondolják, hogy akkor is megcsalják a keresztényeket, ha engedik, hogy elültessék a magot.”

Lia és Lilith

Casanova kortársait, vetélytársait, pártfogóit és rosszakaróit, a közéletben bizonyos szerepet játszó figurákat több-kevesebb sikerrel azonosították az elmúlt két évszázadban. A 18. század társadalmi viszonyait tükrözi, hogy az azonosított személyek többsége férfi, nemesi származású, vagy egyenesen arisztokrata, egyházfi, illetve tekintélyes vagyonnal rendelkezô polgár. Arra nincs semmi garancia, hogy az utókor által azonosított személyek éppen úgy viselkedtek, olyanok voltak, ahogy Casanova évszázadokkal késôbb csehországi magányában kizárólag az emlékezetére hagyatkozva megörökítette ôket. Emlékiratainak egyes híresebb epizódjai, például a velencei ólombörtönbôl való szökésének története, figyelemreméltó átalakuláson ment keresztül attól kezdve, hogy elôször mesélt róla.

A kalandor szeretôirôl végképp keveset tudunk. A lányok és asszonyok személye, egész egzisztenciája, elôbb az apjukhoz, majd a férjükhöz kötôdött, s még egy olyan, Casanova életében rendkívül jelentôs szerepet játszó, többször visszatérô nôt, mint az Itáliában megismert Henriette, is csak a legnagyobb nehézségek árán voltak képesek azonosítani a történészek.

Mindebbôl egyenesen következik, hogy az anconai Lia személyét feltehetôleg örök homály fedi. Azzal kapcsolatban pedig, hogy Casanovának valóban volt-e viszonya 1772-ben (erre az évszámra is csak E. Zorzi kutatásai alapján következtethetünk), és a megörökített eseményeknek mekkora közük volt a valósághoz, csak találgathatunk. Úgy tûnik, a kalandor ezt a kapcsolatot tényleg „elhálta”, azaz az anconai Lia – a torinóival ellentétben – valóban a szeretôje volt. Casanova emlékirataiban többször megörökített olyan kalandot, melyet a házigazdája leányával élt át: elég, ha csak a római Mariuccia esetét idézzük, akire a férfi utóbb a tôle megszokott „gyengéd sztereotípiákkal” emlékezett.

Lia esetében is jelen van a szentimentális séma. A hideg fejjel okoskodó lány, majd az érzéki bestia képe feloldódik a szerelmes szûz megható alakjában. Megtudjuk róla, hogy Casanovára várt, csak hogy asszony lehessen, s a vele eltöltött pásztorórák kitörölhetetlen nyomokat hagytak benne. Az, hogy a zsidólány tényleg szûz volt-e, vagy csak a magányosan emlékezô, de végsô soron mégiscsak az olvasókra kacsintó Casanova tette utólag azzá, nem sokat számít. Figyelemreméltó tény viszont, hogy az epizód szerint nemcsak Mardochée, az apa volt velejéig anyagias, s tört minden látszat ellenére a keresztények romlására, de a lánya is. Amikor a kalandor magyarázatot kért tôle az éjjel meglesett bacchanáliára, a tizennyolc éves zsidólány válaszából kiderült, hogy fizetett a keresztény fiú testének használatáért. Ez a nagyfokú érzékiséggel párosult üzleti szellem páratlan az Emlékiratokban, ahol a nôk a szexuális szolgáltatásokért – ahogy a normális életben is – csak bizonyos koron felül fizetnek. Lehet, hogy valóban sor került az éjjeli jelenetre, de nem valószínû, hogy tényleg a Casanova által leírt motívumok húzódtak meg a hátterében.

Lia Casanova szerint valóságos érzéki bestia, rontó szellem, maga a porból gyúrt Lilith démon, aki csak üggyel-bajjal változik vissza szerelmes szûzzé. Nem fér hozzá kétség: a kalandort jelentékeny mértékben befolyásolták zsidóellenes elôítéletei az epizód megörökítésekor. Zsidó szeretôje kapcsán egyenesen azt a teóriát próbálja illusztrálni, hogy a zsidók érzékibbek, „romlottabbak a keresztényeknél”, s amellett, hogy anyagiasak és az arany iránt érzéki vonzalmat táplálnak, veszedelmes szexuális kihívást jelentenek a keresztények számára. Tudjuk, ezt a teóriát a náci ideológusok is felhasználták. Julius Streicher például a Der Stürmer hasábjain egyenesen azt állította, hogy a zsidók elôbb serdülnek, s szexuális túlfûtöttségük megrontja a velük kapcsolatba kerülô árjákat.

Az anconai epizód értékelésekor megállapíthatjuk, hogy Casanova számára a magával hozott zsidóellenes elôítéletek erôsebbnek bizonyultak a valóságnál. A felvilágosodás szelleme, mely a 18. században már figyelemreméltó hatást gyakorolt a zsidókra, kevéssé hatott a keresztények zsidókról alkotott képére. A kalandornak lehetôsége nyílt arra, hogy meggyôzôdjön: a zsidók ugyanolyanok, mint mások, társadalmi és szerelmi kapcsolataikban nincs semmi „démoni”, mégis úgy távozott Anconából, hogy nem változtak kialakult nézetei. A zsidók a keresztények „rosszabbik énjét”, a pusztító ösztönöket testesítették meg a számára, s Casanovának sem jutott az eszébe, hogy a felvilágosodás termékeny szkepszise, pártatlanságra törekvô racionalitása jegyében vizsgálja felül saját elôítéleteit.

Voltaire tanítványa

Casanovának természetesen nem tehetünk szemrehányást „antiszemitizmusáért” – maga ez a fogalom is csak az 1880-as évek Németországában született. Mégis, érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a kalandor szellemi vezetôjének Voltaire-t tartotta, akit meg is látogatott, hogy lerója tiszteletét. Márpedig a „ferney-i pátriárka”, ha lehet, még rosszabb véleménnyel volt a zsidókról, mint velencei tanítványa.

Voltaire a következôket írja a zsidókról a Filozófiai Szótárban: „...csak egy tudatlan és barbár népet találnak bennük, mely hosszú ideje társítja a legostobább kapzsiságot a leggyûlöletesebb babonákkal. Legyôzhetetlen gyûlölet él bennük minden nép iránt, mely megtûri és gazdaggá teszi ôket.” Ehhez képest igazán figyelemreméltó a szócikket záró figyelmeztetése: „Mindazonáltal nem kell megégetni ôket.”

Leon Poliakov neves történész, az antiszemitizmus történetének kutatója megjegyzi, hogy Voltaire-tôl, egyes leveleinek tanúsága szerint, még a vérvád rögeszméje sem volt teljesen idegen – Casanova, aki Velencében nôtt fel, e téren toleránsabb volt mesterénél. Tudjuk, hogy egy Henri Labroue nevû történész a német megszállás alatt Párizsban egy egész kötetre való antiszemita írást publikált Voltaire tollából.

Miért nem terjesztette ki sem Casanova, sem Voltaire a sokat emlegetett toleranciát a korabeli zsidókra? Úgy tûnik, az érdekek erôsebbnek bizonyultak az eszméknél. Voltaire számára, aki számos üzleti tranzakcióban volt érdekelt, többek között még a rabszolgakereskedelemben is, a zsidók – akiket ô is a kapzsi bankárokkal és a haszonelvû kalmárokkal azonosított – veszedelmes vetélytársak voltak. Ellenük az öröklött antijudaista elôítéletek hasznos fegyvernek bizonyulhattak, és az ész lángjánál nem kívánta kicsorbítani ôket. Casanovától, akit hivatásos kártyásként, szélhámosként és titkos ügynökként zsidó bankárok szintén nemegyszer szorítottak sarokba, semmiképp sem volt várható, hogy filozófiai mesterénél elfogulatlanabb legyen.

Végül érdemes megjegyezni, hogy a 18. századi európai gondolkodásnak volt egy másik fontos tradíciója is, mely a saját korában kevésbé népszerû, de az utókor eszmei fejlôdésére maradandóbb hatást gyakorló filozófus, Montesquieu képviselt. ‘, illetve a teóriáit továbbfejlesztô fiziokraták szükséges és hasznos tényezôként fogadták el a zsidóságot, akár mint közösséget is, mely nélkülözhetetlen a kereskedelem és a pénzügyek számára. A felvilágosodásnak ez a pragmatikus tendenciája ihlette az Egyesült Államok alkotmányát, mely elôször nyitotta meg az emancipáció útját az zsidó közösségek számára is. Washington és az alapító atyák példáját a francia forradalom alkotmányozó nemzetgyûlése, majd Európa-szerte számos ország törvényhozása követte. Az európai emancipációs törekvések azonban kivétel nélkül az egyénre, a zsidóra, mint személyre vonatkoztak, s legalábbis elméletileg nem zárták ki a lehetôségét annak, hogy amennyiben a zsidóság mint közösség ártalmasnak bizonyul az államra, a zsidóknak adott jogokat az „államrezon” érdekében akár korlátozni is lehet.

A felvilágosodás eszméit csak a 20. században fordították a visszájára, s használták a zsidók ellen. Ezekhez a fejleményekhez, sem Casanovának, sem Voltaire-nek nem volt köze, mégsem érdektelen két évszázad múltán megvizsgálni, milyennek látta a velencei kalandor, saját korának hihetetlenül éles szemû krónikása, zsidó kortársait.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu