KOVÁCS ILONA

CSIPKÉS TÉRDNADRÁG ÉS DÍSZMAGYAR


Szerzôk, szövegek és olvasók

Az olvasó számára szövegében él a szerzô. Más forrásokból is lehet tájékozódni persze az írók felôl, Stendhal-ügyben lehet nyomozni egy Henri Beyle néven anyakönyvezett, grenoble-i születésû egyén után, de Stendhal csak mûveiben él. Még az említett Henri Beyle nevû ember is csak Stendhal, azaz Henry Brulard, H.B., Bombet, Casimir, Dominique stb. és Julien Sorel, Lucien Leuwen, Fabrice del Dongo miatt érdekel bennünket. Ugyanígy, hiába szembesíti lassan már 200 éve szorgos casanovisták egész hadserege a makacs tényeket az Emlékiratokban elôadott élvezetes históriákkal, Casanova mégiscsak önmaga alkotása. Akár Seingalt lovag, akár Casanova néven emlegetik, irodalmi hôs ô, az a fantomkép, amely az Életem története lapjain kelt életre. A tudós casanovisták levéltári kutatásai, rendôri módszerekkel lefolytatott nyomozásai sem maradtak terméketlenek: nekik köszönhetôen ma már jóval többet tudunk élet és irodalom, mû és író bonyolult viszonyairól, többek között meglehetôs biztonsággal állíthatjuk, hogy a kétes erkölcsû Casanova sokkal kevesebbet lódított, mint azt feltételezték róla, vagyis nemcsak az igazat mondta, de néha még a „valódit” is.

Hasonló jókat elmondhatunk bármelyik íróról, utolsó példaként a boldogtalan Sade márkiról, a szadizmus „névadójáról”, aki mindmáig nem tud megszabadulni attól a tehertételtôl, hogy naiv olvasói öntudatlanul azonosítják ôt magát a mûveiben kiélt szadista fantazmagóriákkal, és nem hiszik el, hogy maga a márki nem volt igazán „szadista”. Komoly bizonyítékaink vannak arra, hogy Sade tudott gyöngéd szeretô, szenvedélyes szerelmes és szeretô férj is lenni, hogy a halálbüntetés elszánt ellensége volt, szövegei alapján az olvasók mégis aberrált gyilkosnak képzelik ôt. Az olvasónak ugyanis nem lehet megtiltani, hogy összefüggést tételezzen fel a szöveg és szerzôje között, és nem köteles nyomozást folytatni, hogy valamiféle „valóság” nyomába eredjen. Egyes írók még meg is nehezítik az olvasó dolgát, Stendhal például, aki lépten-nyomon szántszándékkal összezavarja a nyomokat, és olyan csapdákat állít fel, amelyeket nem lehet elkerülni. Más írók másként járnak el, Casanova és Sade másképp bonyolítják össze a szálakat, figurájuk átütô sikerét azonban ôk is szövegeiknek köszönhetik. Élet és irodalom lehet, hogy nem függ össze szorosan, de az olvasó akkor is képtelen elválasztani olvasmányélményét az íróról alkotott képétôl, ha ezt tisztán látja. Azt a szellemképet, amelyet Casanova, Sade vagy Stendhal írói nevéhez kapcsolunk, szövegeik alapján alakítjuk ki, és ez alól a különleges státust élvezô olvasók, a kritikusok és a fordítók sem kivételek. Casanova egyértelmûen azon szerzôk közé tartozik, akik tudatosan „irodalmiasították” életük történetét, ezért találó az a cím, amelyen Stefan Zweig tette közzé három íróról, Casanováról, Stendhalról és Tolsztojról készített portrésorozatát: Drei Dichter ihres Lebens (Leipzig, Insel Verlag, 1928). Ez a hatás azonban mindig érvényesül, akár megpróbál egy író saját életének költôjévé válni, akár nem, mert ezt a poétikai mûveletet elvégzi helyette saját szövege, az olvasó segítségével.

Az írói szövegekbôl kibontakozó „költôi képmás”

Három példán szeretném szemléltetni, hogy a szöveg jellege kialakít egy képet írójáról, és ez a „költôi képmás” akkor is jogosult, ha a feltételezett történeti valósághoz bizonyíthatóan nincs köze. Poétikai igazsága kizárólag a szövegen nyugszik, és más bizonyítékra nincs is szüksége.

Mint a Filozófia a budoárban címû Sade-mû fordítója (Pallas, 1989) joggal állíthatom, hogy a Sade-szöveg kínozza olvasóját (és fordítóját). Az irodalmi szövet, amely a fogalmi és nyelvi tabuk folytonos megsértésén alapul, újrateremti azt a viszonyt, amelyet a mû kínzók (libertinusok) és áldozataik (az adott esetben Eugénie édesanyja, Mistivalné, ill. az olvasók) között tételez fel. Az áldozat helyzetébe kényszerített olvasók kasztjának egy különlegesen balszerencsés változata a fordítóké, mert ôk lassú azonosulásra-beleélésre ítéltetnek, tehát fokozottan szenvednek ott, ahol az egyszerû olvasó mégiscsak tud magán segíteni, mondjuk gyorsabb tempóval, átugrott szövegrészekkel, képzelete lebénításával.

A Casanova-szöveg célja nyilvánvalóan az, hogy elbûvölje, megszédítse az olvasót, és ezt oly sikeresen teszi, hogy kevés élvezetesebb olvasmányt ismerek. A szöveget szerzôje az élvezetek kultuszának szentelte, és talán nem véletlen, hogy a Casanova-kutatók és fordítók között annyi a nô. A Casanova-szöveg folytatja írója hódító hadjáratát, és sikeresen szórakoztatja, átejti, megbotránkoztatja olvasóit. Az is törvényszerûnek látszik, hogy a férfiolvasók és értelmezôk egy része vegyes, féltékenységgel vegyes érzelmekkel közeledik a szöveghez. Ha elfogadjuk, hogy az Életem történetének többé-kevésbé rejtett vezérfonala a vérfertôzési motívum, de mindenképpen a szexuális tabuk–tilalmak ügyes áthágására–megkerülésére való felhívás, akkor tagadhatatlan, hogy a szöveg cinkosnak tekinti olvasóját, akit kéjlesô szereppel kínál meg, és tiltott gyönyörûségeket szerez neki. A bravúros szerkesztés, a lebilincselô mesélô tehetség és a humor mind a cinkosság elôidézését és fenntartását szolgálja. Az elutasító (erkölcsös) olvasói magatartás pedig egyben azzal jár, hogy az illetô nemcsak silány szélhámosnak és nevetséges szájhôsnek tartja Casanovát, de megtagadja tôle a hivatalos írói státust is, nem ismeri el a szöveg szerzôjét valódi irodalmárnak és filozófusnak.

A magyar példa, II. Rákóczi Ferenc, a latin nyelvû Vallomás és a franciául írt Emlékiratok jeles szerzôje egy harmadik írótípust képvisel. Az ô szövege, amelynek fô témája és alaphangja a bûnbánat, keserûséget és önvádat közvetít, de olvasóját is mazochista magatartásba kényszeríti. A szövegben minduntalan visszatérô szerkezetek–fordulatok emlékeztetnek az emlékezô monoton, önkínzó keserûségére, lelkiismeretfurdalását és alázatos vezeklését színtelen nyelv és mûvészi hatásokat kerülô szerkesztés adja vissza. Hogy a kifejezés igénytelensége tudatos, azt jól mutatja néhány epizód, ahol az öncenzúra nem mûködött kellôképpen, például a bécsújhelyi börtönbôl való szökés története a Vallomásban, amely – alighanem az író szándéka ellenére – színesre és mulattatóra sikeredett. Rákóczi olvasója azonban, ha hajlandó azonosulni a szöveg vallásos, vezeklô célkitûzéseivel, maga is bûnbánatra és lelkiismeretvizsgálatra kényszerül.

Befogadásesztétikai szempontból közömbös, hogy mennyire tudatos ez a hatás, a szöveg kialakította szerzôkép mindenképpen az olvasmányélmény hatása alatt keletkezik. Ilyen vonatkozásban a szerzô is csak egy saját szövege olvasói közül, és saját szándékai bûvöletében nehezen tudja megítélni, hogy mennyire sikerült céljait megvalósítani. Az értelmezôk, kritikusok, irodalomtörténészek szintén olvasók, csak sajátos képzettséggel, intézményi háttérrel és hátsó gondolatokkal rendelkezô „befogadók”, akiknek véleményét a szöveg hatásán kívül számos egyéb tényezô is befolyásolja. Az általuk megrajzolt írói pályaképeket és mûértékeléseket ezért különösen szigorú kritikával kell kezelni, és gyakran nemhogy hozzásegítenének író és mû viszonyának megértéséhez, de komoly akadályt jelentenek a megismeréshez vezetô úton. Mivel itt nem célom e bonyolult viszonyok feltérképezése, élet és irodalom furcsa összegabalyodására csak egy példát idézek, Roland Barthes szellemes aforizmáját Sade márki életével és regényeivel kapcsolatban: „Mûveibôl átvitt valamennyit az életbe is.”

Sade végletesen kihegyezett ellentétpárjai ezúttal alkalmasnak látszanak a Rákóczi–Casanova emlékírótípusok, e két szélsôségesen szembenálló írófajta különbségének illusztrálására, bár erôsen parodisztikus formában. Sade az erényes Justine és az elvetemült Juliette testvérpárosában fejezte ki filozófiája két alapvetô és ellentétes kategóriáját. A róluk írott regények alcímeit könnyû alkalmazni Casanovára, ill. Rákóczira. A három változatban elkészült Justine-regény egyikének alcíme „az erény bajjal jár” (Justine ou les infortunes de la vertu), ami Rákóczira, sajnos, nagyon ráillik, a Juliette-rôl szóló regény alcíme viszont azt állítja, hogy „a bûn boldoggá tesz” (Juliette ou les prospérités du vice), és ennek a felháborító kijelentésnek számos példáját megtaláljuk Casanova emlékirataiban.

Komolyabbra fordítva a szót, a párhuzamok és ellentétek sok ponton összekötik ezt a két szerzôt, és az összevetés szolgálhat néhány érdekes tanulsággal. Alapvetô a börtönélmény (Velence, ill. Bécsújhely), a szökés nagy kalandja, a számûzetés mint élethelyzet, az emlékiratírás mint válasz ezekre a kihívásokra, a francia mint választott nyelv az emlékiratírásra, a posztumusz kiadás, az írói státus körüli bizonytalanságok stb. Szögesen ellentétes viszont a két életfelfogás és életstílus (Casanova szabadossága egyfelôl és Rákóczi janzenista szigora a másik oldalon), ebbôl következôen a két pálya és írói profil szintén: a hedonista és a mazochista önéletíró már szinte ugyanolyan szorosan kapcsolódik, mint a bûn és az erény egymást kiegészítô és feltételezô ellentétpárja.

Az öncenzúra mûködését is mindkettôjüknél bizonyítani lehet: A Duxban (Duchóv, Csehország) megôrzött kéziratok tanúsága szerint Casanova elsôsorban a homoszexuális kalandokat vizsgálta felül és törölte vagy finomította, nagy valószínûséggel megtoldotta viszont az incesztus körül forgó történeteket (pl. az igen fontos Leonilda-epizód hitelessége nem bizonyítható). Rákóczinál közvetettebb bizonyítékok utalnak arra, hogy tudatosan alakította ki rendkívül puritán írói stílusát. Erre mutat, hogy számos szerelmi kalandját (többek között a Sieniawska-szerelmet és több franciaországi vonzalmat) kihagyta önéletírásából (Vallomás) és az a néhány részlet, ahol szabadjára engedte mesélô kedvét (pl. a Vallomásban elôadott bécsújhelyi szökés leírásában), szépen mutatja, mennyivel élvezetesebb író lett volna, ha nem fogja vissza képzelôerejét, amikor a vezeklô páncélingét öltötte magára. Casanova csak módjával élt az öncenzúra eszközével, ô azt rejti el az Életem történetében, hogy milyen tudatosan szerkesztette meg saját figuráját és mûvét, hogy az a gátlástalan, kedves szélhámos képében maradjon az utókorra. Érdekes például, hogy önkontrollja szûrôjén átengedett számos sikertelen epizódot (amilyen a londoni rész, a Charpillon-féle felsülés és más történetek), talán a hitelesség, talán a színesség, talán a fény-árnyék kontraszt kiugratására, alapvetôen mégis sikerült az életöröm és szabadság vezéreszméi köré szôni visszaemlékezéseit. Hogy mennyire átütô az élvezetesség ebben a szövegben, arról már a Casanováról készült tanulmányok címei árulkodnak: mindegyikben elôfordul vagy a szabadság vagy a gyönyör (pl. Jean-Didier Vincent könyve a Casanova. A ragályos élvezet címet viseli, Lydia Flem könyvének címe: Casanova avagy a boldogság gyakorlása, s ugyanígy a többi). Az alaposabb szövegelemzés természetesen megerôsíti ezt az elsô, felületes benyomást, és akárhol nyúl a Casanova-szöveghez az értelmezô, ezek a vezérmotívumok kikerülhetetlenek. Rákóczi önkínzó vezeklése természetes módon jár együtt az ágostoni példa követésével, amelyet az ôszinte vallásos érzés felerôsít, és így tragikus életútjáról szólva fájdalmas bûnbánatot tart írás közben, ezt a fájdalmat az olvasóra is rákényszerítve. Végeredményben tehát lényeges tapasztalat, hogy az egyik szöveget élvezetes olvasni, a másik mû pedig fájó lelkigyakorlatként hagy nyomot az olvasó emlékezetében, mert a szöveg mindkét esetben az író ideálportréjának hû mása.

Szövegek és fordító-értelmezôk

A szövegek fordítása vagy kritikai értékelése sajátos változata az olvasmányélménynek. Mély vonzások és választások érvényesülnek egy-egy olyan találkozásban, amelynek fordítás vagy tanulmány a látható eredménye. A Poe-novellák Baudelaire vagy Babits készítette fordításai, a Szentkuthy-féle magyar Joyce, a Nyugatos költôk versfordításai mind jól ismert példái ennek a társszerzôi viszonynak fordító és fordított között. Hasonló összeolvadás tapasztalható egyes írók és kiadóik közt is, pl. Verne és Hetzel, vagy József Attila és Cserépfalvi viszonya nyilvánvalóan alkotó együttmûködés, nem pedig egyszerû üzleti kapcsolat. Tudományos szövegkiadásnál ez az összefonódás még szervesebb, az új, úgynevezett genetikus kiadások esetében pedig egyenesen alkotótársi szövetséggé válik (bár a szerzô, halála után, már nem választhatja meg alkotótársát, a kapcsolat, fordítva, mégis létrejön). Jean-Yves Tadié Proust-szövege a Pléiade-ban (4 kötet, Gallimard, 1987-1989) vagy a Hans Walter Gabler vezette munkaközösség szinoptikus Ulysses-kiadása (2 kötet, New York-London, 1984) már nemcsak szerzôi változat, hanem szerzôi–szövegkiadói közös mû, amely megváltoztatja Proust, ill. Joyce életmûvét. Az író–életrajzíró együttes, amelyet gyakran az élôvilágból vett példákkal parazitizmushoz hasonlítanak, szintén valóságos szimbiózist teremt téma és feldolgozója között. Megható és groteszk példák egész sorát lehetne erre is idézni, de ezúttal csak Illyés Petôfi-életrajzára hivatkozom, amely a költôi elôdkeresés és hagyományteremtés ritka szép sikere.

Casanovához visszakanyarodva, még egy kis kitérô: furcsa, de valószínûleg jelentéshordozó tény, hogy a Sade-kutatók nagy része egyúttal casanovista is, hogy sok közöttük a nô, és hogy a legtöbben Sade után kezdtek Casanovával foglalkozni, mintegy kárpótlást keresve egyik után a másikban. Mintha a szadista és libertinus élmények e két fajtája kiegészítené egymást, mintha a két író vonzaná egymást, legalábbis a 20. század szellemi erôterében. Saját tapasztalataimon kívül sok nevet tudok idézni: Béatrice Didier, Chantal Thomas, Michel Delon vagy Philippe Roger munkáit, akik mindkét életmûvel behatóan foglalkoztak.

Három párhuzamos arcképvázlat körvonalai

Fordítói–kiadói–értelmezôi tapasztalat birtokában tehát a szöveg újabb rétegeibe lehet bepillantani. Ezzel nem kizárólag a fordító, kiadó, értelmezô jogainak elismerését szorgalmazom, bár a posztmodern fejlôdés ebbe az irányba mutat mindenképpen. Inkább azt szeretném hangsúlyozni, hogy ezt az olvasói–társszerzôi beavatkozást a szöveg életébe figyelembe kell venni, sôt érdemes is hasznosítani. Enélkül ugyanis a szöveg valószínûleg csak a levéltárak porában éli a maga életét, ami szintén egy bizonyos halhatatlanság, de igazi életre csak az olvasás tudja támasztani. Adott esetben egy-egy pillantás feltámasztással is felér, mint pl. a 18. századi regénytermés egyik jelentôs, saját korában népszerû, majd hamar elfeledett vonulatával kapcsolatban; többször fel kellett fedezni az ún. libertinus regényeket, amíg végre életre keltek. Nerciat, ifjabb Crébillon, Restif de la Bretonne és Laclos saját korukban ismertek és sikeresek voltak, azután sok-sok viszontagság után, eltemetôdtek a nagyközönség számára. Elôbb Guillaume Apollinaire bibliofil sorozata – A szerelem mesterei (Bibliothéque des Curieux összefoglaló címen, a 20. század elején, más szerkesztôkkel adta közre az erotikus irodalom remekeit) –, majd Étiemble Pléiade-kötete (Romanciers du XVIIIe siècle, t.2, Gallimard, 1965) irányította újra a figyelmet ezekre az értékes és különleges libertinus regényekre, amelyek mára divatba jöttek. Étiemble-nak volt bátorsága észrevenni, hogy ifjabb Crébillon A szív és elme tévelygései (Les Égarements du coeur et de l’esprit) címû befejezetlen regénye remekmû, és azóta kritikusok, írók és értelmezôk egész hada vetette rá magát a mûre. Ugyanez a helyzet Vivant Denon Nincs holnap (Point de lendemain) címû remekével, amelyet Étiemble óta mindenki értékel, legutóbb Kundera „írta újra” Lassúság (Lenteur) címû regényében vagy esszéjében (Gallimard, 1994). Étiemble teremtô olvasata nélkül azonban mindezek a regények talán nem léteznének a modern olvasó számára, jogos tehát ôt 20. századi társalkotónak tekinteni.

Olvasói–fordítói–értelmezôi gyakorlatom alapján Sade-ot mindenekelôtt provokátornak látom, a lázadás, botrányokozás, tabuellenesség és bálványdöntögetés nagymesterének, aki ennek következtében életének több mint a felét börtönben töltötte. Igaz, hogy a bezártság következmény és ok egyszerre, a Sade-szöveg mégis a börtönmagány sötétjében tenyészô fantazmagóriák szülötte, ennek a szenvedésnek a hordozója, és ennek vállalása nélkül nem lehet olvasni. Vele szemben Casanova csakugyan egy sikeres szélhámos és kalandor is, de ugyanakkor küzdô kisember, figyelemre méltó filozófus és gondolkodó, kiváló író és társalkodó. Fô mûve, az Emlékiratok alapján Watteau és Mozart kortársa, cinikus és könnyed, az életöröm önfeledt hirdetôje és mûvelôje, az ágy, az asztal és az íróasztal gyönyörûségeinek híve. Minthogy nem arisztokrata, sem gazdag, valószínûleg jobbnak látja ki nem próbálni a lázadás és provokálás fényûzését, életstratégiája a látszólagos belenyugvás és szerepjátszás–ügyeskedés, a törvény elismerése és kijátszása, a sötétben való élvezkedés. Megrögzött konformista, aki gyûlöli a forradalmat, és akármit gondoljon is errôl az utókor, a konformizmus jobban kedvezett az ô esetében az életben maradásnak és boldogulásnak, hiszen 73 évet megért, és rossz körülmények közül indulva mégis sokra vitte. Életélvezô kalandjai hátterében ott sötétlik a nyomor, az elhagyatottság, a számkivetettség, és legfôképpen az ”lombörtön szörnyû árnyéka, ahonnan sikerült ugyan megszöknie, de amitôl egész életére klausztrofóbiás lett. Ez a börtönélmény végig kísértette, és feltehetôleg az ô nyomán kísérti még ma is az irodalmat, többek között Kafka Pere és Kastélya közvetítésével, amelyek Casanova-élményre támaszkodnak, de saját életmûvében ott az Icosameron címû utópikus regény, amely a bezártság (ólomkoporsó) alapérzésébôl táplálkozik. Örömelvû életfilozófiája szövegeit is átszövi, olyannyira, hogy az olvasó hajlamos megfeledkezni a sok megpróbáltatásról, sikertelenségrôl és küzdelemrôl, ami pedig írva áll az emlékiratokban, csak éppen vidáman van elbeszélve. A szöveg a sokértelmûség mestermûve, amelyben a gyönyör körbejár, a történetek tartalma és elôadásuk módja egyaránt élvezetet ígér és szerez, a mû megvalósítja azt a régi vágyat, hogy az élvezet közkincs, nemre, korra és meggyôzôdésre való tekintet nélkül részesedhet belôle bárki, ha másképp nem, hát olvasóként. Mélységes értelmet nyer ebben a mûben a 18. század nagy találmánya, a szabadság, csak Casanova számára a szabadság nem a barikádokon terem, hanem az alkóvok mélyén, ô azt a szabadságot szereti és mûveli, amely az élet élvezésének szabadsága. Innen ered leküzdhetetlen vonzódása a meghatározatlan–homályos helyzetekhez, a sokértelmû játékokhoz, ahol a nemi szerepek összemosódnak vagy felcserélhetôk (mint nagy szerelme esetében az ál-kasztrált Thérèse-Abellino iránt, amely ôrületig fokozódik, amíg nem tudja, férfi vagy nô-e az énekes, majd alábbhagy, amint a rejtélyre fény derül, vagy az a bûvölet, amely férfiruhába öltözött szép nôk láttán fogja el, pl. Henriette vagy M.M. történetében). Casanova hasonlít jó barátjára és kalandortársára, Eon lovagra, aki hol férfi, hol nô képében tûnt fel, és csak a boncolás derítette ki, hogy anatómiai értelemben férfi volt...

Végére maradt Rákóczi, a számûzött fejedelem portréja, aki fôúr létére lázadó kényszerült lenni, a harcban mindenét elvesztette, és bujdosóként írta bûnbánó mûveit. Az ô szövegei ezt a monoton bánatot, keserû vezeklést örökítik át az utókorra, meghosszabbítva az olvasás megpróbáltatásaival a penitencia idejét. Írói tehetsége, amelynek határairól nehéz képet alkotni, alighanem szintén a bûnbánat és önmegtagadás áldozatává vált, önkorlátozó és önkínzó életszemlélete nem engedte, hogy örömeit és sikereit is elbeszélje, hogy örömet szerezzen magának és olvasóinak élete történetével.

Ezek a portrévázlatok a szövegeken alapulnak, még azon az áron is, hogy alárendeljük a valóságot a fikciónak. Mást nem is igen lehet tenni, hiszen az olvasó nem tud elvonatkoztatni a szövegtôl, és Sade esetében negatív, Casanovánál pozitív irányban minden értelmezés torzít, a mûvek hatására. Élet és irodalom olyan kibogozhatatlan szövevényben fonódik össze, hogy lehetetlen a kettôt szétválasztani, és számunkra Sade, Casanova vagy Rákóczi szövegeinek teremtménye, és a mûvekbôl kibontakozó hús-vér alakot nem tudjuk a mögötte felsejlô, halovány eredetivel összevetni, mert csak az elôbbi maradt életben.

Emlékiratok feketében és színesben

A három portré alapszíne nyilvánvalóan eltérô: Sade a vér színében jelenik meg, Casanova háttere arany csillogású, Rákóczi valamennyi írása, de fôként az önéletrajzi írások komor feketére vannak hangolva. Ha a Rákóczi körüli, 17-18. századi erdélyi és magyar emlékirat-irodalmat vizsgáljuk, a komor alapszín, sajnos, általános. Teljességre törekvés helyett néhány kiragadott példával szeretném érzékeltetni, mennyire súlyos és drámai mûfaj nálunk ebben a korban az emlékirat, és milyen vonzó ragyogást bocsátott ki magából ilyen környezetben a Casanova-mû híre, majd átírt szövege, milyen újabb legendákat termett ez a legendák ködébe veszô szöveg.

A 17. század végérôl Tótfalusi Kis Miklós Maga Mentségét (1698) idézném, de ugyanilyen joggal lehet hivatkozni Árva Bethlen Kata vagy Bethlen Miklós önéletírásaira is, sôt szinte találomra ki lehet választani bármelyik szerzôt. Felekezetre, nemre, korra való tekintet nélkül mindegyik tragikus vagy komor. A szerelem vagy teljesen hiányzik az emlékekbôl, vagy drámai környezetben szerepel, elrontott házasságok, viszályok, gyermekhalálok elôterében. Próbáltam vidám szerelmi kalandokat gyûjteni ezekben az írásokban, de igen csekély eredménnyel. Még ahol udvarlás, enyelgés, vagy netán bordély szerepel, ott is rosszul végzôdik a történet, drámai a kifejlet. Egy példa Bethlen Miklós Önéletírásából: szerepel nála egy londoni bordélyjelenet, amely jól szemlélteti ezt a szomorú helyzetet. Hiába forog szép lányok, pénzért árult szerelem körül a történet, hamar rosszra fordul minden, ahogy ez az „Ifjúságom bûneirôl” címû fejezet (I. rész, 20. fejezet) lapjain olvasható (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1955, I. kötet, 221. o.): „Este késôn volt a dolog, nosza mindjárt collatiót, spanyol bort, kanári szektet, kurvát kettesével, melynek egyike csak tizennyolc esztendôs leány kurva volt, és azon panaszolkodott, hogy ô nemes ember gyermeke volt, de apjától, anyjától árván maradva bátyja elûzte és így kénytelen adta arra a keresetre magát. Szép vala. Evvel minden tisztátalan tapogatásra elmentünk mindketten. Más házba menvén, ágyba feküdt hanyattán, felfedvén magát, de jól adta Isten, Enyedit bevitte volt vélem, és nem közösülék véle, egy dukatont adék néki. Én olybá tartottam, mintha meglött volna, mert ha ágyékával nem is, de vétkeztem véle. Bocsássa meg az Isten, és áldassék, hogy tovább engem nem bocsátott. Ennyire sem azelôtt, sem azután sohasem mentem, de ha Isten Vilhelmus Curtiust, kirôl a XV. részben, nem támassza, és a francutól nem féltem volna, bizony elmentem volna. Ez volt 1664-ben. Jámbor voltam azután 1667-ig, ekkor ismét kicsiden maradék.”

A szegény londoni Justine több kárt tett Bethlen Miklós erszényében, mint erényében, és ha van olvasó, akit ez a történet felvidít... akkor visszavonom, hogy az egész korabeli emlékirat-irodalom ilyen komorra van hangszerelve, és Rákóczi az egyik legsötétebb szín a palettán.

A kontraszt érzékeltetésére egymás mellé állítok egy-egy idézetet Casanova, ill. Rákóczi Emlékiratainak elôszavából. Casanova – ôszinte vagy szándékosan eltúlzott – cinizmussal hirdeti saját könnyelmûségét: „Érzékeimnek igyekeztem mindig gyönyörûséget szerezni, ez volt legfôbb törekvésem egész életemben. Minthogy úgy éreztem, az enyémtôl különbözô nem kedvéért születtem, mindig szerettem ôket, és – amennyire lehetett – megszerettettem magam velük. Ugyanilyen szenvedélyesen szerettem a finom ételeket és minden olyan tárgyat, amely a kíváncsiság felkeltésére szolgál.” Igen frivolan nyilatkozik a lélek nagy kérdéseirôl, mint amilyen a lélek halhatatlansága, mondván, hogy erre a kérdésre csak halálunk után kaphatunk feleletet, márpedig „egy olyan válasz, amely életünkbe kerül, túl drága...”, és ô a maga részérôl nem siet megtudni ezt a választ. Életcéljáról pedig többször elismétli, hogy „Ha volt valamilyen rendszerem, akkor csak annyi, hogy hagytam sodortatni magam, amerre a szél vitt.”

Ez a hangsúlyozott léhaság éles kontrasztot alkot Rákóczi komoly hivatástudatával és felelôs életfelfogásával, nemzeti hivatástudatával: „A te segítségedet és világosságodat kérem tehát, hogy ne tévelyedjek el, tôled eltávolodván. Hogy mindig megbánjam azokat a cselekedeteimet, amelyeknek célja nem te voltál. Hogy mindazt elôadjam, amit nem szégyelltem a te jelenlétedben megtenni. A te munkád lesz, ha segítesz legyôzni az önszeretetet és az emberi méltóságérzést, amelyek ezelôtt bálványaim voltak, s amelyekre többször tekintettem cselekedeteim közben, mint Terád. Fogadd tiszta szándékomat, hogy mindabban, amit cselekedtem, a tiszta igazságot akarom elmondani. [...] Mindazok pedig, akik e könyvet olvassák, egyedül Téged magasztaljanak, és lássák világosan az én méltatlanságomat és hálátlanságomat.” (II. Rákóczi fejedelem Emlékiratai, Akadémiai Kiadó, 1978. Levél az Örök Igazsághoz, 297.o., Vas István fordítása)

Képzelni sem lehet élesebb ellentétet, mint ami a frivol velencei és a bûnbánó magyar fôúr visszaemlékezései között van, hiába halt meg mindkettô számûzetésben, és hiába van számos hasonló vonásuk. Egyikükbôl haladó nemzeti hagyomány lett, patetikus felhangokkal és a szükséges torzításokkal, a másik viszont az életöröm megtestesítôjévé vált, a libertinus irodalom legendáktól övezett, cenzúrázott, csonkított-átírt, de mindig az életmûvészet irányában felmagasztalt vagy elmarasztalt alakjává.

Libertinizmus a magyar irodalomban

Az emlékirat tehát súlyos, komoly témákkal megterhelt mûfaj a régi magyar irodalomban, amelyet csak történelmi súlyú személyiségek gyakorolnak. Boldogabb tájakon a libertinizmus mindenféle mûfajokban felüthette a fejét, a franciáknál például a 18. században vezetô mûfaj a libertinus regény (Laclos, ifj. Crébillon, Marivaux és mások). Nálunk is létezik azért egy kis szabados költészet a felvilágosodás-kori irodalomban, elsôsorban Csokonainak köszönhetôen, de mellette ott találni, pl. Verseghyt, galántai gróf Feketét és másokat. A Kazinczy-levelezés alapján feltehetô, hogy úri körökben, elvétve, de azért a szabados erkölcsök is elôfordultak, pl. galántai gróf Fekete környezetében, estélyein. Történtek tehát kezdeményezések, amelyek a mostoha történelem miatt nehezen kaptak lábra, bár igény lett volna mindenféle szabadosságra. A regény és az emlékiratírás terén azonban nem találkozhatott ez az igény semmilyen valós kísérlettel, ezért ezt a hiányt Casanovával vagy Casanova hírével kellett pótolni, és talán ez a magyarázata az ô hallatlan sikerének. Az egyetlen teljes fordítás a múlt század végérôl származik, és viszonylag gyors és rossz minôségû munka (Seingalti Casanova Jakab emlékiratai és kalandjai, ford. Halsi O. Lipcse [Budapest], Köhler, 1873-75, 22 kötet), de a vállalkozás nagyságát tekintve meglepô, hogy bele mertek fogni. Ez után számos teljes fordítási tervet ismerünk, de azóta sem készült jó és teljes fordítása a Casanova-szövegeknek. A különbözô kivonatok és szemelvények mind töredékes és hamis képet adnak az igazi szövegrôl, annál inkább, minthogy az elsô hiteles kiadás 1960-62 között jelent meg a Brockhaus-Plon kiadók közös kiadványaként, és 1962 óta nem történt figyelemre méltó fordítási és kiadási kísérlet az Életem története ügyében. Leginkább az irodalmi ihletésû parafrázisokra és a legendákra vagyunk utalva, hogy betöltsük azt a fájdalmas hiányt, amelyet a frivol, vagy annak képzelt emlékiratok lennének hivatva betölteni.

A Casanova-kéziratok kalandos sorsa és a legenda születése

Nemcsak a könyveknek, de a kéziratoknak is megvan a maguk végzete, és Casanova hátrahagyott kéziratainak sorsa regényességben vetekszik a szerzô valóságos kalandjaival. Úgy látszik, a velencei szélhámos kéziratainak is le kellett tölteniük a maguk büntetését saját ”lombörtönükben, a Brockhaus-kiadó páncélszekrényében, miközben a kéziratok tulajdonosa egyre-másra jelentette meg a hamis szövegeket. Ezek az átírt, oda-vissza fordított, cenzúrázott változatok azután jobban megmozgatták az olvasók képzeletét, mintha kiadták volna a hiteles szöveget...

A család, pontosabban egy unokaöcs, már 1820-ban sietett megszabadulni a gyanús nagybácsi kézirataitól, némi pénzért. Így került igen korán a Brockhaus birtokába az egész anyag, aki elsüllyesztette az eredetit a páncélszekrénybe, és sietett hamis szövegekkel elárasztani a piacot. Elôbb egy németre fordított változat jelent meg 1822-1828 között (Lipcse, Wilhelm von Schütz szövege), késôbb ezt a szöveget visszafordíttatták franciára (!), mielôtt kiadták volna átírásra a birtokukban lévô anyagot egy Laforgue nevû drezdai francia tanárnak. Az ô változata forgott azután közkézen egészen 1960-ig, amikor végre elkezdték közölni a hiteles szöveget. A Laforgue-féle szöveg összevetése az igazi Casanovával igen élvezetes tanulmány, mert a rosszul értelmezett erkölcsvédelem, az álszemérem, az érthetetlen kipontozások és valóságos szöveghamisítások teljes skáláját tartalmazza. Laforgue átírt olyan részeket, amelyekben az égvilágon semmi kivetnivalót nem találni, kipontozott olyan mondatvégeket, ahol a mondat nem folytatódott, átírt számos politikai részt, hogy jakobinus nézeteket tulajdoníthasson Casanovának és általában „laposított”, „beleolvasott”.

Casanova persze még a szöveghamisítóin is képes nyerészkedni: legendáját nagyrészt a Laforgue-féle beavatkozásoknak köszönheti. Saját stílusa áttételes, kivéve néhány területet, mint amilyen pl. a testnedvek leírása, ahol szabad folyást enged a természetnek... A Laforgue-féle pontok azonban mindenütt többet sejtetnek az eredetinél, és segítettek meglódítani az olvasók képzeletét. Nem mintha a hiteles Casanova ártatlan olvasmány lenne, távolról sem az, csak éppen másképpen, ravaszabbul mond el mindent, mint Laclos vagy ifj. Crébillon, akik bonyolult áttételek rendszerében mesélik el pikáns történeteiket, látszólag klasszikus vagy rokokó stílusban ábrázolják a „veszedelmes viszonyokat”. Aki tud olvasni, megdöbben az Életem története legtöbb epizódján, de nem a kifejezések illetlensége miatt.

A magyar Casanova, a „mi Casanovánk”

Ezek után bizonyára nem meglepô, hogy a magyar Casanova is inkább magyar, mint Casanova, de vitathatatlanul a miénk, és szeretjük ôt. Ahogyan Kerényi Károly jogosan adta a Horatius Noster (Magyar Horatius) címet kétnyelvû Horatiusának (Officina, 1935), Casanova is kaphatna egy antológiát, amelyben Krúdy, Szentkuthy, Márai, Szerb Antal és Fenyô Miksa szövegei sorakoznának egymás mellett, sok más magyar Casanova-szöveg mellett. Az antológia rendkívül terjedelmes lenne, ezért jobb csak képzeletben összeállítani. Rudnyánszky Gyula bumfordian „szabadszájú” versei mellett helyet kaphatna benne Faragó Jenô operettje (Izsó Barna zenéjére), Farkas Ferenc operája, novellák, rádiójátékok, filmek (Deésy Alfréd 1918-as, világelsô Casanova-filmje feltétlenül), cikkek és Pelle János könyve (Kossuth, 1987). Külön kötetet kellene szentelni a hírlapi kacsáknak, amelyek Held Albert 1913-as Pesti Hírlap-béli cikke óta szépen szaporodnak, mindig újra és újra elôhozva Casanova látogatását a Tabánban, amely csak az újságírók képzeletében létezik...

Casanovát befogadtuk, megtaláltuk benne a nálunk hiányzó 18. századi libertinus, frivol emlékiratszerzôt, végre van szórakoztató szélhámosunk, aki mulattatóan meséli börtön- és hálószobakalandjait börtön- és budoárfilozófiája kíséretében. Lehet, hogy az olaszok és a franciák nem találták Casanovát eléggé libertinusnak, a magyar emlékirat-irodalom komor hátterében az Életem története mégis hívogatóan ragyog, pazar csillogása immár 200 éve bûvöli a magyarokat.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/