A VÁROSKA, AHOL MEGÁLLT AZ IDÕ

MAJD AZUTÁN, hogy Pepin bácsi fogyott öt kilót, azután, hogy a bácsi nem fürdött többé, és ha mégis, hát egyik héten az egyik kezét mosta meg, a következô héten pedig a fél lábát, majd a harmadik héten a másik kezét, a negyediken a másik lábát, és egy újabb hét elteltével a nyakát, majd megint egy hétre rá a mellkasát, és így, ahogyan kezdett testileg nyomorúságos állapotba kerülni, elpárolgott belôle a lázadás, meg a forradalom is. Újra, megtörve tért meg hát hozzánk, alázata jeléül tengerészsapkáját egy áttetszô papírzacskóban hozta, és ugyanúgy ült le a konyhában, ahogyan egy negyed évvel azelôtt. És anyu tormamártást adott neki, csak knédlivel, a bácsi pedig habzsolta az ételt, és a habzsolás szüneteiben teli szájjal üvöltött: „Ijjet csakis az érsek eszik!” Amikor aztán anyu megmelegítette az elôzô napi ebédbôl maradt knédlit és káposztát, Pepin lelkesedése tetôfokára hágott, nem fogyott ki a dicshimnuszokból, s még mielôtt nekiesett volna a tele lábos ételnek, így üvöltött: „Ez vót a megbódogút Ferenc Jóska kedvenc eledele!” És kezet csókolt az anyunak, tormamártást és kevéske káposztát nyomva a kézfejére, és azt mondta, hogy az anyu ugyanaz a szisztéma, mint a Schrat bárónô, a császár szeretôje, aki egyébként színésznô volt és az idô tájt nemcsak Bécs, de egész Ausztria, Erdélyt is beleértve, legismertebb szépasszonya, pedig Erdélyben voltak egész Ciszlajtánia legszebb kurvái. Azután megkérte az aput, hogy vezesse megint a számláit, hogy adjon neki naponta költôpénzt cigarettára, mosatásra, meg szervezésre. És az apu, ahogy ilyen alázatosnak látta a fivérét, könnybe lábadt szemmel mondta: „Tudod mit, Pepin, megtanítalak négyharmincas Škodát szerelni!” Pepin bácsi meg azt mondta: „Csak aztán nehogy bûnözô hajlamom legyen, ez ugyanolyan munka, mint feszítôvassal esni neki a kasszának.” De az apu azt mondta, hogy akiben megvan az akarat, mindent megtanulhat, és megjegyezte: „És hol van az megírva, hogy malátafôzônél, segédmunkásnál nem viheted többre? Hiszen még sofôr is lehet belôled, a lovakat eladtuk, már két teherautónk is van!” És ez igaz volt, s ahogyan ezt az egészet mondta, az anyu is elábrándozott, a Bubikról, arról a hatalmas csôdörrôl, amikor lenyírták a szôrét, és estefelé elvitték a vágóhídra, hát valahogy elszabadult ott, és kinyitotta a kaput, és keresztülügetett az egész városon, majd a hídon is, kívülrôl tudta az összes utat a járásban, és éjfél után a kapu elôtt nyerített, ám Vanátko, az éjjeliôr mélyen aludt és az apu megismerte a Bubik nyerítését, így hát felkelt, kinyitotta a kaput meg az istállót is, és a Bubik nyerített és ment egyenesen a helyére, reggel rányerített a munkásokra, hogy itt van, visszajött hozzájuk, a barátaihoz, de a kocsis nem volt ott, három nap szabadságot kapott, mert ha egy kocsis tizennyolc éven át ugyanazokkal a lovakkal jár, és ha ezeket a lovakat vágóhídra viszik, akkor az olyan, mint valami családi haláleset, döntött apu, és ilyenkor három nap jár, hogy kisírja magát, hogy italba fojtsa a bánatát, amiért elveszítette a lovát, mintha az anyja, vagy a bátyja halt volna meg, szóval mintha valami közeli családtag... így aztán a Bubikot újra elvitték a vágóhídra, már megtörten ment, már nem is nyerített, látszott rajta, hogy már nincs mit tenni, hogy bizonyosan elérkezett a vég, mert a vágóhídon már megszimatolta, hogy itt minden élôlény élete veszélyben forog. Így hát apu a Pepin bácsival ment el, még a vállát is átkarolta a bácsinak, kölcsönös és bensôséges vonzalomtól eltelve indultak útnak azon a szombaton, és az apu lelkesen magyarázta Pepinnek, hogy az Oriont, azt azért kellett szerelni, mert mûszakilag hibás volt, de a négyharmincas Škoda, az annyira tökéletesen mûködik, hogy csak azért szedi szét, hogy rájöjjön, miért szuperál olyan hibátlanul az a gép, miért indul, miért jár olyan kifogástalanul, és hogy ettôl a tökéletes masinától ô már aludni sem tud. „Érteni kell hozzája”, üvöltötte Pepin bácsi. És apu elégedetten bólogatott: „Hát ez az, én nemcsak hogy értek hozzá, de mint filozófus szeretném a rend tökéletességének az okát is feltárni, mert vésd jól az eszedbe, Pepin, hogy egy ilyen négyharmincas Škoda motorja olyan tökéletes, mint a természet, mint a világegyetem.” És az apu kabátokat és zsákokat terített a földre, azokra meg ráfektette Pepint, és a Pepin fölé tolatott a kocsival, majd maga is bemászott, befurakodott az alváz alá, villáskulcsokat húzva maga után. Miután befeküdt Pepin mellé, így szólt az apu: „Szóval ezek a drótok vezetnek a fékhez, és mi most megvizsgáljuk, hogy miért is fékez az a fék olyan jól...” És az apu nekifogott a szerelésnek, és egy kulcsot nyomott a Pepin kezébe és kérte, hogy könnyedén ütögesse le vele a rászáradt sarat. És Pepin üvöltött: „Az embernek nem kell mindent tudnia, rossz vége van annak! Eccer valami Sacher Jenícek a seregbe aztat kérdezte az ôrmestertôl, hogy mi az az ágyú? Az ôrmester pediglen egész szombat délelôtt meg délután magyarázta nekije, végül aztán a Jenícek megkérdezi, hogyan kell egy ilyen ágyút kibiztosítani? És az ôrmester mindenki elé példaképpen állította a Jeníceket és megtanította, hogyan kell aztat az ágyút kibiztosítani. És vasárnap délelôtt aztán a Jenícek kibiztosította az ágyút, ami ott állt a jicíni laktanyába, az ágyú meg áttörte a sorompót, kigurult a kapun és robogott a fasoron lefele Jicínbe. Az emberek éppenhogy csak be tudtak ugrani a fák mögé, az ágyú meg behuppant a díszkertbe. Szóval nem kell mindent tudnia az embernek”, vonta le a következtetést a bácsi, és mert a sár csak nem akart lejönni, hármat odasózott a négyharmincas Škoda száraz alvázára, és az apu nem számított erre, és a sár a szemébe szóródott és az apu üvöltött: „Jóška, te szôrös disznó, mit mûvelsz?” És hanyatt feküdt és pislogott, és koszos kézzel törölgette a szemét, és hasra kellett fordulnia, hogy a könnyek kimossák a szemébôl azt a piszkot. Aztán megállapították, hogy a fék rendben van, és az apu csodálkozott, hogy semmi olyasmire nem bukkant, amit érdemes lett volna látni, mert ugye az Orion fékje, az el szokott romlani, és amikor azt szétszedte, majd ugyanolyan óvatosan, mint most a Škoda fékét, megint összerakta, hát újfent csütörtököt mondott. „Hát nem jobb így szerelgetni, mint bárokban lányok után kujtorogni?” mondta az apu és már emelte is fel a motorháztetôt és mutatta a bácsinak, hol vannak a gyertyák, hol a motorblokk, a légszûrô, majd sorra szerelte ki az alkatrészeket, és leemelte a deklit, összecsapta a kezét, és lelkesen mutogatott a bácsinak, és magyarázta, hogy mi is az a szelep, meg hogy hol is található a forgattyúcsap. A bácsi pedig bólogatott és mesélt: „Igazad van, testvér, itt van pédául a Vlasta a Havrdáéktól, most mondd meg, bátyó, a fiúk kártyáznak, bele vagyunk merülve a hazárdba, a Vlasta pediglen aszongya nekem: ‘Bikuci, foglalkozz már velem egy kicsikét.’ De az öreg Svec pont egy ezrest tetetett meg velem, úgy ûtem ottan mellette, mint valami Rótcsíld, kimást érhetett vóna ilyen megtiszteltetés, nem igaz? És a Vlasta levette a blúzocskáját és hátra tette a kezét és aszonta: ‘Gyere, beszélgessünk az európai reneszánszról, hallod?’ És én csak tartottam azt az ezrest, oda se figyeltem rá, és egyszerre csak a Vlastácka kikapcsolta a melltartóját és kibuggyant a két melle, mint két korsó sör, és az egyik melle fejbekólintott, a másik meg földre terített és az öreg Svec is eldôlt és lesöpörte az asztalt és az összes játékost elsodorta a Vlastácka keble, és ô ott állt fölibénk magasodva, olyan volt az egész, mint valami szentkép, a Jézus feltámadása, mi is úgy terültünk el ottan, mint azok a katonák... A Vlasta meg csak állt és pakolta vissza a melltartóba a kebleit, az öreg Svec meg aszonta: ‘A ciciknek az ólban a helyük...’ és rendelt két Martellt, nekem meg aszonta: ‘Te fogsz mellettem ülni, te kis katolikus bubi, szerencsét hozol nekem’.” Az apu pedig így szólt: „Fogd meg nekem ezt a kontraanyát, jó kis muri volt, mi?” – „Na”, sugárzott az örömtôl a bácsi, „meghiszem aztat!” – „Nahát”, mondta fintorogva az apu, „azért ma elôször kivesszük az olajteknôt is, jó?” – „Jó, jó”, mondta a bácsi, „szóval te is elismered, hogy jó kis murikat lehet csapni a Havrdáéknál, ugye! Hát ha még ismernéd a Vlastát! Az, még mielôtt kisasszonynak ment vóna a Havrdáékhoz, színházban vót fodrász, te, Francin, az még ott abba a színházba is olyan híres vót, frizôrnôként dógozott, azt mesélte, hogy eccer elfelejtették magukkal vinni a sminkesládát, amibe a bajuszokat meg szakállakat is tartották, és vendégszereplésen vótak, valami spanyol darabot játszottak, Cid, vagy Kid vót a címe... és tudod, hogyan szerzett a Vlasta szakállt, meg bajuszkákat?” De az apu inkább azt mondta: „És most jön az egyik legszebb mûvelet, visszamászunk az autó alá, és meglazítjuk a teknôt!” És hason csúszva bemászott a Škoda alá, a bácsi pedig folytatta: „Szóval a Vlastácka föltûrte a szoknyáját, fogott egy ollót és nyisz-nyisz levágta a szôröcskét, egészen megkopasztotta magát, de mer a bajuszokhoz nem vót elég, félig lenyírta a fodrásztanonclányét is... leukoplasztra, avagy flastromra ragasztották fô, és tíz lovag járkált a színpadon bajszát pödörgetve és a Vlastácka dicsérô oklevelet kapott a direktortól...” – „Fuj, fuj,” prüszkölt az apu, „akár még valami leprát is kaphattak volna, vagy francnyavalyát, de az isten szerelmére most figyelj, azokat a csavarokat, amiket most adok, tedd ki a deszkára, aztán ezt az utolsót is, én meg a mellkasomon megtartom a teknôt, te pedig kimászol, hozol egy nagy, uborkás konzervdobozt, abba fogom beleönteni az olajat.” – „Tudom én aztat”, mondta Pepin bácsi, „ez a difi olaj, ugye?” – „Ugyan már, a differenciálmû az hátul van, azt jövô szombaton nézzük meg, vagy ha nagyon akarod, akkor holnap reggel, szóval a difi, a differenciálmû az hátul van, ez itten a teknô, abba, mondtam már neked, a motorból folyik le az olaj és egy szivattyú nyomja megint föl, látod?” – „Látom”, mondta a bácsi, pedig semmit se látott, „ez az olaj megy föl az elosztófejbe, ugye?” – „A büdös francba!”, üvöltött föl az apu, „a francba, oda, nem az elosztófejbe, a francba”, rikoltotta, és az olaj kibuggyant a mellkasára. „De most az isten szerelmére, figyelj, én meg a mellemre eresztem ezt a teknôt.” És a bácsi lelkesen kiáltott: „Hát ez az, a Carusónak könyveket raktak a mellkasára, hogy szebb legyen a hangja, és tényleg úgy is bôgött, mint a vezértehén, kész öröm volt hallgatni, a nyaka, mint egy svájci üszôé, de tudod, hogy a Vlasta azt mondta, hogy neki, mint bárkisasszonynak mûvészeti adót kell fizetnie? Meg irodalmit? Írónôit vagy festônôit?” De az apunak már csak a motoron járt az esze és a lelkesedéstôl rekedt hangon mondta: „Tartsd a teknôt, még egy csavar, mindkét kézzel így, emeld meg... „ – „Tudom”, mondta a bácsi, „nehogy kiessen a karburátor...” – „Uramjézus, irgalmazz, a karburátor az fönn van...” – „Tudom”, mondta bizalmaskodva a bácsi, „az az a bütyköstengely, ami bepumpálja az elosztófejbe a benzint.” – „Miféle elosztófejbe?” nyöszörgött apu. „Szóval, hogy szikra menjen az izédbe, ezt szokta mondani az egyik vendég is a City bárban, Jarunkának híjják, az az a bakter az állomásró, fene jól áll neki az uniformis, akár a Gajda tábornoknak, tudod mi történt vele? Amikor eccer elaludt szolgálatban, a távírász kisasszony kivette a nadrágjából a nemiszervit, a forgalmista úr pediglen bekente neki párnafestékkel, a Jarunka meg, ahogy reggel hazament, úgy, uniformisban szerette vóna a Jarunková asszonytól megkapni a szerelem legszebb bizonyítékát, és az asszony mondta is, hogy jó, de amikor aztán a Jarunka úr elôvette a nemi szervit, hogy a Batista úr könyviben leírtak szerint párosodást, azaz közösülést hajtson végre, hát a Jarunková asszony elszörnyedt attól a kék nemi szervtôl, és má rohant is az állomásfônökhöz, hogy miféle svájnerájnok, avagy disznóságok, meg illetlenségek történnek itten szolgálatba, de ahogy reggel berontott a az irodába, hát kopaszon lepte meg az állomásfônököt, az asztalon egy mûfejre rakva ott vót elôtte a parókája, éppen a szolgálatba készülve fésülgette, úgyhogy a Jarunková asszony kerített egy szappant és a mosódeszkán sikálta a Jarunka úrnak a nemi szervit, de csak nem akart legyünni a festék, úgyhogy fogta a sósavat, amivel a vécét szokta pucolni, de akkor a Jarunka meg üvölteni kezdett, és úgy, nemi szervestül rohant végig a telepen, egész az állomásig meg vissza, és az emberek megijedtek tôle, egyrészt mer egyenruhában vót, másrészt mer lila vót a nemi szerve, és azér is mer hogy úgy üvölt...” És az apu kihúzta az utolsó csavart is, és a teknô ránehezedett a mellkasára, és így üvöltött: „Ne ordibálj a fülembe, mert én is mindjárt ordítani kezdek, menj, hozzál bakokat és támaszd alá ezt a teknôt, szörnyû nehéz.” Pepin bácsi pedig hason fekve tanácsolta, „Próbálj énekelni, testvér, mint a Pospíšilék Járýnekje, trenírozni kell a tenort, a trénernek trenírozni kell...” hablatyolta, és kimászott, de még térden állva meggondolta magát, és újra lehajolt, és a kocsi alá bekukkantva kérdezte: „Nem kéne mennem befizetni a tagdíjat?” De az apu üvöltött: „Sehová se mész, idehozod azokat a bakokat, már a szemembe folyik!” – „Mi folyik?” kérdezte Pepin. „Az olaj, a szemembe !” A bácsi meg csodálkozott: „A szemedbe, olaj? De hogy végigmondjam, az a Jarunka, az a bakter, írt egy jelentést az Akadémiának, amit a maga, a mozdonyvezetôk és az állomásfônökök megfigyeléseivel is alátámasztott, hogy tudniillik a verebek ingyér és csoportosan betelepszenek az üres vagonokba és kirándulni mennek, hol Dél-Csehországba, hol a bohdaneci fürdôbe, megint máskor Kostomlatyba, eccer még Bécsbe is elruccantak, csak úgy útlevél nélkül, megnézni, hogyan is fest az a Bécs a Stefibôl, avagy a Szent István székesegyházból, aztán vissza az üres vagonokban Vršovicébe, és ottan átszálltak a tejeskocsikra, aztán vonattal megin vissza Kostomlatyba, csak még Prágába fölröpültek megnézni a Hradzsint... de má be fognak zárni, nem kéne elugranom a mosodába?” És az apu már nem bírta tovább, kiöntötte a teknôbôl az olaj felét, és minden maradék erejét összeszedve felemelte azt a teknôt, és óvatosan maga mellé tette, de nem ment ám az olyan könnyen, mintha bányaomlás temette volna be, úgy kellett legombolyítania magát, mert az a teknô meg az apu úgy feküdtek egymáson, mint két összeborított vajaskenyér... aztán az apu olajtól szutykosan és nedvesen kimászott a napvilágra, majd megfordult, és óvatosan elôhúzta a teknôt, és a karjába vette, s gyöngéden, mintha egy gyermeket fektetne a kiságyba, egy régi mézpergetôbe tette. „Szóval ez az a teknô”, örvendezett Pepin bácsi, amikor látta, hogy az apu dühös. „Ez a teknô”, enyhült meg Francin, „most pedig gyere, nézd, micsoda gyönyörûséget látni alulról!” Letérdelt, és szólt Pepinnek is, hogy másszon be utána a Škoda alváza alá. „Ne menjek inkább tejet, meg kenyeret venni?” rémüldözött a bácsi. „Újra nálunk kosztolsz,” mondta apu, és könyéken csúszott be az olajpocsolyába, a Pepin meg utána, aztán hanyatt fordultak, ott feküdtek az olajban, és az apu halkan, meleg hangon duruzsolva, egy csavarhúzóval mutogatta, és mintha imádságot mormolna, sorra nevezte meg az autó alkatrészeit, amelyek ott lógtak a fejük fölött a tengelyen, a gömbcsuklókon, néha az arcukba hullott egy-egy kövér olajcsepp, de az apu egyre csak beszélt és magyarázott, a Pepin bácsi pedig az arany idôkrôl ábrándozott, amikor – még tegnap is – a csirkék elôl ette meg a krumplis darát, viszont ilyentájt már tengerészsapkában lépdelt a szépkisasszonyokhoz, s mielôtt odaért volna, sorra nyíltak ki a városka házainak ablakai és kapui, az emberek kifutottak az utcára, a bácsi meg szalutált, mint az Albersék Hansija.

És ekkor a négyharmincas Škoda mellett egy térdig látszó fehér nadrág állt meg, aztán egy pár, zsírkô színû fonott szandál néhányszor elment a kocsi mellett, végül pedig egy fehér vászonöltönyös alak ereszkedett le guggolásba. Burýtek úr, a mészáros, már fürdôvárosiasan kiöltözve, telt, kivörösödött ábrázat, dôlt belôle a teaszag, a Burýtek úr a rumot teának nevezte, már lejárt a munkaideje, a vágóhídon mindegy volt, amikor hetente egyszer megérkezett a két vagon magyar disznó, a segéddel egy keskeny kis hidat toltak oda, aztán az egyik oldalra ô állt, a másikra meg a segéd, a kezükben kés, és ahogy a malackák kiszaladtak a napvilágra, a késsel sorra elvágták a torkukat, és a malackák ott rohangáltak körbe-körbe, vérben hörögve, míg össze nem rogytak, és amikor az utolsó is elôballagott, annak is elnyisszantották a torkát, mert ahogy a Burýtek úr mondani szokta, csak így, futkosás közben vérzik ki rendesen a disznó. Ez a Burýtek úr sem volt ám közönséges mészáros, egyedül állt ki a nagy disznóval, egy kétmázsás kocával, egyszálmagában, egy késsel, megvívott vele, akár tetszett az állatnak, akár nem, meg kellett ütközniük, és amikor disznóöléskor két vállra fektette, késsel a nyakába döfött és lefogta, állta a disznó halálos görcsét. Mindent lebírt ez a mészáros, csak a feleségét nem, az asszony napközben otthon dolgozott az üzletben, szerette az italt, idônként, amikor berúgott, meztelenre vetkôzött, és nem tudta, mit csinál, a szomszédok vízzel locsolták, amikor pedig már ez sem használt, trágyalével. És a Burýtek úr most így, guggolva kérte az aput: „Gondnok úr, ez már tényleg égbekiátó, kérem, nézzen be hozzánk estefelé, s vegye rá az asszonyt, hogy hagyja abba az ivást, érti?” mondta aggódva Burýtek úr. „Én most átruccanok Hoškafürdôre, hogy egy kicsit összeszedjem magam, végigmegyek a sétányon, este nem leszek otthon, az ég szerelmére, beszéljen a fejével...” Szivarra gyújtott, és lassan, nehézkesen felállt, mert mint minden mészárosnak ebben a korban, neki is fájt a lába. És körülnézett, és az apu feje úgy kandikált ki az autó alól, mint ahogyan a teknôc kukucskál ki a páncéljából, mellette Pepin is elôbukkant, és a Burýtek úr körülnézett, s még mielôtt az apu bármit is tehetett volna, Burýtek úr beleült az olajjal teli teknôbe, kényelmesen és elégedetten keresztbe rakta fehérnadrágos lábát, szivarra gyújtott, az apura emelte tekintetét, és így kérlelte: „Mégiscsak barátok volnánk, kétszer, két álló napig szereltem magával azt az Oriont, maga miatt kapott rá az asszony az ivásra, mert azt hitte, hogy a blattot verem valahol, hogy két napig nôk után kujtorgok, mi pedig közben szereltünk... Egy kicsit a maga bûne is, hogy ivásra adta a fejét, s ha beszél vele, hallgatni szokott a mûvelt emberek szavára, hát eljövök autót szerelni is...” És amikor az apu látta a mészáros kérdô tekintetét, amikor látta, hogyan itatja át az olaj a nadrágját, miközben a mészáros még mindig kecses pózban ül ott az olajteknôben, mint valami fotelban, sôt, hogy az a teknô úgy simul hozzá, mintha méretre készült volna, az apu így szólt: „Nyugodjék meg, jóember, elmegyek magukhoz, meg fogom próbálni...” És visszacsusszant az autó alá, a bácsi meg utána, inkább feküdtek az óriási olajtócsákban a kocsi alatt, és a félhomályból, mint valami rejtekhelyrôl, mint egy szembe húzott kalap alól, úgy nézték, ahogyan a Burýtek úr a hátsójához nyúl, majd feketén olajos tenyerét a szeme elé emeli, aztán lassan feláll, fogja az ülepéhez tapadó anyagot, elhúzza a testétôl, aztán az egyik lábára állva rázza a másikat, megfordul, mindkét kezét belemeríti a teknôbe, és nézi, hogyan zárul össze az olaj a jegygyûrûje fölött. És Pepin bácsi mesélt: „Eccer egy széplánnyal utaztam együtt Brukból és kitartóan fixíroztam ôtet, ô meg zavarában regényt olvasott és irult-pirult, velünk szemközt egy ezredes ült, a Prager Tagblattot olvasta, én meg látom, hogy fölülrô, a hálóból szép lassan egy kis copfocska ereszkedik lefelé, valami erecske csordogál, arany kígyócska, és ez a kígyócska ráterül az ezredes vállapjára, de az ezredes csak olvas, biztos a viccrovatot olvassa, mer mosolyog, a kígyócska meg egyre nagyobb és egyre sûrûbben folyik, én meg nézem, hát méz vót az, a kisasszonyka felborult táskájábó folyt ki, az meg, amikor látta a dolgot, hát beburkolódzott a kabátjába, s úgy tett, mint aki alszik... az ezredes pedig egyszerre csak a vállához nyúlt és ottan is maradt az ujja, aztán fölugrott, és aztán gyütt a kalauz, és az egész úgy végzôdött, hogy még két civil is tiszta méz lett, és nekem is mézes volt a hajam még odahaza is, mer hogy épp eltávozásom vót...”

Burýtek megfordult, az öklét rázta a négyharmincas Škoda felé és így kiáltott: „Armagedon! Armagedon!” Aztán eltûnt a malátázó sarkánál, sietett, hogy elérje a Hoškafürdôi vonatot, hogy, mint mondta, korzózni mehessen, korzózni, hát persze, de a barátjával, egy másik mészárossal, mert mindketten egy prédikátorközösség tagjai voltak, szóval ez a Burýtek úr, amikor elvágta a visító malacok nyakát, hát abban a hörgésben Isten hangját hallotta, az Istenét, aki disznóvérrel festette be ôt, így aztán Burýtek úr felcsapott vándorprédikátornak, Isten igéjét hirdette az Isten Küldöttébôl, ahogyan Amerikából küldték neki a programot, meg a könyveket, és a Burýtek úr feladata az volt, hogy az utolsó ütközet, az Armagedon eljövetelét hirdesse, és a mészárosok kinevették, de Burýtek úr a vágóhídról hazatérôben mindig errôl az utolsó ütközetrôl prédikált, és ezért utazott el szombatonként Hoškafürdôre, és azzal a barátjával egymást vizsgáztatták a prédikátori tudományból. Ám egy héttel azelôtt a Burýtek úr gramofont, meg lemezeket kapott Amerikából, és azokon a lemezeken csehül volt rajta Isten igéje, elég volt fölhúzni a gramofont és felrakni a lemezt, és egy hang azt prédikálta, hogy itt az idô, készülni kell az utolsó ütközetre, az Armagedonra... és mert Burýtek úr biciklin járt, megerôsíttette a csomagtartót, és oda volt felkötözve az a gramofon, és esténként körbekerekezte a falvakat, meg a külvárosi kocsmákat, hogy a gramofon, valamint az abból felhangzó iskolázott hang által hirdesse az Armagedont.

Aztán az apu, a Pepin bácsival együtt ott állt a városszéli hentesüzlet elôtt, odabent, egy gombostûvel összetûzött újságpapír ernyôjû lámpa fényénél a mészárosné, a Burýtková asszony ült, az alsó ajkát beszívta, a nyelvét kidugta, és igyekezett megérinteni vele az orra hegyét. Amikor ez nem sikerült, fogott egy hosszú szafaládékoszorút, és számolni kezdte, mintha csak rózsafüzért morzsolna. Miután befejezte a számolást, eltöprengett, majd elölrôl kezdte, még elmerültebben, de a koszorú közepén elronthatta, eldobta a szafaládékat, fogott egy kést, és a deszkáról nagy gonddal lekapargatta a csontszilánkokat, meg a szétkenôdött faggyút. Azután leült, szép komótosan kicsomagolt egy erôscukorkát, a papírt töprengve a szájába dugta, a cukrot a szemétkosárba hajította, majd a kilincs után tapogatódzott a falon, végül sikerült megmarkolnia, lenyomta, és bement a konyhába, és elôhozott egy gramofont, fölhúzta, ráhelyezte a tût, de a gramofon nem szólt, pontosabban szólt, a mellé tett tû sercegését lehetett hallani. És a mészárosné fogta a hentesbárdot, s elôször egy könnyed, majd egy erôteljes oldalvágással elérte, hogy a tû egyenesen beleugrott a zenébe, a Szeretet angyalának glóriájában kék csillagok szent ragyogása kezdetû templomi muzsikába... És a Pepin bácsi kinyalva, tengerészsapkával a fején belépett a hentesboltba, szalutált, a mészárosné pedig összecsapta a kezét, és fölkiáltott: „Mester, a legjobbkor jön! Táncolni fogunk? Színházat játszani?” De a Pepin bácsi a gramofonra mutatott, és így szólt: „Miféle kántálás ez? Állítsuk gyorsabbra”, és felemelte a gramofon fedelét, és eltolta a kallantyút, és tényleg, a Szeretet angyala egyszerre csak a polka ritmusában forgott, a kék csillagok szent ragyogása közepette. És a mesterné asszony a bácsi válla felé nyújtotta a kezét, és a bácsi megcsókolta a zsíros kacsót, és táncolt a mészárosnéval, s közben vigyázott, nehogy összekenje a tengerészsapkáját, mivel táncosnôje minduntalan megcsúszott egy-egy pejsli- vagy húscafaton. És a hentesné szuszogott, s tenyerével törölgette homlokáról az izzadságot. Azután otthagyta Pepint és kiment a konyhába, s amikor visszajött, meztelenül állt az üzletben, a konyhába nyíló ajtóban. Csak a haját fogta össze egy nagy kendô. Kisvártatva, kezében kofferrel, az apu lépett be a boltba, gondosan becsukta maga után az ajtót, meghajtotta magát Burýtková asszony elôtt és így szólt: „A Spurný esperes úr küldött”, és ahogy a pucér mészárosnéra pillantott, nyugtalanság fogta el. Azután felemelte a gramofon fedelét, lassabbra állította a sebességet, a tût ismét a lemez elejére tette, és a hentesüzletet ismét betöltötte a kôpadlóról, meg a csempérôl visszaverôdô Szeretet angyalának glóriája... „Kerüljenek beljebb mindketten”, invitálta ôket a mészárosné, „jöjjenek csak, jöjjenek”, intett a fejével, maga pedig egy székre telepedett. „Nem venne fel egy kötényt?” javasolta apu. „Nem, nagyon meleg van, vetkôzzenek le maguk is, uraim, helyezzék magukat kényelembe”, mondotta, és ölbe tette a kezét. „Mi járatban van?” kérdezte aztán bizalmatlanul. „Nézze csak, mesterné asszony, maga az egyház nem is annyira a falánkságnak, mint az iszákosságnak van ellene, az esperes úr...” – „Még hogy az esperes úr!” kiáltott fel a mészárosné, és égnek emelte a kezét. „Naponta megiszik tizenhat dupla vermutot, s amikor aztán jól beszívott, a dog vezeti haza a parókiára, vagy a Trávnícek, a mészáros.” – „Ez igaz”, mondta apu, „de alighogy az óra elütötte az éjfélt, abbahagyja az ivást, és a reggeli miséig már egy kortyot se, maga pedig itt, mint tudjuk, pálinkát iszik, szégyellje magát. Miért iszik ennyit?”, kérdezte az apu, és fölnyitotta a kis koffert, amit magával hozott, és bedugta a konnektorba a fulgurációs sugárzókészülék csatlakozóját, majd felállt és leoltotta a villanyt, bezárta a boltot, és amikor visszament a konyhába, illatozott és sistergett a lila levegô, és az apu felrakta az epilepsziára és a menstruációs zavarokra való anódokat, s elôbb a maga homlokához illesztette azt a lila üvegbôl készült, sistergô, üreges, és kék füsttel töltött lemezkét, majd pedig magasra emelte, és megérintette vele Pepin homlokát, majd végighúzta a bácsi arcán, az egész arcát körbetapogatta vele, aztán pedig a Burýtková asszony homlokához illesztette azt a mûszert, és a mészárosné hajából, a kendôje alól pattogás hallatszott, és cikáztak és sisteregtek a szikrák, majd a mészárosné vállát érintette meg az apu, és a bácsi üdvözülten suttogta: „Eztet aztán muszáj lesz kölcsönadnod, ha majd a széplányokhoz megyek, összepisilik magukat a gyönyörûségtôl...” – „Ezt látnod kell”, mondta apu, és mint egy varázsló, mint egy hipnotizôr, lila ködöt és illatot vont a mészárosné mellére, a szívére, és nem a felháborodástól emelkedett a mészárosné keble, hanem a gyönyörûségtôl és a csodálattól. „Így ni”, szólt az apu csendesen, „ha abbahagyja az ivást, így, villanyosan fogom masszírozni minden szombaton...” és a mesterné asszony fölállt, meghúzta a hátul, a tarkóján megkötött bogot, és lecsúszott a kendô, és a földig omlott a hosszú, vörös haj, és ahogy Francin megpillantotta azt a hajat, hát reszketni kezdett kezében a készülék. Aztán az asszony kezébe adta a berendezést, fogott egy henteskötényt, és betakarta vele a pucér mészárosnét, maga kötötte meg hátul a fehér pántlikát, a mesterné pedig még abba a nagy hajába is fel volt öltözve, és az apu fogta és magához húzta azt a hajat, és körbetekerte a mészárosnén, mint valami fürdôköpeny, olyan volt az a haj... és az apu leültette a mészárosnét, és fölrakta a neonfésût, és fésülte azt a lázongó, régimódi frizurát, a mészárosné pedig lehajtotta a fejét, behunyta a szemét, és hallani lehetett a fésû szerelmes duruzsolását, az ibolyán túli sugarak kéjes turbékolását... „Hol tartja azt az alkoholt?” kérdezte az apu gyengéden a mészárosné fülébe súgva. Az meg fogta a mellén lógó kulcsot, és az apu felé nyújtotta, aki erre a kezébe nyomta azt a vihartól, ibolyáktól illatozó készüléket, és a szekrényre mutatott: „Itt?” De a mészárosné csak a fejét rázta. „Itt? Itt nem. Akkor itt?” Az apu letérdelt, bedugta a zárba a kulcsot, elfordította, és az almáriumban kakukkfûvel, majoránnával, borssal és paprikával teli dobozok sorakoztak egymás mellett... „Itt?” Az apu félretolta a piksziseket, és három üveg rejtôzött mögöttük, az egyikben Nuncius, a másikban Sagavir, a harmadikban pedig meggylikôr volt. Az apu az asztalra rakta a flaskákat, és így szólt: „Berúgni bûn, viszont ha az ember csak úgy kóstolgatja-ízlelgeti, az más, az nem árthat”, mondta, és a mészárosné visszaadta neki a készüléket, majd poharakat hozott. „De maga ne, maga már soha többé!” háborodott föl apu, de megint csak elbûvölte a mészárosné haja, ilyen volt az anyunak is, csak ô levágatta, anélkül, hogy az aput megkérdezte volna. „Adja csak ide”, mondta Pepin bácsi, „majd én tôtögetem a kóstolót, Holub gazduram, akihez a friss zsömlét hordtam, az is mindig velem tôtetett.” És Nunciust töltött a poharakba, és ittak az apuval, és gyomorerôsítô hatásúnak és az összes máj- és emésztési panaszra áldásosnak találták a nedût. „Azt mondja, hogy minden szombaton eljön engem gyógyítani?” szólt a mészárosné, és reszketett a hangja... „Minden szombaton én leszek a maga báránya, aki új életet hoz kegyednek”, szólt az apu, „a gyógymód az nagyon egyszerû, elég lesz, ha fésülgetem”, mondta, és nem tudta megállni, hogy kézbe ne vegye azt a hajat, és bele ne szagoljon, ugyanúgy illatozott, mint az anyja köténye, amely mögé kis korában bújni szokott... Itt és most, a részeg mészárosnénál találta meg azt, amitôl már nyolc éve el volt vágva, a felesége haját, amelyet az a biciklije csomagtartóján hozott haza Bodi Cervinkától, a fodrásztól, mint valami fonott kalácsot, vagy mint négy kiló borkolbászt. És a Pepin bácsi mondta: „Na, eztet szereti a Vlasta, mondja is nekem mindig, igyál te is, fiúkám, hadd legyen valami a gyomrodba...” És a mészárosné megfordult, és hálától csillogó szemmel nézett az apura, és nem állhatta meg, hogy meg ne simogassa a kezét, amelyikben az apu még mindig azt a sugárzó fésût tartotta. „Én azt hiszem”, mondta gyöngéden, „hogy maguknak jobb lesz ebbôl a flaskából itt ni, a Sagavir, mert a Nuncius, az csalóka ám, mint a ferences csuha, látszólag gyógyhatású, de mint az orvosságokkal lenni szokott, ha a kelleténél csak egy szemernyivel is többet vesznek magukhoz, akkor végük van, nekem elhihetik, én aztán tudom, viszont a Sagavir? Szép, világos, zöldessárga a színe, mintha csak mennyei szivárványt innának, az íze meg fûszeres, a felsô regiszterei a legjobb desszertborokra emlékeztetnek, míg az alsók egy olyan pásztorlány kifôzött szoknyájára, aki a legelôn hol ánizson, hol kakukkfüvön, hol meg borsmentán ült...” És az apu meg a bácsi már töltöttek is volna, de a mészárosné fel volt háborodva: „Micsoda két barbár!” és fölállt, gondosan bebugyolálta magát a hajába, és ment, kiöblítette a poharakat dézsában, s miután visszahozta ôket, maga töltött, gyöngéden kivette az apu kezébôl a fésût, s úgy, ragyogva a poharak meg az üvegek mellé tette, és az ital felszikrázott, csillogott-villogott, és ivásra csábított. Addig-addig iszogattak, míg mindent meg nem ittak. Azután csendesség volt, csak a legyek zümmögtek a boltban, neki-nekiütôdve a roppant ablaktábláknak. A gramofon lejárt, és apu egy pohárkával a kezében átment a boltba, de a gramofon kurblija helyett a pénztárgépet tekerte meg, ami csilingelve ki is nyílt. Azután apu kitapogatta, hogy hol is van a gramofon, fölhúzta, a lemezre tette a tût, és amikor a templomi énekkar újra kezdte a Szeretet angyalát, az apu átállította a sebességet, és az egyházi zenébôl ricsajos pattogós lett... És az apu visszament, megint ivott, a mészárosné a székben feküdt, a haja a válla mellett omlott lefelé, valamitôl teljesen ki volt ütve, és az a haj úgy terült szét a földön, mintha a szék támlájáról folyt volna le. Így aztán az apu töltött még egy pohárral, és miután felhajtotta, a mészárosné megsimogatta a keze fejét és hihetetlen gyöngédséggel mondta: „Ezt ne.” És most már nem tántorgott, hanem büszkén és fenségesen vonult be a boltba, mintha az a neon fésû szentté avatta volna, és a gramofonhoz lépett, és lelassította a zenét, és a templomi muzsika templomi volt, és olyan magasztosan zengett a hentesboltban, mint egy román kápolnában. Amikor visszaült a helyére, ismét megérintette az aput, és az apu nem bírta ki, és a hajába fúrta az arcát, annyi éven át meg volt fosztva ettôl, nyolc éve nem szívhatta magába a hosszú nôi haj illatát, belemerült hát, és finoman a szájába vette azt a hajat, és ugyanolyan íze volt, és ahogy a mészárosné megérezte a reszketô férfiajkat, maga bújt oda, olyan erôvel, hogy már szinte fájt, és följajdult, több mint nyolc éve nem jajdult így föl, ennyi ideje, hogy nem érzett férfiajkat, ennyi éve, mintha érzések nélkül élt volna, már soha, gondolta, már soha sem leszek szent, hogy valami más, valami több legyek, mint ami vagyok... „És uraim”, szólt a mészárosné, mikor az apu már állt volna fel, hogy ideje hazamenni, „három az Isten igazsága, a meggylikôr, uraim, Európában minden jobb ház tart ebbôl az italból, az összes, kakassal megjelölt étteremben, minden világhírû vendéglôben van meggylikôr, Wantoch úr hatszáz meggyfát nevel miatta, és a receptje, az hétpecsétes titok, ugyanolyan híres ital, mint a Becher becherovkája, vagy mint a Jelínek, meg a Gargulák-féle szilvórium, mint a pilseni sör. Amikor megízlelik, egyik tónusa a keserû mandula illatát juttatja az eszükbe”, de az apu csak a mészárosné haját szagolta, úgy ismételte: „Igen, a keserû manduláét”, a mészárosné pedig folytatta: „A keserû manduláét, a meggylikôr másik tónusa egy magas regiszter, a feszesre duzzadt, érett meggy júliusi illata, a harmadik pedig az az illat, amelyet a felborzolódott levelû hársfát kettéhasító nyári villám hagy maga után... uraim, bocsássák meg viselkedésemet, de én líceumot végeztem, s az oly szép kezdetektôl ide jutottam...”, hajolt meg a mészárosné, és az apu átfogta a vállát, fölemelte, majd így szólt: „Ez nem méltó önhöz, maga derék teremtés, és az is marad, csak hagynia kell, hogy fulgurációs sugarakkal gyógyítsam, én, csakis én...” súgta a mészárosné fülébe Sagavir és Nuncius szagú hangon. És a mészárosné komolyan bólintott: „Igen, csakis ön, senki más”, és tágra nyitotta félig lehunyt szemét, már sok-sok éve félig lehunyt szemmel járt-kelt, úgy nézett a világba, mint sûrûbôl a vadember, mint a vad, mint a szökevény... tágra nyitotta a szemét, az apu szemébe nézett, és az apu fölemelte a sugárzó fésût, és megvilágította vele a mészárosné szemét, és látta, hogy szép, kis tüzekkel lángoló szeme van, és hogy ilyen szemet nem mutatott neki még a felesége se soha, ilyen tekintettel csak az édesanyja nézett rá sok-sok évvel ezelôtt. Francin töltött egy kupica meggylikôrt, a mészárosné fölpattant, gyöngéden kézen fogta, és így szólt: „Barbárok...” és elrakta a szekrénybe a kupicákat, és újakat vett elô, s töltött abból a nehéz, szirupszerû, setéten szenvedélyes meggylikôrbôl. Az apu így szólt: Koccinthatna velünk, egy kupica nem árthat meg...” De a mészárosné a fejét rázta: „Én erôsebb likôrt ittam, mint ez itt.” És az apu kíváncsiskodni kezdett: „Sokkal erôsebbet, mint ez?” Aztán hörpintett és bólintott. „Sokkal, sokkal erôsebbet, mint bármi más.”

És a Pepin bácsi csak ivott, hallgatott, újra meg újra töltött magának, és látta, hogy a mészárosné, meg a fivére miként néznek egymásba, hogy az apu iszik, és hogy a mészárosné édesdeden piheg, s azután búcsúzáskor édesen el is sírja magát. Az apu még a boltban, a kampókon csüngô hatalmas marha- tüdôk és szívek között megeskette a mészárosnét, hogy jövô szombaton megint jöhet iszákosságot gyógyítani. Mikor aztán a két testvér befordult a sarkon, nekik rontott a szél és a légörvénytôl mindketten megtántorodtak. Az apu az utcai lámpás alatt elôször térdre rogyott, majd egyszerre csak valami kiáltás tört elô belôle, amolyan örömteli harsogás, nem is emberi hang, hanem boldog üvöltés, egybefolyó, örvendezô alaphangú ordítás. És a Pepin bácsi visszament a hídra, majd be a városba, és magával hozta a városi rendôrt, a Holoubek urat, aki a Cigánysorról visszatérôben épp a sisakját próbálta leráncigálni, amit a handlék oly irgalmatlanul a fejébe nyomtak, a Procházka rendôrparancsnok küldte oda, aki látván, hogy a cigánysoriak egymásnak esnek, gyorsan elmenekült a helyszínrôl, és azt mondta az elsô, útjába akadó rendôrnek: „Holoubek úr, nem hall semmit? Az az érzésem, hogy a Cigánysoron valami készül...” De mire a Holoubek odacsörtetett, már késô volt, a sisakját becsípték az ajtóba, és egy husánggal akkorát sóztak rá, hogy a füle is csengett belé. „Holoubek úr”, mondta Pepin bácsi, „Fekszik ottan egy részeg és üvölt, mennyék oszt bírságolja meg, ki bírja esztet hallgatni?” Így aztán az aput, a részeg aput az óriás Holoubek úr vitte haza a sörgyárba, miközben a Pepin bácsi a kis kofferrel a széplányokhoz igyekezett a bárba, hogy kipróbálja rajtuk azt a sugárzást és hogy a használati utasítás szerint kúrálja kimaradt menstruációjukat.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu